Még jó darabig hadakoztak, míg végül sikerült legyűrnie őt, azonban ez nem tűnt teljes győzelemnek, mivel Sesshoumaru is már igencsak fogytán volt a levegőnek. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy fel tudja tornászni magát a felszínig, hát még, ha Hikarit sem akarta sorsára hagyni. Arra sem nézett, csak megragadta a lány karját, s elindult felfelé. Tekintetében azonban egyre több fekete foltot vélt felfedezni, ráadásul erősen szédült is. Tudta, már nem sokáig húzza...

Hikari furán érezte magát. Mintha hirtelenjében megtelt volna levegővel a tüdeje. Körbepislogott, s látta, hogy Sesshoumaru még mindig harcol a víziszörnnyel. Aggódott, de próbaképpen vett egy lélegzetet a víz alatt... és sikerült neki! Arca felderült, s ekkor meglátta, hogy a férfinak sikerül végre végeznie ellenfelével, majd – anélkül, hogy Hikarira pillantott volna –, elragadta a karját, azzal felfelé kezdte húzni.

A nő azonban látta, hogy egyre inkább lassul a kutyadémon mozgása, és igencsak sűrűn pislog. Már nem haladtak egyenesen a felszín felé, hanem kanyarogtak; látszott, nagy erőfeszítésébe telt a férfinak, hogy ne sodorja el őket a víz mozgása. Igaz, hogy egy tóban voltak, de attól függetlenül itt is előfordultak olyanok.

Sesshoumaru egyre laposabbakat pislogott, szorítása pedig gyengült a lány csuklóján. Hikari ijedten pillantott fel arcára: a kutyadémon szemeit félig lehunyta már, de még látszott, hogy harcol, hogy az eszméleténél maradhasson. A nő feljebb úszott, hogy arca egy vonalban legyen az övével.

Kezével lágyan megérintette a férfi nemes arcát, mire a fáradt szemek egy pillanatra szélesebbre nyíltak, de látszott, már nem tudnak rendesen fókuszálni a nőre. Hikari vett egy mély levegőt, majd száját Sesshoumaruéra tapasztotta. Tudta, hogy csak így adhat neki levegőt, hogy kibírja a felszínig. A kutyadémon tudott úszni, ő viszont nem, s neki így hiába maradt elegendő levegője, ha ismét szilárd talajt akart érezni a lába alatt, csak rá számíthatott; rá, akinek már fogytán volt a levegője.

Hikari ismét lélegzett, s újabb adag oxigént adott át a kutyaszellemnek. Eközben észrevétlenül egy apró könnycsepp gördült le az arcán. Félt.

Attól, hogy elveszíti az egyetlen személyt, aki törődött vele... és akivel ő is törődött és akiben megbízott.

Újabb levegővétel, s most már Sesshoumaru megmozdult – úgy tűnt, végre elég oxigén jutott a szervezetébe. Hikari arca eltávolodott az övétől, s lágy tekintetét a férfira emelte. A kutyadémon kicsit összezavarodva pillantott rá, aztán észrevette az apró könnycseppet a lány arcán. Érte nyúlt, hogy letörölje, de amint hozzáért, el is tűnt – egyesülve a körülötte lévő megannyi ezer társával. A nő még mindig aggodalmasan nézte a kutyadémont, aki úgy tűnt, ismét kezd kifogyni levegőjéből.

Ismét közel húzódott hozzá, s adott neki oxigént, ám amikor el akart húzódni tőle, Sesshoumaru nem engedte; hanem még szorosabban magához ölelte, és a gesztus, mely életmentésnek bizonyult, hamarosan átváltozott egy másikká, amit szintén ösztönök vezéreltek – de nem az életbemaradásé...

Hikari úgy érezte, mintha a fellegekben járna, ahogy lehunyta szemét, s óvatosan, félve átadta magát a csóknak. Gyomrában mintha milliónyi kis pillangó repkedett volna szüntelen, miközben egy ismeretlen, de mámorító érzés kerítette hatalmába. Ismét legördült egy könnycsepp az arcán, azonban most nem az aggodalomtól, hanem az örömtől.

