Lidérces álom

By:Kinuye

Másnap reggel ők keltek fel legelőször, aztán Jaken és Rin. Egy hegyen kellett átkelniük, ha ebben az irányban akarták folytatni útjukat. Némán haladtak, csak a kislány nevetgélt, meg idegesítette Jakent, mert unatkozott. Nem sokkal az indulásuk után megtámadta őket egy csapat paradicsommadár, akik el akarták ragadni őket, hogy azután elfogyasszák zsákmányukat.

- Bújjatok el! – szólt hátra a sárkány Rinéknek, mire elrejtőztek egy kis repedésbe, a sziklafalban. – Enyém az első! – szólt a férfinak Kinuye, és egy jégtőrrel, megdobta az egyik démont, ami megfagyott. Lezuhant, és apró kis szilánkok maradtak, csak belőle.

- Egész jó. – dicsérte meg a férfi, és az energia ostorával három bestiát megölt.

- Ez is. – felelte a lány és ujjából kék ostor pattant ki, ami szintén hárommal végzett, aztán felugrott a levegőbe, és az ostorával egy másik felé csapott, amelyiknek rátekeredett a lábára. Lerántotta a földre és belecsapódott a talajba, nagy krátert hagyva maga után. Csoda lett volna, ha túlélte volna. Kinuye, puhán a férfi mellett ért földet és ránézett a figyelő démonra. – Te jössz!

- Rendben. – bólintott Sesshoumaru, és ő is a levegőbe ugrott, meglendítette a zölden izzó karmait, ami öt támadóval végzett, mert a mérget a madarakra dobta. A méreg elkezdte marni a tollaikat, aztán a húsukat, és fájdalomtól sikítozva, a földbe zuhantak .

- Rajtam a sor. – összezárta a két tenyerét, és amikor kinyitotta, 15 centis körmei lettek. Megint felugrott, de most a madarak fölé jóval. A kezeit meglendítette a bestiák felé, és a körmeiből kék ostorok jöttek ki, amik egy-egy támadóra tekeredtek, majd a karmokból villám csapott ki. A paradicsommadarak szénné égtek, és csak hamu marad belőlük, majd a lány visszahúzta karmait és a fiú mellé ugrott. – Sesshoumaru ez tíz, ha jól számoltam.

- Már nem maradt annyi, hogy legyőzzelek, de pont elég arra, hogy ne veszítsek ellened. – mondta úgy, hogy beleélte magát a versenybe.

- Gyertek vissza! – kiáltott fel az egyik démon és menekülni kezdtek.

Sesshoumaru a Tokijint előrántotta, amiből villámok csaptak ki, és a maradékot is megölte. Kinuye a fiú mellé lépett.

- 15-15, egész jó, de nem nyertem. – mondta kicsit szomorúan.

- Ellenem nem is tudnál győzni. –ingerelte a lányt, aki egy félfordulatból arcon lőtte, egy gyenge vízsugárral.

- Telibe. – nyújtotta ki a nyelvét Kinuye és elindult Rinék felé, de a férfi elkapta a karját. Felemelte vele egy magasságba a démonlányt, hogy a szemébe nézhessen.

- Ezért még kapsz. – fenyegette meg Kinuyet, és megint a vállára dobta. Egy gonosz mosoly jelent meg a lány arcán és megnövesztette körmeit. Egy mozdulattal levágta a férfi páncélját, tartó madzagot, mire az leesett a földre.

- A következő a ruhád lesz. – mondta kuncogva, mire a férfi lerakta a földre.

- Ezt meg bánod. – fenyegette meg és visszarakta a vértet.

- Azt, csak hiszed. – vágott vissza, és odament Rinékhez, hogy jöjjenek ki.

Újra útnak indultak. Az úton a két démon egymáshoz sem szólt. Kinuye Rinnel beszélgetett, Jaken mögöttük ballagott, a kutyadémon meg csöndben vezette a kis csapatot. Késő délutánra sikeresen átértek a hegy másik oldalára.

A kopárság után egy, nagy erdőben mentek, amikor a két démon megállt. A fiú a levegőbe szagolt és megérezte, hogy egy démon van a közelükben, ezért egy ugrással bevetette magát a fák közé.

- Jaken, keressetek egy rejtekhelyet. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Kinuye, mire a kis gnóm és Rin elbújt egy bokorcsoport mögé.

