Ahogy a lány felegyenesedett, kezében összegyűltek a vízcseppek, egy gömböt formázva.

– Jól van – biccentett egy aprót Sesshoumaru. – Most csinálj belőle ostort és csapj vele egyet.

– De hova?

– Mindegy... ki a vízre.

Hikari bólintott, nagy levegőt vett és koncentrált. Szemeit félig behunyta, ahogy elképzelte a vízből készült ostort. Egy pillanatig nem történt semmi. Aztán...

Csatt!

A lány egy apró csuklómozdulattal kicsapta az ostort, majd visszahúzta, mire az ismét felvette labdaformáját. Hikari ugrott egy picit sikere mámorában, aztán csillogó szemekkel nézett a démonra:

– Láttad ezt nagyuram? Sikerült! Végre!

– Lehet, hogy csak szerencséd volt – vonta meg a vállát a kérdezett. – Próbáld újra.

– Jó – az ifjú nő nem zavartatta magát Sesshoumaru szavain; a férfi mindenkit így kezelt a környezetében, Hikari pedig gyorsan hozzászokott ehhez és könnyedén túllépett rajta.

Ismét sikerült. És azután is. És azután is.

És akkor is, mikor egy váratlan zajt hallottak a közeli bokrokból...

– Ááá! – bukott ki a dús aljnövényzetből egy zöld valami.

– Oh... bocsánat, Jaken-san, nem tudtam, hogy te vagy az! – pillantott rá őszinte sajnálattal a lány, s azonnal eltüntette ostorát, mely ismét gömbként forgott és egyfolytában ott kavargott nyitott tenyere fölött.

– Ostoba nő! – átkozódott áldozata, amint sikerült lábra tornásznia magát.

Hikari meghökkent, de ez alig látszott arcán. Sosem értette, Jaken miért olyan goromba vele.

Rin is előkerült a következő másodpercben, épp időben, hogy szemtanúja legyen a kibontakozó jelenetnek:

– Gúnyolódsz velem? – kérdezte gyanakodva a kis démon.

– Nem, dehog...

– Érezd a kétfejű bot erejét! – kiáltotta Jaken, azzal egy tűzsugár indult meg a lány felé, aki ösztönösen cselekedett: eldobta a kezében tartott gömböt.

A tűz kialudt, a kis démon pedig vizesen állt előttük – és csak úgy gőzölgött az elfojtott dühtől és szégyentől, amíg Rin a háttérben kuncogott; hamarosan csatlakozott hozzá Hikari is. Jaken morgott, s újból célzott. Ezúttal azonban már nem volt ideje a lánynak egy újabb vízgömböt életre hívnia.

Rémülten kapta maga elé a kezét – miközben valami fura húzást érzett a víz felől –, aztán a következő, ami eljutott tudatáig, az egy nagy csobbanás volt, majd pedig az érzés, hogy csuromvizes lett. Óvatosan kikandikált ujjai mögül. Jaken még vizesebb lett, Rin is úgy nézett ki, mint egy apró, elázott ürge, s mikor Hikari megfordult, hogy Sesshoumaru nagyúrra pillantson, már nagyon nehezére esett visszafojtania kitörő nevetését.

A nagy kutyadémonról csöpögött a víz, a fehér prémpalástja is elfolyva hevert a jobb vállán, míg haja hozzátapadt páncélzatához. Hikari arca kezdett vörösre váltani a visszatartott kuncogástól, de aztán gyorsan megfordult, mikor érezte: nem bírja már tovább.

Rin vele együtt kacagott.

S amíg Jaken hőbörgött és mindennek elmondta szegény lányt, addig hallani lehetett, amint Sesshoumaru lecsatolja nehéz páncélját és két kardját az oldaláról. Hikari végre erőt vett magán és visszafordult, még mindig küszködve ki-kitörő kuncogásaival. A mosolyt is nehéz volt leimádkoznia a szájáról; szeméből azonban egyenesen képtelenség volt eltüntetnie.

– Bocsásson meg, Sesshoumaru-sama – hajolt meg egy picit, elfojtva vigyorát.

Mikor felemelkedett, fura dolog történt: a düh suhant át egy másodpercre a nagyúr arcán, ám amikor Hikarira pillantott, hirtelen felváltotta azt a meglepettség jele, majd pedig egy apró, de észrevehető mosoly jelent meg nemes vonásain. A lány pislogott értetlenül, mígnem észrevette, hogy a férfi már nem a szemébe néz, hanem... kicsit lejjebb.

