A világhoditás kardja
2006.09.14. 18:54
8.rész
Seyako szólni akart, ám a következő pillanatban se Aun, se Sesshoumaru nem volt már mellett.
- Várj, én nem fogok tudni… - csalódottan vette tudomásul csak Jaken maradt hátra vele.
- Gyerünk halandó, ha fent tartod az energia burkot a nagyúr és Aun egykettőre, végeznek velük! – szurkolt izgatottan a kis démon.
- Pont ez a baj. – lehelte a lány, és szomorúan nézte végig, ahogy két kis labdája halványodni kezd – Vége…- suttogta.
Jaken majd hogy nem felsikoltott mellette, ám ezzel már nem ért el sokat. A nő szeméből kihunytak a kék lángocskák, ereje végkép elfogyni látszott.
A levegőben Sesshoumarunak és Aunnak még megdöbbeni sem volt idejük, pillanatok alatt foszlott szét a pajzs, mire a démonhorda támadásba lendült. Legnagyobb meglepetésükre, teljes sebességgel zúgtak el mellettük, mintha csak nem is látnák őket. Csupán egy valakit akartak a társaságból, csak ez az egy személy érdekelte az összest: a Kulcs.
Seyako állt és megrökönyödve nézte a feléje közeledő száz, meg száz elmosódott alakot. Úgy érezte, megbénul, pedig esze ágában sem volt ott és akkor befejezni eddig fényes, de még rövid pályafutását. Ugyan azt a tehetetlen, félelemmel vegyes érzés kerítette hatalmába, mint a tónál, pedig mostani problémája teljesen más ágból gyökeredzet. Gyengének érezte magát, és most tudta, nem is számíthat képességeire, ilyen holt fáradt állapotban. Fejében a menekülés terve bontakozott ki, de igazán nem volt merre. A lábánál rémülten kuporgó Jaken sem segített túl sokat a megoldás megtalálásában.
Sesshoumaru először nem is értette a szellemek viselkedését, de rá kellett jönnie, itt ő most csak egy versenyző a sok közül. Ő is csak a Kulcsért versenyez, habár semmi értelmet nem látott abban, amit a So’unga mesélt neki az nap hajnalban. Viszont ha ez nem így történik, akkor is meg akarta volna védeni a lányt, valahol mélyen már felelőséget érzett érte.
A taiyoukai csalódottan látta hogy Seya még csak kísérletet sem tesz az önvédelemre, így teljesen kiszolgáltatottá válik. Az első szellemek csupán méterekre voltak a Seyako Jaken párostól, mikor is cselekvésre szánta el magát a nagyszellem. Magában szitkozódva, fehér villanás kíséretében felvette szellemgömb alakját, és a cikázva indult meg a nő felé. Pár századmásodperccel előzte csak meg a legelső démonokat, így nem maradt ideje bármiféle védekező taktikát ki találnia. Maradt az olyannyira gyűlölt menekülés.
Seya hamar felfedezte a felé száguldva közelítő gömböcskét, ám első rémületében nem is volt biztos abban, hogy ez most jót jelent-e, barát vagy ellenség közeledik-e. Aztán a fehér fényalak lefékezett előtte, egy pillanatot töpreng, majd kissé lehajolva ölbe kapja a lányt. Seyako először csak sután hagyta, hogy két erős kéz térdei és vállai alatt fogva megemelje, aztán saját érdekében, a vakító fényben tapogatózva belekapaszkodott megmentőjébe. Az nem tétovázott tovább, függőleges emelkedésbe kezdett, démonoknak viszont, ha csak egy része is, de követni kezdte őket vesszőfutásukon. A lány, ahogy hátra pillantott még látta, ahogy Aun sikeresen felveszi a már majdhogynem kétségbe esetten zokogó Jakent, majd utánuk iramodik. Egész jól bírta a sebességet a sárkányló, pedig ő testét az anyagi világban hagyta, csak a lábainál fodrosodó kis felhő pamacs mutatta, hogy most mégsem sétagaloppon van. Sőt mi több, Aun hátvédnek is tökéletes volt, egyik fejével gazdáját figyelte, hogy követni tudja, míg másikat hátrafordítva szikrázó energia sugarakat lövellt támadóik felé.
