Sesshoumaru látván, hogy hamarosan elérkezik az éjszaka, és a nap már lecsorgott a horizontról úgy gondolta nem vár tovább. Ugyan semmi jel nem mutatta, hogy Seyakonak bármiféle baja lenne, de még is jobbnak érezte minél hamarabb beérni a lányt. Így hát egy könnyed gondolattal megváltoztatta alakját, teste fényes szellemgömbbé olvadt össze, és felemelkedett a levegőbe. - Sesshoumaru nagyúr! Hová mész? Várjál meg, nagyuram! – kiabálta utána rémülten a megszeppent Jaken, és erejétől telve gyorsan próbált felmászni Aun hátára. Mire sikeresen nyeregbe pattant, a démon már eltűnt az alkonyati párában. Jaken morogva ösztökélte indulásra a sárkánylovat, és reménykedett benne, hogy a szellem nem akarja őt hátra hagyni. Erről legutolsó megbízása jutott eszébe, mely kétféle érzelmet váltott ki szívéből. Egy rész örült a bizalomnak és megtisztelésnek hogy a nagyúr ilyen fontos feladattal bízza meg. Más részt nem akart elszakadni Sesshoumarutól, hiszen mellette nem kellett félnie, nem kellett küzdenie az életben maradásért. Nem élvezhette a Nyugati palota kényelmét, és oly sok mindenről lemaradt, ami ott történt. Ez alatt a démon beérte a lányt. A csillagok fent ragyogtak az égen, amikor megérezte újra a nő közvetlen jelenlétét egy tisztásról. Leereszkedett és apró villanással felvette emberszerű külsejét. Hangtalan nyugodt léptekkel indult meg, szembeszéllel a nagy fenyőfa felé, melynek tövében Seyát sejtette. Nem tévedett, a lány haorijának bő ujjával takarózva pihent a nagy fa gyökerei között, miközben szaggatott légzése, és meg-megrebbenő pillái arról tanúskodtak, hogy egyáltalán nem alszik mélyen. A szellem megállt a kuporgó alak előtt, némán szemlélte annak minden apró rezdülését. Várta, hátha a lány észre veszi jelenlétét. Úgy nézett ki Seyako megérzett valamit, de tudatalattija nem értékelte veszélyesnek, ezért ha fel is riadt egy pillanatra, ki sem nyitotta szemeit a másik oldalára fordult és tovább próbált aludni. Ám ez az éjjel még hűvösebbnek bizonyult, mint az előző, a levegő közel nem érte el a 15°-ot pedig ez cseppet sem volt megszokott ebben az évszakban. A lány egy idő után dideregni kezdett, ettől a férfi megmozdult. Sokat gondolkodott a reggeli összeszólalkozásukon, és életében először bele próbálta élni magát más helyzetébe. Büszkeségét sértették a lány szavai, de kivételesen ő is úgy érezte, hogy jócskán túllőtt a célon. Hiszen Seyako semmit nem tehet az Izayoi és Inutaisho között, a múltban történt eseményekről. Arról sem tehetett, hogy halandónak született, és még is… Ugyan ember volt, még is sokkal többet jelentett a nagyúrnak, mint azt eddig gondolta. Valamiért másképp érzett a lány iránt, nem tudta behatárolni ezt az érzést. De egy gondolat bontakozott ki elméjében ahányszor a lányra, és az elmúlt éjszaka eseményeire gondolt: „Meg akarom védeni.” És ez idegen volt számára, még soha nem vigyázott senkire, soha nem érzett felelősséget senki iránt. És ez a nagyszájú, akaratos, gyönyörű nő még is erre késztette. Halkan sóhajtott, érezte, hogy Jaken és Aun mindjárt behozzák lemaradásukat. De még mielőtt a szolgák láthatták volna, Sesshoumaru könnyedén a lányra terítette a prémpalástot, ugyanúgy, mint az elmúlt éjszakán. Aztán egy könnyed mozdulattal felszökkent a fenyőfára és eltűnt a sötét ágak között. Seya arra ébredt, hogy kellemes meleg dolog fedi be testét, és ahogy kinyitott szemeit, már csak