Az üldözött hercegnő

Sayori lült a társaság közé. Sesshoumaru, miután kérdésére választ nem kapott Yaken gondjaira bízta Rint, ő maga pedig elindult a közelben levő erdőbe Ah és Unnal. InuTaishou ezt nem vette valami jó néven, de nem tette szóvá. Sayori kis idő után felállt, s lopva az erdőre pillantott. - Sétálok egyet. InuTaishou nagyúr ravaszkodva nézett rá. - Csodálatos dolog esténként sétálni az erdőben. Sayori félig elismerő, félig nemtörődöm pillantással díjazta InuTaishou nagyúr mondandóját. Lassu tempóban indult el Sesshoumaru, Ah és Un után. Elhaladtakor észrevette, hogy Rin és Yaken egy fának dőlve elaludt. Ahogy Yaken mellkasa fel s le szuszogott, úgy feszült meg oldalán a kimonója is. Rin kismacskaként húzta össze magát, s egy fa kiálló gyökerei között keresett nyugodalmat. Sayori átlépett rajtuk s bevetette magát az erdőbe. Hosszasan sétált végig a fák mentén, mígnem egy vastagabb törzs mögött meg nem pillantotta, Ah és Un vonalait. Odalépett hozzájuk és simogatni kezdte a sárkány pikkelyeit. Ah és Un hálásan tekintettek a nőre. Sayori keze megszokott tempóban simított végig a reptílián. Azonban keze beleütközött egy, a kantárhoz nyúló, karmokban végződő végtaghoz. Pár másodpercen belül belepillantott Sesshoumaru jéghideg szemeibe. - Miért jöttél utánam? – kérdezte Sesshoumaru, miközben elégedetten figyelte, hogy rántja vissza Sayori kezét az előbbi helyről. - Miért jöttél az erdőbe? - Nem tartozom magyarázattal egy halandónak, még akkor sem, ha a szolgám vagy. Sesshoumaru lekezelően bámult végig a seben, amelyből ismét patakzani kezdett a vér és a méreg. Sayori ismét lehunyta a szemét. - Igen… Ryuukotsusei többször megjelent itt, amíg nem voltál itthon. - Átkozott bolond, apámnak egy mozdulatába kerül, hogy legyőzze. - Az apád meggyengült mióta nem voltál vele… - A halandó nő miatt van a gyengesége! Hogy lehetett képes, hogy egy halandó nővel… Sayori megrázta magát. Sesshoumaru eközben megfogta Ah és Un kantárját és elvezette. - Sesshoumaru. A szólított megtorpant, s kedvetlenül hátrafordult. Sayori közelebb mert menni két lépésnyit. - Rin elmondta nekem… megmentetted… Sesshoumaru közönyös arcából sütött a lenézés. - Igen, így van. Ha megköszönni akarod… - Ugye nem ölnéd meg? A démon továbbra sem mutatott meglepettséget. Elutasította a halandó nő minden szavát, gondolatát. - Ezután fontolóra veszem. Ha még sokáig itt vagy előtör belőlem az ösztön… és megint megöllek. - Nem akarom, hogy miattam gyilkold meg! - Ha meg is ölöm Rint az sem miattad lesz. Rég elfelejtettem az emlékedet is… - Neked könnyű volt! – fakadt ki Sayori – De nekem a Pokolban minden nap gondolnom kellett rád! - Ezt nem én szabom meg – mosolygott negédesen Sesshoumaru, s otthagyta volna Sayorit a sötét erdőben, ha nem hallanak meg mindketten egy velőtrázó visítást. - RIN! - Szállj fel - parancsolta Sesshoumaru. Ah és Un letérdelt Sayori előtt, így a nő könnyedén fel tudott mászni a hátasállatra. Sesshoumaru a magasba rántotta a gyeplőt, így Ah és Un felemelkedett. Sayori a magasból lenézett az erdőre. Nem is gondolta volna, hogy ilyen mélyre elment… Ah és Un a szűnni nem akaró sikoly felé vette az irányt, s egy elegáns ívvel földet ért. Yaken botjából lángcsóvák törtek elő, amelyek egy csapat ezüstös aurájú személy felé vette az irányt. A lángcsóva útja az emberek testén át vezetett. Rin továbbra sem hagyta abba hisztérikus sikoltozását. Az alakok megindultak Yaken felé, aki görcsösen botjába kapaszkodott. Azonban egy ezüstös színű lény, aki minden bizonnyal a főnök