Ahogy iszonyatos gyorsasággal megkezdték az emelkedést Seyako egy percig, úgy érezte, minden belső szerve lent maradt a völgyben, és közel járt a rosszul léthez, gyomra összeszükült. Helyzetén az a tudat sem segített, hogyha Sesshoumaru elengedi neki bizonyosan vége lesz. Úgy nézett ki a férfi is megérezhette félelmét, mert valamivel erősebb, biztonságosabb fogást keresett a rajta csüngő lányon. Seyako jobbnak látta, ha meg sem mozdul csak lapul. Becsukta szemeit, és fejét a démon feltételezett vállára hajtotta.
Sesshoumaru miután észrevette hogy föntről is újabb adag, valószínűleg elkésett szellemcsoport érkezik, útirányt változtatott. Egyenesen beröppent egy barlangba, melyről úgy sejtette nem lesz zsákutca. Jól döntött, amint bekanyarodott, megérezte a gyenge szelet, mely keresztül fújt a sötéten, és a levegőt is tisztának találta odabent. Aun sikeres manővert végrehajtva követte őket, ha kicsit lemaradva is. Sajnos viszont a démonok nagytöbbségének is sikerült bevennie az újabb éles kanyart.
Seyako arra lett figyelmes, hogy a testét eddig oly biztonságosan tartó karok egyike elengedi. Ijedtében majd hogy nem felsikoltott, habár azt biztosan nem díjazta volna a kutyaszellem. Helyette inkább még görcsösebben kapaszkodott a férfi vállába. A démon kipattintott az energiaostort, neki egyenesen a barlang falának, mire az megrepedezett. Aun felzárkózott, így mire az omlás megkezdődött ő már túlhaladt azon a szakaszon.
Az inuyoukai hátra nézett, de nem volt megelégedve. Mögöttük még mindig akadt kitartó üldöző. Viszont Aun megértette a taktikát, és időközben a második adag sziklát és földet robbantotta be. Kis csapatunk hamarosan válaszút elé került, ám vezetőjük egy pillanatig sem tétovázott, balra siklott tovább. Az idő multával már az összes üldözőt maguk mögött hagyták, de még akkor sem álltak meg. A vaksötétben, amiben a lány semmit nem látott, csak hosszú, óráknak tűnő percek múltán kúszott be újra fény. „Holdfény” – állapította meg magában a nő, nyugtázva már benne járnak az éjszakában. Már nem is emlékeztek rá, mikor kezdték meg a menekülést. A szellemgömb átsuhant a mennyezeten tátongó lyukon, és immár a holdvilágban fürödve folytatta útját.
Mérföldekre maguk mögött hagyhatták már a völgyet mikor végre Sesshoumaru lelassított. Pár pillanatig lebegve megállt a föld felett, egy hegy meredek lábánál, majd lassan ereszkedni kezdett, és a szokásos szél és fényjelenség kíséretében újra felvette anyagi alakját. Még egyszer körbe tekintett az ezüstárban úszó tájon, s csak utána nézett le az ölében tartott, megszeppenten pislogó nőre.
- Sesshoumaru… - kezdte halkan Seyako, de a férfi közbe vágott.
- Még ne! Követhetnek. Előbb megfelelő helyet keresek nektek éjszakára. – azzal előre lendült.
Immáron nem váltott alakot, így is elég gyorsan tudott mozogni. Aun követte, miközben egyik feje még mindig hátrafele nézelődött, ellenség után kutatva. Sesshoumaru felsuhant a hegy meredek lejtőin, ide-oda pillantgatva, mintha keresne valamit. Mikor egy bizonyos magasságot elért, hírtelen jobbra fordult, majd a hegylánc vonulatait követve megindult ugyanabba az irányba, mely eredeti útvonaluk is volt. A kopár sziklafalat erdős rész váltotta fel. Hamarosan vízesés robajára lettek figyelmesek mindannyian.
A démon megállt a levegőben, egy zuhatag legördülő vízfüggönye előtt. Egy darabig némán figyelte az aláeső cseppeket, majd nekiindult. Seya már szinte készült az ütközés fájdalmára, behunyta szemeit, hogy ne lássa a vízcseppek mögötti kemény falat. A fájdalmasnak ígérkező találkozás elmaradt, a kutyadémon könnyedén eltűnt a fátyol mögött, ahol is kis barlang bújt meg.