Érezte, hogy a közelben van egy démon, aki figyeli, de ő nem látott senkit sem, amikor körbenézett. Egy váratlan pillanatban felugrott a levegőbe, és ahol az előbb állt, egy kráter maradt. A porfelhő miatt, nem látta a támadóját. A szaglása jó volt, bár nem tudta volna megmondani, mi pályázik rá. Egy pengeéles zöld kar kinyúlt a porfelhőből és próbált a lesújtani a még levegőben lévő lányra, de Kinuye hajszál híján, de sikerült kitérnie előle, és ennek a ruhája látta kárát, mert hátul elszakadt.

- Ostoba sáska, most elszakítottad a ruhám. – rivallt a rovardémonra, mert mostmár, láthatta a támadóját. Megnézte a kimonóját, ahol egy 20 centis lyuk volt. – Ezt megbánod!

- Szerintem, inkább ne a ruhádat sirasd, hanem az életedet. – kacagott fel a sáska, torz mély hangján. A lány felnézett és elmosolyodott.

- Én nem könyörgök az életemért, egy ilyen gyenge rovarnak. – szinte köpte a szavakat és szembefordult a démonnak.

Megnövesztette a körmeit, jó 10 centisre, majd eltűnt a démon szeme elől, és előtte termett. A sáska fel sem ocsúdott, de már a lány, a karmai segítségével, szétszaggatta. A körmei visszanőttek normális méretűre, vagyis kb. 4 centiméteresre. Körülötte hevertek a sáskadémon darabjai, de nem foglalkozott vele. Átlépett a rovar feje felett, és Jakenék felé vette az irányt.

- Rin, gyertek elő! – szólalt meg hideg hangon, Sesshoumaru az egyik fának dőlve, ahonnan végignézte az előadást, de őt nem látták. Kinuye megállt és a fiú felé fordult. Jakenék előmásztak a bokorból, és a férfi elé szaladtak.

- Végeztél? – érdeklődött a sárkánylány. A válasza egy néma bólintás volt, aztán a kutyadémon továbbindult. A kislány és Kinuye rögtön követte, de a gnóm el volt gondolkodva, ezért csak azt vette észre, hogy otthagyták.

- Sesshoumaru-nagyúr, várj meg! – kiáltott a távolodó démon után. Rohanni kezdett utánuk, de néhányszor orra bukott a Kétfejű botjában, de végül, lihegve beérte őket.

A kutyadémon úgy döntött, hogy letáboroznak, ezért mostmár azt a célt tűzték ki, hogy jó helyet találjanak, ami fél óra keresgélés után sikerült is. A sárkány mondta, hogy estére esni fog, ezért egy barlangban telepedtek le. Kinuye és Rin elindult tűzifáért. A lemenő nap, piros és narancssárga színe világította meg nekik az utat.

- Rin, te mióta vagy Sesshoumaruval? – szólalt meg végül Kinuye. Felvett egy gallyat, és a többihez rakta.

- Nem tudom, talán egy éve. – gondolkodott el a kislány. – Te mióta ismered a nagyurat?

- Több mint száz éve találkoztam vele először, azóta nem láttuk egymást. Elfelejtettük egymást, és amikor újra láttam, nem ismertem fel. Aztán megjelent Ryou és elmondta mi történt a családommal. Ezt Sesshoumaru is meghallotta, és így felismert, aztán én őt. – mesélte el, miközben visszaemlékezett, hogy mit mondott Ryou, ettől a szíve összeszorult.

- Mi a baj? – érdeklődött a gyermek együtt érzően, mert észrevette a lány szomorúságát. A sárkány rámosolygott, mintha elfelejtette volna az apja halálát.

- Nincs, semmi baj. – mondta kedvesen. – Nem vagy éhes?

- De, egy kicsit. – felelte a kislány, mire megkordult a gyomra. Mindketten felnevettek és visszaindultak a táborukhoz.

A faágakat összegyűjtötték és Jaken a Kétfejű botjával, meggyújtotta, a tűzet. Sesshoumaru nem volt ott, és ha kérdezték a kis gnómtól, hová ment, csak annyit mondott, hogy nem tudja. Mindenki a tűz körül ült, amikor Kinuye felpattant.

- Rin, gyere. Szerzünk, egy kis élelmet. – mondta kedvesen, mire a kislány is felállt. – Jaken, nemsokára jövünk! – szólt hátra a démonlány, majd elindultak ételt keresni.

