Amai Yume - Édes álom
I. Emlékek
by Arvael & Mido

4. rész: Ningen, hanyou, youkai

Yume fáradtan pislogott bele a hajnali napfénybe. Ahogy felült és oldalra nézett, rögtön rájött, mi ébresztette fel: mellette, a terem másik végében a vén banya horkolt, nem törődve környezetével. A démonnő mormogott valamit az orra alatt, miközben feltápászkodott és kinyújtózkodott.

Hihetetlenül frissnek érezte magát, mint még talán sohasem. A barlang szájából még visszatekintett az öregasszonyra, aztán egy sóhajtás közepette kilépett a szabad ég alá. „Jobb lesz, ha elmegyek, mielőtt felkel.” határozott gondolatban, azzal elindult a lágy reggeli napsütésben. Nem haladt gyorsan, sőt, talán az ő ízléséhez képest kifejezetten lassan.

Találni akart valakit, aki segíthet neki, de ezen a vénségen kívül nem volt ötlete, ki máshoz fordulhatna. Azonban nem akarta feladni; még nem, bármit is mondott neki a boszorka. Mélyet sóhajtott, ahogy egy folyó széléhez ért. Napok óta nem tisztálkodott és bizony jólesett volna neki egy fürdő – és esedékes is volt már. Így tehát gyorsan körbetekintett, de nem látott senkit, s ahogy beleszimatolt a levegőbe, a természet illatán kívül nem érzett mást és a közelben egyetlen árulkodó démoni aurát sem. Miután megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, gyorsan levetkőzött és belegázolt a selymes vízbe.

Hamar odanyúlt ruháiért és kimosta azokat is; hogy aztán egy sziklán pihenve száradásra bírja őket; addig ő pedig le tudta mosni magáról a hosszú út porát és a küzdelmei mocskát. Fáradtan sóhajtott egyet, mikor megérezte, mennyire kimerült az elmúlt napokban. A sebe ráadásul csak nehezen akart gyógyulni, amit a tőr ejtett. A másik is látszott még, de az lényegesebben gyorsabban jött helyre.

Miután kitisztította és ellátta sebeit, odaúszott ruháihoz, hogy megnézze, megszáradtak-e már. Egy csalódott sóhaj hagyta el ajkait, ahogy hozzájuk ért. Még mindig nedvesek voltak, de szerencsére a nap meleg fénye már megkezdte munkáját. Mit volt mit tenni, Yume lassú tempókkal körbeúszta a folyó azon részét, melyen tartózkodott; a lágy víz mintegy selyemként kényeztetve bőrét, idegeit lenyugtatva. Egy újabb halk sóhaját a közelből érkező zaj szakította félbe.

A nő összehúzta szemeit, majd közelebb siklott a sziklához, melyen ruhái száradtak, ám nem sikerült odaérnie időben. A folyóparton lévő bokor megrezzent, Yume pedig villámgyorsan egy kő után kapott, ahogy rávetődött a sziklára, s elhajította azt, támadóját véve célba.

– Au! – szisszent fel egy férfihang, mire a démonnő szemei elkerekedtek, a bokorból pedig kiesett egy szerzetes.

– Oh, bocsásd meg nekem, szép hölgy, nem tudtam, hogy itt tartózkodsz – pillantott felé a férfi somolyogva, ahogy feltápászkodott.

Yume először nem tudta mire vélni tekintetét, majd rájött, hogy még mindig a sziklába kapaszkodik, felsőtestét pedig nem borítja el a víz – habár a hatalmas kődarab eltakarta bájait a kíváncsi szemek elől, azért volt, ami látszott, ő pedig ezt észrevéve gyorsan lebukott, s a folyó most majdnem az orráig ért.

– Csatlakozhatnék hozzád? – kérdezte a sötétkék szemű férfi, aki fekete haját kis lófarokba kötve hordta. A legfurcsább azonban az volt, hogy mindezek a szava egy szerzetes szájából hallatszottak.

– MI?! – kiáltotta Yume, egy picit kiemelkedve, de a víz még mindig a nyakáig ért.

– Egy ilyen szép hölgynek veszélyes lehet egyedül.

– Te... – egy mély morgás hagyta el a nő ajkait, mire a szerzetes arca elkomorult, s mikor jobban megnézte az előtte fürdőző fehérnép vonásait, csak akkor jött rá, kivel van dolga.

