Bár nem tudta, de épp a közelében táborozott le egy furcsa kis csapat, melyhez hasonlót nemigen lehetett találni. Külön-külön persze semmivel sem tűntek volna ki sajátjaik közül, ám így, hogy együtt utaztak...

– Jaken-sama, hova ment Sesshoumaru nagyúr? – kérdezte egy barna hajú kislány, aki épp valami ételt halászott elő egy sárkányló nyeregtáskájából.

– Semmi közöd hozzá – vágta oda a megszólított, kis zöld démon, csak, hogy ne kelljen azt felelnie, fogalma sincs. Mint oly sokszor történt ez így az utóbbi időben. Mintha nagyura már nem bízna benne. Pedig ő mindig is hűséges volt hozzá!

Eközben néhány mérfölddel odébb az említett Sesshoumaru nagyúr a víz szaga után sétált – amit igencsak megnehezített az, hogy az eső még csak nemrégiben állt meg –, alkalmas fürdőhelyet keresve. Balszerencséjére azonban túl közel került egy faluhoz; a halandók orrfacsaró bűze miatt pedig majdnem kénytelen volt odébbállni, mikor már éppen, hogy elérte volna a kiszimatolt közeli tavat.

Apró, halk lépteket hallott, olyan puhákat, amilyenek Riné szoktak lenni. Vett egy mély levegőt, hátha be tudja azonosítani a titokzatos valakit, azonban képtelen volt kiszagolni őt; csupán a tó vizét és a nyári zápor bódító illatát érezte.

Éles szemeivel a környéket fürkészte, de még nem jött elő rejtekhelyéről, a fák közül. Hamarosan meglátott egy közeledő, magányos személyt, amint végigsétál az apró tisztáson, mely a tavacska partját szegélyezte. Egy kecses, női alakot pillantott meg, aki zavartalanul haladt tovább, a démon tekintetétől kísérve.

Már majdnem kiért a tisztásról, s Sesshoumaru indult volna a tóhoz, mikor váratlanul megtorpant. A démon nagyúr kezdett türelmetlenkedni. Már nagyon vágyott egy jó kis fürdőre, de addig nem akart a tó közelébe menni, míg ez a fiatal nő el nem tűnik a környékről.

A magányos alak lehajolt és valamit felemelt a földről. Legalábbis Sesshoumaru szemszögéből úgy tűnt. A nagyúr most észrevett egy karkötőt a lány törékeny csuklója körül, ami eddig nem volt ott. Érdeklődve figyelte a jelenetet, mely kibontakozott előtte. Akárcsak a feje melletti faágon trónoló madár, aki viszont nyugtalankodni kezdett.

Úgy tűnt, ezt a lány is észrevette és ijedten kapta arrafelé a fejét, amerről a hangot hallotta, ezzel egy időben meglendítve karját. Ujjaiból egy átlátszó ostor csapott elő, ám a nagyúr képtelen volt ilyen távolságból megállapítani, milyen anyagból volt; azt viszont tökéletesen látta, hogy felé tart a fegyver. Mélyet sóhajtott magában, s felemelte egyik karját, hogy előhívja saját energiaostorát.

Ám a várt csapás nem érkezett meg. Még félúton se volt a lány ostora, mikor az eltűnt. Sesshoumaru nagyúr összezavarodva pislogott, ám szemében a megértés csillant meg, mikor rájött, mi is történt.

„Tehát ez a lány képes irányítani a vizet... de még nem teljesen ura erejének... Hm. Érdekes.” töprengett magában, miközben figyelte a fiatal nőt, amint lágyan megrázza a fejét, s folytatja útját a falu irányában. A démon addig követte őt tekintetével, míg el nem tűnt a szeme elől.

Egy pillanatig még kivárt, aztán a levegőbe szimatolt, hogy meggyőződjön róla, senki sincs a közelben, és végre elindult a tó felé, hogy megérdemelt fürdőzését megejtse.

– Üdvözlöm szerény fogadónkban, Yokomata-dono – hajolt meg mélyen a fogadós, s mögötte fogadott lánya követte a példáját.

Ezúttal Tetsumaru csak egy picikét volt pityókás, ám Hikari már tapasztalta, így sokkal veszélyesebb tudott lenni.

A szomszéd falu feje biccentett egy aprót, majd megfordult és belépett az előkelőségek számára kialakított pazar szobába.

Elismerően ciccentett.

– Nem rossz, Tetsumaru – jelentette ki mély, zengő hangján.

