7. rész: Egy cuki perverz

Az ebéd szokatlanul feszült csendben telt. Kiba próbálta elfelejteni az egészet, aminek az lett a vége, hogy aggodalmaskodva gondolt édesanyjára, így még kényelmetlenebbül fészkelődött székében.

Egy mély sóhajtás hagyta el ajkait, ahogy kivonult az étkezőből, befejezve ebédjét. Elballagott édesanyjához, megnyugvást keresve. Kakero asszony azonban ismét csak aludt, igaz, nyugodt arca ellenére Kiba látta a homlokán gyöngyöző hideg verejtékcseppeket. Légzése sem volt szabályos és a lány tudta, hogy szenved a méregtől. Képtelen volt szervezete előállítani a megfelelő ellenanyagot és legyőzni a káros behatást.

Hiába, édesanyja ágán a nők sosem bírták a mérgeket – viszont Shiwue nagyúr családjában mindenkinek nagyon jó ellenálló képessége volt. Így hát maradt Kiba, aki a gyengébb mérgeket ugyan elviselte, mégis jócskán meggyűlt volna a baja a legtöbbel. „Ha nem Anyut sebzi meg, hanem engem, akkor most nem kellene ennyit aggódnom... talán még a mérget is túléltem volna... Talán...”

Alighogy leült az ágy mellé, az ajtó kinyílt, majd becsukódott, s Kiba igencsak meglepődött, mikor meglátta, ki lépett be rajta:

– Sesshoumaru? Mit keresel itt, uram...?

– Csupán meg akartam győződni róla, hogy elkerülöd az olyan helyzeteket, mint a pár órával ezelőttit.

Szavai nyersen hangzottak és némi feddést is hallani vélt Kiba, azonban valami más is ott bujkált vőlegénye hangjában. „Aggódott értem...?” pillantott rá érdeklődve. A kutyaszellem azonban csak ott álldogált az ajtó mellett, a falnak támaszkodva és nem mondott semmit sem. Kiba sóhajtott és szomorú tekintetét ismét édesanyjára emelte. Majdnem az egész délutánt ott töltötte, a kezét szorongatva, azonban Kakero asszony teste egyre hidegebb lett, szívverései pedig egyre szabálytalanabbak. Sesshoumaru pedig mindvégig vele maradt, csöppnyi türelmetlenségnek sem mutatta jeleit.

Késő délután aztán Shiwue nagyúr is meglátogatta feléségét és kiparancsolta lányát, szívjon egy kis friss levegőt – mint ahogy mindig szokta, ha Kiba szomorú és bezárkózik a szobájába. A lány vetett még egy szomorú pillantást édesanyjára és enyhén megszorította kezét, majd pedig egy gondterhelt sóhaj kíséretében távozott a helyiségből. Jegyese követette volna, ha Shiwue nagyúr nem szól utána:

– Sesshoumaru...

Az ifjú kutyadémon még egy hosszú pillanatig követte tekintetével Kibát, de végül behúzta maga mögött az ajtót és a férfihoz fordult, hogy meghallgassa mondanivalóját.

Kiba magányosan rótta a hosszú folyósokat, míg el nem haladt az egyik hatalmas ablak előtt; kitekintve látta, hogy zuhog az eső és hirtelen felülkerekedett benne a szomorúság és a vágyakozás érzete benne.

A következő pillanatban már lefelé haladt az elegáns lépcsősoron, s az előtérbe érve sietve kilépett a nagykapun. Ott egy percre megállt és álmodozva tekintett az aláhulló vízcseppekre, majd pedig félretéve rossz érzéseit, melyek az utóbbi időben kínozták, kigyalogolt az esőbe, élvezve, ahogy selyemruhájához és bőréhez hozzásimul az égből lezúduló vízforgatag.

A szél erősebbre váltott, oldalra csapkodta pillanatok alatt átázott ruháját, az eső erőteljesen mosta le arcát, ahogy az ég felé emelte tekintetét, a villámok vadul tükröződtek sötétlila szemeiben. Lassan elkezdett forogni, majd mozgása egyre gyorsabbra váltott, ahogy az eső elmosta eddigi kínokkal teli érzéseit...

Nem tudta, mikor került oda, de amint megérezte, azonnal megdermedt és felé fordult. Összeszűkített szemekkel méregette a hívatlan vendéget.