Vékony folyosó, párás, tiszta levegővel, párméterrel arrébb könnyedén kiszélesedett, és öblös, tisztásszerű teret alkotott. Ennek a nagyobbacska térnek nem volt végig fedele, odafentről beragyogtak a csillagok megvilágítva terem szemközti sarkában csillogó barlangi tavat. A fal egy oldalról szürke, gránitos szikla volt, míg más oldal felől, vizes földszagot árasztott. A nyíláson át fák és bokrok ágai, gyökerei nőttek be, még is elég helyet hagytak a fénynek, hogy világosság legyen az üregben.
A démon megállt, körbe nézett majd ismét a karjai közt kuporgó nőre pillantott. Seya bátortalanul pislogott rá, miközben azon gondolkodott hogyan köszönje meg a férfinek segítségét. Sesshoumaru viszont nem szándékozott erre a pár mondatra várni, viszonylag óvatosan talpra állította a lányt. Aun ugyan abban a pillanatban érte be őket, valószínűleg elgondolkodott a sziklának repülés tényén, amit gazdája elkövetett, nem tudván a mögötte lévő bejáratról. Most viszont már, pontosan a szűk bejárat előtt elfeküdt, akár egy élő szikla torlaszolta el a be és kijáratot. Úgy nézett ki, őt is kimerített a mai nap. Jaken még egy darabig bizalmatlanul méregette a termecskét, végül a belógó ágakból letört párat és visszasétált Aun mellé, majd a sárkánylótól pár lépésnyire rőzsévé törte a gallyakat, szép szabályos tábortüzet rakott belőlük. A begyújtást már a Kétfejűbotra hagyta.
Seyako megszédült, ahogy a biztonságot jelentő karok elengedték. Miképpen megpróbálta kihúzni magát érezte, hogy hátától elválik a véres ruha. Száját elhúzva nézett fel a még mindig előtte álló inuyoukaira. Sesshoumaru bal karján a haorit nézte, melynek szép fehér anyagán megszáradt, fekete vérfoltok éktelenkedtek. A szellem a levegőbe szimatolt, majd kérdőn felhúzta egyik szemöldökét:
- Megsebesültél? – kérdezte kis fintorral ajkai körül.
- Nem hinném – rázta meg a fejét a lány.
- Pedig ez friss halandó vér. – jelentette ki a démon, majd összehúzott szemekkel a nőre nézett – A hátad, onnan jön.
A lány csak sóhajtott. Tudta ő nagyon jól, milyen sebből vérzik, de első körben nem akarta a férfi orrára kötni. Ám az egyedül álló módon mindenféle agresszió nélküli beszélgetés hatására újra kezdett olvadni lelkében a fagy, melyet a démon ellenszenves, taszító hozzá állása miatt érzett eddig.
- Még amit az a kígyó. Nem tud meggyógyulni, mert… - még sem akarta felfedni a valódi indokot, így inkább gyorsan más felé pillantott. Már nyitotta volna a száját, hogy tereljen, mikor a szellem még is rákérdezett;
- Mert?- A nő beletörődően sóhajtott, úgy nézett ki Sesshoumaru ma mindent tudni akar.
- Mert mentálisan és fizikailag is legyengültem. A saját erőmből nem tudom meggyógyítani, ahhoz túl nagy. Kezelni nem tudtam.
A férfi nem találta kielégítőnek a választ, ez ráncolódó homlokából látszott.
- Mit vársz, ha hátam közepét nem érem el! Majd begyógyul, ha módja lesz rá. – Seya elfordult, jelezvén lezártnak tartja a beszélgetést. Inkább a barlangot kezdte tanulmányozni.
Sesshoumaru unott sóhajjal hagyta ott a lányt, Aun felé vette az irányt. Mikor elérte a sárkánylovat, csak egy elégedett pillantást vetett rá, ám az tudta ez dicséretnek számít gazdájától. Aztán a démon levette a nehéz nyerget Aun hátáról, és a tűz mellett a földre dobta. Pár perces kutatás után megtalálta, amit keres. Egy kendőbe csomagolt közepes nagyságú batyut. Kivette és kibontotta a tűz mellett, majd úgy hagyta. Halk acélzörgés mellett kioldotta páncélját, majd a prémet lerakta a sárkánynyereg mellé. A nehéz páncél is a földre került, majd a férfi kikötötte obiját, és hanyagul kardját is a többi mellé dobta. Aztán visszaindult, el a még mindig ugyan ott álldogáló nő mellett, aki csak egy fél pillantással nyugtázta a változásokat.
