5. rész: Egy gyenge nő?

– Miért érzem magam ilyen furán? – kérdezett bele a csendbe Kiba. – Olyan... nem is tudom... gyengének.

Mélyet sóhajtott. Éjszaka volt, de képtelen volt aludni. Túlságosan aggódott édesanyjáért, így kilopakodott szobájából és eljött hozzá. Szerencséjére apja nem volt ott, ezért nyugodtan maradhatott. Sejtette, hogy Kakero asszony nem hallja egyetlen szavát sem, mégis megnyugvást hozott neki a tudat, hogy ilyen közel tudhatja magát édesanyjához és megoszthatja vele bánatát.

– Nem most kezdődött – folytatta halkan, visszaemlékezve a történtekre. – Pár hete. Úgy vettem észre, mintha... hullámozna az erőm, vagy nem is tudom. Egyszer még teljesen normális vagyok, semmi bajom, aztán meg... aztán meg... legyengülök – ejtette ki a szót megremegve. – Fogalmam sincs, mi van velem. Mintha egyre távolodna tőlem az erőm...!

– Nincs semmi bajod... – hallatszott egy halk, rekedt hang az ágy felől.

– Anya? Bocsáss meg, nem akartalak felébreszteni... – térdelt még közelebb hozzá Kiba, s megfogta Kakero asszony kezét. – Hogy érzed magad...?

Egy ronda köhögés volt a válasz.

– Nem túl jól.

A lány szomorúan nézett édesanyja szemeibe. Érezte, már nem sok idejük lehet együtt.

– Próbálj meg pihenni, bocsánat, amiért zavartalak – szabadkozott Kiba, azzal felállt, s indulni készült.

– Nem! – krákogta Kakero asszony, aztán suttogássá változott hangja:

– Maradj itt velem!

Lánya még egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett vele a sötétben, azon vélekedve, ez valóban egy jó ötlet-e, de végül engedett édesanyja kívánságának. Biccentett, s elfoglalta helyét a párnán az ágy mellett; ismét megfogta Kakero asszony kezét, aki beszélni kezdett:

– Már rég voltunk együtt amúgy is... ne hagyj itt a csendben! Nem akarom...

– Jól van, ne aggódj, itt maradok – nyugtatgatta meg őt Kiba, aztán eszébe jutott valami, ám mégsem vitte rá a lélek, hogy kérdezősködjön beteg édesanyjától.

– Arra vagy kíváncsi, miért gyengültél le, igaz? Hallottalak ám... – törte meg végül a csendet az asszony, lányára emelve tekintetét, aki egy pillanatig habozott, mielőtt jól láthatóan bólintott volna. – Ez teljesen természetes számunkra.

– Hogy... érted azt, hogy „számunkra”?

– A démonnők számára – felelte egy sóhajjal Kakero asszony. – Segíts felülnöm, akkor elmagyarázom.

– De ha mozogsz, akkor...

– Segíts már! – szakította félbe a lányát. Ő is tudta jól, ha mozog, akkor a méreg gyorsabban fejti ki hatását, de már annyira rossz volt, hogy több napja csak feküdt és semmi mást nem tehetett!

Kiba óvatosan bólintott és segített neki felülni, ügyelve arra, hogy a lehető legkevesebbet mozogjon édesanyja. Aztán kíváncsi tekintetét ismét ráemelte, ő pedig – csakúgy, mint Kiba kislánykorában – belekezdett mondandójába, akárcsak egy mesébe.

– Nekünk, démonnők számára, el szokott jönni egy ilyen állapot. Amikor ez először megtörténik, természetesen nagyon nehéz megérteni és feldolgozni ezt az időszakot. Azonban később ez megváltozik.

– Miről beszélsz? Milyen időszak? – kérdezte türelmetlenkedve-kíváncsian Kiba.

– Ez jelzi azt, hogy nővé értél – a lány szemei kissé kitágultak. Ugye nem arra gondol édesanyja, amire ő gondol??? – Hogy készen állsz arra, hogy utódokat neve...

– MI?! Nem! Én még nem állok készen! Miről beszélsz?! Én még nem... – Kiba kirohanása végén már csupán megsemmisülten ült az ágy mellett, mert tudta, édesanyja szavai igazak voltak, ahogy az asszony szemeibe nézett.

A lány tekintetében visszatükröződtek érzelmei; elveszettnek és összezavarodottnak érezte magát. „Most mitévő legyek? Én még nem állok készen arra...” némán meredt maga elé – nem is látta a külvilágot, csupán a padlót érzékelte belőle. Végül Kakero asszony hangja rántotta vissza a valóságba:

– Ilyenkor mindig legyengülünk, ám mindenki másképp éli ezt meg. Egyvalami viszont még általános dolog...