Hikari lepillantott, s akkor vette észre, hogy az ő ruhája is teljesen átázott, s most hozzátapadt formás idomaihoz.

– Áááh! – sikkantotta rémülten, mikor visszatekintett a még mindig önelégülten somolygó nagyúrra, azzal ösztönösen meglendítette jobb karját, mire egy erős vízsugár telibe találta Sesshoumaru bal arcát, de olyan elemi erővel, hogy a kutyadémon meg is tántorodott egy apró pillanatra.

Mérgesen fordult vissza a lány felé; tekintetét narancsvörös fény ölelte körbe. Hikari szemei elkerekedtek a rémülettől, majd lassan hátrálni kezdett. Aztán, mielőtt még léphetett volna egyet is a nagyúr, a lány megfordult és minden erejét beleadva futásnak eredt. Érezte, hogy ezúttal elvetette a sulykot, azonban úgy gondolta, a férfi igenis megérdemelte büntetését.

Sesshoumaru mordult egyet, ahogy utána kapott, de a lány gyorsan elillant. „Gyorsabb lett.” gondolta; aztán, ahogy látta a lány kétségbeesett törekvéseit, hogy minél távolabb kerüljön tőle és észrevette, hogy Hikari kezd kifulladni, már nem futott utána teljes sebességgel, hanem kényelmes tempóban haladt tovább – szeme immár gyönyörű, igaz arany színében csillogott.

Az apró mosoly még mindig ott játszott ajkain. El kellett ismernie, Hikari igen vonzó volt, a formás combjai, a vékony dereka és telt keblei – hiába, Sesshoumaru férfiból volt, képtelenség lett volna számára ezeket nem észrevenni, mikor ott állt előtte az említett személy csuromvizesen, testére tapadt kimonóban.

Úgy tűnt, Hikari is rájött, hogy milyen hamar kezd kifulladni – ha másból nem, hát Sesshoumaru lassuló lépteiről és önelégült mosolyáról –, így úgy döntött cselhez folyamodik. Nem volt benne biztos, hogy sikerülni fog, de azzal nem veszíthetett, ha megpróbálja.

Hirtelen vett egy éles kanyart balra, a tó felé, azzal belefutott...

A víztükör apró fodrokat alkotott lábai puha nyomán, melyek úgy tűnt, szinte hozzá sem érnek a felszínhez. Mintha lebegett volna felette, nem is futott volna rajta. Hikari arcán megjelent egy diadalittas mosoly, s mikor úgy érezte, már eléggé bent van a vízen, hogy biztonságban legyen, visszafordult Sesshoumaru felé.

Arca zavart kifejezést öltött: a kutyadémon épp levette lábbelijét. Még egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán...

Hikari szemei elkerekedtek a felismeréstől, mikor meglátott valami ködszerű anyagot kavarogni a férfi lábai körül, mely aztán felemelte őt...

A lány ismét eszeveszett futásba kezdett, de Sesshoumaru már nem tervezte, hogy tovább játszik vele; gyorsan beérte őt. Hátulról erős kezek kulcsolódtak karjaira, s nem engedték el a lányt, akármennyire is ficánkolt. Végül Hikari kifulladva felhagyott az ellenkezéssel, Sesshoumaru pedig megfordította, így egymás szemébe nézhettek.

A lány dacosan pillantott fel a férfira, miközben szabad kezét maga elé rakta, hogy elfedje testét a kíváncsi tekintetektől. A kutyadémon azonban nem nézett máshová, csupán a nő szemébe. A két aranytenger összefonódott egy örökkévalóságig ható pillanatra, s a szellemek arca közelíteni kezdett egymás felé, mígnem...

– Ááh! – sikkantott fel Hikari, ahogy érezte, hogy kimegy alóla a talaj – jelen esetben a víztömeg.

A pillanat megtört, csakúgy, mint a nő koncentrációja, aki térdig elmerült a vízben; csupán annak köszönhette, hogy még nem süllyedt el, hogy Sesshoumaru tartotta őt. Esdekelve nézett fel a férfi szemeibe.

– Tudsz úszni? – hajolt még közelebb hozzá a férfi, egy ördögi vigyorral az arcán.

– Én... nem! – sikoltotta Hikari, ahogy érezte, Sesshoumaru fogása gyengül, majd teljesen megszűnik; azonban hiába próbált utána kapni, nem sikerült neki.