A kutyaszellem a tóig sétált, ott lehajolt, kezét belemártotta a vízbe. Megfelelőnek találhatta, mert rögvest kibújt a véráztatta haorijából, és az a bele nyomta, és ugyan ezt elkövette alsó ingjével is, ami szintén véres lett. Megvárta, amíg az anyag jól megszívja magát nedvességgel, majd hagyta, had jöjjön fel félig a felszínre. Aztán felkelt, és visszaindult az apró tűz mellé, ahol Jaken már oldalára fordulva hortyogott, Aun viszont még ha fáradtan is, de még kitartóan pislogott körbe. A férfi a bámészkodó lány mellett lelassított, majd megszólalt.
- Vetkőzz le.
- Tessék? – kapott levegő után Seya.
Az addig oké, hogy néha már úgy érezte egészen közel, kerülnek egymáshoz, de ez azért hírtelen jött. Főleg az elmúlt napok után, mikor is folyamatosan és kölcsönösen egymás idegeire mentek, miközben úgy nézett ki olyan messze kerülnek egymástól, mint Japán a kontinenstől. A nő, miután visszanyerte önuralmát pirulva határozott választ adott:
- Nem!
A szellem egy pillanatra megtorpant, majd visszanézett elhaladtában a lányra. Egy darabig néztek egymásra, kissé furcsán és értetlenkedve, aztán a férfi elhúzta a száját, jelezvén rájött mire gondol a lány.
Seyako nem bírta ki, végig nézett a férfi fedetlen felsőtestén. Pillantása, ha csak egy villanásnyi ideig is de megakadtak a kidolgozott, kockás hasfalon, az erős vállakon, az izmos karokon. Csodálattal figyelte, ahogy a hosszú ezüst szálak körülölelik a tökéletes sziluettet, csillogva a hold fényétől. Merengéséből Sesshoumaru hangja rebbenttet fel:
- Azt akarom, hogy megfürödj.
- De…? - a lány tiltakozni akart.
- Nem akarok több ilyen helyzetbe keveredni, úgyhogy itt az ideje, hogy összeszedd magad. Ma megpihenünk. Nem a holt tested akarom visszavinni a Nobunagáknak.
Túl sok érv volt ez, melyekre a lány nem nagyon tudott mit mondani, lévén valóság alapon nyugodott mind. Ugyanis ha nem piheni ki magát, nem hozza rendbe testét esélye sincsen hogy élve megússza ezt az utazást.
Pár perces gondolkodás után, aztán elindult ő is a tűz felé. Addigra a férfi a prémnek dőlve ült az egyik fal tövében. Seya hanyagul ledobálta kardját, és a tőrt, majd kibújt papucsából is. Aztán a tűzbe meredő férfira nézett.
- Rendben, megfürdök. De Te addig elmész valamerre. – törte meg a csendet, melyben csak a fa ropogása hallatszott.
- Eszemben sincs.
- De akkor meg hogyan? – csattant fel a nő – Ne is reménykedj, abban hogy én előtted… - nem fejezte be, de pulyka piros orcái meséltek helyette.
- Nem érdekelsz hito… - válaszolta könnyedén a nagyúr majd arcát a tóval ellentétes irányba döntötte.
Seya csak hápogni tudott, úgy érezte, azonnal felrobban a dühtől. A lekezelő stílus, ez a hangsúly. Már azt hitte, végre megolvad a jégfal, erre tessék. Végül kénytelen kelletlen rájött, egyelőre nincsen abban a helyzetben, hogy ő diktáljon. Beletörődően sóhajtott.
- Hát persze – azzal obiját is a többi dolgára dobta – Arra viszont figyelmeztetlek, csak egy rossz mozdulat és halott vagy! Ha kell az utolsó életerőmorzsám is bele adom… - aztán úgy gondolta azért visszavág a pimasz kijelentésért – De ez persze nem fog megtörténni, főleg mivel Te, olyannyira ellen tudsz állni bizonyos kísértéseknek… tapasztaltam! – azzal faképnél hagyta a férfit, aki csak pár szót morgott utána.
- Onna (asszony), sokat hiszel magadról. És azok más idők voltak…
Seya feladta, nem is akart foglalkozni ezzel az egésszel. Értelmetlennek találta. Szépen elsétált a tóig, ott aztán kibújt tunikaszerű fekete felsőjéből, majd hakamatját is levetette. Lopva körbe nézett, de úgy tűnt Sesshoumarut valóban nem érdekli ténykedése. Gyorsan megszabadult alsóruháitól is, majd sziszegve belegázolt a hideg vízbe. Rá kellett jönnie, mért is hagyta úszkálni haoriját a férfi; a hideg vízben kioldódott még az alvadt vér is.
