8. rész: Az utolsó éjjel

A vacsora csendben telt, viszont utána Shiwue nagyúr beszélni kívánt a lányával négyszemközt.

– Kiba – kezdett bele egy mély levegővétel kíséretében.

A hercegnő felé fordult és figyelmesen hallgatta, miközben letelepedett a dolgozószoba egyik székébe. Apja azonban nem ült le, ő hátrakulcsolt kezekkel járkált fel-alá; úgy tűnt, mintha ideges lenne.

– Lányom, az utóbbi időben történtek furcsa és veszélyes dolgok – fogott bele mondandójába a nagyúr, mire a megszólított egy apró bólintott, azonban nem szólalt meg. – Az egyetlen közös momentum ezekben, hogy a támadások mind-mind feléd irányultak.

Shiwue-sama feszülten várta lánya reakcióját, azonban Kiba tekintetéből semmit sem tudott kiolvasni, lányának még csak az arcizma sem rándult. Pedig apja most a legveszélyesebb területre kívánt lépni.

– Ezért úgy döntöttem – miután beszéltem Sesshoumaru-sannal –, hogy minél előbb el kell indulnotok Nyugatra.

– Megtudhatnám, miért? Apám... – Kiba most szólalt meg először a beszélgetés alatt, s – habár hangja közömbösen hangzott – belül hatalmas vihar dúlt lelkében.

– Nyugat Sesshoumaru-san szerint jobban védhető és ezt én is belátom... – sóhajtott Shiwue nagyúr, s az eddig láthatatlan ráncok, melyek a gondokat jelezték, hirtelen szembeötlöttek Kibának. Pedig már napok óta egyre nyúzottabb volt arca az aggodalomtól, amit érzett felesége és gyermeke iránt. – Minél előbb elindultok, annál hamarabb leszel nagyobb biztonságban, kislányom.

– Értem – biccentett Kiba, azonban képtelen volt elvonatkoztatni attól a kellemetlen gondolattól, mely a szívét szorította: „Ha elmegyek, mindenki nagyobb biztonságban lesz itt... talán Haha-ue is hamarabb felépül...” és ez az utolsó gondolat volt az, ami elhatározta a cselekvésre.

Kérdően tekintett apjára, aki intett, hogy több mondanivalója nincs, így Kiba biccentett és kivonult a szobából, egyenesen sajátja felé véve az irányt. Útközben Sesshoumaruba botlott – szó szerint, de ezúttal nem volt szüksége rá, hogy a férfi segítségével tartsa meg egyensúlyát.

– Oh... bocsánat, nem láttalak, siettem – sütötte le szemeit Kiba.

– Nem történt semmi –rázta meg a fejét jegyese. Még egy hosszú pillanatig őt nézte fürkésző tekintetével, de aztán elindult abba az irányba, ahonnan a lány jött.

– Sesshoumaru... – szólította meg halkan Kiba, félig a férfi felé fordulva.

– Hm? – pillantott vissza rá a szeme sarkából a megszólított.

– Mikor... mikor indulunk...? – kérdezte óvatosan a nő, félve a választól.

Egy kis szünet után érkezett csak meg a felelet; úgy tűnt, Sesshoumaru azt mérlegeli, mit mondott Shiwue nagyúr a lányának:

– Holnap hajnalban; a Nap első sugaraival – mondta aztán, azzal tovaindult, de még hátraszólt a válla felett:

– Készítsd össze a legszükségesebb holmijaidat; a többit majd utánunk küldik.

– Hai – bólintott Kiba, azzal felsietett a szobájába.

Félúton pakolás közben a hercegnőt kopogtatás zavarta meg. Tora állt az ajtóban:

– A nagyúr küldött, hogy összekészítsem a csomagját.

– Melyik? – a szolgálólány pislogott néhányat, majd Kiba sóhajtott. Úgyis biztosan az apja volt az.

– Köszönöm, Tora, de nincs szükségem a segítségedre. Egyedül is megy.

– De a kisasszony apja...

– Tora.

A lány nyelt egyet, ahogy Kiba szemei vészesen megvillantak és jobbnak látta hallgatni.

– Jól van – biccentett a hercegnő. – Most pedig menj a dolgodra... eredj, én ezt elintézem!

