Az emlékekben élni:

Szemét már jó ideje csukva tartotta. Hangokat hallott és tábortűz pattogását. Az öreg Myouga beszélt, hangja távolabbról csengett, mint ahol Sayori volt. - Azonban a falusiak kegyetlenül bántak vele, mert nem az ő falujukban született. Nem volt olyan paradicsom a keleti terület ekkor, a faluk halandókkal voltak tele. Aztán mikor az öreg papnő, Kurei meghalt más választásuk nem volt a falusiaknak, minthogy hozassanak maguknak egy másikat. - Lett volna más választásuk – jegyezte meg egy édes, mégis erőteljes férfihang, amely miatt Sayori szíve ismeretlen okokból összefacsarodott. - Lett volna más választásuk. Csak nem volt annyi bátorságuk, hogy apámtól kérjenek segítséget. Pedig megkapták volna… - A falusiak féltek tőlem, Sesshoumaru – hangzott fel egy ismerősnek tűnő basszus – Sosem bántottam volna őket, de mégis rettegtek tőlem. - Emlékszem a véráldozataikra hozzád… - mondta bosszúsan Sesshoumaru – ostoba halandók… - Befejtétek, mert folytatnám tovább – fontoskodott Myouga – Szóval rendeltek maguknak egy korban megfelelő kislányt, akit majd papnővé tanítanak ki. Akkoriban még nagy kincsnek, becses hatalomnak számított a papnői erő, de olyannyira gyengén volt meg a lányban, hogy a falusiak kegyetlen módszereikkel ki akarták kényszeríteni belőle. Ennek megfelelően ütötték-verték, provokálni akarták ki belőle a szellemi erőt, amellyel a falut védhette volna. Vele mosatták ki a szennyesüket, tanították, borzalmas körülmények között élt. Egy idősödő asszony fogadta magához, nála lakott egy ideig, amikor az idős asszony meghalt. A falusiak többé nem vigyáztak a kislányra, csak dolgoztatták, azonban Inutaishou nagyúr és fia, Sesshoumaru rátalált és magukhoz vették. InuTaishou nagyúrnak a fia, mint tudjátok, rengeteget volt a halandó kislánnyal. Sayori most halk mocorgást hallott. Valaki – nyílván az említett – felállt, és arrébbsétált. Ah és Un felmorajlott. Myouga nem zavartatta magát. - Azonban Sayorit nagy tragédia érte, ami tíz éven át elkísérte őt. - Tragédia? – visszhangozta Miroku. - Igen. Sesshoumarut az anyja vette magához egy időre. Azonban Sayori már kislányként is elveszetten szerelmes volt Sesshoumaruba. Mindenki megrökönyödve fogadta be az információ-áradatot, de tekintetükkel az eltűnt Sesshoumarut keresték. - Megviselte ez? – kérdezte együttérzően Kagome. InuTaishou válaszolt a lánynak. - Tíz év kellett hozzá, hogy már ne keresse a tekintetével, és ne szaladjon ki naponta a folyóparthoz, ahova együtt jártak. Aztán egy napon, mikor már felnőtt nőként bandukolt a szennyessel a folyóparton, egy bokorből rátámadt valaki. A felnőtt, tíz évvel idősebb Sesshoumaru volt az. Sayori felismerte, Sesshoumaru is őt. Bármennyire is arra tanították ki, nem bírta megölni a halandót. Sesshoumaru tehát visszatért hozzánk. - Milyen megható – morogta Sayori, aki időközben feltápászkodott, s kicsit görnyedve ugyan, de megindult Myougáék felé. - Tégy egy szívességet Myouga. Ne beszélj többet senkinek a múltamról. Ez rád is vonatkozik, Inutaishou. Sajnálom, de a múltam nem nektek való. Ezekkel a szavakkal vonult el, de ekkor velőtrázó sikoly ütötte meg a fülét. Rin sikított, ugyanis egy ezüstösen derengő lény közelített a kislány felé. Sesshoumaru kivonta a Tokijint. - Nem sokra mész vele! – kiáltott oda neki Sayori. Sango egy pillanatra megtorpant. - Ez Mushkotsu! A hét zsoldos egyike! Sayori félretolta útjából a Tokijint, és a gyanútlanul Rin felé forduló Mushkotsut vette célba. Mindnyájuk arcát bevilágította a derengő fehér fénnyaláb. Sayori eltette a kardját. Szó nélkül hátat fordított a társaságnak, majd jóval arrébb, a dombtetőn leült, szándékosan háttal a többieknek. Rin tett egy tétova lépést a nő felé. A szél feltámadt a kis tisztáson, lazán elkezdte felborzolni Sayori haját. A nő vállát egy vörös kendő fedte, azon egy nagy lila félhold díszelgett, pont olyan, amilyen Sesshoumaru és Inutaishou homlokán is volt. Myougát minden bizonnyal megzavarta a hirtelen támadt csend, ugyanis az időjárásról és a kellemes estéről kezdett el mesélni. Rin megindult, tett egy