Az első harc

Még egy óra sem telt el, azóta, hogy elindultunk, mikor egy régi csatatér közelébe értünk. Inuyasha előre ment, hogy felmérje a terepet. Mire mi is odaértünk kijelentette, hogy körülbelül három napja egy harc folyt itt. Rengeteg szellem maradékai hevertek körülöttünk. Miközben  a csatatéren Miroku és Inuyasha megnézték, hogy nincs-e még túlélő szellem a halottak közt én egy falut vettem figyelembe a közelbe.

-         Nézzétek! Ott van egy falu, fenn a hegy oldalán!- szólaltam meg.

-         Hé, Miroku, Inuyasha!- kiáltott oda Sango,- mi felmegyünk a faluba, és ott nézünk szét egy kicsit, hátha tud valaki valamit mondania harcról!

-         Ennek semmi értelme?- szólaltam meg,- Nincsenek túlélők, legalább is nem érzek egyet sem!

-         Ebben biztos vagy?- kérdezte Kagome.

-         Nos, szerintem az a biztos, ha megnézzük.

-         Rendben! Akkor menjünk!- mondta Sango, aki már felvette a szellemirtók által viselt ruhát.

Elindultunk a hegy irányába. Az ösvényen mindenütt lehetett látni a dulakodás nyomait.

-         Ez szörnyű!- szólalt meg Shippou, aki Kagome háta mögött bújt meg.

Még fel sem értünk a faluig, mikor egy nagy horda szellem támadt ránk. Sango idöben reagált, és így sikerült eltalálnia a bumerángjával azokat, amelyek engem vettek célba.

-         Karin, bújj el!- kiáltotta Kagome, aki egy nyílvesszővel három szellemet győzött le.

Kagome szavára hallgatva elindultam egy biztonságos menedéket keresni, és közben sajnáltam, hogy nem segíthetek, hogy nekem nincs fegyverem. Mikor szemem elé tárult egy barlang megpróbáltam gyorsabban szaladni, de valaki elkapta a kezemet. Hátranéztem, és egy nálam két fejjel magasabb kékeszöld, hosszú hajú lány szellem állt. Megpróbáltam kiszabadítani a kezemet a karmai közül, de az orrom alá nyomott egy levelet és elájultam.

#

Mikor felébredtem egy nagy ház balkonján feküdtem. A kezeim össze voltak kötözve. Mikor megpróbáltam kiszabadítani a kezemet, eszembe jutottak a többiek.

-         Biztos nem tudják, hogy itt vagyok! Hiszen Kagome azt mondta, hogy bújjak el, és én elszaladtam. Biztos keresnek és nem is tudják, hogy elraboltak!

Végre sikerült kiszabadítanom magam, és elindultam felfedezni a házat.

-         Valahogy biztos ki lehet jutni innen… - gondoltam, és a szemem megakadt egy kardon, ami a fal mellett állt, - biztos használni tudom valamire, - így magamhoz vettem.

Egy hosszú folyosó nyílt a balkonról. Elindultam és végül sikerült kijutnom a házból. Már szaladtam a kapu felé, ami pont szembe volt velem, amikor hat szellem ugrott elém.

-         Hová- hová olyan sietve?- kérdezte az egyik.

-         Biztos meg akart szökni!- válaszolta a másik.

-         De az is lehet, hogy minket keresett!- szólt egy harmadik.

Féltem, nem tudtam, mit csináljak, hiszen egyedül voltam. Nem volt ott Inuyasha, aki legyőzte volna őket, és én nem tudtam semmilyen fegyverrel harcolni. Már bántam, hogy a nagyapám nem tanított meg karddal vívni.

-         Mi van! Csak nem ijedtél meg? Ne félj, nem foglak kínozni, gyorsan végzek majd veled. De, csak ha akarod!- szólalt meg ismét az egyik.

Egyre jobban közeledtek hozzám, és én elkezdtem hátrálni. Megbotlottam a küszöbön és elestem. Erre ők nagy kacagásba kezdtek. Gyorsan felálltam, és megpróbáltam elszaladni, de az egyik elkapta a kezemet és az éles karmait a nyakamhoz szegezte:

-         Már meg akarsz halni! Ha gondolod, megkönnyítem neked!- szólalt meg a legnagyobb közülük.

Épp mikor már el akarta vágni a torkomat megjelent még egy szellem. Ő lehetett a vezetőjük, ugyan is, mikor megérkezett és rászólt társára az ellökött magától és a földre estem. Ez a szellem másabb volt, inkább hasonlított egy emberre, mint egy szellemre, jobban nézett ki, mint a többiek.

Rámnézett és hirtelen elindult felém. Én a félelemtől és a fájdalomtól már mozdulni sem tudtam. Mikor elém érkezett, megfogta a karomat és felemelt. A szemembe nézett és a szája széles mosolyra nyílt. Ellökött magától és ismét a földre estem. Megfordult, majd a társaihoz szólt:

-         Ő megfelel! Remek áldozat lesz az urunknak! Fiatal és szép! Vigyétek a szentély elé! Mindjárt elkezdhetjük!

Az a lányszellem, aki oda vitt, megfogott és a mellettem lévő szentélyhez vitt. Nagyon féltem, de sírni nem tudtam.

Hamarosan visszatért a szellemek vezére, hosszú zöld hajában megcsillant a hold. A kezében egy pergamentekercs volt, ami a vértől pirosan izzott. Mikor a szentély előtt állt szavait ismét a társaihoz intézte:

-         Ha ezt a lányt feláldoztuk, végre lesz annyi erőnk, hogy szeretett urunkat visszahozzuk! És a nagyurunk vére végezhet a nagy kutyaszellem kölykeivel!- ezekre a szavaira mindenki örömujjongatásba tört ki.

