Lehull a lepel

By:Kinuye

Tavasz közepe volt, a virágok most nyíltak ki, hogy az illatukkal mindenkit lenyűgözzenek. A fák levelei zölden tündököltek a reggeli napfényben. A madarak énekeltek és hangjuk bejárta az egész tájat, jelezve, hogy reggel van. Nyugodt volt az erdő, de az idilli hangulatot egy sikítás törte meg. Egy kislány tűnt fel a fák között és minden erejét összeszedve menekült valami elől, de nem tudott tovább futni, mert zsákutcába került. Egy sziklafal zárta el a menekülési utat a gyermek elől, aki az akadály előtt megállt és ide-oda kapkodta a fejét, hogy kiutat találjon, de nem volt szerencséje. Az erdőből hangos léptek hallatszottak, amik egyenesen a gyereket követték. A fák közül ekkor lépett elő az üldöző, ami egy hatalmas lilabőrű démont rejtett eddig. A monstrumnak a szemei vörösen izzottak, ahogy a gyermekre tekintett. Pofája megnyúlt volt és négy szarv díszelgett a feje tetején. Karjai hosszúak voltak, amik erős karmokban végződtek. A lábai vaskosak, és ember nagyságú patái alatt a talaj kissé besüppedt. A kislány előtt megáll, néhány méterre, aki a szikláig hátrált. Gonosz mosoly jelent meg az arcán, majd a démon kinyitotta hatalmas száját, ami tele volt pengeéles fogakkal.

- Ne menekülj halandó, nincs hová, mert úgy is felfallak. - lépett egyet előre és felkapta a gyermeket. Egy árny szállt el felettük.

A kislány megrémült és egy újabbat sikított, de abba beleadta minden erejét. A gyermek érezte, hogy senki nem hallja kiáltását, ezért nem jön senki sem a segítségére. A behemót összeszorította markát és az áldozat újra felsikított, de most a fájdalomtól. A csöppség érezte, hogy nemsokára elhagyja az ereje, de ekkor valami hatalmas csapódott a földbe mögöttük, ami megrázta a talajt alattuk. A démon megfordult és próbálta kivenni mi lehetett az, de nem látta a porfelhőben.

- Sesshomaru…nagyúr? – kérdezte elhaló hangon kislány és fájdalommal teli szemével az érkezőre pillantott.

A por kezdett elülni és egy hatalmas ezüstösen csillogó lény kezdett kibontakozni a felhőben. A démon megtántorodott, amikor felismerte a váratlan vendéget, és döbbenet ült ki az arcára, ahogy az érkező feléjük lépett egyet.

- Sárkány, mit akarsz? – kérdezte akadozva a behemót, a lényre pillantva, aminek a hosszú farka, mint egy kígyó tekergőzött gazdája körül.

- Ereszd el a gyereket! – szólalt meg a sárkány, mély hangon, de lehetett érezni benne, valami kellemeset, ha valaki jobban oda figyelt.

- Eszem ágában sincs, ő lesz a reggelim. – emelte fel a hangját a monstrum.

- Akkor majd besegítek, hogy elereszd. – felelte nyugodt hangon, de gonosz mosoly kiült az arcára.

Hihetetlen sebességgel a sárkány farka meglendült és kettészelte a démont, akinek meglepődni sem volt ideje. A farkon hosszú éles pengék voltak, de azok fele akkorák voltak, a végén lévőnél. A kislány a csapás miatt kiesett a fogva tartó karmok közül és zuhanni kezdett a talaj felé. A gyermek felkészült a fájdalomra és behunyta a szemét, de nem érezte a talaj kemény földjét, mert valaki a levegőben elkapta. Kinyitott a szemét és egy gyönyörű lányt látott meg maga előtt. A megmentő a kislányra pillantott és elmosolyodott. A gyermeknek feltűnt a hosszú ezüstös haj, ami néhol halványkéken megcsillant a fényben, ahogy lebegett a lány mögött. A kislány lenézett és látta, hogy mindjárt elérik a talajt, de a földre olyan puhán érkeztek meg, hogy alig érezte. A lány lerakta a földre a gyermeket és leguggolt hozzá.

