1. rész: A várva-várt (?) találkozás

– Kiba! Kiba! ... Hol van már az a lány? Mindig elbóklászik! – morgott Shiwue nagyúr.

– Biztos mindjárt felbukkan – nyugtatgatta hitvese, mire a férfi horkantott egyet:

– Bizonyára... megint valami zsákmánnyal... – sóhajtott halkan, majd folytatta. – De ha valaha is férjhez akar menni, nem viselkedhet így tovább!

– Ne aggódj emiatt, majd én beszélek a lányunk fejével – érintette meg a démon karját a nő.

Shiwue éles szemekkel nézett rá:

– Ugye tudod, hogy holnap megérkezik és pár napon belül elveszi a lányunkat a régi megállapodás szerint, amit még az apjával kötöttünk...?

– Tudom – bólintott komolyan a felesége.

– Kiba nehezen fogja eltűrni...

– Megteszi. Beszélek vele – biztosította Kakero asszony. – Neked csak arról kell gondoskodnod, hogy a vendégünk semmiben se szenvedjen hiányt.

A férj biccentett, gondolatban újra végigmenve az elkövetkező napok eseményén. Kiba lányuk még nem is tudta, mi vár rá...

– HOGY MICSODA? – kelt ki magából a lány, mikor végre elmondták neki a hírt.

– Kislányom, tudtad, hogy elígértünk valakinek... – érvelt volna édesanyja, ám Kiba közbevágott:

– Persze, de milyen régen mondtátok azt már! Azt hittem, el is felejtettétek...!

– Egy megállapodást nem lehet csak úgy elfelejteni – szúrta közbe édesapja, Shiwue nagyúr.

A lány szikrázó szemekkel nézett rá; éles tekintetével szinte átdöfte az előtte álló démont. Hogy beszélhet az apja ilyen közönyösen erről? Itt most az ő, Kiba életéről van szó...!

Mélyen beszívta a levegőt, aztán nyugalmat erőltetve magára, s visszaszorítva tomboló dühét, halkan, behunyt szemmel megkérdezte:

– Még hány nap?

– Holnap jön és egy pár na...

– Tessék?! – pattantak ki azonnal a lány szemei, s élesen tekintett rá válaszoló édesanyjára. – Miért csak most kell megtudnom? Az utolsó pillanatban?!

– Kiba, nyugodj le... – lépett hozzá közelebb az apja, de a lány elhátrált előle.

– Nem nyugodok le! Igazán szólhattatok volna előtte!

– Hogy aztán elrohanj...? – érdeklődött Shiwue nagyúr.

Kiba szemei szinte szikrákat hánytak, annyira felháborodott apja szavain. Majd, miután mérlegelte őket, úgy döntött, válaszra sem méltatja, s kiszalad a szobából, fel a sajátjába.

– Tudod, hogy nem tette volna meg – mondta csendesen Kakero asszony, ahogy felemelkedett ülőhelyéről.

– Tudom – sóhajtott gondterhelten, fejét lehorgasztva a férje. – Túl nagy a büszkesége ahhoz, de... valamit csak kellett válaszolnom!

A démonnő halványan elmosolyodott, ahogy urára nézett és átölelte őt, aki hamarosan viszonozta is ezt.

– Minden rendben lesz – suttogta halkan a nő.

– Remélem – egy újabb gondterhelt sóhaj szakadt ki a férfiból.

– Igen...? – hallatszott a lány hosszan elnyújtott hangja, a párnái közül.

Az ajtó lassan kinyílt, s szolgálólánya lépett be rajta. Kiba csupán egy pillanatra tekintett fel, majd ismét belefúrta fejét a párnába, mikor látta, ki jött hozzá.

– Már megint mit akar az apám?

Tora, a szolgálólány meglepetten pislogott egyet. Honnan tudta mindig az úrnője, hogy mikor, miért jött?

– Shiwue nagyúr üzent Neked, hercegnő.

– Hallgatom – sóhajtott Kiba, végre ülő helyzetbe tornászva magát.

– Szó szerint ezt mondta: „Mondd meg a lányomnak, hogy azt szeretném, ha hercegnőhöz méltóan viselkedne, nem pedig úgy, ahogy szokott.”