– Micsoda...? – tette fel félve a kérdést Kiba, mikor újra felpillantott édesanyjára.

– Az, hogy... – a kérdezett egy pillanatra elakadt, keresve a megfelelő szavakat, nehogy túlzottan ráijesszem amúgy is megszeppent lányára – ilyenkor a testünk olyan hormonokat termel, ami egyértelmű teszi mások számára, hogy épp ebbe az időszakba léptünk.

– Hogy mi? Nem értem... és kik azok a mások? – ráncolta össze homlokát összezavarodva Kiba.

Kakero asszony nem válaszolt, csupán egy jelentőségteljes pillantást vetett lányára, aki még mindig értetlenkedve nézett rá, de pár pillanat múlva már rá is jött, mire célzott édesanyja. Szemei még jobban elkerekedtek, arcára pedig az undor és a szórakozás elegye vegyült – végül az utóbbi mellett döntött és elnevette magát:

– Ez most nem mondod komolyan! – nagy jókedvében le is dőlt a párnáról és a földön kuncogott tovább. Ám amikor nem hallott semmilyen ellenvetést sem édesanyja felől, hirtelen megkomolyodott és üres kifejezéssel az arcán nézett beszélgetőtársára:

– Te komolyan mondod... – suttogta, s hangja alig hallhatóan megremegett, ahogy tudatosult benne a felismerés.

– Sajnos. És ez még nem minden.

– Mi...? Ne mondd, hogy még van valamilyen meglepetésed számomra...! – nézett rá kétségbeesetten Kiba, ám anyja nem könyörült rajta.

– Jobb, ha tudod – elintézte mindössze ennyivel, majd pedig befejezte mondandóját:

– Ez időről időre megtörténik, többek közt ezért is jó, ha van egy párod, aki megvéd ilyenkor.

Kiba arca önkéntelenül is grimaszba rándult:

– Hát, marha jó... és mégis milyen sűrűn következik ez be...?

– Hát, az az igazság, ez is mindenkinél más – felelte lassan az asszony, mégsem sikerült megnyugtatnia Kibát.

– Remek – egy gondterhelt sóhaj szakadt ki lányából, aki most fészkelődni kezdett helyén. – Azért kösz, hogy legalább elmondtad – motyogta halkan.

„Jobb tudni a veszélyről, hogy fel tudjak készülni rá.” gondolta magában Kiba, egy újabb sóhajtás kíséretében. „Ez kész őrület!”

– Menj aludni, nem baj, ha nem maradsz itt... rendezned kell a gondolataidat – javasolta édesanyja, ám ő megrázta a fejét:

– Nem, itt leszek veled. Legalább, amíg el nem alszol.

– Jó.

Még esett pár halk szó köztük, s mielőtt még Kiba ráeszmélt volna, már édesanyja ölébe hajtotta a fejét, és csakhamar el is aludt. Kakero asszony még jó darabig simogatta lánya dús hajkoronáját, mígnem végül ő is álomba merült egy gondterhelt sóhaj kíséretében. Érezte, ereje fokozatosan hagyja el, s nem tudta, sikerül-e legyőznie szervezetének a mérget, vagy, hogy egyáltalán láthatja-e, amint egyetlen gyermekét oltár elé vezetik...

Sesshoumaru kipihenve ébredt, ám korántsem olyan nyugodtan és jóleső érzéssel, mint előző nap. Még az alvása is visszatért a megszokott felületességre. Összeráncolta homlokát, így félholdja inkább hasonlított egy elmosódott csillagocskára. Kisvártatva aztán rájött, miben is más ez a mai reggel, mint a tegnapi – Kiba ezúttal nem volt a közelében.

„Fura. Nem is hittem volna, hogy egyszer egy nő ilyen hatással lehet rám...” töprengett el magában a démon nagyúr, miközben fürdőszobája felé vette az irányt. „Szeretek a közelében lenni. Az illata is olyan jó...” mielőtt még jobban elkalandoztak volna gondolatai, gyorsan megrázta a fejét és próbált a reggeli teendőire összpontosítani, ám Kiba arca minduntalan befurakodott elméjébe.