Tekintete körbesiklott a szobán, majd megállt, amikor a lányt meglátta a háttérben. Szemei megvillantak.

Nem tetszett ez a pillantás Hikarinak.

– Gondolom, le kíván pihenni, uram – hajolt meg ismét a fogadós. – Kimerítő út lehetett.

Ez akár még igaz is lehetett volna, hiszen a szomszédos falu nem volt közel. Azonban Hikari igencsak kételkedett nevelőapja kijelentésében, lévén a Yokomata-donót a szolgái hozták el idáig, ő maga pedig kivételesen frissnek tűnt.

De azért mégis bólintott, s fáradságot színlelve elnyomott egy ál-ásítást.

– Hát, igen – felelte elgondolkozva. – Azonban éhes is vagyok... inkább ennék valamit, mielőtt lepihenek.

– Természetesen, uram – válaszolt behízelgő modorával a fogadós, amitől Hikarinak akarva-akaratlanul is émelyegni kezdett a gyomra. – Azonnal felküldetek egy nagy tál ennivalót – hajolt meg még egyszer, azzal kihátrált a szobából, fogadott lányával együtt.

Mikor az ajtót behúzta maga mögött, csettintett az ujjával, s Hikari felé fordult:

– Lyányom, fogj egy nagy tál ételt és vidd be az úrnak – utasította őt. A lány beletörődve bólintott. – És a szakácsnak mondd meg, hogy a legjobbat adja!

– Igenis, apám – felelte Hikari, azzal gyorsan elsietett a tálért.

A konyhában – legnagyobb sajnálatára – már előkészítették az ételt, így azonnal visszaindulhatott a vendég szobájába. Azonban visszafelé olyan lassan haladt, amennyire csak bírt. Egyetlen porcikája sem kívánkozott a földesúr közelébe.

A tál megremegett a kezében, de nyugalmat erőltetett magára, tudván, a fogadós keményen megbüntetné, ha elejtené az ínycsiklandozó étkeket. Idegesen kopogott az ajtófélfán, mire bentről egy unott és elnyújtott „Igen?” hallatszott.

– A vacsorát hoztam fel, uram – felelte Hikari, hangja alig hallhatóan reszketett.

– Csodás, gyere be – felelte az ajtó túloldaláról egy immár sokkal vidámabb férfihang.

A lány nagyot sóhajtott, majd összeszedve minden bátorságát, elhúzta az ajtót és belépett a szobába. Igen gyér fény uralkodott a helyiségben; csupán két gyertya égett, a függönyök pedig már el voltak húzva. Hikari óvatosan letette az asztalkára a tálat, majd távozni készült, de megtörtént az, amitől kezdettől fogva tartott: Yokomata-dono a becsukott ajtó előtt megállt, furcsa vigyorral az arcán.

– Hová, hová ilyen sietősen? – kérdezte gunyorosan, de a jelentés, mely a szavai mögött bújt meg, sokkal jobban megrémítették a lányt, mint eddig bármi vagy bárki az életében. Nem, ennél még a fogadós veréseit is szívesebben viselné el...

– Uram, még várnak a konyhá... – Hikari próbált udvarias lenni, azonban mondata közepén az úr belevágott szavába:

– Biztosan tudnak pótolni egy kis időre... – felelte a férfi, ahogy egyre közelebb ért hozzá. – Hidd el, fel sem fog tűnni nekik...

A lány pupillái összeszűkültek és Hikari sietősen hátrálni kezdett. Azonban akármennyire is fürge volt, a falon még ő sem volt képes keresztülmenni. Így hát hamar beérte Yokomata-dono, ő azonban oldalra kezdett araszolni.

– Mi ennek az értelme...? – kérdezte a férfi, ahogy a lány karja után kapott, de a legnagyobb szerencséjére ő elég gyors volt, hogy kitérjen előle. – Ha úgyis mindig megkapom, amit akarok... mindig – fejezte be mondandóját az úr.

Hikari ajkai megremegtek, s tovább hátrált... ha el tudna valahogy érni az ajtóig...

Yokomata már csak karnyújtásnyira állt tőle. Lassan felemelte kezét, s végigsimította a lány karját. Hikari megremegett... az undortól.

Szemei hirtelen megvillantak, következő pillanatban pedig egy nagy csattanás és porcelán törése hallatszott. Majd pedig Yokomata előrebukott, Hikari pedig ijedten ugrott félre, így a földesúr a falat fejelte le.

