11. rész: Csak egy átlagos nap vége...

Késő délután végre egy kis halászfalun vezetett keresztül az útjuk. A település egy hatalmas folyó mellé épült és meglepően gazdagon virágzott csekély méretei ellenére. Ám halandók lakta volt, így nem csoda hát, ha a helybeliek félve tekintgettek a közelítő szellemek felé, miközben azok nem törődve a rémülettel teli pillantásokkal, végigsétáltak a főutcácskán. Sesshoumaru szemei szüntelen pásztázták a környéket – hogy veszélyt keresve vagy valami mást, azt Kiba nem tudhatta. Végül azonban úgy tűnt, rálelt a helyre, ami érdekelte:

– Gyere – ragadta meg finoman jegyese karját, azzal húzni kezdte egy közeli kunyhó felé.

Kiba gyanakodva felvonta egyik szemöldökét, ahogy gyenge youkit érzett kiáramolni az épületből. Ezt bizonyára a férfi is észrevehetette, mert vetett rá egy biztató pillantást, amitől a hercegnő egy kicsit megnyugodott és engedelmesen követte őt – ám korántsem kétkedés nélkül.

Elhúzva a gyékényt, mely az ajtót fedte, Nyugat Ura belépett a kunyhócskába, nyomában szorosan jegyesével.

– Takeda! – kiáltotta, hogy belezengett az egész kis tákolmány. –Takeda!

Motoszkálás hallatszott a padló alatt, igaz, csak egy pillanatra, így a figyelmetlen szemlélő akár azt is hihette volna, hogy csupán képzeletének szüleménye az egész – azonban közel sem ez volt az igazság. Sesshoumaru arcán egy fintor jelent meg – valahol az önelégült vigyor és az undor között –, majd pedig beljebb lépett:

– Tudom, hogy ott vagy lent, Takeda, semmi értelme rejtőzködnöd előlem!

Néma csend, majd valami érthetetlen motyogás hallatszott lentről, végül pedig ismételten neszezés, melyet a padlóból felvágódó titkosnak szánt csapóajtó nyitódása kísért.

– Áh, Sesshoumaru-sama! Hát mit szél hozott? De rég jártál már az én szerény hajlékomban! – kászálódott ki egy alak a nyílásból.

Úgy nézett ki, mint egy halandó, úgy is viselkedett: állandóan valami sületlenségről hablatyolt, ráadásul egyfolytában... Most is csak folyt belőle a szóáradat:

– Mit tehetek érted? Mire véljem látogatásodat? És nehogy azt hidd, Sesshoumaru nagyúr, én nem rejtőztem senki elől, csupán... hát... – Takeda feszengve megvakarta a tarkóját.

– Csupán? – hallatszott Sesshoumaru jéghideg hangja, ám Kiba látta a szemében bujkáló szórakozás halvány csillogását. Élvezte, hogy így vergődik ez a szerencsétlen alsóbbrendű démon, pedig csak szócsatáztak.

– Csupán... hát, tudod, Sesshoumaru-sama, az úgy volt, hogy leesett oda a...

– Elég, Takeda – rázta meg a fejét a nagyúr. – Másért vagyunk itt.

Mintha eddig láthatatlan lett volna, de már eltűnt volna az őt rejtő illúzió, Takeda hirtelen meglátta a hercegnőt.

– Ó, ki ez a szép hölgyemény, ha szabadna megtudnom...? Talán egyik ágyasod, Sesshoumaru-sama? Mert az esetben szívesen igényt tartanék rá...

– Csöndet, Takeda! – kiáltotta mérgesen Sesshoumaru. Pontosan látta, hogyan villantak meg a nő szemei az „ágyas” szóra. – Ő a jegyesem!

Hogy ezt alátámassza, morogván közéjük lépett. Lefordítva egyszerűbb nyelvezetre: „El a mancsokkal tőle, mert már foglalt!”

