Viharhercegnő

3. rész: Gyengeség

Kerina fáradtan nyitotta ki szemeit. Valahogy olyan kimerültnek érezte magát, pedig azóta még nem találtak rá újabb ékkőszilánkokra, így jobbára egész nap pihent, majd mikor ezt megunta, sétálni kezdett a hatalmas kastélyban...

Először természetesen eltévedt, de csakhamar kiismerte magát az egyhangú, fekete folyosókon. Néhányszor az udvarra is kiment, azonban minden kihalt volt és kopár, mint a palota többi részén. Vastag shouki-réteg elrejtette előle az eget és hiába keringett Kerina ereiben démonvér, néha bizony még ő is fulladozott a rettentően erős koncentráció miatt.

Sóhajtott egy mélyet, ahogy lassan felült. Furcsamód mindent kissé tompán érzékelt, ami eljutott elméjébe a külvilágból... és olyan volt, mintha darazsak ezrei döngenék be belülről az agyát. Megrázta a fejét és sóhajtott még egyet, aztán lehúzta magáról a takarót és lelépett az ágyról... hogy azután rögtön térdre is essen.

– Au... - szisszent fel.

Hirtelen elhagyta minden ereje, nagyon gyengének érezte magát. De aztán éles füleivel lépteket hallott közeledni. „Nem láthatnak meg így! Nem jöhetnek rá!” gondolta kétségbeesetten, miközben valahogy sikerült visszatornásznia magát az ágya szélére; épp időben, mert a következő pillanatban halkan kinyílt az ajtó. Kagura állt ott.

– Nem szoktál kopogni? – kérdezte azonnal Kerina.

– Olyasmit hallottam, mintha valami leesett volna. Mi történt? – eresztette el füle mellett a kérdést a szélboszorkány.

– Semmi – vonta meg a vállát a kérdezett, aztán pillantása a kardjára siklott, ami eldőlve hevert a sarokban. – Csak eldőlt a kardom, ez minden.

– Aha... – Kagura még egy hosszú pillanatig ott állt, aztán elindult, hogy folytassa útját, de még mielőtt becsukta volna az ajtót, Kerina hangja állította meg:

– Szerinted... – kezdte tétován a nő, aztán kihúzta magát, hangja immár határozottan csengett. – Szerinted sétálhatok egyet a védőpajzson kívül?

– A védőpajzson kívül? – ismételte meg hitetlenkedve Kagura. – Nem hiszem... de nem az én dolgom – azzal becsukta maga mögött az ajtót és továbbhaladt.

Kerina mélyet sóhajtott. „A fenébe is...! Észre sem vettem, mennyit időztem itt... már napok óta nem láttam az égboltot, csak ezt a mindent elborító mérges gázfelhőt... ami persze nagyon hasznos, csak nekem kevésbé tesz jót.” erre a gondolatra azonnal elkezdett köhögni.

– Szuper – nyögte ki, miközben újból megpróbálkozott azzal, hogy felkeljen az ágyról.

Ezúttal óvatosabb volt és sikerrel is járt. Lassan elmerészkedett a fürdőszobáig...

Miután sikeresen végzett reggeli teendőivel, elindult, hogy megkeresse Narakut. Nem szívesen tette, de más választása nem volt. „Ki kell jutnom innen legalább egy kis időre!” mondta magának határozottan, amint vett egy nagy levegőt, mikor megérkezett a démon szobája elé. Halkan kopogott az ajtón, de aztán megismételte picit hangosabban.

– Gyere be – hallatszott bentről a férfi hangja.

Kerina összeszedte minden erejét, hogy leállítsa lábai remegését, amelyek megint elgyengülni látszottak, mint a reggel folyamán már oly sokszor. Határozottan félrehúzta az ajtót és belépett a helyiségbe. Naraku vele szemben ült, a falnak támaszkodva; ő azonban nem akart leülni... attól félt, a lábai megint felmondják a szolgálatot és képtelen lesz felállni onnan – anélkül legalábbis biztosan, hogy ki ne derülne a titka.

– Szeretnék kimenni egy kicsit a védőpajzson kívülre – adta elő kérését a nő.

– Miért?