Egy pillanat múlva már érezte bőrén a hűvös szelet, ahogy alakjuk kiemelkedett a vízből. Sesshoumaru csak ekkor engedte el őt, és mélyen a nő szemébe nézett. Ő vett egy mély levegőt, de azonnal elkezdett köhögni. Elfordult a férfitól és néhány korty vizet öklendezett fel. Miután sikerült úrrá lennie a sokkon, mely a testét érte, kicsit lenyugodott és hamarosan a szívverése is lelassult.

De még mindig érezte a férfi karjait derekán. Visszafordult felé, egy apró, kérdő kifejezéssel az arcán, ugyanakkor tekintetében látszott a bizonytalanság. Ezt Sesshoumaru is észrevette, habár nem mutatta a jelét.

– Gyere – szólalt meg végül a kutyaszellem és úszva elindult a part felé, ahol csizmái vártak rá.

A nő hagyta, hagy vigye magával, hiszen kiúszni úgysem tudna, bizonyára ismét csak elsüllyedne. Gondolatban még mindig a csók hatása alatt volt. Vajon tényleg megtörtént? És igazi volt? Vagy csak...

– Menjünk – törte meg gondolatmenetét Sesshoumaru mély hangja, s Hikari meglepetten vette észre, hogy már mind a ketten a parton állnak, sőt, a kutyadémon már el is indult visszafelé a többiekhez.

A nő elgondolkodva követte őt; még mindig bizonytalanul.

De, azt azért be kellett látnia, hogy akár igazi volt az a csók, akár nem; és akár megtörtént, akár nem; egy mosolyt csalt az arcára. És nem félt tőle úgy, mint mikor Yokomata-dono próbálkozott...

Hikari egy apró mosollyal a szája szegletében folytatta útját, mélyen elmerülve gondolataiba, miközben nem vette észre, hogy Sesshoumaru egyre gyakrabban pillantgat felé...

A nagy kutyaszellem maga sem értette, mi kerekedett felül elméjén, mikor megcsókolta a lányt. Az egész most oly távolinak tűnt számára, mégis, mintha még mindig ajkain érezte volna a lányét.

Vetett rá egy oldalpillantást, de úgy tűnt, Hikari nem vette ezt észre. Mintha a saját kis világában lett volna. Sesshoumaru még egy hosszú pillanatig figyelte, aztán visszafordult az előtte álló földút felé, egy apró félmosollyal a szája szegletében. Léptei még magabiztosabbá váltak, ahogy haladt előre és gondolkozott.

„Hikari is élvezte.” jegyezte meg magában, mikor látóterébe került többi útitársa. Ismét lopott egy pillantást a lány felé, de ő még mindig valamilyen kábulatban volt. Sesshoumaru szemöldökei összeszaladtak. Lehetséges lenne, hogy ez volt az első csókja...? Pedig neki, egy ilyen szépsé...

Gyorsan megrázta a fejét. Nem gondolhat ilyenekre! Hogyan is juthatott az eszébe!

Azonban nem bírta ki, még egyszer vissza kellett néznie a lányra, aki most már úgy tűnt, visszatért a valóságba, s magán érezve Sesshoumaru tekintetét, ő is felpillantott, majd... halványan elmosolyodott.

A férfi gyorsan visszafordult, hogy ne látszódjon az ajkain játszó apró mosoly, melyet csak nagy nehézségek árán tudott eltüntetni – de mint mindig, több száz éves gyakorlata ismét kisegítette ebben.

– Iku – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, felnyalábolva immár száraz páncélját és szőrmepalástját.

A többiek engedelmesen követték őt, Hikariból pedig egy-egy néma sóhaj szakadt ki néha.

Másnap délre egy nagy, zöld mezőre értek. Letelepedtek, hogy Rin elfogyaszthassa ebédjét és lepihenjen. Jaken morcosan figyelte a kislány minden mozdulatát; neki és Sesshoumarunak nem volt szüksége se halandó étkekre, se ennyi pihenésre. Ahogy Hikarinak sem. Egyre jobban kiütköztek rajta démon mivoltának vonásai. Erősebb és gyorsabb lett az elmúlt napok leforgása alatt; az érzékei is kiélesedtek és lassabban fáradt el, mint annak előtte; valamint az ételt sem kívánta már olyan sokszor; és akkor is mindig valami furcsaságot fogyasztott volna el – szellemhez illően.