– Te vagy a démoni papnő... – suttogta, szemei elkerekedtek a félelemtől.

– Igen, úgyhogy tűnj innen, különben apró cafatokra téplek szét! – fenyegetőzött Yume.

A kiabálás sok erőt kivett belőle, s nem is sejtette, hogy így történt, mígnem egy éles fájdalmat nem érzett hasában, ahol a tőr megszúrta. Azonban ennek semmit jelét nem mutatta, csupán élesen tekintett a szerzetesre, aki előhúzott egy varázscetlit.

– Örömömre szolgál, hogy én végezhetek veled, papnő – mondta a férfi.

– Szeretném látni, ahogy megpróbálod – jelent meg egy gúnyos mosoly a nő szája szegletében, de a szerzetes már el is dobta a tisztító cédulákat.

Yume tekintete szinte átdöfte a papírt, majd pedig a következő pillanatban a varázscetli hamuvá vált és a szél tovavitte lepergő maradványait. Szúrósan nézett a szerzetesre.

– Pusztulj innen! Már fürödni se fürödhet nyugodtan az ember lánya?! – kiabált magából kikelve a nő.

– Nem is vagy embe-áááááh! – kiáltozva menekült el a férfi, ahogy látta, hogy Yume meglendíti karját, amiből egy fényes, aranyszín sugár lövell ki felé.

Mivel háttal volt, már nem láthatta, hogy szertefoszlik egyik pillanatról a másikra a támadás, sem pedig Yume döbbent tekintetét, amint kezét figyeli.

„Mi történik velem...? Az erőm... egyre gyengébb leszek...” alighogy végiggondolta ezt, teste hirtelen változni kezdett. Ezt most nem ő irányította, ezért meg volt rémülve. Gyorsan kiszaladt a vízből és magára kapkodta ruháit, azzal rohant volna tovább, ám a fájdalom megakadályozta ebben. Oldalához kapott: mindkét sebe ismét kinyílt, s – ha lehet – még nagyobb intenzitással véreztek.

A vakító fehér fájdalom pedig szikrákat csalt szeme elé; lassan már elviselhetetlenné fokozódott. „Vissza kell... változnom szellemé, különben... nem élem túl!” erősen koncentrált, szemét lehunyva, mire alakja hamarosan felderengett. Azonban nem a megszokott démoni formáját öltötte fel, csupán azt a fura, kutyafülűt. „Nem jó. Még több energia kell... gyerünk, menni fog...! Meg tudod csinálni!” biztatgatta magát, és szerencsére ezúttal, mikor felragyogott alakja, már youkaiként állt ott az úton.

Légzése még mindig nem volt szabályos és hihetetlenül gyorsan kimerült, még jobban, mikor halandóként járta a vidéket. Lassan sikerült lenyugtatnia zihálását és szabálytalanul verdeső szívét, ahogy továbbhaladt a napfényes rizsföldeken, azonban egyre érezte, ahogy ereje percről-percre fogy. „Ez így nagyon nem lesz jó. Ha összefutok valakivel, nem fogom tudni rendesen megvédeni magam... pihennem kell!”

Azonnal elkezdett keresni egy erre alkalmas helyet, ám még órákig kellett sétálnia, mire rátalált egyre. Ott aztán lerogyott egy fa tövébe, átadva magát a – reményei szerint – gyógyító álmoknak. De nem aludt mélyen, érzékei élesek voltak, mint mindig, ha szellem volt. És szüksége is volt rá...

Mérföldekkel odébb egy youkai felgyorsította lépteit, mikor újból megérezte a démonnő vérének szagát, ami ezúttal friss volt. A szél cibálta hosszú haját, ő pedig szinte siklott a föld felett, olyan sebességgel száguldott úti célja felé, arcán egy gonosz mosolykával. Szinte érezte, ahogy kezei a lány nyaka köré kulcsolódnak – nem, nem fog megkönyörülni rajta. Senki sem úszhatja meg szárazon, ha megalázza őt. Ráadásul egy nő!

Méltatlankodva horkantott egyet, s most már kicsit lelassított, alakja immár kevésbé volt elmosódva, habár egy halandó szemének még így is túl gyorsan mozgott. Tudta, már közel van prédája... ráadásul sebesült. Arcáról egész addig nem tűnt el az önelégült vigyor, míg ki nem lépett az erdők takarásából, egy apró ligetbe érve. Ott volt egy fa tövében, azonban, ahogy a férfi közelebb lépett, összeráncolta szemöldökét.