– Na de...

– Menj!

Tora sűrű sóhajok közepette bólogatott, végül eltűnt a folyosó következő fordulóján. Kiba csak mosolyogva megcsóválta a fejét, azzal behúzta maga mögött az ajtót és folytatta a pakolászást.

Elégedett mosollyal az arcán nyúlt el ágyán, majd magára hajtotta vékony selyemtakaróját. Egy mély sóhajtás kíséretében pedig végre álomra hajtotta a fejét.

Az este főképp pakolással telt a lány részéről, aztán pedig meglátogatta édesanyját, aki, úgy tűnt, már jobban van. Habár Kiba megérzései valami furcsát jeleztek számára, ő nem törődött vele, boldog volt, hogy Kakero asszony egészségesebbnek látszik. Csak erre tudott gondolni, még akkor is, amikor várta, hogy megnyugtató álmot hozzon az éj.

A beszélgetés, amit viszont szüleivel hármasban töltött el, szintén eszében maradt, de ezzel kapcsolatos gondolatai háttérbe szorultak, ahogy felderengett előtte édesanyja kipihent, szép arca.

Lényegében az esküvőről volt szó; aminek az új körülmények miatt a Nyugati Palota ad majd helyet, de sajnos a bált, amit rendeztek volna a lány szülei, azt nem fogják tudni megtartani – az tökéletes alkalom lenne a támadásra. Sok nemes démon egy helyen, minimális fegyverzettel és a legkényelmetlenebb ruhákban...

Kellemes álmából valami zaj ragadta ki. Kiba azonnal éber volt, szemeit viszont még nem nyitotta ki; légzését pedig hagyta, hadd maradjon lassú, mintha még mélyen aludna. Hallotta, valaki közelít felé, s azt is érezte, hogy ennek a személynek erős az aurája. Habár nem tükrözött ártó szándékot, a lány mégis azonnal támadt, mikor megérezte, az idegen megérinti az arcát.

Rávetődött az ismeretlenre és még ugyanazzal a mozdulattal kihúzta a tőrt, amit párnája alatt tartott. A betolakodón landolt, akit a földhöz szegezett, torkához pedig a míves markolatú pengét nyomta.

 – Hikari – suttogta a lány határozottan, mire egy halvány, ezüstös derengés fogta körbe alakjukat, mely úgy tűnt, egy apró pontból árad a lány feje felett.

Kiba szikrázó tekintettel meredt az alatta fekvő személyre, majd mindez meglepettségbe váltott át, mikor meglátta, ki is az:

– Sesshoumaru?!

– Igen – morogta a férfi, aztán résnyire összeszűkített szemeivel a még mindig nyakához szegeződő tőrre pillantott:

– Veszélyes dolog ilyet tartani az ágyadban. Bármikor megölhet.

– Ez? – kezdett el hadonászni a pengével Kiba. – Ja, nem, csak elővigyázatosság.

Sesshoumaru felvonta egyik szemöldökét, melyhez vészesen közel került a tőr.

– Lennél szíves nem az arcom előtt lóbálni...?!

– Oh... jaj, bocsánat – felelte a lány, azzal a háta mögé dugta a fegyvert.

Csend következett.

– Igazán meggyőző a marasztalásod, de jobban élvezném, ha nem a földön lennénk... – szólalt meg Sesshoumaru, miközben egy apró gonosz mosoly jelent meg szája szegletében.

Kiba pislogott néhányat, aztán összeszűkítette a szemeit, majd pedig érezte, kezd elvörösödni, így eloltotta a fényt, ő pedig lemászott a férfiről, egy alig érthető „perverz” szót motyogva; tőrét azonban továbbra is a keze ügyében tartotta:

– Különben is, megmondanád, mi a frászt kerestél itt az éjszaka közepén?! – a lányt nem érdekelte, ha tiszteletlen. Fáradt volt és nyűgös, amiért feleslegesen felébresztették. – Hogy minek köszönhetem, hogy felriasztasz az álmomból?

Sesshoumaru mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta, hogy lenyugtassa idegeit, miután feltápászkodott az ágy mellől.

– Csupán azért jöttem, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy túléled az éjszakát. A veszély még mindig nem múlt el.