a földet érő sárkánylovat pillantotta meg. Álmos volt, még is felült hogy körül nézzen. A kis zöld démon motyogva lemászott a nyeregből, majd elcsoszogott az erdő felé. Hamarosan kis kövekkel és gallyakkal megrakódva tért vissza. Félre söpörte egy helyen a vörös tűlevél szőnyeget, és kis tüzet gyújtott, kétfejű botját használva. A lány csak most látta először, mire jó ez a szellem számára túlméretezett eszköz. Aztán a tábortüzet körbe rakta a kövekkel, majd egy kényelmes gyökércsomót kiválasztva eltette magát holnapra. Aun ekkor már két fejét a fűre hajtva mélyen szuszogott. A nő nem feküdt vissza, felhúzta vállaira a prémet, és felült. Hátát a vastag törzsnek támasztotta és figyelte a lobogó lángokat. Lassan kezdte megérezni azok jótékony éltető melegét. Újra a démon körül jártak a gondolatai, nem kutatta jelenlétét, úgy gondolta, nem hajlandó vele egy helyen tölteni az éjszakáját. Egy halandóval. Aztán rájött, elmélete hibás, hiszen akkor mért hagyta volna itt a prémet, és mért jöttek volna ide szolgái. Ahogy elmerengve nézte a tüzet, fentről tűlevelek pottyantak bele a lángba. Halk sercegéssel, kékes fénnyel izzottak fel a forró vörös nyelvek közt, miközben finom gyantaszag érződött tőlük a levegőben. A lány felnézett, és csodálatára éppen egy rá, lefelé pillantó aranyszín, csillogó szempárral találta magát szembe. Sokáig nézték egymást, de Seya csak a villogó szemeket látta, az arcvonások és a többi sötétbe burkolózott. Aztán a lány nyaka kezdett hasogatni, a gémberedő póztól, így az elfordította pillantását. Újra a tüzet nézte. Odafentről halk mocorgást hallott. - Sesshoumaru… - szólalt meg alig hallhatóan egy kis idő múlva. - Hüm. – a démon ennyivel jelezte, hogy hallotta, hogy a lány szólítja, és hogy figyel rá. Hosszú szünet következett, igazából a nő sem tudta mit akar mondani. - Nem jönnél le? – a kérdés furcsán hatott, ezt érezték mind a ketten. Seya nem is reménykedett benne hogy a férfi eleget tesz kérésének, ezért meglepődött, amikor a szellem pár újabb tűlevél kíséretében földet ért mellette. Hunyorogva pislogott fel a démon nyugodt arcára. Aztán óvatosan és alig láthatóan odébb fészkelődött, majd maga mellé pillantott, jelezvén foglaljon helyet, ha úgy akarja. Mivel látta hogy a szellem habozik halkan hozzá tette. - De ha úgy érzed, hogy egy… Nem fejezhette be a mondatot, Sesshoumaru halk páncélcsörgéssel kísérve leült mellé. Együtt meredtek immáron a tűzbe, csak a lány fordította néha társa felé tekintetét. És ilyenkor nem bírta megállni, hogy pillantása ne időzzön el e nemes arc vonásain. A férfi érezte, hogy Seya őt nézi, a lány pillantása szinte égette a bőrét. De nem akart rá nézni. Nem akart szembesülni a lány gondolataival, melyek így elkerülték őt. És talán félt is arra fordulni, félt a következménytől. Végül a nő törte meg a csendet. Halkan, suttogva beszélt, hogy alvó társaikat ne ébressze fel. - Én azt szeretném kérni, hogy ne haragudj… A lány újra a férfi arcát szemlélte. Sesshoumaru meglepődött, hiszen pont hogy Seyakonak nem volt semmi oka, arra hogy bocsánatot kérjen, és még is… nem tudott tovább ellenállni, a nő felé pillantott. Hosszú percekig csak nézte a tengerkék, a tűz fényében villogó szemeket, és próbált rájönni, vajon milyen vágy hajtja a lányt, amitől ilyen fényes tekintete, és mitől ilyen lágy a nézése. Szemeit végig futtatta a kecses szemöldökökön, a fénylő aláomló