- Mi a neved? – kérdezte lágy hangon a megmentő, de kellemesen csengett a kislány fülében.

- Rin. – válaszolt félénken.

- Rin, nem esett bajod? – kérdezte a lány kedvesen.

- Nem. Az a sárkány te voltál? – a kérdezett bólintott és felállt.

- Jön valaki, de kérlek, ne mond el senkinek, hogy találkoztunk. – nézett kék szemével Rinre, de közben az erdőt fürkészte.

- Jó. – mondta és a lány rámosolygott, majd kék szellemgömbé változott és felszállt a levegőbe, majd a sziklák felett eltűnt.

Ebben a pillanatban egy démon suhant ki a fák közül és megállt a kislány előtt.

- Sesshoumaru-nagyúr! – kiáltotta Rin és megölelte a férfi lábát. A démon szaglászni kezdett, és érezte a szellemvér szagát, meg egy ismeretlen illatot. A kislány mögé pillantott, ahol a támadó két darabban feküdt a földön és a vére befestette a földet.

- Rin, menj vissza Aunhoz. –utasította a gyermeket.

- Igenis, Sesshoumaru-nagyúr. – bólintott a gyermek és beszaladt az erdőbe, ahol a sárkányló várta.

A démon a tetem mellé lépett és megnézte a vágás helyét, de érezte is, hogy ő egy ideig harcolt volna vele, nem úgy, mint aki megölte a monstrumot. A bokrok mögül előbukdácsolt Jaken és az ura mellé szaladt.

- Nagyuram, mi tette ezt? – kérdezte és a sziklára mutatott, amit az előbb vett észre, hogy valami nem oda való volt a falon.

Sesshoumaru felnézett és meglátott egy hatalmas vágást a sziklában, ami mély volt és hosszú. A démon nem felelt csak rálépett a gnómra és besétált a fák közé. A kis szolga feltápászkodott és elindult, de még egyszer felnézett a repedésre és szaladt tovább, de nagy örömére beleesett egy kis gödörbe. Megvizsgálta és rájött, hogy ez egy lábnyom, és nem olyan, volt, mint a lila démoné. Mint a villám csapott belé a felismerés és sietve ment a gazdája után. Amikor meglátta a démont, még sietősebbre vette a tempót.

- Sesshoumaru-nagyúr! – kiáltott a kis gnóm és megbotlott a botjában, majd hasra vágódott pont a férfi előtt.

A kutyadémon lenézett rá szokásos hideg tekintetével, és várta, mit akar mondani a szolgája. Rin, Aun hátáról figyelte az eseményeket.

- Nagyuram, egy sárkány menthette meg Rint, láttam a nyomait. – lihegte a kis démon, miután összeszedte magát és felállt.

- Rin, láttad, hogy mi ölte meg azt, aki megtámadott? – nézett a gyermekre a férfi. A kislány visszaemlékezett és egy mondat jutott az eszébe „…kérlek, ne mond el senkinek, hogy találkoztunk.”

- Csak azt láttam, hogy egy sárkány megöli a démont, és amikor kinyitottam a szemem, már a földön voltam. – mosolygott a kislány.

- Milyen sárkány volt? – kérdezte a démon mostmár út közben.

- Egy nagy ezüstszínű. – felelte Rin Aunton ülve.

- Ezüstsárkány. – mondta magának halkan a démon.

- Nagyuram, ha jól tudom, az Ezüstsárkányok a Keletet uralják, de több száz éves háború folyik egy másik sárkányfajjal, és vesztésre álnak. – vázolta fel a történetet a kis gnóm. – Csak azt nem értem, hogy mit keres itt egy, ha a hazáját kéne védelmeznie?

Az út további részében, már nem nagyon beszélgettek. Estefelé letáboroztak és mindenki elaludt, kivéve a férfit, aki a csillagokat fürkészte, majd elaludt, de csak néhány órát, felületesen. Reggel összeszedelőzködtek és újra elindultak. Pár órával később Sesshomaru megérezte az öccse szagát, de Narakuét is.

