Útban Kelet felé

By:Kinuye

Kinuye felriadt, mert egy ismerős aurát érzett a közelben. Rajta kívül, mindenki aludt, kivéve Inuyasha, aki a falnak dőlve gondolkodott. A nap, nemrég kelt fel és a hanyou már újra a régi volt. A fiú észrevette, hogy a lány felkelt, de mielőtt megszólíthatta volna a sárkányt, az kirohant a szobából. Kinuye megállt az udvaron, hogy meg tudja állapítani, hogy merről érzi a démoni aurát. Néhány másodperc múlva, beazonosította az irányt, és balra kezdett el futni. Eléggé sietett, hogy előbb találja meg az energia gazdáját, mint Inuyasha, aki megérezné a levegőben az illatát, és rögtön a keresésére indulna.

A napfény, megint úgy sütött a lány hajára, hogy halványkéken csillogott. A falutól eléggé messze, egy kisebb patak után, egy nagy erdő húzódott. Kinuye, amint belépett a fák közé, megtorpant és körbepillantott. Érezte, hogy a közelében van, akit keres, de nem látta sehol. „Hol lehet?” kérdezte magától. Egy nagyot sóhajtott, aztán megfordult, hogy visszainduljon, de az útját egy férfi állta. A lány meglepetten pislogott, aztán a démon nyakába ugrott, és a fiú magához ölelte a sárkányt.

- Hercegnő, régen láttalak. – szólalt meg, az ezüsthajú fiú, kellemesen mély hangján.

- Mit keresel itt? – kíváncsiskodott a lány, és kibontakozott az erős karok közül.

- Nem örülsz neki, hogy találkoztunk? – kérdezett vissza vidáman, de tudta, hogy a lány szívesen látja.

- Persze, hogy örülök. – mosolygott a fiúra.

- Szükség van rád Keleten. Miután Mizukit elvitték, az egész tartomány szétesett, mert nem vezeti senki a sárkányokat. – mondta a fiú. Kinuye elindult a falu felé, mellette a démonnal.

- Most, nem mehetek vissza. – közölte a férfival, aki kérdőn tekintett a lányra, bordó szemeivel. – Még nem.

- De, akkor ki vezesse addig Keletet, amíg vissza nem térsz? – érdeklődött, mire a lány rámosolygott. Átugortak a kis patakon, de nem álltak meg. – Én?

- Igen, erős vagy és teljes mértékben megbízok benned.

- Régebben megígérted, hogy egyszer összemérjük az erőnket, ha erősebb leszel. – nézett a jókedvű démonlányra.

- Igen, emlékszek rá, ha találunk egy megfelelő helyet, ahol mindent lerombolhatunk, megküzdhetünk.

- Rendben. – egyezett bele, aztán feltűnt neki a falu. – Hova megyünk?

- A barátaimhoz, velük utazok néhány napja. – a fiú biccentett, hogy érti, aztán többet nem szóltak egymáshoz.

Beléptek a kis településre, ahol a fiút az emberek, megnéztek. A démon elég kényelmetlenül érezte magát emiatt, de a lány, a vállára tette a kezét, amitől megnyugodott. Elérték a falufőnök házát, ahol a kis csapat már várakozott rájuk, és látszott a féldémonon, hogy ideges.

- Kinuye, hová tűntél? – kezdett el kiabálni a hanyou. – És ki ez a démon?

A démonlány meglepődött, hogy Inuyasha rögtön, kérdőre vonja. A mellette álldogáló démon előrántotta az oldalán lógó kardot, és a hanyou torkának szegezte. A kis csapat meghökkent, hogy az idegen így reagált, a lánynak feltett kérdésekre. Kinuye kivette a férfi kezéből a fegyvert, és visszarakta a kardhüvelybe.

- Ők a barátaim. – mondta kedvesen a lány. – Meg tudom magam védeni.

- Rendben. – felelte.

- Inuyasha, bemutatom Danjurót. – kezdete Kinuye.

- Ő itt Sango, Miroku, Shippou, Kirara, Inuyasha és én Kagome vagyok. – mutatott be mindenkit a miko mosolyogva.

- Örvendek. – biccentett a kis társaság felé, aztán Kelet hercegnője felé fordult.

- Inuyasha, nekünk el kell mennünk, hogy egy-két dolgot elrendezzünk Keleten. – mondta a sárkány. – Majd találkozunk valamikor.