fürtökön, és egy pillanatra tekintete a rózsaszín ajkakat is megcsodálta. Úgy érezte nem ugyan azt a nőt látja, mint reggel a folyó parton. És ez az ártatlan tekintet, ez a megfoghatatlan érzés valamiért arra késztette, hogy mosolyogjon. Seyako elámult az aprócska mosoly láttán, meglepettsége kiült vonásaira is. Annyira gyönyörűnek találata a férfi mosolyát, hiszen most látta először. Aztán a csodálatos villanás eltűnt, úgy ahogy jött, csak a lány szemeiben csillogott tovább az ámulat. De ez a kis gesztus mindenre választ adott. A férfi elfordult, lehunyta borostyán szemeit, fejét a fa törzsének vetette. Nagy sokára Seyának is sikerült pillantását elválasztania a démon arcáról, és üdvözült ábrázattal nézett a tűzbe. Hagyta, hogy a másodpercek teljenek és csak akkor mozdult meg, mikor már pillái minduntalan le akartak ragadni. Óvatosan oldalra dőlt, és fejét ráhajtotta Sesshoumaru vállára. Kicsit várt, hátha ellenállásba ütközik, de titkolt örömére ez nem így lett. A szellem eddig lehunyt szemei meglepetten felpattantak, ám ezt ő már nem látta. Azonnal elaludt, amit lehunyta pilláit. Sesshoumaru kiséé oldalra fordult, és elégedetten nyugtázta a lány békésen kisimuló vonásaiból, hogy Seya elaludt. Aztán kicsit ő is a lány felé dőlt, párnaként szolgáló vállát lejjebb eresztette, hogy a lánynak ne kelljen kényelmetlenül tartania a fejét. Így ülve is magasabb volt a nőnél. Aztán ismételten lehunyta szemeit, és édes bizsergéssel testében ő is nyugovóra tért. Nem is gondolta hogy ilyen kellemes tud lenni, ha valaki ilyen közel alszik, hozzá. Az éjszaka folyamán többször is felébredt felületes álmából, hol a lány mocorgására, hol csak megszokásból. Hajnalra már félig feküdtek a fa tövében, a szellem feje egy kiálló gyökéren nyugodott, míg a lány továbbra is a férfi vállán pihent, jól belegabalyodva a szőrmébe. Valahogy így érte őket a pirkadat, mikor már Sesshoumaru ismét ébren volt. Némán figyelte, ahogy a párás lékkör tisztulni kezd, ahogy a világosság beszökik a sötétség helyére. Hallgatta a madarak első kórusát, mely a legkorábban ébredőkből állt. Várta hogy megjelenjen az égbolton az éltető napfény első halvány derengése, hogy aztán felkeltse társait, és tovább induljanak. Ahogy kezdett ébredni a természet, úgy kémlelt egyre többször a démon. Szolgái még egyenletesen és mélyen szuszogtak, távol az ébredéstől. Miután közel s távol nem érzékelt démoni jelenlétet, vagy bárminemű veszélyforrást egy fokkal nyugodtabban fújta ki tüdejéből a hűvös, édes hajnali levegőt. Nem láthatta jól a lány arcát, mivel az teljesen befészkelte magát a hófehér prémbe. Sesshoumaru óvatosan megölelte a lányt, de csak egy pillanatra, addig, amíg még jobban ülő pózba nem tornázta magát, aztán hagyta hogy Seya kisebb mocorgás után ismét kényelmesen elhelyezkedjen. Így már látta a lány arcát, látta a derengést keleten, és belátta a tisztás nagy részét. Próbálta magát lekötni nézelődéssel, de minduntalan pillantásai a nőre siklottak. Aztán már nem küzdött ellene, érdeklődéssel nézte a fehér, kissé barackszín arcot. „Vajon mért? Mért engedem magamhoz közel? Mért akarok a közelében lenni? Mi ez a furcsa érzés, és mért érzem ezt, ha Ő velem van?” – tette fel magának a kérdéseket, melyekre nem tudta választ. Akárhogy is, nem értette saját magát, és saját cselekvéseit. Észrevehetően gyengédebben viselkedett ezzel a halandó lánnyal, valamiért