– Mégis mit jelentsen ez?! – horkant fel Kiba.

– Én nem tudom, hercegnő, sajnálom, hercegnő, én csak...

– Semmi baj – rázta meg a fejét úrnője, beléfojtva a szót. Tora mindig mentegetőzött, akkor is, ha nem ő volt a hibás.

Kiba sóhajtott egy mélyet, azzal felállt és indulni készült. Kint épp cseperegni kezdett az eső.

– Hová mész, hercegnő, ha szabad megkérdeznem? – szólította meg bátortalanul Tora.

– Csak egy sétára... kiélvezem valódi életem utolsó pillanatait... – felelte, miközben vállára kanyarította köpenyét. – Egyébként is, ki kell szellőztetnem a fejem.

Az eső egyre hevesebben vert, ám Kiba nem zavartatta magát. Magányosan ballagott a szapora esőcseppek alatt, miközben életéről gondolkozott. Eddig még szabad volt és boldog. De tudta, azáltal, hogy férjhez megy, fel kell adnia önmaga egy részét is; meg kell változnia. Hogy miért...? Mert elvárják tőle.

Szülei elvárják és a nagyvilág, hogy komoly legyen és végre felnőttként, valamint feleséghez méltóan viselkedjen. Kiba mélyet sóhajtott. Úgy érezte, bele akarják kényszeríteni ezzel az engedelmes asszony szerepébe, amely egyáltalán nem illett hozzá. Miért nem maradhat az, aki? Miért nem csinálhatja továbbra is úgy a dolgait, ahogy eddig? Miért... miért kell ezentúl egy aranykalitkában élnie...?

Mert, abban biztos volt, hogy ez máshová nem vezethet. Egy érdekházasság ugyan mi másról szólna? De, ahogy szüleit elnézte... ők is így lettek egy pár... és most már, évek múltán szeretik egymást... vagy, legalábbis úgy tűnik. Kiba sosem akarta megtudni, valójában mit érezhetnek egymás iránt; úgy gyanította ugyanis, hogy minden egy pazar előadás tartozékai, nem a valódi érzéseik, amiket mutatnak egymás iránt.

Még egy gondterhelt sóhaj hagyta el ajkait, ahogy megállt egyik kedvenc barackfája alatt. Feltekintett a nedves levelekre, melyekről most szüntelen peregtek le a vízcseppek Kiba nyitott tenyerébe. Üres fejjel nézte egy darabig az eső táncát, aztán eszébe jutott valami.

„Miért ne élvezhetném ki szabadságom utolsó pillanatait? Holnaptól már úgysem tehetek semmi ilyet...!” a gondolat kicsit elszomorította, de eldöntötte, nem hagyja, hogy elrontsa utolsó napját az életben – abban, amely régen az övé volt.

Egy pillanat múlva már az esőben táncolt és forgolódott, élvezte, ahogy a vízcseppek simogatják az arcát és a frissesség illata szétárad tüdejében minden alkalommal, mikor mélyet szív a levegőből. Minden együtt táncolt vele és az esővel; a természet, a felhők, a vízcseppek, a meg-meghajló fűszálak... órákig tudta élvezni ezt a csodálatos érzést, mely olyan volt, mintha eggyé válna magával az anyatermészettel.

A hakamák és haorik, melyeket az edzéseken vagy vadászaton használt, elkerültek a szekrény legaljára és előtérbe nyomakodtak a nőies kimonók, amiket – habár lenyűgözően néztek ki a lányon – Kiba utált viselni. Nem szerette, ha ő állt a figyelem középpontjában, de tudta, az elkövetkező napokban minden valószínűség szerint el kell viselnie.

Mélyet sóhajtott, mikor két elegáns kontyba tűzte fel haját. Immáron szokásává vált, hogy minden ötödik percben sóhajt egy hatalmasat. Képtelen volt elűzni rossz érzését, mely a menyegzővel kapcsolatban kerülgette őt.