Néma csend, majd Kiba meghökkent hangja hallatszott, amint a hercegnő közelebb lépett:

– Te aggódtál értem...?

Még mélyebb csend, aztán kisvártatva megérkezett a válasz is:

– Ne bízd el magad! Csupán rosszul venné ki magát a dolog, ha még arra sem lennék képes, hogy megvédjem a jövendőbelimet. Ez kötelesség, semmi több.

– Hn – a nő felszegte a fejét, azzal elindult felé. – Menj arrébb – utasította hidegen.

Sesshoumaru odébb lépett, de azért morogva megkérdezte:

– Miért?

– Mert szeretnék aludni, persze, csak ha nincs ellene kifogásod, uram – felelte ridegen Kiba, a férfi felé pillantva, aki valami érthetetlent motyogva elfordult.

A lány bebújt az ágyba, azonban Sesshoumaru tekintete elkapta azt a mozzanatot, amikor jegyese a tőrt visszatette párnája alá.

– Arra nincs szükség. Egész éjjel itt leszek.

– Pont ezért, nagyobb biztonságban érzem magam, ha ez nálam van – válaszolta még mindig sértődötten Kiba, azzal elfordult, s lassan át is araszolt nagy ágyának távolabbi végére, mindvégig a párna alatt vonszolva maga után tőrét.

Egy halk, gondterhelt sóhaj hagyta el ajkait, ahogy lehunyta szemeit, felkészülve egy felületes alvásra, ami végül nem sikerült neki, mert zavarta, hogy nem hall semmi neszt, s azt sem tudja, merre lehet a férfi a szobában.

Morgolódva felkönyökölt és félig visszafordult az alakhoz, aki még mindig az ágy mellett állt, a falnak támaszkodva. Kiba még egy darabig némán figyelte, de aztán nem bírta tovább:

– Most egész éjjel ott fogsz ácsorogni?

– Igen.

Sóhaj.

– Miért? – kérdezett vissza erre Sesshoumaru.

– Mert zavar.

– Aha.

– Aha – egyezett bele Kiba is, azonban a férfi még mindig mozdulatlanul állt ott, csukott szemmel. Jövendőbelije akár azt is hihette volna, hogy alszik, ha nem tudta volna pontosan, hogy éberen figyel minden apróságra környezetében.

Egy újabb gondterhelt sóhaj szakadt ki a lányból, ahogy hátrahanyatlott párnáján és a plafont kezdte el bámulni.

– Ne csináld.

– Mit? – nyitotta ki végre aranybarna szemeit Sesshoumaru, melyek szinte világítottak a vaksötétben. Tekintetét érdeklődve a lányra emelte, azonban figyelmét nehezére esett összpontosítani a beszédre, ahogy pillantása tovasiklott a nő formás idomain.

– Ne ácsorogj már ott!

– Ácsorogjak arrébb?

– Grr... – Kiba bosszankodva ismét tüntetőleg hátat fordított neki, magában mérgelődve. –Így nem tudok aludni!

– Én viszont nem hagylak magadra.

– Remek – szaladt ki a szarkasztikus megjegyzés a nő száján. – De ha nem tudom kipihenni magam, le foglak lassítani és azt Te nem szeretnéd.

– Nem tudhatod, mit szeretnék.

– Mondd csak, mi értelme van ennek a beszélgetésnek egyáltalán? – csattant föl a lány, türelmét vesztve. – Elegem van, hogy nem hagysz aludni! – tette hozzá nyűgösen, azzal belefúrta fejét a párnájába. – Ne álldogálj már ott!

Hosszas csend követte szavait, mely kínosra nyúlt, ő pedig nem tudta, hogyan reagáljon. Várta, hogy kap egy újabb elmés megjegyzést a férfitól, vagy, hogy az kimegy a szobából – bár sejtette, ez utóbbi úgyse történne meg. Annyira már megismerte őt, hogy tudja, ha Sesshoumaru valamit a fejébe vesz, akkor azt véghez is viszi.

Egy mély sóhaj szakadt ki belőle; valószínűleg ezért nem hallotta a ruhák halk susogását és nem érezte, ahogy megmozdul mellette az ágy. Fejét kiemelte a párnából, s most elgondolkodva tekintett ki az ablakon; a Hold ezüstös fénye megbabonázta őt.