– Csak szükségem van egy kis friss levegőre...

– Nem – válaszolta a démon.

– De... hehe... nem szököm el vagy ilyesmi... – hadarta gyorsan a nő. – Úgyis megtalálnál, nem?

– Valószínűleg – nézett mélyen Kerina szemébe, aki úgy érezte, mintha a gondolatait akarnák kifürkészni.

– Kérem... – pislogott rá a nő reménykedve.

– Két óra, nem több – dőlt hátra Naraku komoran, mire Kerina arca felragyogott:

– Köszönöm! – mosolyodott el és biccentett, miközben kifelé igyekezett.

Először csak sétált, de léptei egyre felgyorsultak, ahogy egyre közelebb ért a kapuhoz. Végül már futott. Egy pillanatra megállt a pajzs határán, de az szinte azonnal szét is nyílt, kiengedve őt a szabadba. Kerina mélyet szippantott a friss levegőből. Már nagyon hiányzott neki.

Felnézett: az égbolt gyönyörű kéken virított, tiszta volt, egyetlen bárányfelhő sem látszott rajta. Egy nagyobbacska réten álldogált, ami fák vettek körül. „Ki hitte volna, hogy ilyen közel élet is van, mikor belül minden sivár és méreg leng körbe mindent...” Kerinát kirázta a hideg a gondolatra és gyorsan félresöpörte ezzel kapcsolatos aggályait.

Most kapott két teljes órát, hogy élvezze a természetet és a napsütést. Távolabb rohant a pajzstól, amíg a lábai már alig bírták, aztán elterült a smaragdzöld füvön. Arcán boldog mosoly látszott, mikor ismét mélyet lélegzett a friss, nyári levegőből. Addig feküdt ott, amíg nem érezte ismét erősnek magát és akkor elgondolkodott, vajon mennyi ideje van még itt kint. A Nap állásából már legfeljebb félórája maradhatott, de talán annyi sem. Szomorúan sóhajtott egyet, miközben lassan (nagyon lassan) elindult visszafelé.

Ha három-négy naponta kijöhet és tehet egy kis sétát, akkor semmi baja sem lesz. De, hogy egy teljes hétig bezárva volt, nagyon megviselte. Az ereje az égből fakadt és a shouki miatt nem volt kapcsolata vele, ezért gyengült le... először az ereje fogyatkozik meg, majd pedig a fizikai állapota romlik le... mint ahogy reggel is történt az a baleset.

„Na várjunk csak! Egy hét... ez azt jelenti, hogy...” a szája elé kapta a kezét, s teljesen elfehéredett. Gondolataiba mélyedve folytatta útját. „Ma van a telihold első napja... vagyis délután átváltozom... halandóvá...” lázasan gondolkozott szorult helyzetén, abban reménykedve, talán ma sem kell ékkőszilánk-vadászatra mennie, s ha nagyon nagy szerencséje van, akkor észre sem veszik, hogy átváltozott.

– De ahogy az én szerencsémet ismerem... – mormogta halkan, miközben azon töprengett, vajon mi jöhet még ma ezek után...?

Elérte a védőpajzs határát és hátrafordult, hogy még egyszer megcsodálja a tájat és vegyen egy mély levegőt. Aztán besétált a kopár kastélykerten át a nagy épületbe.

A Nap elérte a legmagasabb pontját, s Kerina érezte, ahogy elhagyja démoni ereje. A külseje nem sokat változott; mindössze annyit, hogy eltűntek hosszú karmai és az arcán lévő jelek is. Gondterhelten sóhajtott egyet. Már csupán azért kell imádkoznia az istenekhez, hogy Narakuék ne vegyék észre az átváltozást.

A délután derekán azonban beigazolódott legszörnyűbb gyanúja: lépteket hallott közeledni a folyosóról. Pánikszerűen tekintett körbe, hová bújhatna el, végül – épp az utolsó pillanatban – beugrott az ágyba és beburkolta magát a takaróba, de úgy, hogy még a feje búbja se látszott ki belőle.