lehetett, Sesshoumarut vette célba. A démon kivonta a Tokijint, és azzal próbálta megfékezni a támadóját. - Ostobák – szaladt ki Sayori száján – Evilági fegyverrel esélyetek sincs. Ezüstösen derengő fénycsóvák törtek fel a tömegben, amikor Sayori pengéje egybeolvadt fénytestükkel. - Szamurájok – döfte le kardjával Sayori az ismét Sesshoumarunak támadó főnököt – A legönteltebb halandók, akik léteztek valaha is. Inuyasha eltette a Tetsusaigát, Sesshoumaru is a Tokijint. Inuyasha azonban nem állta meg szó nélkül: -Csak most mondod el, hogy a fegyvereink használhatatlanok?! - Sayori-sama – Miroku egyik kezét Inuyasha vállára helyezte – Hogyhogy csak a te fegyvered győzheti le a túlvilágiakat? Sayori Rinre nézett, s mikor látta, hogy a kislánynak nincs baja, csak akkor volt hajlandó felelni. - A túlvilágból szabadult lelkeket csak túlvilági fegyverrel lehet végleg megölni. - Túlvilági fegyverrel? – érdeklődött Sango – Ez azt jelenti, hogy a penge már egyszer tönkrement és a pokolba került? - Nem egészen – ingatta fejét a szolgáló – A kard maga a Pokol Kardja. Nem tudom mennyit hallottatok a titokzatos Sounnga pengéjéről… - Azt a pengét rég legyőztük! – kiáltott fel hirtelen támadt indulattal Inuyasha – Még Sesshoumaru is ott volt! - Nahát… érdekes – suttogta kimérten Sayori – vajon mi vitte rá, hogy egy olyan félvérrel képes legyen együttdolgozni, mint amilyen te is vagy… InuTaishou szeme villámokat szórt. Sayori közönyösen nézett rá, majd száját elhúzva folytatta. - Mindegy. A kardom pengéjét a Sounnga mintájára készítette egy Kaijinbou nevű kovácsmester a Pokolban töltött ideje alatt. Az egyetlen fegyver, ami a halottat halottá változtatja. - Szóval ez esetben a Tetsusaiga haszontalan – Inuyasha úgy mondta ki ezeket a szavakat, mintha az elevenjére tapintottak volna. -Haszontalan?! – csattant fel Sayori – Mi az, hogy haszontalan?! Ez a kard csodálatos! InuTaishou gyorsan megjegyezte: - Akárcsak a kardhüvely. - Köszönöm, InuTaishou, de az általam faragott kardhüvely nem méltó a Tetsusaiga pengéjéhez. InuTaishounak jólesett, hogy alattvalója így dicséri a belőle készített kardot, de a többiek döbbent moraja elnyomta visszakozását. Sayori felállt és egy domboldalt kezdett el figyelni. Shippou kérdezni akart valamit, de Sayori leintette. - Valami nem stimmel. Izayoit üldözi valami… A domboldalon egy ezüstös aurájú, hosszú hajú nő futott, majd egy óvatlan pillanatban megbotlott s zihálva elterült a földön. - Izayoi – villant meg InuTaishou szeme s ugrott volna fel a helyéről, de Sayori ekkor már Izayoi és a rátámadó valaki között termett. Kardját előrántotta hüvelyéből, de csak levegőt talált vele. Egy halandó férfi követte Izayoit, Inuyasha és a többiek rögtön ráismertek: - Setsuna Takemaru! InuTaishou izmai megfeszültek a név hallatára. Eközben Sayorinak sikerült sebet ejtenie Takemarun. - Megölted a Nagyuramat. Miattad… ő is a pokolra jutott. Neked is közöd van a halálomhoz. - Anyám! – Inuyasha Izayoi mellé ugrott, de Setsuna Takemaru kardjával megsebezte volna a hanyout. Őt azonban megvédte a tűzpatkány kimonó. Most Sayori támadott neki Takemarunak, és végül célt talált. Izayoi hercegnő csak egy vakító fényt látott, majd ismét szembetalálta magát az éjszaka hideg sötétjével. Sayori visszahelyezte a Sounnga utódját helyére. - Állj fel Izayoi! – hangja keményen csengett és ő maga pedig összeszűkített szemmel nézett a hercegnőre. - Sayori! – ugrott mellé Myouga – Beszélj tisztelettel Izayoi hercegnővel. Szólítsd őt úrnőmnek. Sayori lenézett a földön kuporgó