1.      fejezet: A kalandok kezdete

Reggel az ágyamban ébredtem. Az első gondolatom az volt, hogy csak álom volt, de amikor Kagomét megláttam az ágyam mellett, tudtam hogy valóság volt. A fejem szörnyen hasogatott. Nem tudtam, hol kezdjem, így Kagoméhoz fordultam.

-         Mi történt velem? Hogy kerültem vissza?- kérdeztem, s közben a nagyim lépett be a szobámba teával a kezében.

-         Mikor az a szellem eléd állt te összeestél. Arra kért, hogy vigyünk haza!- válaszolt Kagome. Arca aggodalmat tükrözött.

Épp fel akartam tenni a következő kérdésemet, de a nagyapám a szobámba lépett és hozzánk szólt:

-         Kagome, köszönjük, hogy hazahoztátok Karint, de most szeretnélek megkérni, hogy elmenj. Sokmindent kell megbeszélnünk a tegnapiakkal kapcsolatba. A feleségem majd kikísér.

-         Rendben, akkor én elmentem! Karin, vigyázz magadra! Majd még beszélünk.

Azzal Kagome kilépett a szobám ajtaján és elment. Hallottam amint elbúcsúzik az öcsémtől és anyukámtól.

Nagyapám arcára néztem, láttam, hogy valami aggasztja, de féltem megkérdezni. Féltem, hogy azt mondja, soha többé nem mehetek vissza a középkori Japánba. Vártam, hogy hátha mond valami biztatót, mint mindig, de most semmit se mondott. Megittam a gyógynövényteát, amit a nagyim hozott, és ekkor a nagyapám megszólalt:

-         Karin, van valami, amiről tudnod kell!

-         Mi lenne az?- kérdeztem kíváncsian.

-         Az apádról lenne szó! Eljött az ideje, hogy megtudd ki is volt ő valójában!

Ezt hallva, mintha ezer tűt szúrtak volna belém, olyan érzés vett hatalmába. Végre megtudhatom, ki is volt ő. De egyben féltem is. Féltem, mi van akkor, ha olyasmit hallok, ami számomra szörnyű emlékeket idéz fel. Végül csak úgy döntöttem, tudni akarom, hogy ki is volt az apám.

-         Ki volt az apám?-  kérdeztem elszántan.

-         Az apád egy szellem, vagy mondhatjuk úgy is, hogy démon volt.

Ez a hír megdöbbentett. Mindenre gondoltam, csak erre nem.

-         Ő egy nagyon ismert szellem volt. Amikor a mi világunkba érkezett, nem tudta, hogy hol van. Egy nagyon erős és gonosz ellenfele elől menekült ide. Túlságosan legyengült a harcok során, így számára ez volt a legjobb megoldás. Pontosan a mi házunk melletti tisztáson volt, mikor anyádat először meglátta. Egy szempillantás alatt egymásba szerettek.

-         Anya tudta, hogy apa egy szellem volt?- kérdeztem közbe.

-         Természetesen! Anyád felismerte, hogy a fiú, aki előtte megjelent nem ember. Mikor közelebb léptek egymáshoz, anyád első szava az volt, hogy „Te egy szellem vagy! Nem igaz?”. Apád elmesélte édesanyádnak, hogy mi történt, hogy hogyan is jutott ide és a beszélgetésük végén bevallotta édesanyádnak, hogy „Az első pillanatban beléd szerettem!”. A szerelem végtelennek bizonyult. Apád itt maradt örökre, összeházasodott édesanyáddal és mikor megtudta, hogy hamarosan lánya születik, olyat tett, amit egy szellem se tett volna meg.

-         Mit csinált?- kérdeztem izgatottan.

-         Lemondott szellemi erejéről, hogy te ne legyél egy félszellem.

-         De ez hogy lehet? Le lehet mondani csak úgy az erőről, ami velem születik?

-         Nem. Ez csak egy rituáléval sikerülhet. Apád megkért, hogy segítsek neki és természetesen nem utasítottam el. Tudtam, hogy a családjáért bármit megtenne. Nos, ez így is történt. A rituálé sikeres volt!

-         De még mindig nem értem, hogy hogyan halhatott meg?!

-         Nos, igen! A rituáléval nem volt baj, csak az üldözői… Idáig követték a nyomait és sikerült megtalálniuk. Mivel már nem volt szellem, így nem győzhette le őket. Ekkor már te is megvoltál, hiszen tudod, hogy 4 éves voltál, mikor meghalt. Az öcséd is úton volt, és apád, Karushei mindenképp meg akart óvni benneteket. Elcsalta az üldözőit az udvar végébe, ahol most a szentély áll, és ott ölték meg. Nos, ez apád története.

