3. rész: Éjszakai kaland

Az éjszaka lassan ráborult a magas építményre, s hamarosan a kastélyban már mindenki álomra hajtotta a fejét, kivéve egyvalaki: Sesshoumaru, mint mindig, most sem aludt el. Saját palotájában is csak ritkán, akkor is csupán felületesen szokott, azonban idegen helyen nem bírta rákényszeríteni magát.

Ettől függetlenül azért kényelembe helyezhette magát, így a páncél hamarosan egy széken hevert az egyik sarokban, hozzádöntve pedig két kardja pihent. A férfi kioldotta obiját, de nem vetkőzött le, hanem kisétált az erkélyére, ahol aztán mélyet szippantott a friss, tavasz-éji levegőből. Minden csendes volt és nyugodt. Ő csak egy apró pillanatra hunyta le a szemét, így nem láthatta a földön elsuhanó villámgyors árnyat, sőt az illető szaga sem érte el orrát.

Ellazulva támaszkodott a korlátra, csodálva az éjszaka néma és titokzatos világát. Ez mindaddig tartott, míg a csendbe bele nem szelt egy női sikoly. „Kiba?” kérdezte magától, de aztán megrázta a fejét. Ez nem az ő hangja volt, de akkor kié?

Amilyen gyorsan csak tudott, futásnak eredt, de ügyelt rá, hogy a Toukijint felkarolja, mielőtt kilép ajtaján. Szapora léptek hallatszottak a balja felől, s odapillantva Shiwue nagyurat látta közeledni, arca falfehér volt és rémületet türközött.

– Mi történt? – kérdezte türelmetlenül az ifjú nagyúr, kezében kardjával.

– Kakero... a feleségem... nincs a szobában – hadarta a választ a kastély ura. – Biztos, hogy az ő hangja volt!

Sesshoumaru mordult egyet, s a levegőbe szimatolva megpróbálta meghatározni a helyet, ahol a veszély lehet. Azonnal vérszag csapta meg az orrát, ez hamarosan elért Shiwue nagyúrig is.

– A konyhában! – felelte gyorsan a férfi, azzal átvette a vezetést, sietve feleségéhez.

A vőlegényt azonban más foglalkoztatta: tisztán érezte, hogy Kiba illata keveredik az asszonyéval és azzal a különös vérszaggal. Sietősre fogta lépteit, ám mire odaértek, már mindketten elkéstek...

Kiba szemei váratlanul kipattantak; először nem is tudta, mi ébresztette fel, majd, mikor odakapott csengő füleihez, rájött, hogy a sikoly, amit hallott, nem az álmában hangzott el.

– Okaa-san! – pattant ki az ágyból, s azonnal rohanni kezdett, amerre édesanyja jelenlétét érezte.

Nem törődött azzal, hogy valamit felkapjon magára, vagy, hogy fegyver után nyúljon: tudta, most az anyja élete a tét, főleg, mikor megérezte a levegőben vérének szagát. Még gyorsabbra fogta lépteit, s alig egy pillanat alatt megérkezett a konyhába, ahol életre-halálra folyó harc dúlt.

Kakero asszony hátrált egy sötét árnyalak elől, aki magabiztosan közelített hozzá. Lánya hajának ezüstös fénye azonban kizökkentette halálos rémületéből és azonnal Kibára kiáltott:

– Tűnj innen, Téged akar!

„Ügyes volt, Anya, most már ő is tudja, hogy itt vagyok!” forgatta a szemeit a lány, félregurulva az árnyalak elől, ami most őt vette üldözőbe. Kiba szemei felvillantak, ahogy látta, hogy anyja térde megrogy. Ösztönösen csapott egyet karmaival, melyekből ezüstös-lilás fénypengék csaptak ki. Egy pillanatra megvilágították a szobát, de ami a legmegdöbbentőbb volt a nő számára, az az volt, hogy az árny továbbra is csupán egy sötét folt maradt. Mintha nem lenne valódi, fizikai alakja. Rémületében elkerekedtek szemei, de még látta, hogy támadása célt ér.