Rémületében még levegőt venni is elfelejtett, s ahogy lassan elkezdett süllyedni egyre mélyebbre és mélyebbre a tóban, kezdett rajta úrrá lenni a pánik. Kapálózott, és valahogy sikerült feltornásznia magát a felszínre, de nem sokáig – ismét érezte, hogy süllyedni készül.

– Csak nyugalom – guggolt le kis felhőjén Sesshoumaru. – Tempózz a lábaddal és mozgasd a kezed, akkor nem süllyedsz el!

– Tempózzak? Hogyan? És hogy mozgassam a kezem? Milyen irányba?! – a nő nagyon megijedt, de mikor érezte, hogy már nem süllyed, kicsit megnyugodott és megfigyelte helyzetét. Csillogó tekintettel pillantott fel a kutyaszellemre:

– Sikerült! Látod ezt, nagyuram?!

Sesshoumaru csupán biccentett egyet, majd újból kiegyenesedett felhőjén. Csak akkor nézett vissza a lányra, mikor Hikari megszólította:

– Nagyuram... –hangja lágy volt, de bujkált valami benne, ami nem tetszett a férfinek.

S amint letekintett, azonnal rá is jött, mi volt olyan gyanús a hangsúlyában; ellene azonban már semmit sem tehetett...

– És te... tudsz úszni...? – a nő egy hirtelen mozdulattal kihúzta alóla a felhőt, aminek az lett az eredménye, hogy a kutyadémon belebukfencezett a vízbe.

Levegőt kapkodva jött fel a felszínre egy pillanat múltán és mérgesen tekintett a lányra, aki csak ártatlanul mosolygott és nevetgélt. Ahogy nézte Hikarit, egy újabb gonosz mosoly jelent meg szája szegletében. A lánynak pislogni sem volt ideje, a férfi már előtte volt, aztán megragadta, s lehúzta magával a víz alá. Szerencséjére Hikari ezúttal még előtte tudott egy mély levegőt venni...

Minden olyan hirtelen történt. Az egyik pillanatban még együtt úsztak lefelé, az iszap felé, s gyönyörködtek a vízinövényekben, miközben a napsugarak át-átütöttek a vastag vízrétegen a fejük felett; aztán a következőben már...

–Áblarbl... – Hikarinak ennyire tellett kiáltásából, mikor meglepve sikoltott fel.

Valami körbekúszta a lábait, ő pedig nem tudott mozdulni, meglepettségében pedig jó néhány korty víz le is folyt a torkán, levegője pedig vészesen fogyni kezdett. Pánikszerűen elkezdett kapálózni, miközben a fülében érezte kalapáló szívverése minden dobogását, s rémülten forgott, rúgott, tekergőzött, hogy kivergődje magát a vízinövény száraiból, azonban csak azt érte el, hogy egyre jobban belegabalyodott.

Ijedten tekintett Sesshoumarura, aki éppen akkor ért oda mellé, s lehajolt, hogy kibogozza az összetekeredett szárakat. Már épp sikerült neki, és Hikari közelebb húzódott hozzá, mikor egy szörnyeteg emelkedett ki az iszapból. Kiderült, hogy a szár, amit eredetileg növényinek néztek, az egyik karja volt. Fura egy teremtmény volt, annyi bizonyos. A lány reszketve bújt Sesshoumaru mögé, miközben érezte, már nem bírja sokáig levegő nélkül.

A kutyadémon elrugaszkodott a víz aljától, s hihetetlen sebességgel a szörnyet vette célba; azonban az fürgébb volt, mint amilyennek látszott, s ügyesen kitért előle. Egy ideig így ment ez a fogócska, mígnem Hikarinak tényleg elfogyott a levegője, s kapálózva próbált a felszínre jutni. A szörny azonban ismét összekulcsolta növényszerű csápjainak egyikét a lány bokáján, ezzel visszahúzva őt a mélybe.

„Neee! Én még túl fiatal vagyok ehhez...! Neeeeeeeee!” futott át Hikari fején, ahogy egyre lejjebb süllyedt. Utolsó levegője elhagyta, s ő már immár tehetetlenül hagyta, hogy a víz betóduljon tüdejébe...

Sesshoumaru kitartóan küzdött a szörnyeteggel, s már majdnem végzett vele, mikor ellenfele újból elkapta védencét, és lehúzta maguk közé, a tó aljára. Hikari félig csukott szemhéja mögött még látszott egyre elhomályosodó arany tekintete. A démont ez csak még jobban felbőszítette és nagyobb hévvel ment neki a szörnynek.