– Te vagy Kiba? – kérdezte unott hangon a nő.

– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá.

– Szóval igen.

A lány még gyanakvóbban tekintett az előtte álló nőszemélyre. Hosszú fekete haja egy laza kontyba volt feltűzve, apró madártollakkal ékesítve – melyek az eső hatására szomorúan konyultak le feje tetején. Mélybíbor szemei unottan tekintettek bele a hercegnőébe, s úgy tűnt, a titokzatos nőt sem zavarja, hogy beszélgetésük közben bőrig áznak – ezt sugallta legalábbis közönyös arckifejezése.

– Mit akarsz? – mordult Kiba. Egyáltalán nem volt kedve holmi bosszantó idegenekkel társalognia a mai napon.

– A fejedet.

Ez a mondat eldöntötte a beszélgetés további folyamát. A hercegnő azonnal támadóállást vett föl, s mikor az előtte álló nőszemély előrántotta kissé nedves legyezőjét, a lány magában szitkozódott, amiért egyetlen fegyvere sem volt nála. Pedig mindig magánál szokott tudni párat, most valahogy mégis teljesen kiment a fejéből. Talán a déli események miatt...?

Undorodva rázta meg fejét, ahogy próbálta lehessegetni a gondolatot, ám a bénító képek újból és újból felderengtek előtte, még akkor is, mikor ellenfele meglendítette legyezőjét:

–Fujin no Mai! – kiáltását elsodorta a hirtelen feltámadó, erősen csapkodó szél, ám a szélpengék így is elindultak.

Kiba felszökkent a levegőbe, így a legtöbbet kikerülte, azonban a nő nem várta meg, míg összeszedi magát, hanem folyamatosan küldte rá ezeket a halálosan éles pengéket, így a lány kénytelen volt kicsit akrobatikájára támaszkodni. „No lám, mégsem veszett kárba a délelőtti edzés!” könyvelte el elégedetten magában, ahogy fél kézzel földet ért és újból elrugaszkodott karjával a talajtól, hogy aztán egy kecses mozdulattal lábujjhegyen megállapodjon egy közeli fa magas ágán.

De nem tétlenkedett: karmait azonnal kimeresztette, amikből ezüstös-lilás pengék szakadtak ki. Dühét beleadva még egyszer megismételte ezt, azonban ezúttal támadása végigszántotta a földet, egészen a szélboszorkányig, aki legyezőjével ügyesen eltérítette útjából a csapásokat.

– Ezzel semmire sem mész ellenem! – kacagott öntelten, azzal újból meglendítette karját, mire a szél feltámadt; ezúttal azonban a szokványos szélpengék vöröses színben száguldottak, szédítő sebességgel.

Kiba éppen, hogy ki tudott térni előlük; a fa, melyen percekkel ezelőtt guggolt, apró darabokra szaggatva hevert szanaszét; s a lány sem úszta meg ezúttal sértetlenül: bal vállát csúnyán felsértette az egyik vörös penge. A hercegnő képtelen volt elnyomni vicsorgását, ahogy belekapott ép kezével sebébe és elindította vérével átitatott karomtámadását.

Ahogy sejtette; a szélboszorkány sem tudta ezek mindegyikét kivédeni, s egy hosszú, vékony csíkban vér szivárgott egyik combjából, valamint az alkarjából.

– Te... – szólalt meg mély torokhangon, mely alig emlékeztetett sajátjára... – Most már elegem van belőled! Ryuuja no Mai!

Legyezője egy újabb intésével hatalmas forgószelek támadtak; a levegőt és a vihart kettéhasítva közeledtek Kiba felé, aki tudta, fegyver nélkül immár semmi esélye ez ellen az elemi támadás ellen. Még tett egy kétségbeesett próbálkozást, ahogy vértől pirosló tenyerét a földre csapta és egy harci kiáltást hallatott; a föld dübörögni kezdett, már egy pont sem volt, mi a helyén maradt volna, minden mozgásban látszott. Szemei világoszöld színben úsztak.

