6. rész: Megvédelek...

Egy dühödt morgás hagyta el Sesshoumaru ajkait, ahogy hosszú léptekkel végigvonult a kastély egy újabb folyosóján. „Sehol sincs... talán megszökött volna?” erre a nevetséges gondolatra megrázta a fejét. Nem úgy ismerte meg Kibát, mint aki ilyet tenne. „De akkor meg hol lehet???” éles szemei gyanakodva pásztázták végig az újabb folyosót, majd a lépcsősort, melyen lefelé haladt.

– Sesshoumaru – szólította meg Shiwue nagyúr. – Úgy tűnik, céltalanul kóborolsz, segíthetek valamiben?

A megszólított bólintott egyet:

– Hai. Kibát keresem.

Az idősödő youkai egy pillanatra megdermedt, arcát pedig egy kissé zavart kifejezés foglalta el.

– A lányomat most hiába keresed; el kellett mennie, de délutánra szerintem már biztosan előkerül... nem említette neked? – tette még hozzá gyorsan, mikor látta a fiatal kutyadémon egyre erősödő haragját.

– Nem.

– Ne aggódj, minden rendben lesz. Itt van valahol a kastélyban, ebben biztos vagyok.

– Azt én is érzem, de hol? – az utolsó részt már szinte csak morogta, hiába is próbálta elfojtani dühét.

– Nem tudom, van olyan hely, amit csak ő ismer itt...

– Értem – biccentett Sesshoumaru, aztán eszébe jutott a kis tó partja, amit Kiba mutatott meg neki az első napon, mikor megérkezett. – Van egy ötletem, merre lehet. Később találkozunk, Shiwue-san.

A nagyúr csak biccentett, amíg Sesshoumaru elsietett mellette, s egyenest a liget felé vette az irányt, ahol aztán átküzdötte magát a növényzet sűrű függönyei közt. Legnagyobb csalódására azonban nem találta ott jövendőbelijét.

„Hol a fenében lehet?!” mérgesen csapott egyet öklével az egyik fa törzsére, mire az eddig békességben pihenő madarak ijedten rebbentek fel a közeléből. Miután kicsit lenyugodott, megpróbálta összeszedni gondolatait. Tudta, hogy a lány nem hagyta el a kastély területét, mert még mindig érezte, hogy a közelben van. Ami nyugtalanította, az az volt, hogy nem tudta pontosan meghatározni, merre is lehet a nő.

Mélyet sóhajtott, s felpillantott a fölötte ragyogó gyönyörű kék égboltra. Szemöldökei összeszaladtak, ahogy megérezte a feszültséget a levegőben. „Vihar készülődik.”

Kiba úgy döntött, nem halogathatja tovább edzéseit, így – miután üzent apjának a vadul remegő Torával – gyorsan átöltözött és kilépett erkélyére. Fegyverei mind nála voltak, lófarokba kötött haját pedig lassan cibálta a fel-feltámadó szél. Mélyet szívott a friss levegőből, azzal felszökkent, s már nyoma sem volt.

A tetőt puhán érték talpai – minimális zajt csapva. Egy jókora rész teljesen sima és egyenletes volt; ez volt az ő titkos edzőhelye. Itt sem a katonák, sem szülei kíváncsi tekintetét nem kellett elviselnie. Letette fegyvereit a vízszintes rész szélére és középre sétált. Ott aztán elkezdte belemelegítő gyakorlatait: nyújtózott, rugózott, hajlítgatta izmait és végtagjait – néha igencsak összecsavart pózban – végül pedig egy kis meditáció után hozzákezdett a valódi edzéshez.

Sokáig tartott; észre sem vette, mikor bukott át a nap az égbolt túloldalára. Ijedten kapkodva szedte össze fegyvereit, az egy pár sai tőrt, a hosszú és elegánsan megmunkált katanát és a fém legyezőjét, hogy aztán lepillantva a tető széléről szemtanúja legyen, amint Sesshoumaru a liget titkos része felé veszi az irányt. Megvárta, míg teljesen eltűnik szeme elől jövendőbelije, csak aztán ugrott le. Kecsesen érkezett meg erkélyére, s azonnal elrakta fegyvereit, hogy még véletlenül se találják meg őket azok, akikre nem tartozik.