– Te pimasz cafka! Hogy merészeled...? – hallatszott egy dühös morranás az árnyékból.

Kiba képtelen volt megállapítani, hogy egy mély női hangot vagy pedig egy magasabb férfit hallja, de e pillanatban nem is érdekelte. Megpördült, mikor fekete dárdák repültek felé a levegőben, s még a mozdulat közben felkapott egy hatalmas konyhakést, de még ugyanazzal a lendülettel el is hajította támadójukra.

Egy hangot sem hallatott; eltűnt, mire a penge odaért, így az csupán a falba tudott már csak belefúródni. Kiba hangosan zihált – úgy tűnt, a mai kihagyott edzés a rovására ment, pedig még csak egyetlen nap telt el. Édesanyja szabálytalanul zakatoló szívverése rántotta vissza a valóságba, miközben odafutott hozzá és térdelve érkezett meg előtte.

– Anya... jól vagy? – kérdezte lihegve; a sötétben nem sokat látott.

Kakero asszony egy mély levegőt vett és felemelte a karját. Azon egy sötét folt ékeskedett; valószínűleg vér. Kiba óvatosan kezébe vette anyja karját és a vaksötétben elkezdte vizsgálni. Ahogy fölötte megszimatolta a levegőt, egy pillanatra megszédült és csillagok táncoltak szemei előtt, de utána gyorsan vissza is nyerte látását. „A fenébe. Méreg!” Rögtön felpattant.

– Anya, gyere velem, Narikónak azonnal látnia kell!

– A gyógyítónak? – lehelte édesanyja, mire Kiba csak bólintott, habár sejtette, Kakero asszony ezt nem látja. Felsegítette és egyik karja alatt támogatta a sebesült asszonyt. Lassú és fájdalmas lépésekkel közelítettek az ajtó felé – mert akármilyen erős is volt egy szellemasszonyhoz képest Kiba, mégiscsak nő volt, ráadásul még soha életében nem cipelt senkit sem.

Hirtelen felgyulladtak a gyertyák, s lángjuk fénye egy pillanatra elvakította mindkettejüket – pontosabban csak a lányt, mert édesanyja már nem bírta nyitva tartani a szemét.

– Kakero! Jól vagytok?

– Én megvagyok, Apa – hunyorgott még mindig Kiba, az asszony súlya alatt. – De Anya... Narikónak azonnal el kell látnia! – hangja már sokkal határozottabban csengett.

– Méreg – hallotta valahonnan a bejárat felől Sesshoumaru hangját.

– Igen – értett egyet, de még mindig édesanyjával foglalkozott a lány.

Shiwue nagyúr elvette tőle feleségét és menyasszonyi fogásban elindult vele a gyógyítóhoz, de még hátraszólt Kibának:

– Azonnal értesítsd az őrséget!

– Felesleges, már megszökött – válaszolta csalódottan a lány, sóhajtva egy mélyet.

Apja még egy pillanatig ott állt az ajtóban, de aztán felesége egy fájdalmas nyögésére sietve elindult, hogy előkerítse a kastély gyógyítóját, Narikót.

Kiba lihegve hozzádőlt a szoba közepén álló hatalmas asztalhoz, és percek múltán sikerült normálisra visszafognia lélegzetét. Azonban szíve tele volt aggodalommal és félelemmel. Tudta a méreg szagáról, hogy az erős fajta. Ráadásul sem ő, sem az anyja nem bírja túlzottan a mérgeket. Gondterhelten sóhajtott egyet és elindult kifelé a szobából.

Azonban, mikor felpillantott, döbbenten állt meg; teljesen elfeledkezett róla, hogy Sesshoumaru is ott volt. A férfi kezében még mindig ott volt a kard, de most csak hanyagul tartotta maga mellett, tekintete pedig nem hagyta el Kiba gyönyörű alakját egy pillanatra sem. Egy hosszú pillanatig feszült csend uralkodott a helyiségben.