Az ajtó kinyílt – természetesen kopogtatás nélkül. Kerina ebből egyértelműen megállapíthatta, hogy Naraku jött be hozzá. Próbált mozdulatlan maradni, de ugyanakkor még szorosabban fogta takaróját, ahogy a léptek egyre közeledtek hozzá, majd végül megálltak az ágya mellett. A nő becsukta a szemét, s arcán keserű grimasz jelent meg, mintha épp most harapott volna bele egy éretlen citromba.

– Kelj föl, tudom, hogy ébren vagy – hallotta a férfi hangját.

„A fenébe is!”

– Újabb ékkőszilánkok nyomában? – érdeklődött Kerina, ásítást imitálva, félhangosan a takaró alól.

– Igen.

– Nem megy... nem érzem jól magam – válaszolta azonnal. „Végtére is... ez annyira nem is nagy hazugság...”

– Hogy érted?

– Úgy, hogy nem érzem jól magam! – felelte Kerina, mire Naraku megpróbálta lehámozni róla a takarót. – Nem! – még erősebben szorította magához az ágyneműt.

– Mutasd magad, majd én eldöntöm, hogy...

– Hogy mennyire érzem rosszul magam? – vágott a szavába gúnyosan a nő.

– Gyerünk, kelj fel!

Kerina megrázta a fejét, s tudta, hogy Naraku tisztában van ezzel. A démon sóhajtott egyet és megfogta a takarót; majd pedig egy mozdulattal lerántotta róla. A nő gyorsan összegömbölyödött, hogy elrejtse kezeit és arcát – amely utóbbiban nagy segítségre volt a haja is.

– Mutasd magad, nincs időm a kisded játékaidra!

– Ahem... – válaszolta idegesen, köhögést imitálva Kerina, de érezte Naraku egyre növekvő türelmetlenségét, ezért gondolatban mélyet sóhajtott, s összeszedte az erejét.

Felült, a haját pedig kisöpörte az arcából, úgy nézett farkasszemet a férfival. A démon arcán először a meglepettség jelei suhantak át, de gyorsan felváltotta egy gúnyos mosoly.

– Hanyou... most vagy halandó – állapította meg a nyilvánvalót.

Kerina némán várta, mi következik most, habár nehezére esett visszafognia egy csípős megjegyzést. Így tényleg nem sokban volt hasznára Narakunak egy csatában. Persze, kardot forgatni még tudott, de lényegesebben lassúbb és gyengébb volt, hiába is igyekezett minden hasonló alkalommal kihozni a maximumot magából, hogy majdnem ugyanúgy tudjon harcolni, mint féldémon mivoltában.

– Jól van, itt maradsz – biccentett a férfi, azzal elindult az ajtó felé.

Kerina meglepve pislogott utána. „Kész, ennyi? Nincs több mondanivalója...? Mi baja lehet?” Naraku megérezte magán a nő pillantását, s hátrafordult, majd pedig kérdően felvonta egyik szemöldökét. Kerina megcsóválta a fejét és visszazuhant az ágyára, hogy pihenjen kicsit.

Naraku még egy hosszú pillanatot várt, aztán kiment a szobából. Kerina még percek múltán is a csukott ajtót bámulta, ahol távozott a férfi.

Aztán sóhajtott egy nagyot, s ismét a mennyezetet kezdte el figyelni. Hamarosan elszenderedett. Álma nyugodt volt és mély. Furcsamód, sosem aludt olyan jól, mint itt, ebben a palotában, amiben közrejátszott biztonságérzete is. Amikor ébren volt, Kerina többnyire ezen törte a fejét: miért érzi ennyire biztonságban magát Naraku kastélyában... hiszen a démon akarata ellenére tartja itt őt és... na, a másik gond. Már csöppet sem volt biztos benne, hogy akarata ellenére van itt.

Persze, hiányzott neki a napfény és a friss levegő, de ha két-három naponta kimehet a pajzson kívülre, akkor minden meg van oldva... gondolatai álmában sem hagyták nyugodni, mégis frissen ugrott talpra, mikor egy nagy dörrenést hallott, melybe belerázódott az egész épület.

Rohanó léptek zaja hangzott fel, majd pedig Naraku nyitott be Kerina szobájába:

– Maradj itt! – parancsolt rá kurtán, azzal már be is csukta maga mögött az ajtót és elsietett.