- Kinuye, ezt ne hagyd itt. – nyújtott át egy kis csomagot Kagome.

- Köszönöm. – mosolygott a lányra. – Sziasztok.

- Szia. – búcsúzott mindenki, kivéve Inuyasha, aki még mindig morgott az előbbiért, hogy egy kardot szegeztek a nyakának.

A két démon elindult, de a lány még integetett a barátainak, mielőtt beléptek volna az erdőbe. Kinuye úgy döntött, hogy visszamegy a hazájába és lenyugtatja a népet. Közli majd velük, hogy egy ideig Danjuro fogja vezetni Keletet, amíg ő vissza nem tér.

A férfi kikérdezte, hogy az elmúlt évek során mi történt vele, amit a lány dióhéjban elmesélt, mert nem akarta untatni a fiút, aki figyelmesen hallgatta a történetet.

- Kinuye, úgy hallottam, hogy ebben az évben, sokkal több kalandod volt, mint bármelyik másikban. – szólalt meg végül a démon.

- És, még csak most kezdődik minden. – sóhajtott egyet a lány, és a kis csomagra nézett a kezében.

- Abban mi van? – kíváncsiskodott Danjuro.

- Egyik barátom ruhája, amit kölcsön adott, mert az enyém elszakadt. – felelte elgondolkodva.

- Értem. – mondta, és körbenézett, a szép tájon. – Ha gyorsabb tempóban megyünk, akkor 3 nap és elérjük Kelet határait.

- A gyorsabb tempó alatt, mit értesz? – érdeklődött.

- Ezt! – válaszolta, és otthagyta a lányt.

- Hé! – szólt utána, aztán a fiú után rohant.

A két Ezüstsárkány, olyan gyorsan futott, hogy a táj elmosódott körülöttük. Estig meg sem álltak, egy nem annyira meredek hegyen, ahol találtak egy barlangot. Behúzódtak, és tűzet gyújtottak, az összegyűjtött ágakból.

A lány a lángokba meredt, aztán az elméjében, képeket kezdett látni. Kissé homályosan, de látott egy fekete hajú nőt, akinek fekete kimonója volt. A lány, egy lángoló falu közepén állt, de a tűz nem ártott neki, inkább a kecses teste köré fonódtak, mint egy lenge ruha. Szomorúan tekintett körbe, és mindenhol halottakat látott. Legyintett egyet, és a testekből, lelkek szálltak ki, amik köré gyűltek. Indulni készült, amikor a fülét gyereksírás ütötte meg. Megkereste a hang forrását, ami egy összedőlt kunyhó alól szűrődött ki. Leemelte a törmelékeket, és megpillantott, egy kislányt, akinek a teste tele volt horzsolással, de komolyabb baja nem volt. A gyermek rá tekintett, melegbarna szemeivel, és abbahagyta a sírást. A nő felvette a lányt, és egy holttesthez sétált. Egyik kezével megérintett egy lelket, ami előtte lebegett és beleszállt a fiatal lányba. Halandó sebei eltűntek, és kinyitotta a szemét, majd a nőre pillantott, aki a kezébe adta a gyereket.

- Azért élsz, hogy vigyázz rá. – mondta kellemes hangján, ami szomorúan csengett.

Megfordult és elsétált a lelkekkel együtt, majd eltűnt a felcsapó lángok közt. A két lány meglepődve nézett arra a helyre, ahol a nőt elvesztették a szemük elől. A fiatal lány, kis gondolkodás után felállt, és beszaladt az erdőbe, a karjaiban a gyermekkel, azon az egy úton, ahol a tűz már kialudt.

Kinuye visszatért a valóságba, és megrázta a fejét, hogy meggyőzze magát, „Ez csak a képzeletem szüleménye.” A férfi ezt észrevette, és a lányra pillantott, aki nem vette észre, hogy figyelik.

- Valami baj van? – érdeklődött a tisztavérű Ezüstsárkány.

- Nem, csak…Elmegyek fürdeni. – válaszolta, és mosolyt erőltetett az arcára. Felállt és kisétált a barlangból.

Lassan ballagott, és az előbbi látomása körül kavarogtak a gondolatai. Nem figyelte, hogy merre megy, de érezte a víz közelségét, ezért így is rátalált a forrásra. Észre sem vette, hogy mióta álldogál a parton egyhelyben. Újra visszatért az életbe és körbepillantott, hogy van-e valaki a közelében, de megbizonyosodott róla, hogy nincs. Belemártotta a kezét a vízbe, és megállapította, hogy kellemesen meleg, ami mosolyt csalt az ajkaira.