Gyorsan beiszkolt fürdőszobájába, de már menet közben elkezdte lefejteni magáról ruháit, melyekbe rendesen beleizzadt. Egy rövid, ámde frissítő fürdés után üdén lépett ki a kezdetleges kádszerűségből, s gondosan megszárítkozott, majd pedig becsavarta magát törülközőjébe. Hajkoronája azonban már több figyelmet igényelt – jó darabig törülte, mire valamennyire kegyeskedett megszáradni, ezután pedig azt is elrejtette a másik törülközővel, azzal elhúzta az ajtót, hogy belépjen szobájába, ami azonban nem volt üres, mint ahogyan ő gondolta volna.

Egy éles sikoly hasított bele a kastély csendjébe, ahogy Kiba ösztönösen hátrébb lépett és a haját takaró törülközőt a személy arcába dobta teljes erőből.

– Mit képzelsz? Azonnal takarodj ki innen!

Barátja vagy sem, ehhez akkor sincs joga! És még mindig nem felejtette el legutóbbi találkozásukat, mikor csupán a szerencsés véletlennek köszönhette, hogy sikerült távol maradnia tőle.

– Ugyan már, Kiba – jelent meg egy önelégült mosolykezdemény a férfi arcán, mikor végignézett a nő formás alakján, melyből nem sokat hagyott fantáziájára az a rövid törülköző, amit maga köré csavart.

– Tűnj innen! És... ne merj rám így nézni, hallottad?! – kiáltotta Kiba, aki kétségbeesésében hátrálni kezdett, mikor meglátta, hogy a démon elindult feléje egy zavaró vigyorral az arcán.

– Ne... ne merészeld! – emelte fel mutatóujját a nő.

– Ugyan mit tehetnél ellene? – lépett hozzá még közelebb. – Gyenge vagy most hozzám képest...

Kiba összeszűkítette szemeit. Tehát igaz, amit édesanyja mondott neki, valahogy megérzik, hogy ő most milyen állapotban is van. „Bárcsak...”azonban gondolatait képtelen volt befejezni, mert a férfi még közelebb lépett hozzá, ő pedig hátrálva elbotlott-csúszott a fürdő sikamlós padlóján.

– Uh... – szemei keresztbe álltak egy pillanatra, ahogy fájdalom nyilallt testébe, de azonnal rá kellett jönnie, hogy még mindig nincs biztonságban, így hátrafelé kúszva próbált menekülni a démon elől. Mozgására természetesen a törülköző elkezdett lecsúszni róla, ő azonban egyik kezével megigazította azt, de arra már nem volt ideje, hogy rendesen foglalkozzon vele. Így még lassabban haladt hátrafelé.

– Félsz tőlem, Kiba...? – kérdezte gunyorosan a férfi, miközben szinte lágyan énekelte a hangokat.

A nő szemei még jobban elkerekedtek, ahogy háta a hideg kőfalnak ütközött, azonban a démon még mindig közelített feléje. „Édes kami! Ne hagyjatok cserben...!”

Szabad kezével tapogatózni kezdett, s nemsokára talált is valami keménynek tűnő tárgyat, amit azonnal a férfinak hajított – lévén az már nagyon közel jutott hozzá. A samponos tégely széttört támadója homlokán, ám az – mintha meg sem érezte volna az ütést – egyre csak közelített felé; arcán a démoni vigyort csak fokozta a szemébe beköltöző őrület lángja.

Kiba légzése egyre szaporább lett, ahogy rájött, teljesen beszorult a fal és a férfi közé. Hiába is próbált oldalra szökni, akkor a démon arrafelé lépett: így elvágva előle a menekülés minden útját.