– Elmeséled, pontosan mi történt? – kérdezte a férfi, azonban ez inkább hangzott parancsnak, semmint egy ártatlan kérésnek.

A nő bólintott és megfordult.

– Mikor ideértem, ott állt és Anya felé közelített – lenyelte a kibuggyanni készülő könnyeket, úgy folytatta tovább. – Aztán ő felkiáltott, hogy menjek innen, mire az árny engem kezdett el támadni... – Kiba vett egy mély levegőt. – Aztán minden olyan gyorsan történt. Egy karomcsapással sikerült megsebeznem, mire valami sötét dárdákat lőtt ki felém – magyarázta, miközben szemeit elhomályosították az emlékek, még mélyebb lilává téve azokat. – Én elugrottam előlük, és egy kés a kezembe akadt, amit felé hajítottam, de ő... ő...

– Elmenekült – fejezte be helyette Sesshoumaru, mire Kiba csak bólogatni tudott; nem jött ki hang a torkán.

– Ha... ha előbb érek ide, talán...

– Nem a te hibád – meglepve pillantott fel a férfira. Csak nem vigasztalni próbálja? A mai nap után?! – Ami megtörtént, megtörtént, felesleges miatta sajnálkozni.

– A-azt hiszem, igazad lehet – hajtotta le ismét a fejét a lány, elrejtve kitörni készülő könnyeit.

A férfi sóhajtott egyet és elindult kifelé.

– Sesshoumaru... – megtorpant a nő hangjára – te sejted ki lehetett az?

– Nem.

– És hogy mi?

– Azt sem – felelte, de aztán eszébe jutott még valami:

– Mondott valamit? Bármit?

Kiba megrázta a fejét.

– Csak káromkodott. De... nem tudtam megállapítani, férfi-e vagy nő.

– Értem.

Újabb csend követte szavaikat, mely kínosan hosszú percekké növekedett. Végül Sesshoumaru megelégelte:

– Gyere, visszakísérlek.

Kiba elnyomott egy halk szipogást, de még mindig nem nézett fel a férfi tekintetébe. Nem akarta, hogy gyengének lássa őt. És ahhoz túl büszke volt, hogy bárki előtt is elsírja magát. „De az anyámról van szó, az istenekre!” gondolta keserűen, mire teste önkéntelenül is megrázkódott, mikor egy újabb síróhullámot akart elnyomni. Vett egy mély levegőt, hogy lenyugtassa magát.

Csak most nézett fel, s látta, hogy rossz irányba mennek. Értetlenkedve pislogott a férfira:

– De Sesshoumaru... nem erre van a szobám... – mentegetőzött halkan, de azért követte őt.

– Tudom – mindössze ennyi volt válasza.

– Hát akkor...? – lehelte fél percnyi csend után a lány.

– Lehet, hogy még visszajön... az is elképzelhető, hogy nem egyedül volt – magyarázta neki Sesshoumaru. – Vigyázni fogok rád.

Kiba halványan elpirult, hát még, mikor látta, hová érkeztek meg:

– Itt? – kérdezte, s arca percről-percre egyre vörösebbé vált.

– Hai – Sesshoumaru kihúzta az ajtót és előreengedte a nőt.

Ő óvatosan lépkedett be a férfi szobájába és tanácstalanul megállt a helyiség közepén. A telihold sápadtan világított be az ablakokon keresztül, s Kiba csak most vette észre, mikor rájuk esett fénye, hogy mind a ketten igencsak hiányos öltözékben vannak. Szinte lehetetlennek találta, hogy elszakítsa tekintetét a férfi izmos mellkasáról és kidolgozott hasfaláról, de mikor mégis megtette, hogy a szemébe nézzen, úgy érezte, elveszik az arany pillantásban.