Izayoira. - Én nem az ő családját szolgálom. Nem ismerem ezt a nőt, vagyis tisztelnem sem kell. Hátat fordított a most kibontakozó családi jelenetnek, ami anya és fia között zajlott le. InuTaishou odalépkedett Izayoi mellé, megölelte, megcsókolta kedvesét. Kagome feszengve álldogált Inuyasha mögött. Izayoi hercegnő őt is észrevette. - Milyen kedves lányt választottál magadnak, fiam. - És gyönyörű is – fűzte tovább InuTaishou. Kagome fülig pirult és valami olyasmit sikerült kipréselnie magából, hogy ő nem, nem is, ő csak egy barát, de már senki nem figyelt rá. Sango és Miroku kicsit távolabb húzódtak nehogy megzavarják az idillt. Shippou Kirarának dőlve elaludt. Egy valaki még hiányzott a jelenlévők közül. Sesshoumaru. Megindul egy átellenben levő domboldal felé. - Sesshoumaru nagyúr? – követte tekintetével Yaken. - Yaken. Vigyázz Rinre. – lassú, komótos léptekkel elindult a kijelölt hely felé. Mikor megérkezett háttal ült le. Igyekezett gondolataiból is kirekeszteni Izayoi hercegnő gyűlölt hangját. Rin álmosan pislogott, s mivel Sayori sem akart a társaságban lenni felajánlotta Yakennek, hogy majd ő gondoskodik a kislányról. Yaken gyanakvással, de egy lehelletnyi örömmel fogadta a nő gesztusát és ő is kényelmesen elhelyezkedett a gyökerek között. Rin a földre hajtotta fejét, Sayori melléfeküdt, s hátáról lecsatolta lila félholdat mintázó kendőt. Rinre terítette, aki motyogva közölte, hogy nem fázik, de ezután mélyen elaludt. Sayori melléfeküdt, s lehunyta szemét. Abban a pillanatban emlékek villantak fel benne: Egy nő alakja kissé elmosódott volt ugyan, de mély hangja ostorként csattant a levegőben. - Sayori! Azonnal menj ki, és lásd el az állatomat! Sayori apró kezecskéivel egy vízzel teli korsót markolt meg, de egy sárgászöld színű ostor kilökte a kezéből. - A sárkányok kényes állatok. Kizárólag csészéből fogadják el az italt. Sayori a szekrényhez rohant, levette róla a gondosan megmunkált porceláncsészét, amit InuTaishou nagyúr kapott ajándékba valami kisebb démontól, aki hódolatát kívánta így kifejezni. Kilépett nagyura birtokában álló pagodából és hátát a rizspapírnak vetve zokogni kezdett. Gyermeki arcán szabályos tempóban peregtek le a cseppek. Felnyitotta szemét és ezzel megszakította az álomképet. Rinre nézett. A kislány szuszogott, édesen mosolygott álmában. Sayori finomat, zajt alig csapva felkönyökölt, majd egész testét belevéve a mozdulatba feltápászkodott. Mosolyogva nézett Rinre. Sok idő telhetett el azóta, hogy ő visszaemlékezett. InuTaishou karjaiban Izayoival egy sziklának támaszkodva aludt. Miroku, akinek a tüzet kellett volna felügyelnie, pislogott néhány laposat, de elaludni nem aludt el. Yaken a gyökerek között már ismerősen aludt, Inuyasha Kagome hálózsákjától tisztes távolságban törökülésben aludt, kis kutyafülei lekonyultak. Sango a földön feküdt, helyét Shippounak adta át, aki Kirara oldalába fúrta bele arcát. Teljesen más pozícióban feküdt, mint mikor legutóbb a nő látta. Myouga a jelek szerint nagyon kellemesen érezte magát, ezt azzal bizonyította, hogy Kirara néha félálomból felriadva megvakarja a hátát. A gyökerek mellett Ah és Un mindkét fejét lehajtva bóbiskolt el. Csak egyvalami nem változott. Sesshoumaru még mindig ugyanazt a pontot nézte az égbolton. Sayori elindult felé, s - ügyelt rá, hogy kellően távol tőle- leült. Sesshoumaru nem nézett rá. Sayori egy szót sem szólva a csillagokat kezdte el fürkészni. - Miért jöttél ide? – húzta el a száját Sesshoumaru. Sayori ránézett, s összehasonlította Sesshoumaru félholdját