Sesshoumaru és Hikari
by Arvael

– Hikari! – dübörgött végig a kis fogadón egy mély férfihang.

Az ifjú lány igyekezve rohant le az alsó szintre, hogy találkozzon nevelőapjával.

– Hikari, hol vagy má’? – kiáltozta újból a fogadós.

– Itt vagyok, otou-san – felelte halkan a lány.

Az apjának kellett neveznie ezt a férfit, akár akarta, akár nem. Hiába is próbált ellene tenni bármit is.

– Lyányom... – Hikari szemei kissé kitágultak. Ha Tetsumaru így kezdte beszédét, az semmi jót sem jelenthetett. Ráadásul már megint majd leszédült a lábáról, ahogy a szaké átható szaga körbelengte nevelőapját. De gyorsan magához tért és próbált a szavakra koncentrálni. – Nemsokára eljön a szomszéd falu vezetője... emlékszel, ő az, akinek nagy vagyona van!

Hikari bólintott. Már nem egyszer járt ott a férfi, és eddig szerencsére észrevétlen maradt, de kételkedett benne, hogy ez sokáig így maradna. Legutóbb, mikor ott járt, Hikari még csak épp, hogy a serdülőkorba lépett, mára már viszont lassan eladósorba került. És a szomszéd nagy falu vezére nemcsak, hogy gazdag volt, hanem egy szoknyavadász is. Titokban a lány sajnálta Yokomata hitvesét, de egyben tisztelte is azért, hogy képes volt megmaradni amellett a csapongó ember mellett.

– Pár napon belül megérkezik, hogy Tamero-donóval megbeszéljenek valami fontos ügyet – legyintgetett össze-vissza Tetsumaru, egy újabb üveg szakét felkapva lendületével, majd még ugyanazzal a mozdulattal tartalmának felét le is öntötte torkán – a másik részét pedig a ruháján.

Tamero-dono volt Hikariék falujának vezetője. Rendszeresen találkozott a két falu vezére, hogy megvitassák ügyeiket, s most ismét Tamero birtokán esett ez meg.

– Azt akarom, hogy személyesen szolgáld ki Yokomata-donót, és ne kelljen csalódnom benned, különben nagyon megkeserülöd! – fejezte be nevelőapja egy csuklással a végén.

Hikari ijedten bólintott egyet. Emlékezett még, mi történt, mikor legutoljára nem úgy tett, ahogy a nevelőapja mondta. Borzalmas volt...

– Yokomata-dono holnap megérkezik, Hik-kari – csuklott bele a lány nevébe Tetsumaru, a fogadós. – Ugye mindent előkészítettél...? – kérdezte fenyegető éllel a hangjában, s ilyenkor még józanul is nagyon félelmetes tudott lenni.

– Hai, apám – válaszolta a kérdezett.

– Jól van... na, mutasd... – azzal maga előtt kezdte terelgetni fogadott lányát.

Hikari bevezette őt a szobába, amit előkészített a szomszédos falu vezetőjének. A fogadós belépett a szobába és figyelmesen végigvizsgált mindent. Majd még beljebb ment és megállt a helyiség közepén, háttal a lánynak. Hikari látta, ahogy Tetsumaru válla előbb megemelkedik, majd elernyed.

Ez nem volt jó jel. A lány szemei kétségbeesetten tekintettek körbe, vajon mit ronthatott el. De nem; minden rendben volt. A futon kényelmes volt és tiszta, a fapadló csak úgy csillogott a sok súrolástól, az ablakokra gyártott üveg – mely csak és kizárólag ebben a szobában volt megtalálható; még a fogadós sajátjában sem – csak úgy szikrázott a rá eső lágy napfényben.

Az asztalon egy csokor friss, fehér liliom állt, Yokomata-dono kedvence, sorban, a vázában. Minden a helyén volt. Akkor meg megint mit ronthatott el...?

Néha az az érzés kerülgette, talán nevelőapja már akkor is kifogásokat gyárt, ha Hikari mindent úgy tett, ahogy ő mondta, és nem volt oka rá, hogy kezet emeljen rá. Kezdte azt hinni, Tetsumaru csupán élvezetből teszi ezt, mikor túl sokat iszik – ami igencsak gyakran megesett.

– Lyányom... – hallatszott a férfi hangja, vészesen halkan.

– I-igen, apám? – Hikari nem tudta megállni, hogy meg ne remegjen meg a hangja. Ha csak eszébe jutott, mit művelt vele legutóbb...

Megrázta gyorsan a fejét.

– Gyere csak ide...

A lány nagyot nyelt és lassú, óvatos léptekkel közelített nevelőapja felé, habár tisztában volt vele, hogy nem tehet ellene semmit sem, ha úgy dönt, hogy rá támad, hiszen ő maga túl gyenge volt hozzá képest.

Mikor közvetlenül mögé ért, megállt és vett egy nagy levegőt:

– Itt vagyok – saját hangja mérhetetlenül távolinak tűnt.

Tetsumaru villámgyorsan fordult meg, s visszakézből egy pofont kevert le nevelt lányának, aki az ütés erejétől a földre rogyott. Üres tekintettel és egy arcán lecsorduló könnycseppel tekintett fel nevelőapjára. Mélységesen lenézte. Ez volt az a pillanat, amikor Hikari úgy érezte, nem bírja már tovább.

– Miért? – kérdezte.

Hangja hideg volt és semmit sem lehetett kiolvasni belőle. Se fájdalmat, se csalódottságot, se semmit. Üres volt, akárcsak a tekintete.