Érdekházasság. Még a szótól is majd’ felfordult a gyomra. De le kellett küzdenie hányingerét. „Hogy az az ostoba büszkeségem! Ha nem lenne, elmenekültem volna és már réges-régen árkon-bokron túl járnék. De nem, nekem emelt fővel kell mindent eltűrnöm!” szitkozódott egy alkalommal magában, mikor már nagyon nem bírta a feszült légkört, amit ő maga alakított ki szobájában.

– Hercegnő – hallatszott egy kopogás kíséretében Tora hangja.

– Tessék – felelte sóhajtva Kiba, miközben elvégezte az utolsó simításokat arcfestékén, azzal megfordult a széken, ami a tükör előtt állt, hogy szembenézzen szolgálólányával.

– Oh... gyönyörű, hercegnő, ha szabad ilyet mondanom! – ujjongott Tora, de, mikor észrevette Kiba tekintetét, gyorsan témát váltott, s elmondta, miért jött. – Jövendőbelid perceken belül megérkezik, s szüleid szeretnék, hercegnő, ha Te is ott lennél, mikor belép a nagykapun.

Kiba bólintott egyet, aztán kitessékelte az ajtón Torát, hogy még egyszer ellenőrizze, minden rendben van-e öltözékével, sminkjével.

„Még valami hiányzik...” húzta össze szemeit a nagy koncentrációban, aztán felvillant tekintete, mikor eszébe jutott, mi. Odament az éjjeliszekrényéhez és egy csodaszép legyezőt varázsolt elő belőle. Egy apró csuklómozdulattal szétnyitotta, majd arca elé tartotta. Csak ekkor döntött úgy, hogy készen van és elindult, hogy találkozzon a férfival, aki napokon belül már az ura lesz.

Kimérten vonult végig a kastély hosszú folyosóján, majd pedig le, a lépcsőn, hogy az előcsarnokban várakozó szüleihez csatlakozzon.

– Kiba... – kezdte volna édesapja, s a lány már biztos volt benne, hogy valami ostoba tanácsot vagy kérést ad elő, így nagyon megörült, mikor az ajtók kinyíltak és Shiwue nagyúr így kénytelen volt befejezetlenül hagyni mondatát.

„Tökéletes időzítés.” gondolta kesernyés-boldogan Kiba, ahogy összevonta szemeit, hogy a hirtelen beáradó napfénytől megvédje őket. Mikor aztán a súlyos ajtók ismét visszacsukódtak, s a félhomály újból uralkodni látszott az előcsarnokban, a lány szemei is hozzászoktak a fényviszonyokhoz, így végre megpillanthatta jövendőbelijét.

Próbált közönyös maradni, ám a szemében a kíváncsiság csillogását képtelen volt teljesen elnyomni. A férfinek hosszú, ezüst színű haja volt, ami elegánsan borult széles vállaira; arcán két-két bordó méregcsík húzódott, s olyan keretezte felül a szemhéját is. Végül, a kép teljessé tételéről a homlokát ékesítő sötétkék félhold gondoskodott.

A démon teljes harci díszben állt előtte – bizony hosszú és veszélyes volt az út a Nyugati földektől Észak borongós vidékeiig. A vállán lévő prémpalást pedig egyértelműen jelezte nemesi származását. Kiba, miután végigmérte jövendőbelijét, s ismét felpillantott arcára, rá kellett jönnie, hogy a férfi arany tekintete is őt figyeli. A lány kicsit jobban elbújt legyezője mögött, mikor érezte, hogy pirulni kezd.

„Na szép. Pirulok, pedig ő az, akihez hozzá akarnak kényszeríteni! Térj már magadhoz, Kiba!” szólt rá magára gondolatban, ám az az arany tekintet csak nem akarta, hogy ilyen könnyen elfelejtsék.

Sesshoumaru komoran tekintett maga elé, mikor betette lábát a kastélykertbe. Nyomasztó hangulatát megérezték a közelében lévő állatok, s gyorsan szétrebbentek előle. Biztos volt benne, hogy már megint egy unalmas, nyafogós hercegnővel hozza össze a sors, aki folyton-folyvást a karján fog lógni, neki pedig meg kell őt majd mentenie még a legártatlanabb rovartól is. Mélyet sóhajtott.