Úgy tűnt, még ellenfele is megriad egy pillanatra, mikor a talaj emelkedni kezdett körülöttük, elzárva áldozatát a széltölcsérek útjából. Azonban furcsa dolog történt: Kiba minden előjel nélkül elgyengült, s a föld visszazuhant eredeti helyére, ahogyan a zöldes derengés is eltűnt szemei elől. Úgy tetszett, mintha sosem hívta volna életre az Anyatermészet erejét, minden ugyanolyan volt, mint annak előtte. A szélboszorkány őrült kacajt hallatott, amint meghallotta Kiba rémült sikolyát és látta, ahogy a félelemtől megdermedt lányt elnyelik csapásai. Óvatosan irányította a tölcséreket; tudta, ura nem akarja, hogy meghaljon a hercegnő, hiszen még szüksége van rá valamiért. Ezért is küldte el érte. De azt sosem mondta, hogy sértetlenül kell odavinnie...

Nevetése hirtelen elhallgatott, mikor egy ezüstös-fehér fényt látott száguldani a tölcsérek felé, s a hatalmas szelek már csupán a maradék, immáron sérülten kókadozó fákat tudták célba venni. Ahogy megnyugvásra parancsolta a szélsárkányok vad táncát, lassan kirajzolódott két alak, tőle nem is olyan messze. Az egyik a kezében tartotta a másikat, majd felállt és dühösen pillantott a nőre, szemeit vörös fény keretezte.

Kibát annyira váratlanul érte erejének hirtelen lecsökkenése, hogy döbbenetében még csak megszólalni sem tudott. De amint visszatért a hangja, egy éles sikoly szabadult ki torkából, ő pedig a rémülettől elkerekedett szemekkel nézte a felé közelítő széltáncot. Nem bírta már sokáig: hamarosan behunyta szemeit. Hiába érezte bátornak magát, még nem készült fel rá, hogy farkasszemet nézzen egy... ilyen dologgal.

Már biztosra vette, hogy ott veszik el, amikor váratlanul úgy érezte, felemelkedik a legutolsó pillanatban, közvetlen azelőtt, hogy a támadás elérte volna; és ő megmentőjébe kapaszkodva várta, hogy földet érjenek. A szél még nem ült el, ő azonban óvatosan kinyitotta szemeit, mire egy aranysárga tekintet pillantott vissza rá.

– Sesshoumaru...! – lehelte, miközben lágyan pillantott hősére.

A férfi nem szólt semmit, csak végigjáratta tekintetét a lány testén, sérülések után kutatva. Egy mély morgás szakadt ki belőle, amint meglátta a sebeket jegyesén. Kiba gyengéden megérintette az arcát, mire úgy tűnt, a démon egy picit lenyugszik. Egymás szemébe néztek.

– Jól vagyok... arigatou... – mondta Kiba, azonban a lány számára értetlen módon ettől Sesshoumaru csak még dühösebb lett.

Óvatosan leeresztette a lányt, majd védelmezőn elé állt. Szemeit vörös izzás vette körül, ahogy tekintetét a szélboszorkányra emelte:

– Mi dolgod itt, Kagura? – hangja élesen hasított bele a vihar hirtelen beállt csendjébe.

Egy villámlás nyomatékot adott szavainak, azzal újból megindult az égi játék. A szélboszorka bizalmatlanul méregette a kutyaszellemet, ugyanakkor szemében valami más is csillant. Hivalkodón összezárta legyezőjét és csábos tekintetét Sesshoumarura emelte. Kiba – maga sem értette, miért, de – igencsak felháborodott ezen, azonban, mikor meglátta, hogy jegyesét hidegen hagyják e nőszemély próbálkozásai, egy kicsit megnyugodott; igaz, a kellemetlen érzés továbbra sem hagyta nyugodni őt.

Az események ekkor hirtelen felgyorsultak; a későbbiekben már csupán arra emlékezett, Kagura szélpengéi ismét őt veszik célba, mire Sesshoumaru elé lép és teljesen elfedi őt, egyik kardját pedig kihúzza és egyetlen suhintásával kék villámok tömkelege cikázik a szélboszorkány irányába. Aztán a következő pillanatban a démonnő eltűnik túlméretezett madártollán és a vihar borúja eltakarja őt a szemük elől.

Az eső csendesett kopogott továbbra is, de e harmonikus idillt megtörte a fel-felhangzó égzengés, s a tájat bevilágító nem is olyan ritka villámok hada. Kiba érezte, ahogy forr benne a düh. Mérgesen kiáltott egyet és belecsapott vértől pirosló tenyerével a puha, szétázott és megforgatott földbe. Ez azonban csak nem akarta lenyugtatni háborgó bensőjét.