a valóságban levő félholddal. - Miért nem mentél el még mindig? Tudtommal nem kedveled az öcséd… - Gyűlölöm Inuyashát. - Mégis maradsz. Sayori belenézett az arany szempárba és tudta, hogyha most érzelmei lennének, akkor ez a pillanat sokat jelentene neki. - Az apád miatt van, ugye Sesshoumaru? Nem akartad itt hagyni őt. - Engem csak a Tetsusaiga érdekel. Be akarom bizonyítani apámnak, hogy jobban tudom használni, mint Inuyasha. - Ez nem igaz. De ha ezt akarod hinni: csak tessék. Sesshoumaru elfordította fejét. - Miért gyűlölöd úgy azt a halandó nőt? Nem mintha annyira érdekelne… Sayori szúrós szemmel nézett rá. - Azt hittem, hogy ez magától értetődik. Miatta öltél meg engem. Miatta. Mert apád az életét áldozta érte és Inuyasháért. Nem kell tisztelnem, szolgálnom azt a nőt… - Jobban örülnél, ha anyám lenne itt? - Nem emlékszem az anyádra. … hátát a falnak vetette és zokogott. Szemét összeszorította, így próbálta elhessegetni a szituációt. Az a nő utálja őt… de miért? Nem is tett ellene semmit. Nem is ismerte… - Még kislány voltál, mikor elvitt engem. - De aztán visszatértél apádhoz. Mi történt anyáddal? - Apám halála után megint találkoztam vele, mikor a sírját kutattam. Addigra már összeállt több démonnal is – Sesshoumaru itt megállt a beszédben, s keményen közölte – Megöltem őt. … miközben ő sírt, egy sárga szempár lépett oda hozzá… az a kétfejű sárkány, amivel a Shiyana nevű nő érkezett. Az állatdémon kiitta a csészéből a vizet, majd egyik fejét Sayori vállára hajtotta. A cselekedetet néma sikkantás követte. De a démon nem bántotta Sayorit. Kedvesen mellételepedett, majd figyelte a kislány további reakcióit. Sayori lelt a sárkány mellé, s simogatni kezdte… - Megölted az anyádat? – kérdezte lassan Sayori – Miért? Sesshoumaru a füvet kezdte el nézni, majd felállt. Válaszolni nem válaszolt, csak szokásosan, komótosan elsétált. - Nem egy halandóval fogom megvitatni, hogy mikor kit ölök meg. Sayori ott maradt, de szó nélkül nem állta meg. - Még egyszer megtennéd, ha megölhetnél? Sesshoumaru eleresztette a füle mellett a kérdést. ... pár perc sem telt el, Sesshoumaru jelent meg az ajtóban. - Gyere vissza, tálalnod kell a vacsorát. Meglátta Sayori kisírt szemeit, majd tekintete az őt vigasztaló Ah és Unra vándorolt. - Gyere – sóhajtott fel Sesshoumaru és felsegítette Sayorit. Sayori döbbenten nézett rá. Sesshoumaru életében nem tett ilyesfajta gesztust, most mégis mintha szinte sajnálná. - Ne nézz úgy rám, mintha nem értenéd. Gyere már. Sayori hagyta, hogy felsegítsék s iparkodott be a nagyura pagodájába. Sayori sebére tette kezét s érezte, hogy a méreg további utat mart magának a húsába. „Az a nő… nem ismerem fel őt… pedig… ismernem kéne.” Sayori látta, ahogy Miroku feje kicsit oldalra bukik, s a szerzetes felocsúdik egy álomból. A nő mellésétált, s intett neki, hogy térjen nyugovóra, majd ő figyeli az újabb jövevényeket. De úgy tűnt, hogy a másvilágból visszatért szellemek és halandók nem szándékoznak ilyen kései órán megjelenni. Azonban ki tudja mit hoz a másnap… Én speciel tudom (+^^+). Továbbra is várom véleményeteket és javaslataitokat a zafir.san@citromail.hu e-mail címre. Ennek a történetnek nem tudom, hogy megírom e a folytatását, attól függ, hogy milyennek találjátok eddig. Merthogy ez a sok-sok-sok oldal nem ám a vége! Még fel sem bukkant szerencsétlen kis Shiyana és még nem derült ki mi is történt a Shikon no Tamával. (elkezdtem japánt tanulni, original tanárral, úgyhogy a helyesírásom picit javult) Köszönöm, ha elolvastad a művem. Zafír-san