Kinuye érezte, hogy a közelben víz van, ezért arra tartottak, hogy fogjanak néhány halat vacsorára. Kiderült, hogy az erdő szélén, egy kis patak csordogált, amiben nem túl sok hal volt. A sárkány, azt érezte.

- Rin, nem jössz? – szólt hátra Kinuye, mert ő már levette a lábbelijét, és a kimonó alját hátul, az övébe betűrte, hogy ne lógjon bele a vízbe.

- Jövök! – felelte a kislány és belegázolt a sekély vízbe, de fogta a kimonóját, ugyan azzal a céllal, mint a démonlány. – Kinuye, mivel fogunk halat?

- Mindjárt megtudod. – a lány arcára rejtélyes mosoly ült ki, majd belesétált a vízbe, térdig. A jobb karját maga elé nyújtotta és néhány másodperc múlva, egy jégből készült dárda jelent meg előtte, amit megfogott és a kislány felé fordult. – Te is szeretnél horgászni?

- Igen. Ezt, hogy csináltad? – csodálkozott Rin, mert ilyet még nem látott.

- Bármilyen fegyvert képes vagyok létrehozni, ami jégből és vízből készült. – a bal kezét a gyerek felé nyújtotta, és még egy dárda jelent meg előtte. – Vedd el.

- Köszönöm. – félénken megfogta a fegyvert, ami kissé hideg volt, de nem csúszott ki a kezéből.

- Akkor, fogjunk néhány halat. – mondta Rinnek és elkezdődött a horgászat.

A két lány, amikor úgy érezte, hogy elég halat fogtak, már szürkület lett. Ez idő alatt, egy tucat halat fogtak. A patak vízében, nem csak horgásztak, hanem még játszottak is. A halakat felfűzték egy madzagra, és a vízben hagyták őket. Kimentek a partra megszáradni, hogy, ne vizesen menjenek vissza.

- Kinuye, nem indulunk? – nézett Rin a mellette ülő lányra, aki el volt gondolkodva, és a megjelenő csillagokban gyönyörködött.

- Ha szeretnél, menjünk. – állt fel. Felvette a papucsát és a zsákmányt. Rin a démonlány mellé lépett és megfogta a kezét. Kinuye arcán mosoly jelent meg, majd visszaindultak a táborba, de közben besötétedett.

- Megjöttünk! – szólalt meg a sárkánylány, miután beléptek a barlangba. Sesshoumaru, a falnak volt nekidőlve, míg Jaken a tűzet piszkálta, de mind a ketten az érkezőkre pillantottak.

- Sokáig elvoltatok. – mondta a démon a maga, jeges hangján. Ismét, a pattogó tűzet, nézte és nem szólt többet.

- Csak játszottunk, még egy kicsit. – simogatta meg Rin fejét a démonlány, majd leültek a tűz mellé, és feltűzték a halakat egy nyársra.

A halból, miután megsült, Rin evett, meg egyet Kinuye, mert már régen nem evett. A többiek inkább kihagyták a lakmározást, ezért még maradt 5 darab hal, amit elraktak holnapra. A kislány lefeküdt a tűz közelébe, és ott aludt el. Jaken a bejárathoz húzódott, míg a két démon, messze egymástól, a szürke, kőfalnak nekidőlve pihentek le. Most, még Sesshoumaru is aludt egy keveset, ami azt jelezte, hogy amikor elment, megtisztította a környéket a démonoktól.

A csöndes éjszakát, csak egy lány hangja törte meg. Hangosan kapkodott a levegő után, valószínűleg rosszat álmodott.

Kinuye lidérces álmában, apját látta, aki a seregével egy náluk, háromszor, akkora tömeget akart legyőzni. A két vezér között, akik csapatuk előtt álltak, alig 50 méter távolság lehetett. Farkasszemet néztek egymással, majd szinte egyszerre indultak el, sarkukban a katonáikkal. Ryou és Bairei egymással harcoltak, míg embereik, a többieket gyilkolták. A lány látta, a nagy mészárlást, ahogy a fajtájából egyre kevesebb lesz, és a sok vért, amit a talaj, mohón magába szívott. A két vezér nem bírt egymással, néha ez állt vesztésre, néha az. A csatazajon kívül megütötte a fülét, egy beszélgetést, amit szinte teljesen elnyomtak a kiáltások. A szavakat nem mindig hallotta, de a következőket tisztán és érthetőn:

- Bairei, ha legyőztelek, megölöm az asszonyod és a fiatalabbik lányodat, aki most szolga a sasoknál. – mondta a Feketesárkány egy gonosz vigyorral az arcán.