– Nem... hagyjál békén! – rázta hevesen a fejét, szorosan behunyva szemeit.

„Ez nem igaz. Ez nem történik meg. Ez nem...” egyre csak hajtogatta magában, és egy pillanatra felderengett előtte a remény halvány sugara, ahogy nem hallott semmit sem, mire óvatosan kinyitotta szemeit. Bár ne tette volna! A férfi pontosan előtte guggolt, orra szinte az övéhez ért, annyira közel volt hozzá.

– Kiba...

– Ne... – suttogta erőtlenül a nő, lenyelve egy zokogást.

– Akkor is az enyém leszel, nem hagyom, hogy az a mocskos blöki elvegyen téged tőlem! – mondta határozottan a férfi.

Egy hangos csattanás visszhangzott a fürdőszoba falai között.

– Hogy mersz így beszélni róla? – kérdezte élesen a nő, még mindig küszködve kitörni készülő könnyeivel, félelmét azonban már átvette a düh érzete, amely még azután sem akart elmúlni, hogy felpofozta az előtte lévő személyt. – Ő legalább...

– Ő legalább mi? – kérdezte a démon. – Ő is ugyanazt akarja. Mind ugyanazt akarjuk... Téged...

A félelem ismét úrrá lett rajta, s teljesen lebénult, agya leblokkolt, amint a férfi egy váratlan mozdulattal ajkait az övéire tapasztotta. A nő szemei elkerekedtek, s néma könnycseppek csermelye indult el nemes arcán. „Nem! Én ezt nem akarom!” ellenkezett némán, s mikor végre visszanyerte lélekjelenlétét, megpróbálta letolni magáról a férfit, ami igencsak nehéz volt, lévén egyik kezével még mindig a törülközőjébe kapaszkodott.

Kiba érezte, hogy a démon dühe egyre nő, amiért nem csókolja vissza őt, de nem akart belegondolni semmibe sem, csak el akarta taszítani magáról. Azonban hiába erőlködött, így is gyengébb maradt nála – az edzés ellenére úgy tűnt, mintha minden ereje hirtelen elhagyta volna. Egy mély morgás szakadt ki torkából, eltompulva a férfi szája által, kezével pedig még mindig próbálta eltolni magától. Rémülete még jobban fokozódott, mikor érezte, hogy egy kéz simítja végig a combját és halad egyre feljebb, törülközője alá...

De aztán váratlanul, mintha erő költözött volna belé, mindössze egy másodperc töredéke alatt eltávolodott tőle a férfi és a szemközti falnak csapódott. Kiba egy pillanatig még döbbenten és zavartan ült a helyén, majd, mikor a szeme sarkából mozgást látott, rájött, hogy nem ő volt az, aki elhajította a férfit, hanem:

– Sesshoumaru! – suttogta, lenyelve könnyeit.

Ő gyorsan rápillantott, hogy megbizonyosodjon róla, az ijedségen kívül nem esett nagyobb baja jövendőbelijének, de aztán azonnal a másik felé fordította figyelmét:

– Megmondtam neked, hogy ne lássalak a közelében, vagy talán nem voltam elég világos?! – hangja fenyegető volt, pedig még a mondat második felében is alig emelte fel; kezeit pedig halványzöld derengés fogta körbe.

Shun összeszűkítette szemeit, ahogy feltápászkodott és leporolta ruháját.

– De, tisztán emlékszem – válaszolta merészen. – De ne hidd, hogy egy magadfajta eb olyan könnyen elveheti őt tőlem!

– Hé-hé-hé! – jött meg hirtelen Kiba hangja. – Én sosem voltam a tiéd!

– Dehogynem. És mindig is az maradsz, kedves – válaszolta Shun, mélyen a lány tekintetébe fúrva a sajátját, majd, mikor az elfordult, undorral az arcán, ismét végiglegeltette szemeit a nő formás idomain.

