Lassan eleredtek könnyei, ahogy a lágy, nyári eső is. Zokogás rázta meg egyszeriben a testét, de aztán erőt vett magán és megfeszítette izmait; nem hagyta, hogy sírni lássák.

Szinte érezte, ahogy az egyik férfi – bizonyára a nevelőapja által felbérelt egyik verőlegény a faluból – meglendíti a kezét. Hikari még jobban összeszorította a szemét, s fogait is, nehogy egy hangot is kiadjon. Hisz, azt csak élveznék... ha hallanák szenvedéseit...

Ám a várt csapás sosem következett be. Helyette azonban egy ostorcsapás hallatszott, közvetlenül fölötte. Aztán csend. Halálos csend.

Hikari még mindig rémülten nyitotta ki a szemét, félve attól, mit talál, ha egyszer körbenéz. Tekintetét azonban teljesen elborította egy pár fekete csizma. A lány pislogott még egyet-kettőt, de a jelenség csak nem akart eltűnni.

Lassan felemelte fejét, hogy szembetalálja magát azzal a titokzatos alakkal, akit az erdő szélén látott; most már jobban szemügyre vehette a férfit.

Hosszú, ezüst haja elegánsan meglebbent a szélben, de kezdett igencsak csatakossá válni az egyre zúduló esőtől. Szemei szintén aranysárgán csillogtak az éjjeli holdfényben, akárcsak a lány sajátjai. Az idegen arcán két-két magenta színű csík húzódott, homlokán pedig egy csökkenő félhold ékeskedett, sötétkék színben.

A férfi lassan kinyújtotta egyik karmos kezét, melyen ugyanolyan csíkok voltak, mint az arcán és a szemhéján. Hikari óvatosan a feléje nyújtott karra nézett, majd megmentője szemébe; ám azokból azonban képtelen volt bármit is kiolvasni. Lassan, reszketve elfogadta a segítő kezet, ami aztán egy pillanat alatt a talpára állította őt.

A fiatal nő felszisszent, mikor fájós bokájára helyezte testsúlyát, így inkább másik lábán állt, a sérültet pihentetve. Megállt és elgondolkozott egy pillanatra, majd a férfi szemébe nézett.

– Domo arigatou, nagyuram – hajolt meg, ahogy fájós lábától tellett.

Az illető – aki egyértelműen démon volt – a lány álla alá helyezte egyik karmos ujját és felemelte a fejét. Hikari megszeppenve pislogott rá. Valamennyire tartott tőle, ugyanakkor az a megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajta, mikor a férfi szemébe nézett, hogy a világon semmi baj sem érheti; biztonságban van.

A következő kérdés, ami elhagyta a démon nagyúr ajkait, megdöbbentette a lányt.

– Mi vagy te...?

– T-tessék? – hebegte összezavarodottan, s még jobban meglepődött, mikor észrevette, hogy a férfi szimatolni kezdi körülötte a levegőt.

– Már értem... – jegyezte meg magának a férfi, azzal megfordult, s elindult a tó irányába.

Hikari önkéntelenül is a karja után kapott, de csak haorija ujját sikerült megfognia. A démon felvonta egyik szemöldökét, mikor válla fölött visszatekintett rá.

– Nagyuram...

– Sesshoumaru – szúrta közbe a démon.

– Sesshoumaru nagyúr – kezdett bele újból a lány. – Kérem, ne hagyjon itt... – Hikari tekintete könyörgőre fordult, ahogy kiejtette a következő szavakat, s lassan elengedte a démon felsőjének ujját. – Nincs hová mennem, és szeretném leróni valahogy a tartozásom.

– Miféle tartozásod? – kérdezte élesen a férfi, ahogy teljesen visszafordult.

– Hogy megmentett – sütötte le tekintetét a lány.

Hangja lágy volt és erőtlen; pont, ahogy önmagát is érezte e pillanatban.

– Ahogy gondolod – hallatszott egy hosszú pillanatnyi csend után a válasz.

Hikari felnézett, s a két aranyszín szempár egy pillanatra összekapcsolódott, majd a lány elmosolyodott és meghajolt.

– Köszönöm, Sesshoumaru-sama.