Annyira sokkoló volt a hír, hogy egy szót se tudtam kinyögni. Nagyapám látta, hogy sokkos helyzetbe vagyok, így felállt és kisétált a szobámból.  Azonban még valamit hozzáfűzött:

-         Ne feledd, ha a másik világba mész vidd magaddal a kristályt. Apád hagyta rád. Arra kért, hogyha elég idős leszel adjam át neked. Ez egy amolyan örökség.

-         Rendben.- válaszoltam kissé kábán. Későn vettem észre, hogy nagyapa azt mondta, hogy vigyem magammal, ha átmegyek a másik világba.

Hirtelen kiugrottam az ágyból és a nagyapám után szaladtam. Mire utolértem már lent ült az asztalnál. Visszakérdeztem az utolsó mondatára, mert nem hittem el, hogy elengedett.

-         Tényleg visszamehetek? Bármikor? Amikor csak akarok?

-         Nem…- szólt közbe anyukám komoran- nem mehetsz oda. Túlságosan veszélyes egy magadfajta lánynak.

-         Miért nem mehetek!- kiáltottam fel hirtelen. A konyhában mindenki megriadt.

-         Te csak egy kislány vagy, és nem akarok többet beszélni erről. Nem akarok még valakit elveszíteni!

Anya arcán a rémület, talán a félelem jelent meg. Nem tudtam mit mondani, így megfordultam és elindultam vissza a szobámba. Még a lépcsőig se értem, mikor a nagyapám szólt:

-         Elmehetsz a középkori Japánba! De csak akkor, ha megígéred, hogy vigyázol magadra és csak ha Kagoméék közelében maradsz!

Örömömben a nagyszüleim nyakába ugrottam, közben anyukám aggódó arcát néztem. Odaléptem hozzá és átöleltem. Anyu bízott bennem így végül elengedett.

#

-         Nos, mindent összepakoltál?- kérdezte anyu, közben még mindig nekem hozott mindenféle gyógyszert, kötszereket és még sok minden mást.

-         Mindent elraktam, sőt talán többet is, mint ami kellene!- válaszoltam mosolyogva.

Mikor mindent elraktam, kiléptem az ajtón, elbúcsúztam mindenkitől és elindultam Kagoméékhoz. Az úton elképzeltem, milyen kalandokban vehetek majd részt, és közben az is eszembe jutott, hogy elfelejtettem megemlíteni, hogy álmaim szoktak lenni.

Hamarosan megérkeztem Kagoméék házához. Kagome már várt rám, míg a másik világba nem jutottunk elmeséltem Kagoménak az apám történetét. Kagome ugyanolyan döbbenetet sugárzott, mint én mikor megtudtam.

Beugrottunk a kútba és mikor az aljára értünk már ott is voltunk. Csodálatos hely volt, a madarak csicseregtek, a virágok csodálatosan néztek ki. Kagome mutatta az utat. Közben egy- két dolgot megkérdeztem, hogy azért tudjam, mire készüljek fel:

-         Szóval ez a Naraku ugyanúgy az ékkőszilánkokat keresi, mint mi?

-         Igen, csak ő gonosz célra akarja használni a Szent Ékkövet. Neki már majdnem mind a birtokában van, csak egy pár szilánk van még nálunk.

Megérkeztünk a faluba, ahol a többiek már várták Kagomét. Mikor engem megláttak, nem tudták miért mentem oda. Inuyasha, azonban egyáltalán nem örült nekem.

-         Te meg mit keresel itt?- kérdezte Inuyasha ingerülten.

-         Inuyasha! Fek-szik!!- kiáltotta el magát Kagome. Nos, igen, ez volt Kagome legjobb fegyvere Inuyasha ellen.

-         Szóval így szoktad elintézni Inuyashát, amikor goromba!- mondtam mosolyogva.

-         Nos, igen! Elég egyszerű megoldás és így kordába lehet tartani.- mondta Kagome nevetve.

-         Ha tudnád milyen nehéz néha Inuyashával!- mondta Shippou, akit Inuyasha egyből fejbe vágott. – Áá… goromba vagy velem Inuyasha! Miért nem tudsz néha te is normálisan viselkedni!

Ezzel Shippou elérte, hogy Inuyasha Shippou után szaladjon, így eltűntek egy pillanat alatt.

-         Ne aggódj!- szólalt meg Sango, - ez Inuyashánál normális.

-         Idővel meg fog téged is szokni!- folytatta Miroku.

-         Mond csak, hogy is hívnak? Az előző találkozásunk nem volt valami fényes!- folytatta ezzel Sango.