Lesújtott a másikra fekete pengéjű kardjával, amiből fekete forgószél csapott ki, az Ezüstsárkány felé. Bairei maga elé tartotta fegyverét, amiből ezüst aura jött ki, és védelmezőleg egy pajzsszerű képződött a férfi előtt, aki ennek köszönhetően túlélte a támadást.

- Ryou, te átkozott, ha hozzájuk mersz érni, esküszöm, hogy akár még a halálból is visszatérek, hogy a fejedet kiakasszam a palotád kapujára! – sziszegte dühösen, és egy villámcsapáshoz hasonló támadást indított a fiatalabbik férfi felé.

Ryou kitért előle, de a csapás így is megsebezte a bal oldalát, ami még a ruhája felét is letépte róla. A karján, egy hosszú vágás keletkezett, amiből a szinte fekete vér kicsordult ki, és vékony patakokban végigfolyt a kezén, majd a földre csöpögött. Ryou gyilkos pillantást küldött az Ezüstsárkány felé, az előbbi tette miatt.

- És, hogy Kinuyet ki ne hagyjam, ő lesz az asszonyom! – a fekete hajú fiú, már sokkal jobban érezte magát, ahogy látta a férfi arckifejezését, ami vörösre színeződött a dühtől. – És még, jobban is fog velem járni, mert én, nem ajánlom fel senkinek, nem úgy, mint te Bairei!

- Fogd be! – kelt ki magából a Kelet ura, és nekiesett Ryounak, aki csak gonoszan felkacagott.

A fiatalabbik férfi a sebesülése ellenére, még mindig elég gyors volt. A két kard nagy csörgéssel találkozott, amit szikrák követtek. A kér vezér teljes erejéből, fogta a fegyvert, mert, ha nem tették volna, a másik pengéje megsebesíti, vagy akár még meg is ölheti. Ryou unta meg előbb, ezért ellökte magától az ellenfelét és újra nekitámadt. Most meg tudta sebesíteni Baireit, mert ez váratlanul érte, ezért a férfi jobb karja megsérült, amivel a kardot forgatta.

Kinuye már nem hallotta, mit mondanak egymásnak, csak könnyezve nézte az eseményeket, és nem tudott odamenni, hogy segítsen az apjának. Tétlenül kellett végig követnie az eseményeket, hogyan bukik el Kelet ura. Látta, hogy Ryou kiveri az apja kezéből a kardot, és utána megragadta az Ezüstsárkány nyakát, majd a kardja pengéjét, a férfi szívébe döfte és ledobta a földre a haldokló férfit. A démonlány megrökönyödött. A szíve néhány dobbanást kihagyott, ahogy ezt látta. Hogyan bukott el az apja, Kelet ura és a legerősebb Ezüstsárkány, aki halálával megpecsételte a faja sorsát, és vele együtt az anyja és kishúga életét. Meg azt, hogy mostmár Ryou rá fog vadászni, mint egy űzött vadra, amit kiraknak a falra mutogatni, mint egy értékes trófeát, ha elkapja. A lány szíve összeszorult, ahogy arra gondolt, hogy a családja meg fog halni. A könnyei megeredtek és zokogva a földre rogyott. Sikított egyet, hogy a szívét összeszorító fájdalomtól megszabaduljon, de ekkor felébredt.

Erős kezeket érzett meg a karján, ahogy felrázzák az álmából. Levegő után kapkodott, és arcát sós könnyek áztatták. Remegett az egész teste, és kiverte a víz. Lassan kinyitotta könnyes, óceán kék szemeit, de elég homályosan látott. A szorítás enyhült, és a látása is nagyjából kitisztult. Sesshoumaru ébresztette fel. Az aranybarna szemeiben, aggódást fedezett fel a lány. Kinuye a fiúra nézett, amitől az elengedte, hisz még sohasem látott ilyen szempárt, ami akkora fájdalmat tükrözött, mint a lányé.

- Kinuye, jól vagy? – kérdezte halkan a férfi, egy kicsit aggódó hangon.

- Sesshoumaru, láttam az apám halálát és azt, hogyan bukik el a népem. – felelte a lány kis idő múlva, erőtlenül és remegő hangon.