– Ne hajlong – vetette oda bosszankodva a nagyúr.

– Tessék? De... miért ne? – kérdezte ártatlanul a lány.

Nem értette. Hiszen megmentette őt; annyival tartozik neki, hogy tiszteletet mutat.

– A bokád – hangzott a felelet.

Hikari lepillantott a lábára, de azon még nem látszott semmi sem. Ismét feltekintett a démon nagyúrra.

– Gyere – sóhajtott amaz, azzal irányt váltott, hogy visszatérhessen a barlangba, ahol tábort vertek éjszakára.

Sesshoumaru alig hallhatóan ismét sóhajtott. Ennyit az éjszakai fürdőzéséről. A lány viszont úgy tűnt, megérezte, mi zavarja és felgyorsította tempóját, hogy mellette haladhasson, de még mindig kicsit mögötte sétált – ebben nagyban segítette a bokájába hirtelen beálló fájdalom is.

– Sesshoumaru nagyúr... – szólította meg őt, mire a férfi a szeme sarkából rápillantott, jelezve, hogy figyel rá. – Ha jól sejtem, fürödni készült... ismerek a közelben egy meleg vizű forrást, ha gondolja, megmutathatom, merre van... a falusiak nem ismerik, nem fogja senki megzavarni.

A démon még egy darabig gyanakodva nézte a lányt, de aztán egy aprót biccentett, mire ő elmosolyodott és lelkesen mutatni kezdte az utat. Hamarosan meg is érkeztek a helyre, melyet az erdő sűrű aljnövényzete, dús bokrok és nagy lombú fák öleltek körbe.

A lány leült az egyik fa törzsének dőlve, háttal a fürdőhelynek. Ott várakozott, míg a nagyúr elkészült.

Ám hiába is próbált ébren maradni, az elmúlt napok eseményei lassan megtették hatását, ahogy szemhéja egyre jobban elnehezült, végül pedig teljesen lecsukódtak. Egy pillanattal később már békésen szuszogott a fa tövében.

A férfi úgy döntött, még egy kicsit áztatja magát, mielőtt kimegy és megszárítkozik. Jólesett feszült izmainak, ahogy a kellemesen langyos víz hozzájuk ért. Vett egy mély levegőt, mire orrát ismét megcsapta a nyári zápor illata. Feltekintett az égboltra, ám az olyan tiszta volt, mint amilyeneket a fagyos téli estéken látni.

A lány felé pillantott, aki időközben elbóbiskolt – erről árulkodott egyenletes, lassú légzése is – neki volt olyan jó illata. Most már kétsége sem volt afelől a nagyúrnak, hogy egy vízi démonnal van dolga.

Az ilyen lények, akiket a természet szülötteinek tartanak, nagyon ritkák és nagy hatalmúak voltak. Elgondolkozva ráncolta össze homlokát, kicsit eltorzítva ezzel éjkék holdját is. „De ha olyan erősek, ő miért nem? Az ostora is gyenge volt, és nem is harcolt azok ellen az egyszerű halandók ellen... miért?”

Fáradtan megrázta a fejét, ahogy kikászálódott a fürdőből. Már megint a kíváncsisága fogott ki rajta. Pontosan ezért segített a lányon; mert kíváncsi volt, ki ő. Most pedig csak még jobban belegabalyodott, ahogy gondolatai elkalandoztak felé.

Gyorsan megszárítkozott és felöltözött. Halk léptekkel érkezett a lány elé, ám ő továbbra is békésen aludt. A kutyaszellem már épp arra gondolt, hogy mégiscsak ott hagyja, a fa tövében, mikor fülében váratlanul felcsendült a lány hangja:

„Sesshoumaru nagyúr. Kérem, ne hagyjon itt... Nincs hová mennem, és szeretném leróni valahogy a tartozásom.”

Még egy pillanatig átfúrta töprengő tekintetével az előtte ülő törékeny alakot, végül beadta a derekát egy gondterhelt sóhajjal, és felnyalábolta őt.

„Remek. Még valaki, akire vigyázhatok.”

Számára egyértelmű volt, hogy a lány nem képes saját magát megvédeni, s azzal, hogy befogadta őt a csapatába, most rá hárult ez a feladat.

