1.      fejezet: Itt kezdődik minden

Sötét erdőben futok, valaki szalad utánam. Egyre közelebb ér, elkapja a kezemet, innen már nincs menekvés. Hátrafordulok, hogy megnézzem az üldözőm arcát, egy hatalmas szellem áll mögöttem és rám vicsorog. Kezével felém suhint… és ekkor egy hatalmas fájdalom hasít a fejembe.

   A szellő lágy fújására ébredtem. Csütörtök reggel hét óra volt. Hallottam amint anyukám az öcsémet ébresztette. Lassan, fáradt szemekkel keltem ki az ágyból. Odasétáltam az ablakhoz, hogy elhúzzam a függönyt s közben az álmomon töprengtem.

-         Jó reggelt Karin!- köszönt a nagyapám, aki az udvaron sepregetett.

-         Jó reggelt!- köszöntem vissza, s ezzel elindultam lefelé a konyhába.

Még mindig máshol járt az agyam és közben észre sem vettem, hogy az öcsém, Sorata épp hozzám beszél.

-         Karin, nem fogsz így elkésni? Mindjárt fél nyolc és te még mindig pizsamában vagy!

Az öcsikém csak fel akarta hívni a figyelmemet, hogy el ne késsek, de én felhúztam magam és erre egy kicsit agresszívan reagáltam:

-         Foglalkozz a saját dolgoddal!- vágtam oda neki.

Mire leértem a konyhába az asztalon már össze volt készítve a reggelim, anyukám gondosan becsomagolta, mint mindig.

-         Karin, még elkésel!- anyu látta rajtam, hogy valami nincs rendben és tovább faggatott. – Valami baj van? Beteg vagy? Ha gondolod, itthon maradhatsz!

Nem láttam értelmét otthon maradni, hiszen tudom, hogy anyu tovább faggatott volna, így felmentem a szobámba, felöltöztem. A reggelimet elraktam, elköszöntem anyutól és a nagyszüleimtől és elindultam az iskolába. Ma az öcsém nélkül kellett mennem, mert megfázott.

Az úton ismét elkezdtem az éjszakai furcsa álmomról gondolkodni. Az utóbbi időben többször is előfordult, hogy furcsa álmaim voltak.

Ja, amúgy a nevem Karin Miano. 16 éves vagyok, az anyukámmal, az öcsémmel, Soratával és a nagyszüleimmel lakok egy hatalmas házban a város szélén. Az apukámról sajnos keveset tudok, mert 4 éves koromban meghalt, de az még a mai napig rejtély számomra, hogy hogyan történt. Anyu nem beszél róla, ha kérdezem, pedig nem válaszol. Talán egy napon megtudom mi is történt.

#

-         Sziasztok!- köszöntem az osztálytársaimnak.

-         Még nem késtél el, szerencséd van!- mondta Ayumi, az egyik legrendesebb osztálytársam. Igazából mindenki nagyon rendes volt hozzám.

Megszólalt a csengő. Csodálkozva néztem, hogy Kagome nincs sehol. Bizonyára megint beteg, - gondoltam és leültem a helyemre.

Elkezdődött a tanítás és majd csak 2 órakor lett vége.

-         Nem tudom mi lehet Kagoméval, mostanában nagyon sokszor beteg.- aggódó pillantást vetettünk Erivel, Ayumival és Yukával.

-         Majd én meglátogatom, - vetettem fel az ötletet,- úgyis át kell adnom a nagyapjának egy régiséget, amit a nagyapám a raktárban talált.

Azzal elindultam hazafelé. Most lettem igazán figyelmes arra, hogy ez az egész valahonnan nagyon ismerős. Nem tudom miért, de mintha egy hang hívott volna magához. Követtem a hangot, de mire a kapuinkba értem a hang eltűnt. Bementem a házba és anyukám boldogan üdvözölt.

-         Szia kicsim, na milyen volt a napod?- kérdezte érdeklődve.

-         Jó,- válaszoltam egy kicsit flegmán és felvittem a táskámat a szobámba.

Amint beértem a szobámba az asztalomon egy különleges nyakláncot vettem észre, aminek a végén egy kristályszerű kő lógott. Nagyon szép volt, úgy gondoltam, biztos a nagyapám találta így a nyakamba akasztottam. Ekkor azonban egy különös energia futott végig a testemen. Különösen kellemes érzés volt. Ezután lementem a konyhába, megebédeltem és megmondtam anyunak, hogy elmegyek Kagoméhoz. Nagyapa ideadta a csomagot és elindultam.

#

Hamarosan megérkeztem Kagoméékhoz. Bementem az udvarra és ekkor a kő a nyakamban különösen kezdett el viselkedni. Egy bizonyos irányba mutatott. Letettem a csomagot a nagy fa alatt és követtem a jelet. Egyszerre elértem az ezeréves kúthoz, itt azonban a nyakláncom ismét nem mutatott jelet. Vártam egy kicsit, hátha történik valami, de semmi. Már épp indulni akartam, amikor a kútból hangokat hallottam. Belenéztem, egy kicsit félve és megjelent Kagome egy szellem kíséretében.  Annyira megrémültem, hogy még megszólalni sem tudtam.

-         Karin, te mit keresel itt?- kérdezte Kagome, aki egy kicsit szintén megrémült, mikor meglátott.

-         Meg akartalak látogatni, mert azt mondták, hogy beteg vagy!- válaszoltam, de ekkor már úgy éreztem nincs mitől félnem.

-         Te ki vagy?- kérdezte Inuyasha, amin Kagome és én is meglepődtünk.

-         Ő Karin, az egyik osztálytársam.- válaszolt helyettem Kagome.

Különös volt de én ismertem Inuyashát valahonnan, ugyanis nem rémített meg a külseje. – Te Inuyasha vagy, nem igaz?- kérdeztem élesen.

-         Az vagyok, de honnan tudod?- kérdezett vissza, de Kagoméban ugyanez a kérdés fogalmazódott meg.

-         Ismerlek téged, legyen elég ennyi.

Ezzel itt befejeződött a beszélgetésünk és bementünk a házba. A csomagomat átadtam Kagome nagyapjának, és mire Kagome minden elmesélt nekem, ideje volt hazaindulnom. Mikor már a kapuban voltam, még egy kérdés az eszembe jutott:

-         Holnap nem jössz iskolába, igaz?- kérdeztem meg egy kicsit talán irigykedve.

-         Nem,- válaszolta Kagome, de ezt a válasz már előre tudtam,- de szeretnék egy szívességet kérni tőled: ne meséld el ezt senkinek, ez nagyon fontos számomra.

-         Rendben,- válaszoltam és már el is indultam hazafelé.

Egész úton Kagome aggódó arca volt előttem. Furán éreztem magam, talán mert ekkor olyan emlékek, vagy inkább álmok törtek elő, amelyeket már rég elfelejtettem.

Emlékek, álmok egy világról, amik egy középkori világban történtek.