A nő, aki sebesülten feküdt a cseresznyefa alatt, halandó volt, ám körbelengte őt a démonasszony vérének aromája is. Összezavarodva sétált közelebb, lassú, magabiztos léptekkel, valamint egy ragadozó néma türelmével. Egy faág kerül a lába alá, ami azonnal meg is reccsent súlya alatt; de ő nem bánta – egyébként is az volt a szándéka, hogy felhívja magára a nő figyelmét, aki most laposakat pislogva fáradtan tekintett fel rá sötétbarna tincsei mögül.

Yume egyre gyengébbnek érezte magát, s tudta, hogy a seb csak súlyosbodott, ahogy a percek teltek. Bóbiskolásából egy napok óta nem érzett illat ragadta ki, melyet először nem tudott beazonosítani, de mikor megtette, tágra meredtek a szemei. „Sesshoumaru...”

Kapkodva megpróbált feltápászkodni, de belátta, ha megteszi, kimerültsége fogja a halálát okozni. Az elmúlt néhány órában visszaszerezte ereje egy részét, ám ez még mindig kevésnek bizonyult – főleg egy ilyen ellenféllel szemben. Gyorsan kellett hát gondolkodnia. „Most mitévő legyek?!” pánikolt magában, mikor eszébe jutott egy – reményei szerint – mentő ötlet.

„Talán ha felveszem a miko alakomat, nem ismer fel... persze, a szagom megváltozik, de nem túlzottan... viszont a szellemalakom vére ugyanúgy körbeleng, ha nem megyek arrébb.” orrát ismét megcsapta a közeledő youkai illata. „Már nincs időm rá... át kell változnom, aztán lesz, ami lesz!” határozta el magában, miközben alakját fehér derengés zárta körbe. Mikor a jelenség elült, már halandó formájában ült ott a fa tövében, s a fájdalom ismét annyira magával ragadta, hogy már nem bírta nyitva tartani szemét; a fél világ táncolt körülötte és szinte megvakította a hasában és az oldalában lüktető érzés. Hallotta, ahogy légzése és szívverése egyre szabálytalanabbá válik, ám ezen már nem tudott segíteni.

Egy faág reccsenése rántotta vissza kínzó gondolataiból, s ő kipislogva a fájdalmat szemeiből, feltekintett az érkezőre. Sesshoumaru állt előtte teljes valójában, ahogy sejtette. Egy halk sóhaj hagyta el ajkait, látva, hogy sikeres volt gyógyítása, azonban szívét szorította a tudat, hogy ezúttal talán az ő élete huny ki.

– Mit akarsz... démon? – lehelte erőtlenül.

Sesshoumaru összehúzta szemeit, úgy pillantott le az előtte heverő szánalmas alakra.

– Egy démonasszonyt keresek. Láttad?

– Nem.

– Hazudsz – jelentette ki nemes egyszerűséggel a férfi. – Érzem a szagát körülötted.

Yume keserűen felnevetett, egy kis adag vért köhögve fel. Állapota most, hogy miko alakjában volt, egyre romlott.

– Akkor miért kérdezted? – nézett fel rá kimerülten, miközben letörölte szája sarkából az imént megjelent vért.

– Honnan ismered, halandó? Ne tedd próbára a türelmemet! – fenyegetőzött.

– Hah... milyen türelmedet?

Egy veszélyes morgás hagyta el Sesshoumaru ajkait, ahogy a törékeny női test fölé magasodott:

– Hát ennyire kívánod a halált?

– Nem; de nem sok kiutat látok számomra – felelte hirtelen megkomolyodva Yume.

– Hn. Így semmi hasznodat sem veszem. Pusztulj! – emelte föl kezét a férfi, mely váratlanul zöldes színre váltott.

– Hm... – a nő erőtlenül elmosolyodott. – Igazán lovagias tőled, hogy megpróbálsz véget vetni szenvedéseimnek, de... – itt felvillant a szeme, tekintete megkeményedett és hangjában magabiztosság bujkált – én még élni akarok.