Sesshoumaru volt az, aki először magához tért a transzból, mely mindkettejüket fogva tartotta. Őt eddig arra kényszerítette, hogy Kiba női alakját megcsodálja, amint az ezüst holdfény ráesik törékeny formájára és enyhén áttetszővé teszi a hófehér yukatát, amit a lány viselt. Utána már ő is azon kapta magát, hogy egymás szemébe néznek egy örökkévalóságig ható pillanatig.

– Te nem sérültél meg? – kérdezte a lánytól, majd pedig elindult feléje.

Ő, mint aki egy álomból ébred, megrezzent.

– Ne-em... – felelte, de azért elvonult a fürdőbe, Sesshoumaru pedig letette kardját kiszemelt helyére, a páncélja és a Tenseiga mellé. Miután a lány visszajött, ő is bevonult, de mikor percek múltán kilépett onnan, Kiba még mindig a szoba közepén ácsorgott.

– Nem akarsz lepihenni? – érdeklődött.

– Te-tessék? – kérdezte a lány, miközben áldotta a hold sápadt fényét, hogy nem engedi, pirulása meglátsszon.

– Azt kérdeztem, nem szeretnél-e aludni – ismételte meg magát Sesshoumaru. – Nyugodtan feküdj le, én úgyis fent leszek egész éjjel.

– Ugyan már... – ellenkezett bátortalanul a lány. – A pihenés ugyanúgy kijár Neked is, mint nekem, uram.

– Csak ritkán alszom – hangzott a felelet. – Nyugodtan foglald el az ágyat.

– Na de... – Kiba torkára forrt a szó, ahogy érezte, még vörösebb lesz. „Ha ez így megy tovább, még a hold fénye sem rejtheti el...” gondolta kétségbeesve, miközben látta, hogy Sesshoumaru kilép az erkélyre.

Tanácstalanul toporgott még egy darabig, mitévő legyen, de aztán kimerültsége győzött és lassan megindult a szépen megvetett ágy felé, mely érintetlenül pihent a fal mellett. Mielőtt még a takarók alá bújt volna, vetett egy utolsó pillantást a holdfényben ácsorgó alakra és csendesen jó éjszakát kívánt. Választ nem kapott, de nem is gyanította, hogy fog – azért a szíve mélyén reménykedett benne. Egy szomorú, halk sóhajjal bebújt a paplan alá, bevackolva magát a meleg takarók közé.

– Oyasumi nasai – hallott még egy halk hangot, mikor már majdnem elaludt, s megengedett egy apró mosolyt magának, ahogy elmerült az álmok tengerében.

Sesshoumaru még sokáig nézte a pislákoló csillagokat, mire úgy döntött, ideje visszamennie a szobájába. Az ágy felől halk, egyenletes szuszogás adta tudtára, hogy Kiba már elaludt. Egy hosszú pillanatig bámult a törékeny női alakra, ami tökéletesen kirajzolódott a takaró és a hold lágy fénye alatt. Aztán közelebb lépett hozzá és csendesen csodálta a békésen alvó alakot. Pedig néhány órája még halálosan aggódott édesanyjáért, most mégis úgy tűnt, az égvilágon semmi sem zavarhatja meg álmát.

Hamar rá kellett jönnie, hogy rosszul gondolta, mikor arra lett figyelmes, Kiba lélegzete egyre szabálytalanabbá válik.

– Nem-nem... Anya! Nem! – kiáltozta kétségbeesetten álmában és zokogni kezdett, teste pedig egyre csak rázkódott. Sesshoumaru nem tudta, mitévő legyen, ezért óvatosan megrázta a lány vállát, mikor még hangosabban kezdett sírni.

– Kiba! Kelj fel! – ám nem reagált szavaira. – Gyerünk! Ébredj! – hangja parancsoló volt és egy határozott mozdulattal megrázta a lányt.