érdekelte a nős sorsa. Soha nem érdekelte még magán kívül senki más, és most jött ez az ismeretlen, idegen érzés. Néha próbálta magának azzal magyarázni, hogy ezek csupán az ösztönök, semmi más csak fizikai vonzalom, de ez kevés volt magyarázatnak arra, ami a tónál történt. Lehunyta szemeit, miközben testét újra bejárta az az érzés; „Meg akartam ölni mindet. Nem azért mer szánalmas halandók, rablók, fosztogatók, vagy, mert kárt tesznek a Nyugatban. Azért akartam őket megölni, mert Őt bántották. Azért mert hozzá nyúltak, azért mert átölelték, azért mert sajátjuknak akarták… Dühített, megőrjített az érzés hogy ki volt nekik szolgáltatva… és nem tudom, mért éreztem ezt. Régen nem voltak ilyen gondolataim, most még is…” – felnyitotta aranyszín szemeit, hogy merengve nézzen bele a kelő nap, távoli vörös gömbjébe. Állta a fényt, csak sötét szembogara szűkült össze. Ahogy csodálta a vörös égi királyt, halványan érezte, hogy a testéhez simuló alak lassan ébredezni kezd. Hallotta, ahogy a lány szívverés lassan felgyorsul, légzése erőteljesre vált. Óvatosan lenézett rá, miközben próbálta elűzni előző gondolatait és meg keményíteni nézését. Seyako a hatalmas arany fénnyel izzó Nappal egyszerre, ébredt, ahogy az óriás tányér feltűnt a horizonton, úgy ragadta meg gondolatait elméje is. Először a kellemes meleget fogadta fel, mire ő félig tudat mentesen nyújtózkodott egyet. Aztán megérezte, hogy fekhelyével valami nem stimmel tökéleten, de gondolatai végére sem jutott ütemes dobogásra lett figyelmes. Tam-tam… tam-tam Érdeklődve hallgatta az ütemes dobbanásokat, mígnem ébredező gondolataiban helyére rakta azt. „Ez egy szív dobogása.” Még is pár pillanat múlva ráeszmélt, az nem teljesen megszokott, hogy ha szívdobogásra ébred. Főleg mivel biztos volt benne, hogy ez bizony nem az ő mellkasából jön. Aztán egyszer csak megmozdult a föld alatta. Legalább is ő bizonyosan így hitte. Sesshoumaru megelégelve a hosszúra nyújtott ébredezést, óvatosan megtartotta a törékeny, prémbe bugyolált testet, majd magáról legördítette, hogy fel tudjon kelni. Alig hogy sikerült ülésszerű, egyik térdére támaszkodó pózba küzdenie magát, anélkül hogy a lányt keményen lehuppanta volna a földre Seyako egyszerre elhatározta magát az azonnali cselekvésre. Híretlen pattant fel, minek eredménye képen sikeresen lefejelte a démon jobb vállát, centikre csak a vért tüskéitől. Ennek hatására vakon a fájdalmas feketeségben valami stabil kapaszkodási pontot keresett, egy halk kiáltás után. De ez a kiáltás elég volt ahhoz, hogy Jaken és Aun is felébredjenek. - Mi a fene… - szipogta a lány könnybe lábadt szemekkel, majd miután érzett valamit ujjai alatt megkapaszkodott. Az eddigre sikeresen nagyjából feltápászkodó kutyaszellem ugyan kissé megtántorodott guggoló pózában attól hogy a lány ilyen keményen találkozott a vállával, még is a legjobban az mozdította ki egyensúlyából, amin az ő testére is rácsavarodó prém sem segített túl sokat, hogy Seya egy hírtelen mozdulattal őbenne akart megkapaszkodni. Ennek hatására tehetetlen anyagként borult vissza, egyenesen oda ahonnan távozni készült. Zuhanás közben még sikerült egy bosszús gondolatot megragadni. „Micsoda reggel…” Szerencséjük volt, hogy Sesshoumaru jobbára kezeire támaszkodva ért földet, így csak félig döntötte vissza a lányt is. A kisebb robajra aztán az álmosan pislogó Jaken is körül nézett, sőt Aun is