Csendes éj

                                  By Kinuye

Csendes éj volt. A csillagok sokkal, nagyobb fénnyel csábítgatták az embereket, hogy kiüljenek és bámulják őket. Még sohasem volt ilyen gyönyörű az égbolt, talán túl szép volt, hogy igaz legyen, mégis valódinak tűntek. A tavaszi szél játszadozott a cseresznyefa virág halványrózsaszín szirmaival, amik könnyedén szálltak a szellő karjaiban, mik óvatosan vitték őket. Az éjszaka, nem csak a virágokat fújta le a hatalmas, mégis gyönyörű fáról, hanem a mámorító illatot, ki megérez szinte el is felejtette valódi célját.

A mesébe illő képről egyetlen dolog hiányzott, de nemsokára az is a helyére került. A terebélyes lombkorona alatt, egy égi tünemény pihent, kit a lehulló szirmok varázsoltak még gyönyörűbbé. Minden tökéletesnek látszott, mégsem stimmelt valami.

A lány kisöpörte a szemébe lógó mályva tincset, aztán feltekintett a fára. Előre tekintett, ahol éppen a teliholdban gyönyörködhetett, de inkább kinyújtotta maga elé a kezét, és egy szirom hullt a tenyerébe, amit be is zárt. Egy halvány mosoly húzódott a sötétrózsaszín ajkakon. A fiatal szépség arca elé emelte jobb kezét, amit kinyitott és benne hat csillogó Sakura szirom nyugodott. Egy könnyed fújással, a szirmok kiszálltak a porcelánfehér ujjak közül és, a lágy szellő terelgette egy kisebb erdő felé. A lány mályva szemeivel követte a szikrázó szirmokat, míg el nem tűntek.

A fák közül, narancs fény szűrődött ki. Vörös lángok táncoltak az éjben, amik hat személyt világítottak meg. Mind az igazak álmát aludta.

A gyönyörű szirmok a tűz felett összegyűltek, és megbabonázva köröztek a meleg lángok felett, aztán mind a tűzbe hullt. Meglepő módon, a tűz lassan kialudt, ezzel az éjszaka fekete fátylát maga után hagyva.

A kis csapat észrevétlenül aludt tovább, de egy hosszú fekete hajú fiú hirtelen felült, és a meleget sugárzó lángok maradványaira pillantott. Szólni akart társinak, de mintha hangja elment volna tátogott. Zavartan, pislogott a mellette nem sokkal fekvő barna hajú lányra, akire egy szikrázó Sakura virág hullt a szíve felé. A démonirtó mellkasa mintha egyre lassabban, emelkedett volna meg, aztán egyszercsak nem mozdult többé. A lány mellett alvó szerzetes is ugyan úgy járt, mint kedvese, akit a barátai követtek.

A fiú kétségbeesetten ugrott a fiatal mikóhoz, akit következőnek szántak, hogy örök nyugovóra térjen. A hanyou fel akarta ébreszteni a lányt, ami sikerült is, miután felrázta. A miko álmosan pislogott a mellette térdeplő férfira, de amikor felült, egy szikrázó szirom hullt a vállára, amit észrevéve levett magáról, és maga elé emelte kezét, hogy megvizsgálja, miközben felállt.

-         Inuyasha. Mi lehet ez? – kérdezte szinte hang nélkül a jövőből érkezett, értetlenül tekintve a mellette állóra.

A féldémon, aki most emberi formájában volt, kikapta a lány kezéből a szirmot és széttépte, mielőtt eldobta volna. A fiú azt vette észre, hogy a miko instabil lábakon kezd állni, és elájul. Inuyasha elkapta a lányt, aki érezte, hogy meg fog halni, és egyre nehezebben maradt ébren és kapott levegőt.

-         Inuyasha,…mondanom kell…valamit. – mondta a miko akadozva, és erőtlenül.

-         Kagome, ne beszélj. – mondta a féldémon, és magához ölelte a lányt.

-         Szeret…lek. – mondta ki végül, amit már olyan régen szeretett volna. Inuyasha meglepődött, de nem vette észre, hogy az utolsó szirom rászállt.

-         Én is szeretlek. – felelte suttogva, és megcsókolta Kagomét.

Amikor elváltak, a lány még halványan elmosolyodott, aztán lecsukta gesztenyebarna szemeit, és nem nyitotta ki többé. A hanyou még magához ölelte a mikot, aztán ő is megérezte azt a különös érzést.

Nekidőlt egy fa törzsének, ami mögötte volt, aztán végigfutott a testén a földöntúli nyugalom, aztán ő is követte szerelmét a halálba.

Volt még egy szikrázó szirom, ami egy palota ablakán szállt be, és az alvó gonosz hanyoun kötött ki. A férfi mást élt át, mint a kis csapat, mert amint a szirom a ruhájára szállt, kipattantak a szemei és hirtelen felült.

A testébe kibírhatatlan fájdalom nyílalt, és emiatt némán felordított, aztán a testéből szirmok lettek és a palotával együtt eltűntek a föld színéről.

A gyönyörű lány, elmosolyodott és ő is szirmokká vált, csak őt a lágy szellő felkapta és elfújta amerre, útja vitte.

A fekete égbolton, a csillagok fénye bevilágította a hatalmas cseresznyefát, ami alatt a lány nézte a teliholdat. Ismét csend honolt az éjszakában…

A kis csapatból, Sango nyitotta ki először a szemét, és amikor felült, könnyek szöktek a szemébe. Mellette feküdt az ájult Kohaku, a kisöccse, akit eddig Naraku irányított, de a férfi halálával visszakapta szabadságát.

Miroku is felébredt és együtt örültek Kohakunak. A démonirtónak bevallotta érzelemit, ami viszonzásra találtak.

Inuyasha és Kagome egyszerre kelt fel, de a lány majdnem sikított, amikor megpillantotta a fiút. A hanyou arcán egy-egy lilás méregcsík díszelgett, ami azt jelezte, hogy teljes démon lett. Mivel ők is szerették egymást, boldogok voltak.

Shippou és Kirara is jókedvű volt, hisz mindenki megkapta, amire mindig is vágyott.

Később kiderült, hogy a szirmok nem megölték őket, hanem megtisztította a lelküket és teljesítette a kívánságukat. Sakura a cseresznyefa szelleme volt, akit Naraku ölt meg, de ő is keltette életre. A férfi, emiatt a nő buszújának áldozata lett.