De nem baj.

Majd megtanítja harcolni.

A lány is le fogja róni a tartozását, bár arról még fogalma sem volt a nagyúrnak, hogyan.

– Argh! – Hikari frusztráltan morgott egyet, mikor már maga sem tudta megszámolni, hányadszorra próbálkozott sikertelenül. – Nem megy ez nekem...

– Dehogynem – hallatszott a férfi nyugodt hangja. – Láttam.

– Jó, de... de akkor volt víz a közelben, nagyuram! – alighogy kiejtette e szavakat, a lány szeme felcsillant.

Hikari megfordult, s sietős léptekkel elindult.

– Most meg hová mész? – vonta fel egyik szemöldökét Sesshoumaru.

– Víz... tudom, itt kell lennie a közelben egynek... – mormogta a kérdezett, ennek ellenére a kutyaszellem tökéletesen hallotta minden szavát.

Kisvártatva ő is követte.

Az elmúlt napokban Hikari érzékei kifinomodtak, s már képes volt megérezni, merre van víz és hogy milyen távol... habár, ez utóbbit még nem sikerült tökéletesen elsajátítania... Sesshoumaru nagyúr szája sarkában egy keserű mosoly jelent meg, ahogy eszébe jutott a lány legutóbbi próbálkozása – vízkeresésben. Hikari tisztán érezte, merre van a víz és folyton bizonygatta, mindjárt odaérnek, míg végül...

**

– Csak... ezért...? – bökte ki Jaken, aki legelőször tért magához megdöbbenéséből.

Sesshoumaru arcizmai meg-megrándultak, de ezenkívül nem mutatta jelét gondolatainak. Hogy épp a nevetését vagy bosszankodását akarta visszatartani, azt senki sem tudta.

– Miért, Jaken-sama? – kérdezte aranyosan Rin. – De hisz Hikari-chan talált vizet, nézd!

Azzal a kis pocsolyára mutatott, amely a lábuk előtt hevert. Jaken nem bírta tovább:

– Fél napot jöttünk, lejártuk a lábunkat és csak... csak... ezért?!

– Sajnálom, Jaken-san – hajtotta le a fejét Hikari, aztán esdeklő tekintettel a kutyadémon felé fordult:

– Bocsásson meg, Sesshoumaru nagyúr... nagyon erősen éreztem, azt hittem, hogy...

– Hagyd. Úgyis erre jöttünk volna – vágott a szavába a férfi, azzal folytatta útját, a lány elé lépve.

Hikari kicsit összezavarvodva tekintett utána, majd megvonta a vállát és egy gyenge sóhaj hagyta el ajkait. Rinnel kézen fogva indultak tovább a rögös földúton.

**

A kutyaszellem gyanúi beigazolódni látszottak; ahogy a lány egyre szorosabb kapcsolatba került a vízzel, ráadásul, amióta velük utazott, képességei is felszínre törni látszottak. Démonvérének köszönhetően pedig fájós bokája már másnap reggel a múlté volt, amikor továbbindultak.

– Megvan! – sikkantott fel Hikari, azzal rohanni kezdett.

Még egy sor fa, aztán pedig kiértek a vízpartra. Egy hatalmas tó terjeszkedett előttük, s a szél mozgásának köszönhetően apró fodrokat csalt a felszínre. Ettől eltekintve a víztükör sima és lágy volt. A kora délutáni napfény vidám táncot járt rajta.

Hikari ott állt a tóparton, élvezve a látványt. Aztán meghallotta Sesshoumaru puha lépteit a háta mögött és megfordult, a démon nagyúrra mosolyogva:

– Ugye, milyen szép? – kérdezte, majd tekintete visszavándorolt a tavat körülölelő vízililiomokra és tavirózsákra.

– Az – a férfi hangja furcsán csengett, de Hikari nem tulajdonított neki nagy figyelmet, csupán lehajolt, hogy ugyanúgy kezébe vegye a vizet, ahogy akkor éjjel tette, mikor bokája és csuklója köré fonódott.

De ha visszapillantott volna a nagy kutyaszellemre, talán rájöhetett volna, Sesshoumaru nem is a tóra gondolt. Még csak a vízinövényekre sem...