– Azt majd meglátjuk! – Sesshoumaru villámgyorsan csapott le, sebessége követhetetlen volt emberi mértékkel, így igencsak meglepődött, mikor mérges karmai a fa törzsébe mélyedtek bele, elolvasztva a kérget azon a helyen, ahol az előbb még a nő pihent. Morgolódva húzta ki kezét és fordult meg.

– Akármennyire is megsebesültem, remélem, nem hiszed, hogy harc nélkül feladom... mélyen csalódtam volna benned, ha ezt gondoltad volna rólam – nézett rá cinkos tekintettel Yume, azonban nagy erőfeszítésébe telt, hogy arcára ne üljenek ki fájdalmai; még így, youkai alakjában is nehéz volt elviselnie őket.

– Aha. Szóval mégis te vagy az a némber.

– Tudtam, hogy bízhatok benned! – kacsintott rá a démonasszony, elnyomva egy fájdalmas nyögést, ahogy oldalra tartotta karját, melyben megidézte energiakardját.

– Mi vagy te? – nézett rá élesen Sesshoumaru.

– Uh... ez szíven ütött – játszotta el a megsértett nőt Yume, mellkasa baloldala fölé emelve a kezét. – Hogy lehet így bánni egy hölggyel...?

A taiyoukai felhorkantott:

– Hölggyel, mi?

Nem várt választ, azonnal rátámadott Yumére, aki az utolsó pillanatban tudta csak hárítani a csapást. A nő legnagyobb megdöbbenésére azonban, mikor Sesshoumaru zöld fényben úszó kezei hozzáértek fegyveréhez, az energiakard szertefoszlani látszott, ő pedig rohamosan érezte erejének csökkenését.

„Mi a fene történik? Ilyen még sosem volt azelőtt. Egy egyszerű karomtámadást mindig visszavert!” kérdezte magától elkerekedett szemekkel Yume. „Az erőm... cserbenhagy, mint a tónál...” rémlettek fel előtte az emlékképek, mikor egy aranyszín energiasugárt lőtt a szerzetes felé. Az is szertefoszlott a semmiben.

– Áááááááááh! – felkiáltott, mikor éles fájdalmat érzett karjában.

Gondolatai annyira lekötötték, hogy nem is vette észre, kardja teljesen eltűnt – így szabad utat engedve Sesshoumaru támadásának. Elszökkent, s hosszú méterekkel odébb ért földet; félig a talpán, félig térdére rogyva. Szemében furcsa láng égett. A túlélés ösztöne vezérelte ismét, a benne lakozó démon pedig kitörni készült.

Hiába borította el agyát és látóterét a vörös köd, hiába érezte, ahogy felemelkedik és nekiront Sesshoumarunak, a testét már annyira megviselték az elmúlt napok eseményei, hogy még így sem volt képes kárt okozni benne. Ezzel ellentétben, a férfi egy laza kézmozdulattal megragadta Yumét, kezei erősen a nő nyaka köré kulcsolódtak, akár egy satu. A démonasszony látása elhomályosulni látszott, a vörös szín is elhagyta már látóterét. Hihetetlenül gyengének érezte magát, mégis próbálta levakarni magáról Sesshoumaru erős karját.

– Szánalmas vagy – jelentette ki közömbösen a férfi, azzal elhajította őt a legközelebbi fához.

Yume még hallott egy reccsenést, de nem volt benne biztos, hogy a fáé volt-e az, vagy pedig saját testének gyengeségének tudhatja-e be. De nem is akart rájönni, igaz, ideje sem volt erre, ahogy a fekete tudatlanságban elmerült egy fájdalmas sóhajtással.

Sesshoumaru undorodva mordult egyet, ahogy a földön heverő alak felé emelte tekintetét. Amint beleszimatolt a levegőbe, érezte, hogy a nő sérülései csak rosszabbodtak, sőt... mintha ismét megváltozott volna vérének szaga. Közelebb lépett hát, elhatározva, véget vet szenvedéseinek.

Felemelte egyik kezét, mely zöldes aranyszínben felragyogott, egy pillanatra attól, hogy kipattanjon belőle az energiaostor. A férfi adott egy apró lökést ellenfele testének, ami ennek hatására a hátára gördült, s ekkor Sesshoumaru döbbenten pislogott. Teljesen megdermedt, még energiaostora is eltűnt meglepetésében.