-         Most pedig eljött az időd!- szólt hozzám a férfi.

Előhúzta kardját, felém suhintott, én behunytam a szememet, hogy ne lássam, mi történik. Vártam a véget, a fájdalmat, de nem történt semmi! Kinyitottam a szememet és egy hatalmas, hosszú ezüst hajú szellem állt előttem. A karmai közt tartotta a szellemvezér nyakát. Meg akartam köszönni, de egy hang se jött ki a torkomon. A szellem ellökte magától, és ekkor hárman ugrottak a „védelmezőmnek”. Egy csapással elintézte őket. A hétből már csak négyen maradtak. Megpróbáltam felállni, de túlságosan gyenge voltam, egyből összecsuklottam.

Újra próbáltam és végül sikerült felállnom. Ekkor ismerős hangok ütötték meg a fülemet:

-         Karin, jól vagy?- kiáltotta Kagome.

-         Igen, jól vagyok!- válaszoltam, és egy kicsit megingottam.

-         Sesshomaru!- kiáltotta el magát Inuyasha,- te meg mit keresel itt?

-         Ezt én is megkérdezhetném tőled!- válaszolt a Sesshomaru nevű szellem. Ez alatt az egy mondata alatt ismét elintézett két szellemet. Már csak a vezér és az elrablóm maradtak.

A vezérnek sikerült mögém szöknie és elkapta anyakamat. Egy tőr volt az egyik kezében, a másikban pedig a pergamen és azon egy kisebb csomó hamu.

-         Álljatok!- kiáltotta el magát a vezér. – Ha megmozdultok a lánynak vége!

-         Mit akarsz tenni?- kérdeztem tőle.

-         Reintou, életre fogja kelteni a te véreddel a mi nagy urunkat, Riungou-t!- válaszolta a lány.

-         Szóval azt a nagy semmirekellőt akarjátok életre kelteni!- szólt közömbös hangon Sesshomaru. –Apám már egyszer elintézte, most pedig én fogom megölni.

-         Ne is álmodj erről Sesshomaru, ugyanis én fogom őt elintézni! -szólt Inuyasha.

 És ezzel egymásnak estek. Kihasználva az alkalmat, Reintou megvágta a karomat és a véremet a hamura csepegtette. Ezek után a földre lökött.

Inuyasha és Sesshomaru abbahagyták a harcot, ugyanis a hatalmas Riungou ismét testet öltött. Kagome hirtelemegy ékkőszilánkot vett észre a feltámadt szellem nyakánál. Ez a szellem felöltötte egy vadmacska alakját, ez volt az igazi formája.

-         Inuyasha, a nyakánál van egy ékkőszilánk!- kiáltotta Kagome.

-         Biztos vagy benne?- kérdezte Inuyasha meg se várva a választ. Egyből a szellemnek ugrott. De nem egyedül, ugyanis Sesshomaru akarta legyőzni.

Fej- fej mellett haladtak, mindketten előrántották kardjukat, de a szellem kikerülte őket, Inuyashát a farkával egy ház falába ütötte és elindult felém. Sesshomaru ezt időben észrevette és mikor a szörny támadni készült ő elém állt és megvédett. A csapás túlságosan nagy erejű volt így a szellem mellettem ért földet. Odaszaladtam hozzá, hogy megnézzem, hogy hogy van és ekkor a nagy macskaszellem ismét támadásba lendült. Ekkor a Sesshomarunál lévő kardot előhúztam, hogy megvédjem magamat és a szellemet. A macskaszellem nekem támadt és mikor a kardot magam elé tartottam a nagy macskaszellem éppen csak, hogy érintette, visszaváltozott egy kupac hamuvá. A két szellemet, akik engem meg akartak ölni sikerült Mirokunak és Sangonak legyőznie.

Tettem egy lépést előre és szétnéztem. Kagome és Shippou Inuyashát szedték ki a ház romjai közül. Miroku egy pár varázslatot helyezett el a falu házain. Mikor Sangot megláttam elindultam felé. A kardot eldobtam és szaladni próbáltam, de elestem. Kirara odajött hozzám és felsegített, majd elindult Kagoméékhoz.

A nap már kezdett felkelni. Hátrafordultam, hogy megnézzem a szellemet, de az már nem volt ott. Körbenéztem és láttam, hogy ott áll, ahol a hamu van. Lehajolt valamiért, a kezébe vette majd felegyenesedett. A többiek már mind a kapuban álltak, igaz Inuyasha csak támaszkodott és rám vártak. Én még mindig a tér közepén álltam. Ismét Sesshomaru felé fordultam, meg akartam köszönni neki, hogy segített. Mikor odafordultam ő már elindult felém. Mikor mellém ért, megállt és a kezembe rakta az ékkőszilánkot és mondta:

-         Még találkozunk! Legalább is remélem!

Mikor ezt kimondta hátat fordított nekem és elindult. Én utána fordultam és néztem, ahogyan elmegy. Egy pillanat alatt egy fényes gömbbé változott és elrepült. Belenéztem a tenyerembe, és a szilánkot néztem. Közben Sesshomaru utolsó mondatára gondoltam.

-         Vajon mit akart ezzel mondani?- kérdeztem meg magamban.

-         Hé, most meg mire vársz! Indulnunk kellene!- szólalt meg Inuyasha türelmetlenül. – Miattad egy napunk kárba veszett és ezt be kellene hoznunk.

Azzal odaszaladtam a többiekhez és újra útnak indultunk. Az ékkőszilánkot pedig a nyakláncomra raktam.