– Hmm... – Kerina gondolkozott, vajon mire ez a hirtelen utasítás.

Odalépett az ablakához és kikukkantott rajta. Attól, amit látott, felszökött a vér a fejébe. Mérgesen megcsikorgatta a fogait. „Inuyasha... már megint te...?” gyorsan felkapta a kardját, de nem ment ki a szobából – egyelőre.

„Már csak pár perc... még egy picit... még egy ki...” és akkor végre elkezdődött. Alig egy pillanat múlva már félszellem valójában állt az ablakkeretnél. Ekkor éktelen nagy lárma csapta meg a fülét: recsegés-ropogás, mintha a palota apró, milliónyi darabokra esett volna szét. Ismét kitekintett az ablakon, miután felmérte szobáját.

Valóban: a kastély egy része már el is tűnt. A többi pedig a szeme láttára veszett a semmibe, s egyre csak közeledett felé. A félelemtől elkerekedtek a szemei, s kinyitotta az ablakot, hogy rögvest kiugorhasson rajta. Hosszú méterekkel arrébb érkezett meg a talajra, Inuyasháék elől egy hatalmas csipkebokor rejtette el.

Miután kiszabadult a szoba fogságából, már sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, s visszatért harci kedve is. Száját titokzatos félmosolyra húzta, s szemében felcsillant az a furcsa, őrült fény, ahogy érezte egy közeledő harc szelét. Előlépett a bokorból.

A kis csapat még mindig nem vette észre őt; túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy a hirtelen támadt erős szél ne sodorja el őket: Miroku Sangót tartotta, akinek kezében a kicsi Kirara volt, Inuyasha pedig Kagomét fogta, aki Shippout szorongatta. Mindannyian csukott szemmel várták, hogy elapadjon a szélvihar.

Kerinának meg se kottyant „ez a kis szél”, s magabiztos léptekkel közeledett feléjük. Ahogy sejtette: a papnőnél voltak az ékkőszilánkok; ezt bizonyították a fényes pontok, amik a nyakánál sűrűsödtek össze. Lehajolt mellé és leszakította a nyakáról az üvegcsét.

– A szilánkok! A szél elviszi! – kiáltotta vakon a lány, Inuyashának.

A fiú alig hallotta Kagome fuldokló hangját az egyre erősödő szélben.

– Tessék – nyomta a lány kezébe az immár üres üvegcsét Kerina. – Mondtam, hogy még visszajövök a többiért... és ez még ezután is áll... – suttogta a fülébe, úgy, hogy csak ő hallja.

Kagome erősen szorította magához az üveget, másik kezében Shippout tartotta, így hiába kapott volna a nő után, nem tudta volna elkapni őt. Érezte, ahogy egyre távolodik tőle az a néhány ékkőszilánk, majd pedig elenyészik a jelenlétük...

Kerina, miután az övére kötötte a szütyőt, amibe beleszórta az ékkőszilánkokat, elsétált a romjaiba dőlő palotától, majd pedig egy idő után megunta, s felemelkedett a levegőbe. Imádott repülni – semmilyen ehhez fogható érzés nincs a világon! Na jó, talán egy: amikor tombol a vihar!

Elmosolyodott a gondolatra. Már nagyon vágyott egy kis viharra, de most megelégedett a repüléssel. Már napok óta nem volt rá alkalma. Végül elfáradt és pihenésképpen befészkelte magát egy felhő tetejére. Kényelmesen nyújtózkodott, s szunyókált egy kicsit.

Hamarosan azonban valami rovar zümmögött a füle mellett, s félálomban elhessegette azt. De visszajött. Végül annyira idegesítette, hogy elkapta. Felkönyökölt a felhőn, kinyitotta szemeit, majd pedig markát. A szárnyánál fogta meg a darazsat. „Naraku egy Saimyosho-ja...” gondolta unottan. Farkasszemet nézett a kicsi, mérges rovarral, aztán pedig elengedte.