-         A nevem Karin, és Kagome osztálytársa vagyok.- válaszoltam, már tudtam, hogy meg fognak kedvelni.

-         Nos, az én nevem… - Miroku folytatta volna, de én a szavába vágtam.

-         Tudom kik vagytok!- ezzel ismét olyat mondtam, amit nem kellett volna. De mielőtt megkérdezhették volna, hogy honnan tudom én, folytattam…

-         Tudjátok, ezt még senkinek se mondtam el… de mikor apukám meghalt, álmaim voltak. Ezekben az álmokban én voltam a szemlélő, olyan, mintha a háttérből néznél végig egy harcot. Ezek az álmok három évig tartottak, utána eltűntek. Egy pár hónapja azonban visszatértek ezek az álmaim.

-         Nem látomások voltak ezek?- kérdezte Miroku, aki egyre közelebb húzódott hozzám. Sango észrevette Miroku tervét, így a bumerángjával jól fejbe vágta.

-         Lehetséges, ugyanis végig követtem az utatokat. Láttam mikor Shippou csatlakozott a csapathoz, mikor Inuyasha harcolt Miroku ellen és mikor Sangot Naraku átverte. Szinte mindent láttam, ami veletek történt.

-         De nem értem, akkor miért csak most jöttél ide?- kérdezte Inuyasha, aki visszatért Shippouval a kezében.

Ez úgy hangzott, mintha azt akarná mondani, hogy hamarabb is jöhettem volna. Mind a négyen összenéztünk és mikor folytatni akartam a történetemet, egy alacsony, idős asszony, lépett be a kunyhóba. Rámnézett és egyből a többiekhez intézte a szavait:

-         Szóval ez a lány lenne a ti új útitársatok! Hallottam, hogy egy különös kinézetű miko van Kagoméék társaságában! Igaz a hír?

-         Elnézést kérek, de én nem vagyok miko! Legalább is nincsenek meg hozzá az adottságaim. Igaz anyám az, de én nem!- válaszoltam az idős mikonak.

-         De hiszen, ahogy hallottam Shippoutól, képes vagy előre megérezni a szellemek jelenlétét. Nem igaz Shippou? Ezt mondtad nekem.

-         Így van Kaede anyó! Még Inuyasha sem érezte őket, csak percekkel később!- válaszolta Shippou.

-         Ez talán csak azért van, mert az apám egy szellem volt. De még mielőtt azt mondanátok, hogy félszellem vagyok, meg kell mondanom, hogy ember vagyok. Apám lemondott a szellemi hatalmáról, hogy emberként élhessen anyámmal és velem.

-         Ez lehetetlen! Az erőről, szellemi életről nem lehet csak úgy lemondani. Vannak rituálék, amik erre képesek, de ezek nagyon kockázatosak.- válaszolta Kaede.

-         Ugyan anyó! Ő biztos, hogy ember ugyan is nem érzem rajta egy szellem szagát! És el tudod képzelni, hogy ez a lány egy szellem! Na ne nevettess…

-         Inuyasha, fekszik!- kiáltotta el magát Kagome. – Minden rendben Karin?

-         Persze, ezek a dolgok engem egyáltalán nem érdekelnek! – hazudtam Kagoménak, - Nos akkor mikor indulunk?

-         INDULUNK? Te nem jössz!- szólalt fel Inuyasha, aki éppen fel akart állni.

-         Inuyasha! Fek… - kezdte Kagome szokásos szavát.

-         Rendben van!- változtatta meg Inuyasha véleményét, - velünk jöhet, de, csak ha nem lesz útba.

-          Csak vigyázz Inuyasha, nehogy aztán te legyél útba!- vágtam vissza Inuyashának, de Inuyasha látta Kagome arcán, hogyha visszaszól nekem ismét bajba kerül. Így fogta magát és kilépett a kunyhóból.

Végre mi is felálltunk, összeszedtük a cuccainkat és kiléptünk a kunyhóból és elindultunk az ékkőszilánkok nyomába.

-          Készen állsz az útra?- kérdezte Sango, aki látta rajtam, hogy izgatott vagyok.

-         Igen!- válaszoltam magabiztosan.

-         Ne aggódj, ha bajba kerülsz, mi majd megvédünk!- folytatta a beszélgetést Miroku.

A többiek már elindultak, de én még mindig egy helyben álltam. Megcsíptem az arcomat, hogy biztos legyek benne, hogy ez nem álom. És igen, az arcomon éreztem a fájdalmat és mikor Kagome hátrafordult, hogy hol vagyok, én boldogan szaladtam utánuk.