Egyszerre kapták fel a fejüket, ahogy megéreztek egy közeledő démoni aurát. Sesshoumaru méltóságteljesen felemelkedett ülőhelyéről és körbepillantott a tisztáson. Sajnos azonban egyelőre meghatározhatatlan volt a forrás.

Aztán minden előjel nélkül zuhogni kezdett az eső a fellegekből, melyek egy pillanat alatt sűrűsödtek össze a fejük felett. Hikari döbbenten állt az események előtt, csak úgy, mint a többiek. Agya képtelen volt felfogni, hogyan lehetséges ez. Kínjában aztán már nevetni kezdett; csengő kacaja végighullámzott a virágos réten, s hamarosan Rin is csatlakozott hozzá. Ez túl abszurd volt, hogy nevetés nélkül ki lehessen bírni – mégis, Sesshoumaru és Jaken egyáltalán nem kacagott.

– De jó újra hallani csengő nevetésedet, drágám... – hallatszott egy mély férfihang, közvetlenül Hikari háta mögött.

A nőnek azonnal elillant a jókedve, s a hideg futott végig a hátán. Aztán, villámgyorsan megpördült, s pár lépést hátrált a titokzatos ismeretlentől.

– Ki... vagy te? – kérdezte döbbenten; az előbb ennek a férfinek az energiáját érezték a közelben.

– Ó... hát már nem is emlékszel rám, drágám...?

– Drágám? – kérdezte értetlenül, s igencsak éles hangsúllyal Hikari.

Az éjfekete hajú férfi elmosolyodott, miközben mélykék tekintete a lányra szegeződött. Biccentett egy aprót.

– Igen. Téged nekem ígértek.

– Mégis kik?! – Hikari kezdett pánikba esni. Nem is ismerte a férfit, de már nem volt szimpatikus neki és ahogy ránézett! Olyan ijesztő volt, habár nem tudta pontosan, miért is. De ahogy jobban belegondolt, valami hasonló volt Yokomata-dono tekintetében is, mikor a lányra pillantott.

– A szüleid – válaszolta nemes egyszerűséggel a férfi, azzal kitárta karjait és közelebb lépett.

Hikari háromszor annyi lépést hátrált, mígnem arra lett figyelmes, hogy Sesshoumaru elé áll. Meglepetten pislogott az őt védelmező kutyadémonra. „Mi folyik itt?!” töprengett magában frusztráltan, hogy az események kikerültek az ő kezéből.

Sesshoumarunak nem tetszett a férfi tekintete, s mikor látta Hikarit hátrálni, már nem tétovázott tovább; közbelépett. Észrevehetetlenül szippantott egyet a levegőből, s még az esőn át is érezte a tenger sós szagát, habár az nem volt a közelükben. Már tudta, hogy egy vízidémonnal van dolguk. Összehúzta szemeit, s eltakarta a mögötte ácsorgó nőt és csapata többi tagját előle.

– Semmi közöd ehhez; állj félre, kutya! – vetette oda Sesshoumarunak az idegen.

Egy meghökkent sóhajt hagyta el Hikari ajkait, s feszülten figyelte, mi lesz erre a válasza nagyurának.

Sesshoumaru szemei egy pillanatra narancsvörös fényben izzottak, majd visszanyerte természetes arany színét. Olyannyira dühös volt, hogy pillantásával szinte átdöfte az előtte álló pöffeszkedő ismeretlent.

– Dehogynem. Hikari a védelmem alatt áll – jelentette ki határozottan a kutyadémon, s még egyet lépett előre.

Erre már az idegen férfinak a szemei is összeszűkültek, s pár percig farkasszemet néztek egymással; Sesshoumaru nyugtázta, hogy az ismeretlen előbb fordította el tekintetét. Csakhogy, arra nem készült fel, hogy a következő pillanatban, mikor meglendíti karját, egy hatalmas villám csap le a közvetlen közelükben.

Egy elfojtott sikkantást hozott felé a szél, s tudta, hogy csak Hikari lehetett az – Rin nem félt a viharoktól. A kutyaszellem erőrántotta a Toukijint, s azzal támadott a vízidémonra, aki felemelte karját, és a villám erőiből formált egy kardot kezében, amivel még épp időben blokkolni tudta Sesshoumaru támadását.