A nő feketés-ezüstös tincsei közül két ugyanolyan színű kutyafül kandikált ki. A taiyoukai kíváncsian közelebb hajolt hozzá, s kisöpörte a hajat a szép arcból. Finom vonásai arra engedték következtetni őt, hogy a nő nemesi családból való, még ha félvér is. Töprengve ráncolta össze szemöldökét.

De akárhogy is gondolkozott, képtelen volt kitalálni, mi lehet a nő. Egyszer démonnak néz ki, máskor pedig halandó embernek, most pedig... hanyounak?

– Mi lehet a titka...? – mormolta halkan Sesshoumaru, ahogy fölé hajolt.

A démonasszony légzése egyre szabálytalanabbá vált, akárcsak szívverése, s a férfi hamar rájött, ha nem segít neki, már nincs sok hátra életéből. Ő viszont még meg akarta tudni, mitől olyan különleges, hogy képes három különböző alakot felvenni, sőt, mi több, őt legyőzni, a tisztavérű szellemet, Nyugat Urát...?

– Örghm... – mormogott Yume, amint kezdett magához térni.

Az első, ami eljutott tudatáig, az a friss levegő, a második pedig a fájdalom volt. „A fene. Ezek szerint mégsem ölt meg.” gondolta keserűen, ahogy eszébe jutott, ez mit jelent. Élete mostantól Sesshoumaru kezében van, amíg ki nem váltja valahogyan. Addig is... szolgálja.

Lassan kinyitotta szemeit, mire a szikrázó napsütés köszöntötte tekintetét, így gyorsan be is hunyta, hogy majd felülve, kezét a szeme fölé tartva feltornázhassa magát ülőhelyzetbe. Felszisszent, ahogy ismét megérezte az elátkozott tőr okozta sebet, mely hasán húzódott. Lepillantott, s meglepve vette észre, hogy tiszta kötések takarják a sérülést, melyet gondos kezek ápoltak.

– Nahát, végre felébredtél, mocskos hanyou...

Yume izmai megrándultak, azonban nem mozdult. Már maga a hang is elég irritálóan hatott rá, nemhogy diszharmonikus csengése a nő fülében, vagy tartalma, mit hordozott. Egy mély levegőt vett, hogy erőltesse magát, ne azonnal ugorjon rá és szabdalja fel karmaival az idegesítő lényt, majd pedig szép lassan arrafelé fordította a fejét.

– Hát te meg ki vagy, oni?

– Youkai vagyok! Kikérem magamnak!

– Hn – Yume közelebb hajolt a zöld kis démonhoz. – Tán csak nem Nyugat hercege változott varangyos békává, míg én eszméletlen voltam...? – kuncogott, szemében kicsit játékos fény villant.

– Mit képzelsz! Én Jaken vagyok, Sesshoumaru nagyúr hű követője!

Yume nem bírta visszatartani méltatlankodó horkantását. Egy ilyen semmirekellő kis démont megtűr maga mellett az említett taiyoukai, de a saját félvér öccsét nem. Kifejezetten kiábrándítónak találta a helyzetet. A nő nem bírta tovább, meg kellett mozgatnia lábait. Nehézkesen felállt és elindult a réten abba az irányba, amerről a férfi szagát érezte. „Mivel tartozom neki, előbb-utóbb úgyis kérdőre vonna... jobb túlesni rajta.”

– Hé! Hová mész, félvér?!

Habár a kis zöld démonnak fogalma sem volt róla, de már Yume idegein táncolt. Azonban, ha mindaz igaz, amit állított, nem ölheti meg, mert akkor a démonnő számára romlanak az életben maradás esélyei – Sesshoumaru társaságában. Így csupán ökölbe szorította egyik kezét, s úgy válaszolt, vissza sem nézve:

– Nos, Jaken, semmi közöd hozzá! – azzal továbbindult, sebesebb tempóban, hogy ne kelljen hallgatnia a kis démon méltatlankodását, aki próbálta mozgásra bírni a kétfejű sárkánylovat, ami a közelben legelészett, azonban Jaken nem járt sok sikerrel...

Yume hamarosan meglátta a kis dombot, amin a kutyadémon állt. Tudta, hogy a nő már közel jár és mindjárt odaér mellé. Akkor végre kikérdezheti. Egy pillanat múlva már valóban ott állt mellett a nő, s együtt tekintettek az alant hajnali napfényben elterülő zöld mezőkre. Sesshoumaru önkéntelen is lopott egy pillantást a nő felé.