- Tökéletes. – mondta a sötét éjszakának.

Levette a ruháit, amit összehajtva rakott le a smaragdzöld fűbe. A kis forrás nem volt túl nagy, és körülötte kisebb sziklák feküdtek. A túlparton egy gyönyörű cseresznyefa állt, aminek a lombja a víz felé nyúlt. Kinuyenak túl sötét volt ez az éjszaka, ezért a fához sétált, és végighúzta a kezét a törzsön, majd belegázolt a vízbe. Lemosta magáról az út porát, aztán feltekintett a felette kéken világító levelekre, amik elég nagy fényt adtak, hogy a lány tökéletesen lásson. Kikönyökölt egy lapos sziklára, ami a vízben állt, aztán megint átadta magát a gondolatainak.

A képek, ismét leperegtek a szeme előtt, és most úgy érezte, mintha ott lett volna a lángoló faluban. Miután vége lett, kirázta a hideg, ahogy belegondolt. „Ez, mintha az egyik emlékem lett volna, de velem ilyen soha sem történt meg. Még most is érzem az égett hús szagát, az orromban. Eddig nem sokszor, volt szerencsém ezt a visszataszító illatot éreznem, de nem is szeretném ezt többször átélni.” Fintorodott el, aztán egy kellemes illat csapta meg az orrát, elég erősen érezte, ami azt jelentette, hogy a gazdája a közelben van. A lány felpillantott és máris megtalálta a kellemes illat hordozóját. Kinuye arca vörösbe kezdett átváltani, de nem mozdult. A férfi, karba tett kézzel állt a cseresznyefának dőlve, a lány reakcióját figyelte. A haja, ami eddig ezüst volt, a fény miatt, kékesnek tűnt.

- Szia. Mióta vagy itt? – kérdezte zavartan, Kelet hercegnője.

- Már egy jó ideje. Többször is rám néztél, de nem vettél észre. – felelte a fiú hidegen.

- Elgondolkodtam. – vallotta be, és a pír elmúlt az arcáról.

- Észrevettem. Jobban vagy már? – nézett végig a lányon, észrevétlenül.

- Igen. – bólintott. – Hogy találtál ide?

- Nem volt nehéz, a sötét éjszakában, egy kéken világító fát megtalálni. – felelte, és felnézett a fényt adó levelekre. – Gondoltam, hogy te vagy az, aki ezt a jelenséget csinálta.

- Ha, majd kimászok a vízből, adok valamit, mert holnap tovább indulunk. – közölte a démonnal.

- Kivel? – érdeklődött.

- Danjuroval, mert vissza kell mennem Keletre egy-két dolgot elintézni. – felelte, és egy nagyot sóhajtott.

A lány megfordult, és nyakig belemerült a vízbe, miközben összehúzta magát. Nem volt túl jó kedve, és úgy érezte, hogy még kimennie sincs ereje, olyan fáradt valami miatt. Minden porcikája ellazul a meleg vízben, és elálmosodott. Elnyomott egy ásítást, és elindult kifelé. Megállt a parton, de háttal volt a démonnak, és a haja mindent eltakart a testéből.

- Köszi, hogy megfordulsz. – mondta a férfinak, aki felfogta, hogy mire gondolt a lány, ezért eleget tett Kinuye kérésének.

A sárkány, még nem volt megszáradva, de egy kis csellel, az összes vizet, ami rajta volt, visszajutatta, ahonnan jött, aztán felöltözött.

- Kíváncsi vagyok, hogy mennyit változott Kelet. – kezdte, de a lány folytatta.

- Ha akarsz, jöhetsz. – mondta, és visszaindult a barlanghoz.

A férfi kissé meglepődött, hogy a lány most nem veszekedett vele, de ő is elindult, ahol letáborozott. Miután elmentek, a cseresznyefa leveleiből kiszállt a fény, és ismét a kis forrásra az éjszaka sötétje hullt rá, mint egy fekete fátyol.

A lány, miután bekecmergett a barlangba, nekidőlt a falnak és rögtön elaludt. Danjuro nem tudta mire vélni, hogy mitől fáradt ki ennyire Kinuye, ezért úgy döntött, lassabb tempóban fognak, majd haladni.