érdeklődve döntötte egy irányba mindkét fejét. A démon és a lány csak pislogva néztek egymásra. Végül Seyako törte meg a csendet. - Lemásznál rólam…? Még ma? Nem kapott választ, a férfi már másfelé nézett. Pár pillanatig megkövülten bámult a fölötte feszülten figyelő szellemre, de mivel az ő érzékei nem jeleztek még semmit, egy dacos mozdulattal félre lökte a férfit. Aztán feltérdelt. Abban a pillanatban megindult a világ. Először azt hitte csak ő szédült meg, aztán meg látta, valami más történt. A fák imbolyogtak, a szél felerősödött. Jaken rémült kiáltását hallotta még valahonnan távolról. Úgy látta, még a távoli hegyek is megmozdulnak. Ahogy a pillanat töredék része alatt fejébe hasított a fájdalom minden épkézláb gondolatát elvesztette. Öntudatlan homály maradt csak. Mikor könnyes szemmel nagy sokára felnézett, Aun-t és Jakent látta amint rettegve lapítanak, halálfélelemmel szemükben. A Sárkányló pikkelyei felborzolódtak, mellső lábait behajlítva várta a csapást. Jaken a fűben feküdt, botja mellette hevert miközben a démon fejét takarta, gyáván, hogy ne kelljen szembenéznie a halállal. Nem bírt tovább nézelődni, megingott és előre borult négykézlábra. Lihegve kapkodta az oxigén hiányos levegőt, miközben zavarodott fejében megpróbált rendet rakni. Nem ment, úgy érezte valaki más irányítja gondolatait. Újra összeszedte minden erejét és felnézett. Az inuyoukait kereste. Sesshoumaru mellette guggolt, alig egy karnyújtásnyira. Egyik keze a talajon volt, mint egy támaszték gyanánt, másik az övén függő kard markolatát szorította. A férfi szeme vörösen égett, miközben szemmel láthatóan küzdött valami ellen. Valami ellen, ami át akarja venni elméje felett az irányítást. Seyako ha lehet még jobban megrémült, saját kínjai eltörpültek a kétségbe esett borzalom mellett, ami hatalmába kerítette egész lényét. - Mi történik itt? – suttogta. A választ saját szemével láthatta, a szó szoros értelmében. Valahonnan messziről hatalmas energia hullám csapott be a tisztásra. Óceáni cunami ként söpört végig a tájon, elsöpörve mindent és mindenkit, aki útjába került. Az éh elsötétedett, akárcsak ha éjjel lenne, ám a homályt gonosz baljós felhők okozták. A viharos szél belekapott a lány ruhájába, és olyan élesen süvített hogy Seyának el kellett takarnia lehunyt szemeit és arcát, ha levegőhöz akart jutni. Aztán ahogy a tomboló orkán csendesedett és körbenézett érezte megáll a szíve. Legalább is jó pár ütemet kihagyott. Az egykori zöldellő tisztás élettelen volt és fekete. A környező fák félig kidőlve szürkén rothadtak, a távolban halott hegységek csupasz bércei tekintettek rá. Mindenütt haláltusát vívó embereket és állatokat látott, sikolyaik oly valósággal csengtek fülében, hogy már ő maga is felkészült a végre. Még ki sem élhette rettegését amikor újabb dolog történt. Szemei előtt a körvonalak elmosódtak, egybefolytak majd örvénylő pontok jelentek meg. Nem ő használta képességét, nyitott szemmel nézte a körülötte lévő dolgokat, még is csak az aurájukat látta. Olyan volt, mintha elvesztette volna látását, és az iszonyatos vörös ködben, nem talált tájékozódási pontot. Üres tekintettel fordult körbe, ám örvénylő yakik ölelték körül, minden irányból. Mély zengő férfihang szólalt meg a fejében, mire úgy érezte, megfullad. Hörögve kapott a nyakához. Ám ahogy a különös hang értelmet nyelt, még a légszomjat is feledte… Folytatás következik…