Lassan egy piros kéznyom jelent meg a lány jobb orcáján, a másodpercek rohamos múlásával.

– Mert megérdemled, te semmirekellő fattyú! – morogta a férfi, s közelebb lépett hozzá.

Hikari ijedten hátrálni kezdett, a padló recsegett-ropogott rémült menekülése közben. Végül sikeresen feltornászta magát a lábaira és még egyet-kettőt hátrált, nevelőapja szemébe nézve, mielőtt megfordult és kirohant a szobából.

Szaporán szedte lábait, s csak akkor lassított le, mikor látóterébe került a falu határától nem messze elterülő tó. Itt, a partján volt egy magányos fűzfa. Ez volt a kedvenc helye; s a szomorú fűz az egyetlen barátja.

Még zihálva vette a levegőt, de lassan megnyugodott. A falusiak ritkán jöttek ide, ő pedig, ha tehette, ideje nagy részét itt töltötte.

Nem szerette a fogadót.

Nem szerette a férfit, akit apjának kellett szólítania.

Nem szerette a falut, ahol élt... az emberek lenézték őt, bár maga sem tudta, miért.

Lágyan megérintette a fa törzsét, s szomorú szemeivel rátekintett.

– Mondd, Ki-chan, miért teszik ezt velem...? – tette fel a költői kérdést, majd sóhajtott egy nagyot és letelepedett a fa tövébe.

Hamarosan cseperegni kezdett az eső, de a lány nem zavartatta magát. Szerette az esőt. Mindig illett a hangulatához. Amikor nagyon szomorú volt, az eső eleredt. Búslakodva tekintett fel nagy, aranysárga szemeivel a felhős égboltra.

Lassan egy könnycsepp gördült le az arcán, majd a többi is követte, szép sorjában. Immár megállíthatatlanul ömlöttek lefelé, eláztatva a szomorú fűz tövét. Hikari nemsokára már csak szipogott, ám az eső nem állt el: tovább zuhogott. Sőt, pár pillanaton belül már vihar tombolt; az erős széllökések vadul korbácsolták fel az imént még nyugodt tó víztükrét.

Hikari kimászott a fa oltalmazó, ráomló lágy ágai alól, s odahúzódott a tó partjára. Percekig csak bámulta a zabolázatlan vizet, s az elő-előtörő hullámokat, aztán felállt; menni készült. Ám a háta mögött egy villám csapott le, a tavacska túlpartján, a lány pedig ijedten rezzent össze.

Ahhoz képest, hogy már felnőtt nő volt, még mindig félt a villámoktól, valamilyen megmagyarázhatatlan módon.

Óvatosan megfordult, s beljebb gyalogolt, azonban a víz még így is csak a bokájáig ért fel. Emelt fővel nézett körbe, miközben egy újabb villám hasította ketté az eget, egy hangos mennydörgés kíséretében. Hikari összerezzent, majd lesütötte tekintetét.

A víz már nem csapkodott annyira, így láttatni engedte a lány tükörképét. Mélyen belenézett az aranyszín szemekbe, melyek visszapillantottak rá, a szél pedig minduntalan cibálta hosszú, sötétlila haját.

Keserűen elmosolyodott. Ha másért nem, a falusiak ezért közösítették ki; különleges hajáért és szemeiért. Pedig világéletében ilyen, Hikari számára természetes színük volt. A falusiak mind azt hitték, démonok lánya, ám ő ebben kételkedett, hiszen akkor lett volna elég ereje kiállni önmagáért, nem...?

Egy újabb villám, melyet másodperceken belül mennydörgés követett.

„Nézz magadra! Érett nő vagy és még mindig félsz a villámoktól! ... Milyen nevetséges! Szánalmas vagy, Hikari!” feddte meg önmagát, a keserű mosoly még mindig nem hagyta el ajkait.

A vihar lassan alábbhagyott, Hikari tükörképe pedig csapzottan állt, átázott kimonóban, még mindig önmagát szemlélve. Aztán elfordította tekintetét, ahogy gazdája is.

A lány behunyta gyönyörű szemeit, és sóhajtott egy mélyet... majd lassacskán megfordult, s végre elindult visszafelé. Ahogy így lépkedett, fura érzése támadt.

Mezítelen lábbal rótta a füves rétet, mely a tó mellett terült el. Letekintett bokájára, és csodálkozva vette észre, hogy vízen jár. De hogyan lehetséges ez...?

Olyan volt, mintha a víz követné őt. Hikari megállt, leguggolt és megérintette a vizet. Az apró cseppek érintésére eggyé váltak és körülfonták a lány kecses csuklóját, mint valami karkötő.

Hikari szemei elkerekedtek az ámulattól. Még mindig nem akarta elhinni. Aztán hallott egy váratlan neszt az oldaláról, s hirtelen meglendítette karját. Abból, mintha egy ostor csapódott volna ki, ami vízből keletkezett. Ám, még mielőtt elérte volna áldozatát, eltűnt. A lány csalódottan-összezavarodva húzta vissza kezét.

Ismét meghallotta a neszezést, s ijedten arra fordította a fejét, de megkönnyebbülésére csak egy apró madár rebbent fel a közeli bokorból. Hikari megrázta a fejét. „Szörnyű. Kezdek paranoiás lenni... mi lesz a következő? Talán hallucinálni kezdek...? Nem, azt épp az imént tettem meg...” sóhajtott újból, azzal elindult, visszafelé a faluba.

Az est már rég leszállt, ő pedig magányosan baktatott hazafelé, ám korántsem egyedül...