Újabb könnyek csordultak végig az arcán, majd a kimonójára hullottak. Kinuye a férfi nyakába borult, és keservesen sírni kezdett. Sesshoumaru átölelte a lányt és így vigasztalta, éppen úgy, mint régen, a palota kertjében. A sárkány magához szorította a fiút, amitől érezte, hogy biztonságban van, az erős karok között, és nem eshet bántódása. Néhány perc kellett hozzá, amíg a könnyei elálltak, és kezdett megnyugodni, de még mindig nem érezte jól magát. A feje nagyon fájt és a szorítása, ahogy a fiút ölelte, gyenge volt. Felnézett az aranybarna szempárba, amik a tekintetét fürkészte. Sesshoumaru letörölte a lány könnyeit, de a porcelánfehér arc, most piros volt és forró. Szinte sütötte a férfi bőrét. A tenyerét Kinuye homlokára tette, ami szinte tüzelt.

- Te lázas vagy. – mondta halkan, hogy fel ne ébressze a társait. A lány elfordította a tekintetét, és kibontakozott az ölelésből. Kinézett a barlangból, és látta, hogy zuhog az eső, ami most kezdett elállni. Fel akart állni, de összeesett, mert még annyi ereje sem volt, hogy lábra álljon. A démon ölbe vette és kisétált a barlangból.

- Hova viszel? – kérdezte csöndesen a sárkány, és a fiú nyakába kapaszkodott, amennyire tudott. Az esőcseppek, a két démon haján átlátszó kristálynak tűntek, amikkel a felhő mögül előbújó hold fénye játszott.

- A közelben van egy patak, ahol voltatok. Oda viszlek, hogy lemenjen a lázad. – felelte és a karjaiban fekvő lányra nézett, aki nem szólt semmit.

A táboruktól nem messze csordogáló patakot meglátták, amit egy vízesés táplált. A férfi megállt a parton, majd lerakta a lányt egy fa tövébe, ahol száraz volt a fű. Kinuye és Rin, lentebb volt a vízeséstől, ezért nem látták. Sesshoumaru levette a kardjait, a vértet, prémet és a felső, vastag inget, ami alatt egy vékony fölső volt. Ezeket egy másik fa tövébe dobta, hogy a még szemerkélő eső, ne áztassa át.

- Miért vetkőzöl le? – értetlenkedett a lány, halk és remegő hangján.

- Nincsen kedvem, összevizezni a ruháimat, ha beviszlek a vízbe. – felelte most lágyabb hangon, mint szokott. A lány bólintott, mert nem sok ereje volt, és azt, nem a beszédre akarta elpazarolni.

Sesshoumaru levette a csizmáját és a lányhoz lépett, aki megszabadult a papucsától. Karjaiba vette a lázas lányt, és belesétált a hideg vízbe, derékig, de nem állt meg. Kinuye, ahogy a nem túl meleg víz a bőréhez ért, még jobban a fiúhoz bújt. Eddig is fázott, de most úgy érezte, hogy megfagy, de még csak most jött a legrosszabb. Sesshoumaru a didergő lányt, leeresztette, hogy a lába érje a puha tarlajt, aztán a 3 méterről lezúduló vízesés alá lépett a sárkánnyal. Nem sok víz esett rájuk, és ennyire bent, most a lány melléig ért a víz. Kinuye, Sesshoumarut ölelte át, hátha nem fog ennyire fázni, de ez nem sokat segített rajta.

- Nagyon…fázok. – suttogta a fiú fülébe, akadozva, aki ettől újra felemelte, és elindult a sekélyebb víz felé.

Leültette egy nagy sziklára a remegő démonlányt, aki nem nagyon akarta, elengedni. Indulni akart, miután sikerült kiszabadulnia, de hideg és remegő ujjak fonódtak a csuklójára. Visszanézett a lányra, akinek arca, még mindig piros volt, de már nem annyira.

- Kérlek…ne menj el. – kérlelte a férfit. Sesshoumaru a könyörgő szempárba nézett, amitől megenyhült.

Leült a lány mellé nem messze, és a holdra pillantott, ami már tisztán látszott, mert az esőfelhő elvonult. Öt perc után Kinuye arca, már nem volt annyira piros. A szája bekékült a hideg víz miatt. A démon, a lány homlokára tette a kezét és megállapította, hogy már nagyjából lement a láza.