A sárkánylány, korán felébredt, és miután nyújtózkodott egyet, kisétált és leült a smaragdzöld, puha fűre. A felkelő Napot figyelte, hogyan festik be a tájat, a narancssárga fények, melyek gyönyörűvé tették a természetet számára.

- Jó reggelt. – szólalt meg a lány halkan, és le sem vette a szemét, az alatta fekvő területről.

- Neked is. – felelte egy jeges hang, mire Kinuye az érkezőre pillantott. Kék szemei, most jobban csillogtak, mint általában.

- Sesshoumaru, Rinéket nem hozod? – érdeklődött.

- A táborban hagytam őket. – felelte, mire a lány feláll.

- Pillanat. – mondta és beszaladt a barlangba.

Kis idő után, a még kómás sárkánnyal tért vissza, és a kezében egy ruhadarabbal. Danjuro, ahogy meglátta az inuyoukait, rögtön felébredt, és a kardjáért nyúlt.

- Köszönöm, hogy odaadtad a haoridat. – mosolygott a férfira, és átnyújtotta a fölsőt. A férfi biccentett, ami kis idő múlva, már ismét rajta volt. – Sesshoumaru, bemutatom Danjurót.

- Sesshoumaru, Nyugat örököse? – kíváncsiskodott a sárkány.

- Igen. – válaszolt a kutyadémon helyett a lány. – Menjünk Rin, és Jakenért.

A két démon nem válaszolt, csak követték Kinuyet, aki érezte a kislány illatát, és pontos helyét. Néhány perc múlva, a lány megpillantotta a két kis csatlóst. Rin, éppen virágot szedett, de amikor észrevette a közeledő démonokat, az élen a hercegnővel, rögtön a lányhoz futott. A démonnő leguggolt, és a gyermek a nyakába ugrott.

- Kinuye, már jól vagy? – kíváncsiskodott, miután a lány lerakta a földre.

- Persze. – mosolygott a kislányra. A gnóm most botorkált oda az érkezőkhöz. – Danjuro, ő itt Rin és Jaken.

- Üdv. – dobta oda, mert már unta, a sok bemutatkozást.

- Sesshoumaru-nagyúr, mikor indulunk? – érdeklődött a kis démon, mire a férfi belerúgott, és az egyik bokorban landolt.

- Jaken, gyere! – szólt hátra a lány, mert már eléggé lemaradt a gnóm.

- Jövök. – kilátott fel, és utánuk futott.

A kis csapat, Danjuro szerint nagyon lassan haladt, és több órán át kellet hallgatniuk a morgását. A démonlány megunta, és megkérte Sesshoumarut, hogy hívja oda Auntot. Ennek köszönhetően, Rin és Jaken a sárkányló hátán követték a három démont, akik szellemgömbként szelték a levegőt, a verőfényes reggelen.

Késő délután megálltak, hogy tábort verjenek estére. Találtak egy tökéletes helyet, ami egy erdő közepén helyezkedett el. Magas fák vették körbe a tábortüzet, ami már jó ideje melegítette a kis társaságot.

- Kinuye, nem vagy fáradt? – érdeklődött a sárkány.

- Nem, miért? – nézett a fiúra.

- Csak azért, mert tegnap ugyan ennyit mentünk és este, ahogy lehajtottad a fejed, máris aludtál. – felelte, mire a démonnő felkacagott. A két férfi, kellemesnek találta a lány hangját, és egyre kevesebbszer hallották, hogy a hercegnő nevetett.

- Danjuro, tegnap nem elfáradtam, csak a meleg víz álmosított el. – mosolygott a fiúra, aztán felállt. – Megyek, sétálok egyet a környéken.

- Ne menjek veled? Ezen a területen sok démon van, akik igen erősek. – ajánlotta fel a bordó szemű férfi.

- Köszönöm, de már nem kell rám vigyázni, mint annak idején. – közölte a fiúval vidáman, aztán besétált a fák közé.

Kinuye, miután úgy érezte, hogy elég mesze van ahhoz, hogy ne hallják, térdre rogyott, és a hátán lévő jelhez szorította a kezét. A szempilláit összeszorította, ahogy a fájdalom a lapockájába nyilallt.

- Minél közelebb vagyok Kelethez, annál elviselhetetlenebb a fájdalom. – préselte ki magából a szavakat. – Te sem hiányoztál.