tétova lépést a földön kuporgó Sayori felé. A nő szúrós szemmel nézett a felé közelítő kislányra. - Mit akarsz? - szűrte ki fogai között, nem mintha bántani akarta volna Rint, csak erős fájdalmai voltak. - csak szertném megköszönni, hogy megmentettél – motyogta félénken Rin és letelepedett Sayori mellé. - Tényleg? - a nőt ez meglepetésként érte - Ez esetben… szívesen. Rin nagyon édesen mosolygott és kezébe vett néhány szál virágot, majd koszorút font belőle. Sayori érdeklődve nézte, hogy Rinnek milyen ügyes kezei voltak. - Neked csináltam – nyújtotta a nő felé a kész fűzért. Sayori kezébe vette és kedvtelve nézegette. A virágokból összeállított koszorú meglehetősen szép volt, a szivárvány minden színében pompázott. Sayori a nyakába akasztotta és élénk beszélgetésbe kezdett a kislánnyal. Arrébb Inu no Taishou nagyúr őket figyelte. - Érdekes ez a halandó lány, Sesshoumaru. Úgy tűnik ő a kiválasztott személy, akit Sayori valaha is a közelébe fog engedni. - Ezt megmagyaráznád, apám? Sesshoumaru a tűz közelében ült, a pislákoló lángnyelvek megvilágítottak enyhén elfordított arcát. Ezzel jelezte, hogy szívesebben maradna kettesben az apjával, de InuTaishou be akarta vonni őt is a társaságba, amit ő maga ennyi év magány után nagyon élvezett. Most InuTaishou levette arany színű szemeit a lányról, és a tűzbe meredt. - Amikor véget vetettél Sayori életének, a testével együtt a lelkét is megmérgezted. Halála pillanatában az egész lelke megtelt gyűlölettel és szomorúsággal. A Pokol elég érdekes hely. Halandók és démonok egyaránt lakják. - Inu no Taishou nagyúr. Kérlek, mesélj nekünk a Pokolról. – kérlelte a nagyurat Miroku. - A pokolban nincs helye érzelmeknek. Az emlékeket se hagyják meg nekünk. Illetve… csak kettőt hagynak meg. A legjobbat és a legrosszabbat. De van olyan, akinek a legjobb is az egyik legrosszabb, legborzalmasabb emlék. InuTaishou ezeknél a mondatainál az önfeledten nevető Sayorira sandított. A papnő-szolga keverék jó ideje Rinnel beszélgetett, látszólag élvezte a kislány jelenlétét. Ám közben irtózatosa fájdalom kínozta s a sebéből egyenletes tempóban szivárogni kezdett a méreg. De azért figyelmesen hallgatta a kislány beszédét. - Sayori! Már megint az ajtót lesed? - Nagyuram! Megijesztettél. - Nem felelsz a kérdésemre! - Huh… Sajnálom, InuTaishou. Nem fogom többet várni. - Nem mondasz igazat. Rosszabb esetben azt mondanám, hogy nem vagy méltó a bizalmamra. - Gondolod, hogy még visszatér hozzánk? - Te hogy érzed? Sayori kilépett a házból, és a folyópart felé indult mosni, így téve eleget az őt eldobó falusiaknak. Nem válaszolt Nagyura ezen a kérdésére, de nem zavartatta magát. Lassan elnyerte tizenéves alakját az aranyló naplemente… Sayori ismét elmerült az emlékben. Ettől a Pokol megfosztotta őt. De4 most apránként visszatérnek a testébe. Érezte, hogy valaki őket figyeli. Az alak szintén olyan volt, mint ő. Érezte, hogy valahonnan ismernie kéne. Sebéből ismét bugyborékolva kivált a méreg… de nem tartozott hozzá emlék. Lenézett blúza kihasított felére. A seb még egész kicsi volt. Amikor Sesshoumaru megölte, sokkal nagyobb, hosszabb rést vájt rajta méregkarmaival. Erre tisztán emlékezett, hiszen ezt hagyta meg neki legrosszabként a Pokol, s annak egyszemélyes tanácsa. - Nem vagy fáradt, Rin? A kislány azonban nem figyelt rá. Ah és Un mellett, édesen aludt a domboldalon. Sayori mellételepedett. Ah és Un sárgás, vékonypupillájú szemébe nézett, s intett a sárkánynak, hogy menjen el Rin mellől. Ah és Un hallgatott a nőre. Igyekeztek zajtalanul felállni. Rin nem moccant meg a hangokra. Sayori elmosolyodott az alvó lány láttán. Ah és Un rávillantotta a nőre szemét, s elindult az ellenkező irányba. Sayori yakenre pillantott. - megtennéd, hogy vigyázol rá? Yaken mélyen meghajolt. - Igenis, úrnőm. Sayori zavarba jött. Úrnőm???????? Vonakodva pillantott Yakenre, akin erősen látszott, hogy fájt ezt kimondania. - Ne beszélj ostobaságokat. Sayori vagyok. Ezzel egyetemben halandó… - De viszonyod volt a nagyurammal… Sayori döbbenten pislogott, majd ijesztő tempóban hátrafordult. - Myouga!