- Már, nem vagy, annyira forró. – közölte a sárkánnyal és ölbe vette, majd kisétált a partra. A lányt lerakta a fűre, aki összehúzta magát, hogy ne fázzon annyira. A démon ezt észrevette és oda állt elé, kezében az ingével. – Vetkőzz!

- Mi? – döbbent le, de a hangja még mindig remegett.

- Vedd le a ruhádat, mert meg fogsz fázni az éjszaka, és még betegebb leszel. – felelte és végignézett a lányon. A vizes kimonó, eléggé átlátszó volt, ezért látni engedte a lány domborulatait. Kinuye, amikor ezt észrevette pirongva takarta el a testét, amennyire tudta.

- És mit vegyek fel? – érdeklődött még mindig vacogva.

- Majd, odaadom a fölsőm. – a démonlány feltápászkodott, és erőtlenül állt meg a remegő lábain. A férfi, a kezébe adta a ruhát, és várakozva tekintett rá.

- Fordulj el! – adta az utasítást, mire a fiú kelletlenül, de hátat fordított a lánynak.

Kinuye kioldotta a vastag övet és ledobta a fűre, amit a kimonója követett. Felvette a démon ingjét, ami combja közepéig ért, és az ujjai, kicsit hosszúak voltak a lánynak, de ez nem zavarta. Az övet felvette, kettéhajtotta, és így kötötte a derekára, hogy le ne essen róla a ruha.

- Készen vagyok. – szólalt meg Kinuye, és lehetett hallani a hangján, hogy jobb kedve van, de még érőtlen. Sesshoumaru megfordult, és elismerően tekintet végig a sárkányon. – Ebben, nem fogok fázni szerintem.

- Az lehet. – felelte és megnézte, hogy a nadrágja, meg száradt-e rajta, de az még egy kicsit vizes volt. Felvette a lábbelijét, és a kardjait is visszaakasztotta az oldalára. A páncélját is felvette, a vékony ing felé, amibe most bújt bele. Végül, a prémet is magára csatolta. – Indulhatunk?

- Pillanat! – szólalt meg és beledugta a lábát a papucsba, majd a vizes ruháit felvette a földről. Sesshoumaru lassan elindult.

A felöltözött férfi után lépkedett, aki mindig előtte haladt egy méterrel. A lány elég lassan haladt, mert még nem volt túl sok ereje, de hideg víztől, egy kis energiát kapott. Ami nem is csoda, hisz félig vizidémon, és a víz, erőt ad neki. Kinuye néha megbotlott, és volt, amikor megtántorodott.

- Jól vagy? – kérdezte, és hátranézett a válla felett, a botladozó lányra.

- Igen. – bólintott erőtlenül, majd megszédült és elájult. Sesshoumaru, még épp időben kapta el Kinuyet, mielőtt a kemény földet érte volna, a törékeny test. Nagyot sóhajtott, és lepillantott a sárkányra, akiből nem nézte volna ki, hogy az ereje nemsokára, szinte akkora lesz, mint az övé.

Ölbe vette, az alélt démonlányt, és újra elindult a barlang felé, ahol letáboroztak. A föld pereme mögül, a Nap első sugarai kukucskáltak ki, amik most narancs pompába öltöztették a tájat, és a két alak ezüst hajszálai, most inkább, aranyra hasonlítottak. Sesshoumaru, úgy cipelte a lányt, mintha egy pihét tartott volna a karjaiban. Kinuye haja szinte a fűszálakat súrolta, amiken a pára, vízcseppekként ült meg, és ahogy Napfény, megtört bennük, narancsszínben tündököltek. A férfi szeme előtt feltűnt a barlang, és lassú léptekkel közelített felé. A fedett helyre beérve, rápillantott a nyugodtan szuszogó társaira, majd az alig égő tűzre. A barlang bal oldalához sétált, és lerakta az enyhén remegő lányt, a kemény földre. Nagyot sóhajtott, és lecsatolta a válláról a meleg prémet, amit a földre terített. A lányhoz lépett, majd felemelte a könnyű női testet, és óvatosan a fehér szőrmére fektette. Betakarta, hogy ne fázzon Kinuye, aztán néhány ágat dobott a tűzre, hogy a kislány ne fázzon. Leült az eszméletlen sárkány mellé, és kis gondolkodás után, úgy döntött, hogy lepihen, még egy kicsit, ezért becsukta arany szemeit, és elaludt.

Kérlek, küld el a véleményed, a kinuye@gmail.hu –ra.

Folytatása következik…