- Áh, vacsora feltálalva. – szólalt meg egy démon, a lány mögött.

A támadó, egy fekete bőrű bikadémon volt, ami négy méter magas lehetett. Le akart sújtani démonnőre, a karmos kezével, de a mozdulat félbeszakadt.

Kinuye hirtelen megfordult, és jobb kezét a bika felé nyújtotta, amitől a támadó megállt. A talajból fekete lángok csaptak ki, ami körbefogta a démont, a szerencsétlennek, még felordítania sem volt ideje, mert a tűz elemésztette. A sárkánylány, már nem is érezte, hogy a hátán a jel égett volna. Felállt, hogy visszainduljon a táborba, de amikor elment a hamukupac mellet, az arcán elégedettség ült ki, egy gonosz mosoly kíséretében.

Kilépett a fák közül, és szó nélkül leült egy fa tövébe, majd becsukta a szemeit. A két férfi valami furcsát vett észre a lányon, de nem tudták volna megmondani, hogy mi az.

- Történt valami? – kérdezte jegesen az inuyoukai.

- Az égvilágon semmi. – felelte, de a hangja mintha megváltozott volna.

- Rendben, akkor aludjunk. – ajánlotta Rin, és Kinuye mellé ült, majd a lányhoz bújt, aki magához ölelte.

- Jó éjszakát. – mondta a sárkány, és a gyermekre pillantott, de a szeme nem óceán kék színben játszott, hanem aranybarnában.

A démonnő visszadőlt a fának, és elaludt. Danjuro és Jaken is nemsokára nyugovóra tért, de az inuyoukainak, nem jött álom a szemére, ezért inkább a környéken ólálkodó démonokat pusztította el. Miután végzett, ami kb. egy óra volt, ő is letelepedett egy fa alá, és lepihent, de az érzékszervei szinte a pattanásig feszültek, hogy ha valami meg akarja őket támadni, végezni tudjon vele.

Reggel Kinuye ébredt először, körülötte mindenki aludt. Nyújtózott egyet, mire Sesshoumaru is felkelt, mert meghallotta a mozgolódást. A két démon egymásra nézett, és a férfinek valami feltűnt. A démonnő szeme még mindig borostyán sárga volt, de pislogott egyet és ismét kék lett. A fiú úgy gondolta, hogy képzelődik, ezért nem nagyon foglalkozott vele többet.

Miután mindenki felkelt, újra útnak indultak, de délben meg kellett állni, mert Rin éhes volt, de fél órával később haladtak is tovább. Kinuye egyre rosszabbul viselte a fájdalmat, ami hátán lévő feketesárkányba nyílalt. Néha úgy érezte, hogy nem kap levegőt, de nem mutatta ki, csak egyszer-kétszer lassított le, de aztán kétszer olyan gyorsan szelte a levegőt. Az elől haladó Danjuro lelassított, és megállt egy kisebb domb tetején, mögötte az útitársaival. Kinuye előrelépett, és az előtte elterülő területre pillantott, ami gyönyörű smaragdzöld színben pompázott, még a levegő is frissebb volt. Egy nagyobb tisztás után, egy hatalmas erdő állt, aminek a fái, nem zsúfoltan helyezkedtek el. A lány a szívéhez emelte a kezét, és fellélegezhetett, mert a fájdalmai elmúltak, mintha a kellemes szellő tovafújta volna őket. A szél Kinuye ezüstös szálaiba belekapott, és játszadozni kezdett velük. A hercegnő a kis csapat felé fordult, és egy soha nem látott mosoly jelelt meg az ajkain, ami nyugalmat és örömöt sugárzott. A haja körbeölelte a lány karcsú testét, ami olyan volt, mintha egy angyal állt volna előttük, miközben a nap sugarai csillogtak a tincseken. A két férfi, a lány finomvágású arcát fürkészte.

- Hosszú idő után, ismét itthon vagyok. – mondta lágyan Kinuye.

- Gyönyörű a táj. – mondta a kutyadémon. – Nem sokat változott, mióta utoljára itt jártam.

- Szerintem sem. – bólintott a sárkánylány. – Menjünk.

Mindenki biccentett, és továbbindultak, hogy mi hamarabb megérkezzenek Kelet szívébe, ahol a palota magasodott, amiben Kinuye született.

Folytatása következik…