- Maradjatok itt! – mondta és elindult. Szinte suhant a fák között, majd kis idő után megérkezett.

- Á, Sesshoumaru, már vártalak. – köszöntötte az érkezőt negédes hangon Naraku.

- Te meg mit keresel itt??? – kelt ki magából Inuyasha.

- Nem tartozik rád. – mondta szokásos hangon és nekiesett Narakunak, aki kitért a csapás elől.

- Most nem velem kell megküzdenetek. Kérlek, gyere ide. – szólt be az erdőbe, majd eltűnt a mérges gáz felhőjében.

A fák közül, halk lépteket lehetett hallani, de ezt, csak Sesshoumaru és Inuyasha halotta. Mindenki figyelt, majd feltűnt egy alak, amely fehér kimonót viselt. Az arcát még nem látták, de amikor kiért a napfényre, mindenki meglepődött. Egy lányt láttak, ezüst hajjal, ami a térde alá ért, de a szemeit nem látták, mert le volt hajtva a feje. A ruha ujjai hosszúak voltak. Egy combközépig érő szoknyája volt, ami hátul szinte a földig ért, és kimonó végein volt egy kék csík. Egy szintén kék öv a derekán. Néhány méterre megállt a két testvértől, majd felpillantott az óceán kék szemével, amiben nem lehetett semmilyen érzelmet felfedezni, ebben a pillanatban. Körbepillantott és megakadt a szeme a kutya démonon.

- Mit akarsz? – kérdezte Inuyasha gorombán és fentebb emelte a Tetsaigát. A bátyja megindult a lány felé és lecsapott, de az egy ugrással kitért előle. – Sesshoumaru, tűnj innen, majd én elintézem.

- Sesshoumaru? – kérdezte csöndesen a lány, mire a férfi rápillantott.

- Fogd be öcsi! – szólt hátra és az ostorával a lány felé csapott, akinek a kezében megjelent egy kard és azzal verte vissza a támadást.

- Az előbbi kérdésedre Inuyasha, az a válaszom, hogy Sesshoumaruval akarok harcolni. – szólalt meg a démonlány kellemes hangon.

- Miért? – kérdezte a démon, aki mostmár a Tokijinnel támadta az érkezőt.

- Csak kíváncsi vagyok rád. Már halottam rólad, azt mondják erős vagy. – mondta a lány, de közben egyre jobban beleélte magát a harcba.

Kitért egy csapás elől és most ő támadott a kardjával, de a másik kezében megjelent egy átlátszó tőr és a démonnak dobta, aki elugrott előle. A fegyver egy fába szúródott, ami megfagyott.

- Mi vagy te? – kérdezte Inuyasha és hátrébb húzódott.

- Arra rá kell jönnötök, mert nem mondom el. – kiáltott hátra.

- Egy vizidémon. – szólalt meg Miroku.

- Mondjuk! – mosolyodott el a lány és kitért a felé tartó csapások elől.

- Észrevettétek, hogy Sesshoumarut, hogy felfűtötte ez a lány? – kérdezte halkan Sango.

- Igen, eddig csak Inuyashával harcolt így. – bólogatott Kagome.

- Inuyasha, hogy ne unatkozz, kapsz tőlem valamit. – mondta a démonlány, és ekkor feltűnt egy halom démon az égen. – Támadjátok meg őket! – kiáltotta, mire a démonok nekiestek a kis csapatnak.

- Mi a neved? – kérdezte Sesshoumaru.

- A következő találkozásunkkor megmondom, de most mennem kell. – felelte a lány és felugrott egy démon hátára. – Indulás!

A megmaradt démonok a lányhoz mentek, majd eltűntek az égen, a pokoldarazsakkal együtt. Sesshoumaru elrakta a kardját és visszaindult Rinékhez. Inuyasháék mentek tovább, mivelhogy csak kisebb sérüléseik voltak, de közben azon vitatkoztak, hogy volt a rejtélyes támadó.