Tudta, Naraku hamarosan valószínűleg megjelenik, de nem akart azzal rontani a helyzetén, hogy elfut előle vagy megöli a pokoldarazsat. Inkább hátradőlt, s ismét behunyta a szemét. Ha elmenekül, a démon úgyis megtalálja, s bizonyára megbünteti őt engedetlenségéért. Így talán könnyebben megússza. Egyébként is túl büszke volt ahhoz Kerina, hogy csak úgy megfutamodjon a problémái elől.

– Mit keresel itt? – zengett fel Naraku mély, kellemes hangja a nő fülében.

Kerina felsóhajtott, s kinyitotta egyik szemét:

– Pihenek. Miért, minek látszik? – le merte volna fogadni, hogy egy pillanatra látta a férfit, amint a szemeit forgatja, de ez olyan rövid ideig tartott, hogy nem volt benne biztos.

– Miért jöttél ki a szobádból? – kérdezte élesen a démon.

Kerina dühösen pattant fel ülőhelyéről, s dobbantott egyet lábával a felhőn, mely minden egyes mozgására finoman kavargott, ám most vad hullámokat sodort szerteszét.

– Talán azt hiszed, hogy benn maradok a palotában, miközben a fejemre omlik az egész?! Ahhoz nem vagyok elég ostoba, sajnálom! – válaszolta csípőre tett kézzel.

– Elszöktél, ezért... – Naraku nem tudta befejezni fenyegetését, mert Kerina megcsóválta a fejét és a kezét rázta, miközben belevágott mondandójába:

– Nem-nem-nem... én nem szöktem el. Csak kijöttem a szobából... és mivel Inuyasháék ott voltak, gondoltam, kicsit arrébb jövök.

– Miért nem maradtál ott?

– Naná, majd teadélutánt tartok Inuyashával és kis csapatával az éppen összeomló palotád kellős közepén! – vágott vissza hevesen a nő, aztán vett egy mély levegőt és kicsit lenyugodott. – Egyébként is sejtettem, hogy előbb-utóbb rám találsz, szóval fölösleges elmenekülnöm, mint ahogy azt már mondtam ma reggel. Ne nézz ostobának. Élni akarok.

Naraku hallgatott és mélyen fürkészte a nő szemeit. Kerina állta a tekintetét, de egy idő után (talán túlságosan is hamar) idegesíteni kezdte a férfi pillantása.

– Nos? – vonta fel végül a szemöldökét a nő, majd látva a démon kérdő tekintetét, hozzátette:

– Megmutatod, hol van az új palotád vagy mi?

A férfi lassan bólintott, még mindig gyanakodva méregetve Kerinát, de végül megfordult és elindult délkeleti irányba. A nő hamarosan követte és utolérte őt. Egy darabig csendben haladtak, majd pedig eszébe jutott valami és kotorászni kezdett a szütyőjében. Hamarosan ki is szedte összezárt tenyerét, s Naraku felé fordult:

– Majd’ el is felejtettem – nyújtotta ki felé a kezét. – Hoztam egy kis ajándékot attól a papnőtől – mosolyodott el elbűvölően, szemében egy kissé őrült, ámde játékos fénnyel.

Naraku kérdőn nézett rá, majd pedig a nő tenyerére, aki épp ekkor nyitotta ki markát. Abban hat, gyönyörűen fénylő ékkőszilánk volt. A démon szája titokzatos félmosolyra húzódott, majd pedig kivette a kezéből a darabokat és azon nyomban el is tüntette őket. A visszafelé úton több szó nem esett köztük.

Bár Kerina nem tudta, de ez egy próba volt Naraku részéről; ugyanis amint megérkezett, megérezte nála az ékkőszilánkokat... és kíváncsi volt, mihez kezd majd vele. Ebből, hogy önként, kérdés nélkül átadta neki őket, a démon már tudta, hogy megbízhat benne. Legalábbis valamennyire...

Úgy tűnt, szavatartó nővel van dolga: valóban nem támadt rá Nagashival, a kardjával és tényleg odaadta az ékköveket neki. „A győztes mindent visz! Mit szólsz?” visszhangoztak fejében Kerina szavai. Arcán egy alig érzékelhető mosoly játszott, mikor erre gondolt. „Igen... most már Te is az enyém vagy.”

Folytatása következik...