Sesshoumaru észrevette pillantását és azonnal mennyasszonya elé lépett, így eltakarva őt Shun mohó szemei elől. A nagyúr ajkai közt utat tört magának a fenyegető morgás, amit képtelen volt elnyomni. A méreg intenzitása csak fokozódott karmain, ahogy vörösen villámló szemeit a dicstelen katonára emelte, aki hozzá mert érni az ő jegyeséhez. Elméjét egyre inkább elborította az elementáris düh, amikor eszébe jutott az imént lejátszódó jelenet: ahogy Kiba próbálja kétségbeesetten letolni magáról a férfit, miközben annak keze már felfedező útra indult a nő selymes bőrén...

Ismét morgott – dühös volt, mint még talán soha életében. Kibát neki szánták, vagyis az övé, és ami az övé, ahhoz senki sem nyúlhat rajta kívül! Már emelte volna méreggel átitatott karmait, hogy lecsapjon vele a bolond idiótára, ki megsértette a becsületét, mikor is Kiba apja lépett be a fürdőszoba ajtaján. Döbbenten nézett végig a társaságon: a háttérben ijedten kuporgó lányára, a védelmezően fölé magasodó Sesshoumarura, akinek keze még mindig zöldesen derengett, szemeit pedig vörös izzás keretezte, végül pedig nyúzott arcú katonájára, aki már egy ideje Kiba körül sündörgött.

– Mi történt itt? – hangja élesen koppant a hideg kőfalon.

Senki nem szólt, ám ez a hallgatás többet mondott minden szónál. Szemében mérhetetlen düh lángolt, ahogy katonájához fordult, aki mindig hűséges volt hozzá – eddig a pillanatig.

– Shun. Takarodj a szemem elől és ne gyere vissza többé ezekre a területekre, különben nem leszek ilyen nagylelkű!

– Nagylelkű? – kérdezett vissza tiszteletlenül a férfi, mire Shiwue nagyúr szemei vészesen megvillantak.

– Csak az apád emlékére nem húzatlak azonnal karóba! És most tűnés! Meg ne lássalak még egyszer itt, különben nem kegyelmezek! – dördült Kiba apjának hangja.

A beálló némaságot az ablakokon kopogó esőcseppek törték meg, melyek percről-perce egyre szaporábban kaparászták az üveget. Shun biccentett egy aprót és akart még egy utolsó pillantást vetni szerelmére, azonban Sesshoumaru alakja megakadályozta ebben. Mérgesen mordult egyet, s e szavakat intézte a taiyoukaihoz:

– Nem most találkoztunk utoljára, Sesshoumaru nagyúr –gúnyosan tette hozzá az utolsó szót, s egy morgás volt rá a válasz, mely kifejezte a megszólított nemtetszését.

Azzal Shun megfordult és kivonult a szobából; emelt fővel távozott. Kiba csak akkor engedte ki reszketve mindeddig benntartott levegőjét, mikor már elhaltak a férfi léptei a folyosókon. Az ifjú kutyadémon karmairól is csak ekkor tüntette el a zöld mérget.

– Kiba, szedd össze magad, mi addig elmegyünk – lépte körbe Sesshoumarut Shiwue nagyúr, s egy bátorító mosolyt erőltetett az arcára.

– Jó... – a lány nem volt benne biztos, hogy apja hallotta-e, hisz hangja gyengébb volt a leheletnél, de mindenesetre biccentett, s ezt mind a ketten megértették.

Shiwue nagyúr vetett egy féltő pillantást lányára, amint becsukta maga mögött az ajtót, de, ahogy Kiba apja válla fölött rátekintett Sesshoumarura, legnagyobb meglepetésében mintha az ő arany szemeiben is felfedezte volna halványan az aggodalom jeleit.