Pillanatok alatt dideregni kezdett, ám minden erejét összeszedve nyakig belemerült a vízbe, miközben egyik kezével hosszú haját feltekerve a fejéhez fogta. A tó vize valóban jéghideg volt, szinte szúrta fehér bőrét, ami lassan lilulni látszott. Aztán másik kezét is kiemelte a vízből, hogy összesodort tincseit egymásba kötve feltűzze. Ám ahogy balját is használni akarta egyből jelentkezett a kellemetlen fájdalom, mely a hátán húzódó sebnek volt köszönhető. Arca fájdalmas grimaszba torzult. Azért sikerült haját megóvnia a víztől, és gyorsan határozott mozdulatokkal ledörzsölte testét. Próbált óvatosan bánni a mosdással, hogy a friss vagy már hegedő sebeket ne szakítsa ismét fel, ám a vártán többel találkozott.
Lopva ismét a szellemre tekintett, de mivel ő még mindig ugyan abban a pózban, félig lehunyt szemekkel ült, pár pillanatos habozás után kimászott a vízből. Alig hajolt le ruháiért, a démon megszólalt.
- Azokat is mosd ki.
- De akkor mit veszek fel? – tiltakozott a lány.
- Nem érdekel. Mosd ki belőlük a vért.
- Nem fogok a te kényes orrod miatt megfagyni! – indulatoskodott tovább Seyako.
- Nem miattam, hanem azért, hogy ne találjanak rád azok az ocsmány alsórendű onik. (oni: gyengébb démonok csoportja) Ha nem vetted volna észre a vérszagot még legnyomorultabbak is mérföldekről kiszúrják! – emelte fel a hangját a kutya szellem is.
Csend maradt szavai után. A lány tudta, a démonnak teljes mértékben igaza van. Sóhajtva nézett koszos szakadt ruháira majd felnyalábolta őket és visszament a vízbe. A lehető leggyorsabban kiöblítette belőlük a szennyet, majd szépen kirakta őket száradni a partra. Miután már rettenően fázott, rávette magát, hogy a ruhák, mellé kiszálljon. Kint aztán sebétől telhetően leguggolt és összegömbölyödött. Pont újra kezdett volna iszonyatos hidegrázására gondolni, amikor a youkai megmozdult előtte.
- Soha nem fognak megszáradni, ha nem rakod őket a tűz mellé.
- Hai, csak a tűzzel egy probléma van…
- Még pedig? – nyújtózott egyet ültében a férfi, jelezvén felettébb unatkozik.
- Oh, nem sok – duruzsolta a lány – csupán annyicska, hogy Te is ott vagy.
- Rosszul hatok a ruháid száradására? – Sesshoumaru jobbra-ballra billentve megropogtatta nyak csigolyáit.
- Nagyon humoros vagy. Én most nem erre gondoltam, csak nem akarok ruha nélkül mászkálni. Ennyi.
- Miattam ide jöhetsz, már említettem, hogy… - Seya közbe vágott.
- Tudom, hogy téged egy szánalmas, mocskos halandó nem érdekel… - akaratán kívül hangjába több keserűség jutott, mint szerette volna.
A nő felállt, és szükség állapotnak nyilvánítva a helyzetet belebújt vizes alsó ruháiba. A fehér alsóbb nadrág, és a könnyű gyolcs ing ugyan hideg volt, és formákra ugyan úgy mindent látni engedett alakjából, de még is egy fokkal jobb hatást keltett mintha teljesen anyaszült meztelenül sétált volna fel-le. Megfogta többi ruháját, majd mindent a tűzhöz hordott, miközben végig a férfin tartotta a szemét. Az lehunyt szemhéjakkal némán üldögélt. Így aztán a nőnek újabb alkalma nyílt hogy megcsodálja utazótársa kivételes jóképűségét, ami aztán kellemes érzéseket hívott életre fantáziája segítségével. Gyorsan el is hessegette őket, és szétterítette a lobogó lángok mellett megtépázott ruháit. A biztonság kedvéért még egy-két faágacskát dobott is rá, hogy melegnek ne legyen hiánya, majd ő is oda kuporodott az éltető narancsfény mellé. Fáradtan mélázva tekintett körbe, észre sem vette mikor aludt el, abban a pózban.
Folytatás következik…
|