A démonlány egy kis tó mellett ült és a tükörképét nézte. Gondolatok kavarogtak a fejében. „Mennyi idő telt már el, és még mindig nem találom a húgomat. Hol lehet? Miért nem találom sehol, akárhol keresem?” kérdezte magától a lány, és egy könnycsepp folyt végig az arcán, majd belecseppent a vízbe, ami fodrozódni kezdett, és egy kismadár szállt ki belőle. A koncentrációját az zavarta meg, hogy valaki a vállára rakta a kezét. Meglepetten nézett hátra könnyes szemével.

- Ne légy szomorú, segítek, hogy visszakapd a húgodat. – mondta mély hang.

- Köszönöm. – mosolyodott el. Felállt, majd elindult az erdő felé és eltűnt a sötétségben.

A lány egy tó partján megállt, körbenézett és levetkőzött, hogy megfürödjön. Belegázolt a vízbe, és megállt ott, ahol derékig ért a víz, a haja, mint egy uszály úszott utána a víz felszínén. Meghallott egy hangot a mögötte álló bokorban, ezért arra kapta a fejét és meglátott egy ezüsthajú férfit állni a parton. Ijedtében, nyakig belebújt a vízbe, miközben egy kis pír jelent meg az arcán.

- Mit keresel itt? – kérdezte a lány és összehúzta magát, hogy ne lássa meg a férfi a bájait.

- Azt mondtad, hogy megmondod a nevedet, ha még egyszer találkozunk. – felelte hideg hangon.

- Ha felöltöztem, megmondom.

- Akkor mire vársz? – dőlt neki egy fának a démon.

- Fordulj el! – mondta a lány, mire a férfi megfordult. Kisétált a vízből és felöltözött. Amikor a démon halotta, hogy a lány kész, visszanézett. Most kötötte meg az övét. – A nevem Kinuye. Megfelel?

- Milyen démon vagy? – nézett végig a lányon, mivelhogy a kimonója vizes lett, egy kicsit átlátszóvá vált. Amikor Kinuye ezt észrevette, pirongva fordult el és kicsavarta a hajából a vizet.

- Azt hittem, hogy már rájöttél, mert jó szaglásod van. – mosolyodott el, de meglepődött, amikor hátranézett. A férfi mögötte állt és a levegőbe szagolt.

- Vizidémon vagy. – állapította meg.

- Végül is mondhatjuk, de ezt már mondta a szerzetes. – válaszolt és besétált a fák közé, majd eltűnt az éjszakában.

A férfi is visszaindult a kis csapatához, ami nem messze volt. Leült egy fa tövébe és a csillagokat figyelte az aranybarna szemeivel, de néha a mellette alvó kislányra nézett. Reggel miután felkeltek újra elindultak.

Már egy hónap telt el, azóta, hogy Sesshoumaru, Kinuyéval találkozott és Naraku azóta, nem bukkant fel. Csak néha támadta meg őket démon, de az, gyenge volt Sesshoumaru számára. Megálltak, mert Rin elfáradt a melegben, ami nem volt megszokott ebben az időben. A kislány elment egy tóhoz halat fogni, de Jaken elkísérte.

Rin a sekély vízben szaladgált, amikor egy csáp a derekára csavarodott és berántotta a mély vízbe, de előtte sikított egyet. Jaken elrohant, Sesshoumarunak szólni.

- Nagyuram, Rint megtámadta egy démon! – lihegte a kis gnóm, amire a férfi felpattant és hihetetlen sebességgel futni kezdett abba az irányba.

A parton megállt, majd szellemgömbé változott és a víz felé szállt. Onnan kémlelte a mélységet. Meglátta a támadót és belecsapódott a vízbe. A tó fenekén meglátott egy fekete, polipszerű lényt, amelyik a kislányt tartotta a csápjai között. Felvette az emberi alakját, és levágta a Rint fogvatartó karokat, a karmai segítségével. A kislány elindult felfelé, de útközben kezdett elfogyni a levegője. Egy csobbanást hallott meg és egy halványkék hajú lány termett előtte.