Megadóan sóhajtott egyet, ahogy felöltözött és elindult az étkező felé. Aztán gondolt egyet, s irányt változtatott; Kiba szobája felé haladt. Akár lemehetnének együtt is, hiszen napokon belül már úgyis egy pár lesz belőlük. Egy apró, alig észrevehető mosolykával az arcán kopogtatott az ajtófélfán, ám bentről semmilyen válasz nem érkezett. A fülét hegyezte, arra gondolva, a nő talán épp mosakodik, azért nem hallja, azonban semmi zaj sem szűrődött ki a szobából. Még csak Kiba szíve dobogása sem. Ezek szerint nem lenne a szobájában?

Kicsit sértődötten ráncolta össze ismét homlokát, végül úgy döntött, vet egy pillantást, hogy meggyőződjön, biztos nincs itt mennyasszonya. Azonban, mikor benyitott, valóban üresen találta a szobát. Elgondolkozva meredt maga elé. „Lement volna egyedül reggelizni?” nem tartotta lehetetlennek, elvégre hivatalosan még tényleg nem volt az asszonya. De akkor is furcsállotta. Az ágynemű félredobva feküdt, viszont egy kimonó szépen leterítve az egyik széken pihent – jelezve, hogy a mai napra lett kikészítve. Aztán Kiba csak nem menne le reggelizni a hálóingjében???

Shiwue nagyúr viszonylag korán ébredt – hála keleti fekvésű szobájának – és sajnálattal állapította meg, hogy felesége nincs mellette. Szomorúan sóhajtott egyet, miközben megmosakodott és felöltözött, Kakero asszony betegszobája felé véve az irányt. Furdalta a lelkiismerete, amiért tegnap éjjel nem volt mellette, azonban felesége szigorúan megparancsolta neki, hogy pihenjen legalább egy kicsit. Amíg feje a párnához nem ért, a férfi nem is érezte, valójában milyen kimerült és mennyire megviselték az elmúlt pár éjszaka, illetve nappal eseményei.

Álmosan pislogva sikerült valahogyan eljutnia céljához, ahol egy pillanatra megállt, hogy kihúzza magát és kitessékelje az utolsó álommorzsákat is szeméből-elméjéből. Aztán egy határozott mozdulattal, ámde halkan benyitott a szobába. Meglepő látvány fogadta: Kakero asszony mélyen aludt, ölében pedig lányuk hajtotta álomra a fejét, rajta édesanyja egyik kezével. Egy keserédes mosoly jelent meg szája szegletében: valóban kellemes látványt nyújtottak, ám elszomorította az a gondolat, hogy felesége talán épp a halál mezsgyéjén küzd az életéért.

– Kiba... – szólította meg csendesen lányát, nehogy felébressze Kakero asszonyt.

– Mmm...? – nyitotta ki álmosan sötétlila szemeit a nő; látszott, még nem teljesen tért vissza a rideg valóságba álomvilágából, ahogy apjára tekintett.

– Ideje felkelned. Készülődj a reggelihez.

– Hai – bólintott Kiba, majd vetett még egy hosszú pillantást édesanyjára, azzal kisietett a szobából.

A folyosók érdekes módon hűvösnek tűntek – vagy csupán azért érezte úgy, mert mezítláb settenkedett éjszaka édesanyjához? –, így még jobban összehúzta magán a hálóingje fölé kanyarított köpenyt, úgy sietett tova. Hamarosan el is érkezett az utolsó fordulóhoz, s fejét álmosan lehorgasztva haladt előre.

Sesshoumaru halk, puha lépteket hallott közeledni jobbjáról, így visszalépett az ajtóból, ki a folyosóra. Kellemes illat kúszott be orrába, s azonnal felismerte jegyesének jellegzetes aromáját, mely az akácfa és olajfa édes emlékét idézte föl benne. Türelmesen várt a lányra – és kíváncsian, hogy megtudja, merre járhatott.

Ahogy befordult a sarkon, elnyomott egy ásítást, s látszott, hogy félig még mindig az álomvilág foglya, ezért Sesshoumaru cseppet sem lepődött meg, mikor Kiba nekiütközött. A nő egy pillanatra megtántorodott, s talán el is esett volna, ha vőlegénye nem rendelkezik olyan gyors reflexekkel és nem karolja át még épp időben. Hosszan néztek egymás szemébe, ahogy az arany tekintet összekapcsolódott a még álmos-ködös mélylilával, majd a nő kicsit hátrébb lépett, visszanyerve egyensúlyát.

– Köszönöm – tett még egy óvatos lépést hátrafelé, aztán szöget ütött valami a fejében:

– Mégis mit keresel itt, uram, ha szabadna megtudnom...?

Sesshoumaru egy pillanatig még képtelen volt válaszolni, gondolatai messze jártak. Ilyen közelről szinte bódítónak hatott Kiba illata. A köpeny pedig már nem igazán fedte hálóingjét, így a démont akarva-akaratlanul is lekötötték jövendőbelije formás idomainak megcsodálása. De nem tehet róla, hisz férfiból volt!