„A többit még le tudtam vakarni, hivatkozva arra, hogy van mennyasszonyom, de ő... ő pont az, akivel eljegyeztek...!” ráncolta össze homlokát. „De chichi-ue... az ő kérését tiszteletben kell tartanom...”

Akármilyen lassan is haladt, nemsokára elérte a nagykaput – az ő véleménye szerint talán túlságosan is hamar –, ami azonnal kinyílt érkezésére. Számítottak rá.

Pillanatokon belül már a három démonnal szemben állt; szeme hamar hozzászokott a félhomályhoz. Először a szülőkre esett pillantása, akiknek izgatottságuk szinte tapintható volt a levegőben. Aztán megérezte, hogy valaki még figyeli, s arra fordította fejét. Jövendőbelije épp akkor nézett fel szemeibe az ő sötétlila tekintetével. Egy pillanatra összekapcsolódtak, majd a lány elbújt legyezője mögött, s kicsit elfordult tőle.

Sesshoumaru csak most nézte meg igazán őt; a nagy, ezüstszín kontyok a feje két oldalán arról tanúskodtak, hogy hosszú haja volt; csuklóit egy-egy mélyvörös méregcsík díszítette, s a férfi sejtette, hogy a lány arcán ehhez hasonlatosak találhatóak. Egy szép női kimonót viselt, de semmi különleges dekoráció nem volt rajta. Végre elszakította tekintetét jegyeséről, s a lány szüleihez fordult.

– Rég találkoztunk, Shiwue-sama – hajolt meg enyhén, de a nagyúr megrázta a fejét.

– Ha megengeded, szerintem hagyjuk a formaságokat, Sesshoumaru, hiszen hamarosan már egy család leszünk.

A megszólított biccentett egy aprót, mire a kastély ura folytatta:

– Feleségemet, Kakerót már ismered – tekintett rá asszonyára, mire ő enyhén meghajolt, akárcsak Sesshoumaru –, de hadd mutassam be Neked a lányom – intett Kiba felé, aki egy-két apró lépéssel mellettük termett; hiába, a kimonó sosem tartozott a legkényelmesebb viseletei közé.

A hercegnő meghajolt, s mikor felegyenesedett, jövendőbelije is megengedett magának egy hasonló apró gesztust. Tekintetük újból összekapcsolódott egy hosszú pillanatra, mígnem a lány ismét csak elfordult, hogy apjára nézzen.

– Ő itt Kiba – tette még hozzá Shiwue nagyúr – Lányom, ő itt Sesshoumaru nagyúr – fejezte be végre a bemutatást.

Alig észrevehetően biccentett a lány, aztán még jobban bebújt legyezője mögé, miközben újból jegyesére pillantott ártatlan tekintetével:

– Remélem, biztonságos volt az utad.

És ekkor Sesshoumaru végre meghallhatta a lány édesen csengő hangját, mely már most zene volt füleinek; s legnagyobb meglepetésére hamarosan azt is el kellett könyvelnie, hogy Kiba nem volt nyafogós – ennek különösen örült.

A hercegnő érezte, hogy valamit kéne mondania, ezért lázasan kutatott elméjében valami sablon-mondat után, és csakhamar meg is találta az épp odaillőt:

– Remélem, biztonságos volt az utad.

„Pfúj, hogy én hogy utálom ezeket a formalitásokat! Meg udvarias szövegeket...! De, ahogy apám mondaná, hercegnőhöz illően kell viselkednem, ami a szótárában egyet jelent ezzel.” mormogott magában Kiba.

– Az utat nem mondanám annak, viszont szerencsére egyetlen olyan ostoba démon sem akadt, aki keresztezni merte volna az utamat – válaszolt Sesshoumaru, zengő, mély hangján.

„Jaj... gondoltam, hogy nagy az EGO-ja, de muszáj ekkorának lennie...?” sóhajtott gondolatban a lány, miközben udvariasan bólintott, s a legyező ellenére sem engedte, hogy arcára kiüljenek gondolatai. „Hajlamos vagyok beletiporni a férfi-EGO-kba, vigyáznom kell majd... viszont, már most imádom hallgatni a hangját...!” ismét elpirult legyezője mögött, de még idejében lenyugtatta magát, mielőtt még bárki észrevehette volna ezt.

Folytatása következik...