Erre végre a nő felébredt rémálmából, s egy hosszú pillanatig csak a föléje hajoló alakot bámulta csendesen, azon töprengve, vajon mi történhetett. Aztán, mikor eszébe jutottak az elmúlt órák eseményei és rémálmának képei felvillantak szemei előtt, halk zokogásban tört ki, ahogy felült az ágyban.

Nagy szipogások közepette próbálta elállítani sírását, ám nem járt sikerrel, hiába is próbálkozott. Hatalmas fájdalmat érzett szíve környékén – a félelem és a bizonytalanság elszorította azt. Nem tudta, édesanyja túléli-e a reggelt.

Legnagyobb megdöbbenésére hamarosan két erős kart érzett, ahogy apró, törékeny formája köré fonódik, s úgy megdöbbent, hogy egy pillanatra sírni is elfelejtett. Könnyektől áztatott tekintettel nézett fel az aranysárga szemekbe, melyek most nem voltak se ridegek, se távoliak, mint az utóbbi időben, hanem megnyugtatóak és melegséget sugároztak. Kiba még jobban hozzásimult a férfihoz, de sírása csak nem akart elmúlni még hosszú percekig.

Mikor végre egy kicsit lenyugodott, beszélni kezdett:

– Az álmomban... anyámat láttam... m-megh... – elcsuklott a hangja. – Nem bírt a méreggel és nem... nem élte meg a...

– Css... – Sesshoumaru még jobban magához ölelte, hátha ezzel lenyugtathatja a lányt. – Csak egy álom volt.

Kiba szipogott egy mélyet, miközben belefúrta fejét a férfi mellkasába.

– Nem – rázta meg hevesen a fejét. – Ritkán ilyen valóságosak az álmaim, és olyankor... olyankor előbb vagy utóbb mindig megtörténnek...!

Újból keserves sírásra fakadt, nem törődve azzal, hogy könnyeivel eláztatja mindkettejük ruháját és görcsösen kapaszkodott Sesshoumaruba, aki most az egyetlen stabil pontot jelentette számára. Úgy érezte, ha elengedi, őt magát is beszippantja az a fekete mélység, a Semmi, mely elnyelni készült édesanyját is.

Hosszú, óráknak tűnő percek múltak el, mire végre elhalt a sírás és Kiba teste is megnyugodott – legalábbis valamennyire. Ez utóbbit megcáfolta a tény, hogy amikor Sesshoumaru megpróbálta lefejteni haorijáról a lány ujjait, csúfos kudarcot vallott.

– Kiba...

Semmi válasz.

– Kiba! – mondta erőteljesebben, azonban ezúttal ez sem használt.

A lány kimerült volt és annyira megviselték az éjszaka eseményei, hogy nem ébredt fel a férfi szavára, sőt, őt sem volt hajlandó elengedni. Márpedig Sesshoumarunak esze ágában sem volt úgy töltenie az éjjel további részét, hogy a lány fölé görnyedve egy kényelmetlen helyzetben üldögél az ágy szélén.

Így hát még egyszer megpróbálkozott a lehetetlennel; ám ezúttal is elbukott. Mélyet sóhajtott és magában mormogott egy sort, mire ő is bemászott az ágyba. Felvett egy kényelmesebb pozíciót, félig ült, félig feküdt, Kiba pedig az ölében volt. Magukra terítette a takarót és várt, hogy végre elengedje őt a lány. A nő teste egy idő után kicsit ellazult és összegömbölyödött, ám ujjai, mint a satu, szorították a férfi felsőjét. Sesshoumaru csalódottan sóhajtott egyet, s –jobb dolga nem lévén – ő is álomra hunyta szemeit.

Szokás szerint felületesen aludt, ám valamilyen megmagyarázhatatlan okból ellazultak addig feszült izmai. Mélyet szippantott a levegőből, mielőtt az álom magával ragadta volna őt, s megnyugodva tapasztalta, hogy Kiba édes illata körbelengi. Ahogy elaludt, még csak észre sem vette az apró mosolykezdeményt, mely szája szegletében jelent meg...

Folytatása következik...