„Miért vagyok ilyen tehetetlen? MIÉRT?!” kérdezte önmagától, ám egyre csak édesanyja szavai visszhangzottak elméjében: „Ez időről időre megtörténik, többek közt ezért is jó, ha van egy párod, aki megvéd ilyenkor...”

– Egy párom... – suttogta, alig hallhatóan Kiba. Úgy tűnt, mintha gondolatai segítségével egy teljesen más világba jutott volna.

Merengéséből az előtte megálló egy pár fekete csizma rántotta ki. Lassan felemelte a fejét és rápillantott Sesshoumarura. Egy örökkévalóságig ható percig csak nézték egymást, aztán a férfi egy kicsit lehajolt és kinyújtotta neki a kezét. Kiba meglepve tekintett előbb a segítséget felajánló karra, utána pedig az arcra. Aztán habozva megfogta Sesshoumaru kezét és el nem engedte a férfi tekintetét sajátjával, amíg felsegítette.

„A párom...”

– Kö-köszönöm – sütötte le végül szemeit, s leengedte maga mellé a karját.

Sesshoumaru azonban nem engedte őt el; csuklóját fogva közel húzta magához és szabad kezével végigsimított a nő nyakán, arrébb tolva az útból a vizes hajtincseket. Kiba megdermedt a mozdulatra, ahogy érezte, hogy a férfi váratlanul belefúrja arcát nyakának hajlatába. De mikor hosszú pillanatok múlva sem történt semmi több, picit végre megnyugodott. Lehunyta szemeit és fejét Sesshoumaru vállára döntötte, aki nem tudott betelni jegyese mámorító illatával. Így álldogáltak némán percekig a zubogó esőben; nem érdekelte őket, hogy bőrig áznak, vagy, hogy a kastély ablakaiból tökéletes kilátás nyílik rájuk. Számukra most csak a másik létezett.

Óráknak tűnő percek után a férfi végre válaszolt:

– Nincs mit megköszönnöd... – Kiba meglepetten nyitotta ki szemeit. – Megígértem, hogy megvédelek... –a nő egy kicsit elhúzódott tőle, hogy megláthassa az arcát. Sesshoumaru is kinyitotta gyönyörű aranysárga szemeit, tekintete pedig meglágyult, ahogy jövendőbelijére nézett és közelebb hajolt hozzá –, Kiba.

Arcuk már olyan közel volt egymáséhoz, hogy szinte összeért az orruk. A lány hirtelen nagyon zavarba jött így egy kicsit hátrébb húzódott:

– Köszönöm! – hadarta és egy gyors puszit nyomott Sesshoumaru arcára, menekülőre fogva aztán a dolgot.

Azonban nem úszta meg ennyivel; a férfi sem volt rest, s nemhogy nem engedte el Kibát, de magához rántotta, s a nőnek még megnyikkanni sem volt ideje, ajkait a férfi máris foglyul ejtette sajátjaival. Kiba szemei elkerekedtek a döbbenettől, de aztán lassan lehunyta őket, kiélvezve a pillanatot. Karjait óvatosan felemelte, amik szinte maguktól Sesshoumaru nyaka köré fonódtak, miközben a férfi gyengéden az ő arcán tartotta egyik kezét, amivel még közelebb húzta magához.

Az eső csak pergett körülöttük, de ők tudomást sem vettek a külvilágról. Mindketten élvezték, hogy együtt lehetnek és ebben a pillanatban szabadnak érezték magukat; nem kötötték őket szabályok. Már nem számított, hogy szüleik akarták őket egy párnak, csak azt tudták, hogy ők is ezt akarják.

Amikor hosszú idő után szétváltak, levegőért kapkodva, mélyen egymást szemébe néztek és úgy tűnt, kölcsönösen keresnek valamit a másik tekintetében. Aztán Sesshoumarué lejjebb csúszott, és...

– Te perverz! – csattant Kiba pofonja, amint észrevette, miben gyönyörködik jövendőbelije.

Összefogta maga előtt teljesen átázott és az alakján csüngő kimonóját és dübörgő léptekkel ott hagyta az esőben időközben szintén bőrig ázó kutyaszellemet.

„Ekkora egy idiótát! Miért kell a férfiaknak minden szép pillanatot így elrontaniuk?!” füstölgött magában Kiba, amint beviharzott az előcsarnokba. Fel sem tekintve, felrohant a lépcsőn.