– Arra gondoltam, együtt mehetnénk le reggelizni – egy pillanat alatt visszazökkent a valóságba, mikor rájött, hogy válaszolnia kéne valamire; tekintetét pedig elszakította és szigorúan csakis a nő szemébe nézett ezek után.

– Jó... – bólintott óvatosan Kiba, azzal az ajtó felé indult, összehúzva magán a köpenyt. – Ha még mindig így gondolod, sietek a készülődéssel.

A démon nagyúr biccentett, ellépve az ajtóból, így utat engedve maga mellett jegyesének, aki kecses mozdulatokkal lépett be szobájába, majd pedig behúzta maga mögött az ajtót. Sesshoumaru még hallott egy hatalmas, álmos ásítást, aztán valami motyogást és elégedetten nyugtázta, hogy Kiba végre elkezdett készülődni. Elsétált a szemben lévő falig és nekitámaszkodott, úgy várakozott a nőre.

Kiba, miután kiküzdötte az álmosságot magából, hihetetlen gyorsasággal indult meg a fürdő felé, és alig egy pillanat múlva már az öltözőszekrénynél volt, valamilyen elegáns női kimonót kiválasztva. Gyorsan magára kanyarította, azonban az obival nem boldogult – ez volt az egyik ok, amiért nem szerette ezeket a ruhákat. Mindig annyit szenvedett velük, mire megkötötte az övet. Viszont nem akarta megváratni vőlegényét, így csupán egyetlen választása maradt: lassan, bizonytalan léptekkel odasomfordált az ajtóhoz és résnyire elhúzta. A férfi vele szemben bámult ki az ablakon, látszólag gondolataiban elmélyedve. Kiba nyelt egy nagyot – meg mert volna esküdni, hogy a Hold túlsó felén is hallották – és halkan megszólalt:

– Sesshoumaru...

A démon kényelmesen arra fordította a fejét, nem mozdulva helyéről. Majd, mikor meglátta, hogy Kiba még mindig a résnyire nyitott ajtó mögött áll, kérdően felvonta egyik szemöldökét, ezzel szegény lány még nagyobb zavarát okozva. Jövendőbelije megköszörülte a torkát, majd lágy hangon megszólalt, de olyan halkan, hogy még az ő hegyes démonfüleinek is nehéz volt kivennie, mit is szeretne.

– Segítenél... megkötni az obimat...? – kérdezte, elpirulva zavarában-szégyenében.

Sesshoumaru még egy hosszú pillanatig a tekintetét fürkészte, aztán lassan bólintott és megindult felé. Kiba hátrébb lépett az ajtóból, még mindig kezével összefogva ruháját, a másikban pedig halványlila, vastag övét tartva, amíg jegyese belépett az ajtón és behúzta maga után. A nő odanyújtotta neki az obit, s szemét lesütve megfordult, hogy Sesshoumaru meg tudja neki kötni.

A férfi hátulról körbefonta karjait Kiba derekán, hogy az obit a helyére tudja igazítani, aztán, mikor ezzel megvolt, óvatosan félresöpörte a nő haját az útból és a vállára terítette, majd pedig egy masnit kötött a vastag övre. Szép nagy sikeredett belőle; eddig fel sem tűnt Sesshoumarunak, milyen vékony mennyasszonya van. Egy pillanatig még megcsodálta munkáját és Kibát, azzal hátrébb lépett, jelezve, hogy elkészült.

A nő megigazította ruháját és egy apró, hálás mosolyt küldött felé:

– Domo arigatou! – hajolt meg egy picit, mire jövendőbelije biccentett egy aprót, s kinyitotta előtte az ajtót.

Kiba arcán halványrózsaszín foltok jelentek meg, ám még mielőtt Sesshoumaru észrevehette volna, gyorsan elrejtette őket leomló fürtjei alá. A férfi azonban nem látta pirulását, csupán arra emlékezett, hogy amikor ma reggel először meglátta őt, akkor is olyan csodálatosan nézett ki és előző hajnalban sem volt nyúzott a lány arca. Egy alig észrevehető mosolyka játszadozott ajkain, ahogy eszébe jutottak a sorok, melyeket már nem is tudott, mikor és kitől hallott: „Az aki szép, az reggel is szép”.

„Megszívlelendő – és nagyon igaz.” fűzte hozzá magában Sesshoumaru, egy pillantást lopva a mellette sétáló Kiba felé.

Folytatása következik...