- Ússz felfelé, nem lesz bajod. - bólintott a gyermek. A lány meglökte felfelé és úszni kezdett a felszín felé. Mielőtt elérte volna lepillantott, de a megmentője már nem volt ott. Kiúszott a partra és fáradtan dőlt a fűbe, meg fellélegezhetett.

Sesshoumaru már sok ideje harcolt a polippal, amikor az egy váratlan pillanatban a karjaival megragadta őt, és megszorította, aminek az lett a vége, hogy a levegője nagy részét kifújta és, így alig maradt levegője. Próbált kiszabadulni, de nem ment neki, akárhogyan is próbálkozott. A látása homályosulni kezdett, amikor valaki megragadta a csápokat és azok fehér fénnyel leszakadtak a testéről és vele együtt a gazdája is megsemmisült. Körbenézet, de nem látta sehol a segítőjét. Elkezdett úszni felfelé, de néhány méter után elfogyott véglegesen a levegője, és lassan, merülni kezdett lefelé. Annyit érzett, hogy valaki végigsimítja az arcát, amire kinyitotta a szemét. Egy kék szempárt látott, majd azok lecsukódtak és a gazdája megcsókolta Sesshoumarut. A démon ledöbbent, de aztán érezte, hogy a megmentője levegőt ad át neki, amitől jobban érezte magát. Ezt még néhányszor megismételte a lány, amire a férfi tisztán kezdett látni. Végignézett az előtte lebegő alakon, akiben volt valami ismerős. A lány még egyszer megcsókolta Sesshoumarut, hogy legyen elég levegője, de a démon viszonozta a csókot. Most a lány döbbent le, de a csók után egyik kezével magához ölelte a démont és úszni kezdett felfelé. Rin aggódott a gazdája miatt, hiszen már negyed órája nem látta sem a lányt, sem a démont.

A démonlány Sesshoumaruval a túloldalra úszott és kihúzta a partra, a még mindig nem túl erős férfit. A lány a kék kimonója aljából leszakított darabbal bekötötte, a mély sebet, ami jobb karján volt a fiúnak. Szellemgömbbé változott és beszállt az erdőbe. Sesshoumaru miután a lány a partra húzta, a fáradtságtól elaludt, de amikor felébredt, tűz égett mellette és teljesen máshol volt. Felült és körbenézett. Auntnak volt eddig nekidőlve, és úgy pihent, közben Rin aludt nem messze tőle és Jaken őrködött. Most kivételesen nem aludt el.

- Sesshoumaru-nagyúr, felébredt! – ujjongott a kis szolga, amivel felébresztette a kislányt. A démon felállt, megfogta Jakent és bedobta a bokorba, amiért a fülébe ordibált.

- Sesshoumaru-nagyúr, jól vagy? – kérdezte a kislány és megölelte a démont.

- Hova hoztatok? – nézett körbe.

- A tó melletti erdőben vagyunk, a parton találtunk nagyúr, aztán idehoztunk. – jött ki a bokorból Jaken és leült a tűz mellé.

Sesshoumaru nem szólt semmit, csak nekidőlt egy fának és figyelt. Miután mindenki visszaaludt, ő a mai napon gondolkodott. „Csak képzelődtem, vagy az a lány mentett meg??És milyen ismerős volt, az arca, azok a kék szemek, biztosan láttam már, de hol?” sok kérdés volt, amire nem tudott válaszolni, de aztán érzett valamit a száján, ezért végighúzta az ujját rajta, amin rózsaszín rúzs volt. Összeráncolta a szemöldökét és a karjára nézett, ami kék ruhával volt bekötözve. Levette a kötést és beleszagolt, ami saját illatán kívül mást is rejtett.

- Rózsa és a nyári zápor keveréke, Kinuyenak is ugyanilyen illata volt. – mondta magának, és akkor rájött, hogy az a lány mentette meg őt.

A ruhadarabot elrakta és a karján lévő vágásra nézett, aminek már semmi nyoma sem volt. „Holnap kiderítem, hogy ő volt-e.”gondolta és felületes alvásra hajtotta fejét.

Folytatása következik…