– Kiba, merre jártál? Csuromvizes vagy! – hallotta valahonnan édesapja hangját.

– Kint – felelte morcosan, azzal becsapta maga mögött szobája ajtaját.

– Ostoba fráter! Mégis ki engedte meg neki, hogy oda nézzen?!

Dühöngve lekapkodta magáról a ruháját és becsörtetett a fürdőszobájába. Megkönnyebbülve vette tudomásul, már egy forró fürdő várja, azonban ez vajmi keveset segített borús hangulatán. Elfojtott dühe még akkor is látszott mozdulatain, mikor beült a kádba és a szélére hajtotta a fejét, hogy lenyugodjon kicsit.

Percek múltán idegesen ült föl és kezdte el súrolni magát.

– Idióta pasi... mégis hogy merészeli, hogy miközben én a szemébe nézek a melleimet bámulja??? – mormogott szüntelen, miközben a cseresznyevirág-esszenciát bedörzsölte bőrébe. – Pedig az a csók... – itt elakadt a szava és mozdulatlanná dermedt.

Óvatosan megérintette bizsergő ajkait – szinte még mindig érezte, ahogy Sesshoumaru megcsókolja őt. Álmodozva nézett maga elé, azonban nem látott semmit sem: gondolatban ismét lent járt a kastély vizes kertjében, Sesshoumaru karjai közt...

Gyorsan megrázta a fejét és folytatta a mosakodást.

– Perverz – döntötte el félhangosan, majd egy hamiskás mosoly kíséretében hozzátette, amint felrémlett lelki szemei előtt a férfi pofon utáni meglepett arca:

– De azért egy cuki perverz...

Sesshoumaru még pillanatokkal később is döbbenten állt ott, egyhelyben, csupán akkor mozdult meg, hogy tenyerét rátegye sajgó orcájára, mikor Kiba alakját elnyelte a kastély hatalmas bejárata. Felszisszent, ahogy hozzáért egyre pirosodó arcához.

„Talán mégis inkább a nyafka hercegnőknél kellett volna maradnom... ők nem ütnek ilyen keményet...” töprengett magában, ahogy lassan megindult visszafelé az épületbe – semmi kedve sem volt még jobban elázni. Így is csupa víz volt már!

Morcosan baktatott fel a szobájába, hogy aztán vegyen egy forró fürdőt és lenyugtassa piros arcát, melyről még mindig nem múlt el az a csiklandós érzés, ami akkor jelent meg, mikor megkapta a pofont. Pedig alig pár pillanattal előtte még egy ártatlan puszit nyomott rá Kiba! Viszont annak lágy bizsergését elnyomta a pofon csattanós érzése...

Hosszas ázás után kikecmergett a fürdőkádból és megszárítkozván átöltözött. Odasétált az ablakhoz és kipillantott rajta; még volt pár óra vacsoráig. Rengeteg ideje volt még addig. Sóhajtott egy mélyet, ahogy a délutánra visszagondolt.

– Kagura... – mormolta. – Mit akart Naraku Kibától...?

Abban biztos volt, hogy ahol Kagura megjelenik, ott Narakunak is benne van a keze a dologban. Azonban sejtelme sem volt róla, mire kellett volna nekik Kiba. „Tudják netán, hogy a mennyasszonyom és ezért...?” megrázta a fejét, ahogy elvetette az ötletet; ám hiába, az azonban még mindig ott motoszkált agya hátsó zugaiban.

Aztán eszébe jutott, Kiba hogyan próbálta kivédeni a Sárkánykígyók táncát. Igen látványos bemutató volt, azt el kellett ismernie, csak kár, hogy kudarcba fulladt... „Elképesztő ez a nő... nagy ereje van, de ebből csak keveset mutat.” a felhők közt kikukucskáló Nap fénye ráesett Sesshoumaru még mindig enyhén piros arcára, ő azonban továbbra is elgondolkozva figyelte a tájat. „Biztos vagyok benne, ha nem lenne olyan állapotban, amilyenben van, gond nélkül elintézte volna a szélboszorkányt...” egy keserű mosoly jelent meg szája szegletében a következő gondolatra: „Igen, ez biztos... ha képes ilyen erőseket ütni még így is...”

Folytatása következik...