Az ifjú nő megdöbbenten pislogott le a mozdulatlan testre. A váza, melybe ma reggel kicserélte frissre a fehér liliomokat, darabokra hullva hevert szanaszét, körülöttük a földön. A víz lassan csöpögött le az összetört szilánkokról és folydogált tova a fényesre suvickolt fapadlón...

– Mit tettél, te semmirekellő lány?! – kelt ki magából a fogadós, amit berontott a szobába.

Ez a hang térítette magához Hikarit.

Rémülten pislogott Tetsumarura, aztán le, Yokomatára. Végül ismét a nevelőapjára, aki vészesen közeledni kezdett felé. A lány ijedtében sikkantott egyet, látva, menekülési útvonala az ajtó felé zárva van, ahol már gyülekezett a fogadó személyzete. Tekintete megakadt a félig nyitva hagyott erkélyajtón.

„Itt a lehetőség!” gondolta, ahogy futásnak eredt. Egy pillanat múlva már kint állt a hűs, nyári éjszakában, letekintve az erkélyről. Egy emeletnyi magasan volt, de lábait már át is lendítette a biztonságot nyújtó korláton.

Nem volt ideje megijedni, mert amint meghallotta a fogadós lépteit, közvetlenül a háta mögött, határozott: „Most vagy soha!” kiáltotta magában, azzal levetette magát az utcára.

Meglepve vette tudomásul, hogy talpon ért földet, ráadásul egyben volt, de ahogy kiegyenesedett, rá kellett jönnie, hogy bizony erősen megrándult az egyik bokája. De már hallotta is a közeledő férfiakat, akiket a fogadós kiabált össze.

Rémülten ismét futásnak eredt; a lába olyan sebesen vitte, mint még talán sohasem; fájós bokája ellenére. Pillanatok alatt elérte a rétet, de itt már úgy tűnt, teste nem bírja tovább, s lassulni kezdett. Háta mögött pedig vészesen közelről halotta végzetének lépteit.

Összeszorította a szemét, ahogy érezte, megbotlott egy kiálló kődarabban, s felkészült az esésre. Kivételesen ezúttal is szerencsésen ért földet, csupán a könyökét horzsolta meg. Behunyt szemmel és ziháló lélegzettel várta be üldözőit. Tudta, már úgysem tehet semmit...

Sesshoumaru nagyúr megint eltűnt. Legalábbis Rin és Jaken szerint. Maga a démon nagyúr nem gondolta így, csupán még egyszer nyugodtan akart egyet fürödni, mielőtt továbbállnának.

Sietősen szedte lépteit, hiszen már jócskán beesteledett és alig várta, hogy újra megmártózzon a tó hűs vizében. Ám legnagyobb csalódottságára, mikor a fák utolsó sorához ért az erdőben, mely a kis tisztást vette körül, halandókat látott összeseregleni. Gondterhelten sóhajtott. Egy démon manapság már nem is fürödhet anélkül, hogy gyilkolna előtte? Mivé lett a világ...?

Ehhez most semmi kedve sem volt. Gyanakodva nézte a férfiakat, akik egyre közelebb értek egy fűben fekvő alakhoz. Sesshoumaru nagyúr ekkor kilépett a fák takarásából, ezt azonban senki sem vette észre. Neki viszont rögtön szemet szúrt, hogy az alak a földön megmozdul és felé fordítja a fejét. Döbbenten ismerte fel benne a tegnap látott fiatal nőt, akit úgy tűnt, egy perce már el is felejtett. Most azonban minden eszébe jutott.

A különös, vízből készült ostor, s az erőtlen csapás.

A lány pontosan rá nézett. Tekintete könyörgő volt. Csak ő vette észre a nagyurat, a többiek ügyet sem vetettek rá.

Aztán, amikor már csupán alig pár lépést választotta el üldözőitől, s Sesshoumaru még mindig nem moccant, a lány fájdalmasan és megsemmisülve behunyta gyönyörű, aranysárgán csillogó szemeit, mely a nagyurat sajátjaira emlékeztette. Az ifjú nő izmai megfeszültek, ahogy várta a csapásokat...

Hikari tehetetlenül feküdt a földön. Végül is, miért harcoljon, nincs miért élnie, igaz? Az a titokzatos alak pedig, aki ott figyelte a jelenetet, az erdő szélén, nos, ő sem úgy tűnt, mintha segíteni akarna neki.