Egyszeriben csak arra lett figyelmes, hogy egy kar körbefonja a derekát, majd közelebb húzza egy erős mellkashoz. Kiba lélegzete bennakadt, ahogy teste megrándult az érintésre.

– Így már jobb...? – suttogta egy mély hang a fülébe, azonban ő még mindig megdermedve feküdt, agya teljesen leblokkolt.

Aztán már nem bírta tovább: vennie kellett egy mély levegőt, s ekkor, mintegy varázsütésre, zakatolni kezdtek elméjében a gondolatok. Döntött és villámgyorsan a párnája alá nyúlt, előkapva tőrét, majd, még ugyanazzal a lendülettel megfordult és szembe találta magát egy izmos mellkassal, melyet nem fedett ruha. Egy pillanatra ismét megállt körülötte az idő, de aztán kipislogta a meglepetést és szúrós szemekkel pillantott fel jövendőbelijére. Tőrének hegye ismét csak a férfi torkára mutatott.

– Lennél szíves abbahagyni ezt? – kérdezte apró bosszankodással a hangjában Sesshoumaru.

– Lennél szíves békében aludni hagyni engem? – vágta rá azonnal, hasonló hangsúllyal a nő.

Egy hosszú pillanatig még mindketten mérgesen meredtek egymásra, majd a férfi összeszűkítette szemeit, úgy tekintett Kibára, aki rögtön utánozta. Alig egy szívdobbanásnyi idővel később két halk, ámde fenyegető morgás visszhangzott a szoba falai közt. Aztán, mielőtt még a nő megdöbbenhetett volna, Sesshoumaru kikapta szabad kezével a tőrt a lány szorításából és ledobta maga mögé, a földre.

– Hé! – kapott utána Kiba; de már hiába.

Durcásan nézett a férfira, aki még mindig bosszankodva tekintett a karjaiban tartott nőre. Egy hosszú pillanatnyi feszült csend következett, amit ezúttal a nagyúr tört meg:

– Ne légy buta! – szólt rá. – Nem teszek semmit.

– Aham – fordította el tekintetét Kiba, majd kis idő múltán újra felé emelte. – És mégis miért kéne hinnem neked...?

– Tudod, hogy a szabályok úgysem engedik...

– Hát persze. És azt engedik, hogy ide belopózz és megless, miközben az igazak álmát alszom? – kérdezett vissza csípőből a nő, ám a férfi felelete csak még jobban felbosszantotta:

– Azt nem tiltja semmi.

– Argh! Neked mindenre van válaszod??? – bukott ki a lányból.

– Hm. Maradj csöndben és aludj!

– Ne parancsolgass nekem! – bökdöste meg mutatóujjával a férfi mellkasát Kiba. Sesshoumaru felvonta egyik szemöldökét és letekintett a nő kezére. Jegyese mérgesen nézett fel rá, aztán a nagy csöndben, mely feszélyezte, elkövette azt a hibát, hogy ő is lepillantott.

– Öh... – az izmos mellkas látványa ismét zavarba hozta, ő pedig gyorsan elvette mutatóujját róla, és egy „Argh! Hagyjál békén!” kiáltás kíséretében ismét hátat fordított Sesshoumarunak.

Halk kuncogás ért el füléhez, mire ő csak bosszankodva a szemeit forgatta, egy mély sóhaj kíséretében. Egy idő múltán lehunyta szemeit és – maga is később meglepődött rajta, de – álomba merült.

A férfi közelebb hajolt hozzá, mikor a hercegnő légzése végre egyenletessé vált, de úgy tűnt, tényleg elaludt. Egy halvány mosoly jelent meg arcán, ahogy nézte az álmodó szépséget, majd pedig, még mielőtt felfoghatta volna, mit is csinál, egy kedves puszit nyomott Kiba arcára. Mosolya immár látható volt, mikor a nő elégedetten sóhajtott egyet és az ő szája is óvatosan felfelé görbült.

Visszafeküdt és egy kicsit közelebb húzta magához a nőt, vigyázva, nehogy felébressze őt. Fejét Kiba nyakába fúrta: élvezni akarta édes illatát.

Így aludt el Sesshoumaru, Nyugat nagyura, karjai közt jegyesével.

Folytatása következik...