Még mindig hanyou alakjában volt; fekete kutyafülei és haja ezüstösen csillogott, ahol a napfény hozzájuk ért. Borostyánszín szeme pedig szinte világított, ahogyan visszatükrözte a nap narancsvörös árnyalatait; azonban a férfi kissé csalódottan vette tudomásul, hogy az a láng, amit felfedezett első találkozásukkor, már csupán kihunyófélben van Yume tekintetében.

A szél feltámadt és lágyan simította végig a két alak bőrét, egyúttal felkavarva hosszú tincseiket, melyek néhol össze-összekavarodtak, színek forgatagát hozva létre ezzel.

– Köszönöm, hogy bekötözted – érintette a hasán fekvő sérülésre kezét a nő. Tudta, hogy ez mentette meg, különben már halott lenne.

Sesshoumaru csak biccentett, ahogy visszafordult a magasztos Nap felé. Pár pillanatig még némán álldogáltak, végül a kutyadémon megszólalt:

– Mit tettél velem a múltkor?

– Szóval ezért nem hagytad, hogy meghaljak? – kérdezett vissza lány, hangját könnyednek szánta, de nem így sikerült.

– Válaszolj! – utasította a férfi türelmetlenül.

– Nem tudom, mire gondolsz – fordult el Yume, ám ahogy megmozdult, teste összerándult a fájdalomtól. – Harcoltunk. Ki-ki a maga fegyvereivel.

– Asszony! Ne játssz a türelmemmel! – emelte fel hangját az inuyoukai.

– Fejezd már be ezt a nagyképű stílust! Attól, hogy Nyugat örököse vagy, nem kéne ilyen beképzeltnek lenned! – a lány mérges volt magára, amiért egy pillanatra azt gondolta, normálisan meg tudja beszélni a dolgokat ezzel az arrogáns kutyaszellemmel.

Ismét fájdalom hasított testébe, ahogy egyensúlyát elvesztve megtántorodott attól, hogy a férfi elkapta egyik karját. Nem bírta ki, muszáj volt feljajdulnia.

– Mocskos félszellem, nem vagy abban a helyzetben, hogy bármire utasíts engem! – morogta közvetlen közelről a lány arcába.

– Tu-dom… – lehelte Yume, közel járva ahhoz, hogy ismét eszméletét veszti az őrjítő fájdalomtól.

Sesshoumaru érezte, hogy már csak ő tartja a lányt, így hát sóhajtva leeresztette a fájdalomtól égő testet a fűbe. Aztán csak várt.

– Az a támadás… Kitéptem volna vele a szíved… – pár perc hörgéssel vegyített sóhajtozás után a nő válaszolt.

– De nem tetted.

– Nem.

– Miért? – a lány érezte a kíváncsiságot a hang hideg csengése mögött.

– Mert nem vagyok olyan, mint Te! – nézett keményen az arany szemekbe Yume, mikből akárhogyan erőlködött, nem tudott érzelmet kiolvasni.

– Még egy kérdésem van hozzád.

– Éspedig? – kérdezte a lány, de közben már a hasán lévő kötést vizsgálta.

Szép piros vére ismét elkezdte átáztatni a fehér anyagot, és ahogy tenyerét a sérüléshez nyomta, ujjai véresek maradtak. Hallotta, ahogy mellette a kutyaszellem a levegőbe szimatol.

– Baka onna. Már megint felszakítottad a sebedet.

– Te is segítettél benne… – Yume hangja elgyengült, tekintete homályosulni látszott.

„Túl sok vért vesztettem. Ez a seb pedig nem fog begyógyulni. Biztos hogy meghalok…” gondolta, miközben érezte teste fölött elveszti az uralmat. Lassan kezdett hátradőlni, feje már üres volt. Aztán, ahogy várta a becsapódás fájdalmas érzését, még érezte, hogy a férfi mellette megmozdul. A fájdalom nem jött, inkább úgy érezte, erős karokba hanyatlik hátra. Újra minden sötét lett…

Folytatása következik...

Ningen – halandó

Oni – gyengébb, alsórendű démon/szellem

Baka – ostoba

Onna - asszony