Szipogott még egy párat, de aztán már nem bírta tovább elfojtani kitörni készülő könnyeit. Kezét szája elé kapta, hogy legalább zokogása hangjait eltompítsa, azonban ez nem sokáig jelentett megoldást számára. Most, hogy a felhők is eltakarták a napot és a helyiségben egyre sötétebb árnyalat vont be mindent, úgy érezte, az ő lélek-ereje is elhagyja ezzel együtt. Nagyon egyedül és sebezhetőnek érezte magát, ahogy ott ült a jéghideg kőpadlón, maga is hamarosan átfagyva.

Nagy nehezen feltápászkodott és előkészített magának egy forró fürdőt, hogy átmelegítse testét és lemossa magáról Shunnak még csak az emlékét is. Egy újabb könnycsepp gördült le arcán a gondolatra. Azt hitte, megbízhat benne. Hogy igaz barátra lelt személyében. De nem; csalódnia kellett. Úgy tűnt az élete csupán csalódások sorozatából állt...

Sesshoumaru türelmetlenkedve járkált fel-alá szobájában, aztán megunva az idegeskedést, lehuppant ágya mellé és nekitámasztotta a hátát. Egy mély sóhajtás akaratlanul is kiszakadt belőle, ahogy jegyesére gondolt. Habár senkinek sem vallotta volna be, felelősnek érezte magát a történtekért. Neki kellett volna vigyáznia a lányra, ez az ő kötelessége volt, hiszen az ő asszonya lesz napokon belül. Mégsem volt ott, hogy tökéletesen elláthassa feladatát. Nem akart belegondolni, mi történhetett volna, ha csak egy pillanattal is később érkezik; de némán megesküdött magában, hogy ezentúl félszemmel mindig Kibára fog figyelni, nehogy valami baja történjen.

Most, hogy a nő ebbe a korba érkezett és pont ilyen időszakban van, még jobban kellett vigyáznia rá. „Biztos, hogy azt a ficsúrt is az illata babonázta meg. És nem bírt magával.” Sesshoumaru szája undorodva felgörbült: „Szánalmas...”

Halk kopogás zökkentette ki merengéséből; furcsállta, de még csak nem is hallotta a közeledő lépteket. Kényelmesen felemelkedett ülőhelyéről, s a levegőbe szimatolva megérezte Kiba finom illatát, amitől kicsit megnyugodott. Elhúzta az ajtót és érdeklődve tekintett le az előtte álldogáló törékeny női alakra.

– Én csak... azt szerettem volna mondani, hogy... – Kiba nem mert a szemébe nézni, de mondandóját befejezte, ha már belekezdett, még, ha csak el is motyogta – domo arigatou, hogy... jöttél... – a végére a hangja már annyira elhalkult, hogy még Sesshoumaru éles füleivel is nehéz volt kivenni őket.

Még egy hosszú pillanatig előtte állt a nő, aztán zavarában ide-oda fordította a fejét, végül pedig a padlót fürkészve megfordult és elindult – volna, ha Sesshoumaru nem kap a karja után. Kiba megszeppenve tekintett fel rá, mire a férfi közelebb húzta magához, de érezte, hogy a mozdulatra a nő teste idegesen megfeszül.

Lágyan átölelte Kibát és karjaiban tartotta, azonban ő még mindig nem akart ellazulni.

– Nem kell félned... – suttogta, hogy csak a nő hallja. – Megvédelek; ha kell, magamtól is.

Kiba egy pillanatra még feszültebbé vált, azonban hamarosan megnyugodott és átadta magát az ölelésnek, ahogy az ő karjai is a férfi alakja köré fonódtak, fejét pedig ráhajtotta a vállára. Szemeibe könny szökött, de ezúttal nem engedte, hogy kicsorduljanak – habár a megkönnyebbülés alkotta őket, mégsem akarta az előtt a férfi előtt elsírni magát, aki hamarosan már a férje lesz. Egy aprót sóhajtott és behunyta a szemét, élvezve Sesshoumaru karjait, melyek védelmezően borultak köréje, akárcsak a férfi biztonságot nyújtó aurája.

Folytatása következik...