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! A tűz közelében beszélő kis alak ijedten rezzent össze, mert már tudta mi a hiba. - Sajnálom, Sayori, de kérdezték. - Miért túloztál?! - Fokoztam az eseményeket a drámai hatás végett. Ah és Un idegesen felmordult, jelezve, hogy nem szívesen vár még további percekig. Sayori csak egy dühös pillantást vetett Myougára, és elvonult Ah és Un után,. Ah és Unra egy réten talált rá. Finom, zamatos fűszálakat rágcsáltak. Sayori melléjük lépett s elkezdte őket simogatni. Kezét rutinosan jártatta végig az állatdémon hátán, nyakán, mígnem egy ismeretlen, sárkánykezű rész rá nem kapcsolódott a csuklójára. Sayori sebe egy picit kitágult. A nő felsikoltott. Erre az egész kis csapat követte a hang útját, de már csak a sebét görcsösen markoló Sayorit találták ott. InuTaishou azonnal mellétérdelt s megvizsgált a beteget. - Szétnyílt állapította meg hűvösen. - Szia, kislány. A folyóparton egy aprócska lány ült, vállára volt terítve egy, a lányhoz képest hatalmas kendő. Bizalmatlanul nézte a fölémagasodó sárkányszerű alakot, aki most vicsorogva nézett a halandó kislányra. - InuTaishou a halandó-imádatával… Na, nekem mindegy. Hol van a gazdád, kicsilány? - Nincs itthon, már régen elment. Az idegen továbbra is nagyon jókedvű volt. - Mit szólnál hozzá, hogyha arra érne haza, hogy a kis halandó halott? - Rólam beszélsz? – kérdezte a kislány szárazon. InuTaishou nagyúrtól származott a hangnem. - Hát persze, hogy rólad, te ostoba kölyök! – sziszegte fogai között a démon. Karját meglendítette, hogy elkapja a lányt, de ő ügyesen kitért a csapás elől, majd a háta mögé kerülve fejbevágta a kezében markolt edénnyel. Az darabokra tört, a démon azonban nem hátrált… kihívóan közelített a védtelenné vált kislány felé. Ekkor azonban egy nagy és szőrős, démoni alak vetette rá magát az idegenre, aki jobbnak látta elmenekülni. Az alak visszaváltozott démonkutyából emberibb alakjába, majd egy pillanat alatt megfordult. - Sayori! Máskor ne állj ki Ryuukotsusei ellen. Többre van szükséged egy egyszerű tányérnál ahhoz, hogy megvédd magad. InuTaishou magához ölelte a nőt, aki visszakozni kezdett. - Nem kell, jól vagyok InuTaishou. Csak… valaki… állt ott a fák között… olyan volt, mint mi… és már találkoztam vele… - Tehát ő is halott? Sayori némán bólintott. Miroku jobbnak látta megtörni a hirtelen keletkezett csendet. - Sayori-sama. Kérlek, meséld el nekünk, hogy hogyan lettél te a Pokolőrzője. - Nem tudom, nem emlékszem pontosan, hogyan történt. Az emlékeimtől és érzelmeimtől megszabadított a Pokol tanácsnoka. Ezüstös fény kezdett el derengeni, majd egy ősz-öreg démon lépett ki a fényből. - Szólított valaki? Sayori mélyen meghajolt az alak előtt. - Mesterem. - Látom bevégezed a feladatodat, Sayori. - Öreg – lépett oda hozzá barátságtalanul Inuyasha – ki vagy te? - Én az öreg Taikoma vagyok, Inuyasha. A Pokol tanácsnoka. Hatalmam van az emberek lelke fölött. Érzelmeik és emlékeik az enyémek. De most minden kicsúszott a kezeim közül. Most, hogy a pokol teremtményei kaptak egy utolsó lehetőséget az életre, visszakapták elvett emlékeiket. Kivéve azok – itt jelentőségteljesen Sayorira pillantott – akik nélkülük jobban tudnak dolgozni. Jobb nekik így. - Elvetted az emlékeit? – kérdezte döbbenten Kagome – de… de hát… ez igazságtalanság… - Nem Kagome – szólalt meg Sayori is - tényleg jobb nekem így. De miért jöttél ide mesterem? - Meg akarlak kérni, hogy vigyázz rájuk – fejével az InuTaishou-Sesshoumaru-Inuyasha hármas felé bökött – Vigyáznod kell a Nagyurad fiaira, őt pedig… - és most szúrós, szürke szemével InuTaishoura nézett – ha eljön az idő. Az öreg tekintete most Sayori kardjának hüvelyére siklott. Sayori annak markolatára kulcsolta kezét. - Felejtsd el! Taikoma csendesen mosolygott. - Egyszer meg kell tenned. Ne halogasd el… - Menj most innen, Mesterem. Taikoma elégedetten biccentett, majd egy szemvillanásnyi idő alatt elment. - Meg kell ölnöd az Apámat? – jegyezte meg szárazon Sesshoumaru. - Vendéget várunk – felelte kitérően Sayori – Izayoi hercegnő tart felénk.