– Ugyan már, Sesshoumaru... – tapogatta meg jövendőbelije vállát Kiba. – Ne légy ilyen féltékeny, csak, mert valaki szólt hozzám egy-két szép szót...

A taiyoukai szemei haragosan csillantak meg, ahogy a nőre pillantott. Tekintete semmi jót nem ígért, ha a hercegnő folytatja tovább. Ő viszont, mintha mindebből semmit se vett volna észre, körbelépte a férfit, és a házigazdához fordult:

– Üdvözletem, Kiba vagyok – biccentett.

– Ó, milyen jóravaló teremtés! – fogta meg a nő kezeit a szellem, majd közelebb hajolt a lányhoz:

– Ha esetleg Sesshoumaru nem válna be, nálam mindig van számodra hely, kedves... – kacsintott rá egyik keresztbeálló szemével, miközben fogatlan vigyorát a nőre meresztette. Ugyancsak öregségének volt betudható őszülő halántéka, azonban Kiba még csak találgatni sem mert, vajon ugyanettől-e olyan sárgás a bőre színe...

Még mielőtt azonban a nő válaszolhatott volna az ajánlatra, jövendőbelije tisztes távolságra sodorta őt a vénülő démontól, s fejbe kólintotta azt.

– Most már elég legyen a szórakozásból, Takeda! – mordult rá dühösen, Kibát maga mögé söpörve. – Egy haorira van szükségünk!

– Ó, nahát, Sesshoumaru-sama, hát miért nem ezzel kezdted, rögtön keresek is egyet... – villámsebességgel eltűnt a veremben, még mielőtt szólhattak volna. Alig egy pillanat múlva viszont már vissza is tért, karjában egy míves, nagyon jó minőségű, selyem felsőruhával.

– Khm... – hallatszott Kiba köhécselése Sesshoumaru mögül, majd előbújt az arca is, ahogy a férfi válla mellett kikukucskált. – Nekem lenne...

– Ó, jaj, Sesshoumaru-sama, hát miért nem szóltál, hogy női haorit keresel? Ejj-ejj... – morgolódott magában az öreg.

– Mondtam volna, csak... – az öreg eltűnt a padló alatt – nem hallgattál végig – sóhajtott gondterhelten a nagyúr.

– Ne bosszankodj ilyen semmiségeken... – érintette meg lágyan a férfi vállát Kiba, majd óvatosan ráhajtotta a fejét. – Nem érdemes rá...

Sesshoumaru vetett egy oldalpillantást a nőre, aki várakozva tekintett a csapóajtó irányába. Aztán gondolt egyet és átkarolta őt, közelebb húzva magához. Kiba felpislogott rá, aztán lágyan elmosolyosodott.

Ekkor lépett fel a lépcsőkön Takeda.

– Ó, milyen édesek vagytok! Emlékszem én is, mikor még fiatal voltam, az én drág...

– Takeda! – szólt rá Sesshoumaru. – A haori.

Kiba elnyomott egy halk kuncogást, miközben lassan kibontakozott jegyese karjából és az öreg démon elé lépett, hogy átvegye a felsőt.

– Arigat... – a hercegnő nem fejezte be, mert nem tudta átvenni az anyagot. Kérdően tekintett a haorit szorongató Takedára.

– Nem próbálod fel, kedves hölgy?

– Miért is ne...? – mosolyodott el Kiba. – Ha mutatsz egy olyan helyet, ahol...

– Ugyan, ne szégyellősködj, engem nem zav... ÁÚ! – kiáltott fel az idős youkai, ahogy megérezte a feje búbján a hercegnő ütését.

– Ami sok, az azért már sok! – kiáltotta egy dühös vicsorgás kíséretében a nő, azzal kikapta Takeda kezéből a felsőt és elvonult Sesshoumaru mögé, aki végig követte tekintetével. Feltartotta maga előtt a ruhadarabot, s úgy látta, megfelelő a mérete:

– Szerintem jó lesz... megyünk, Sesshoumaru?

A kutyadémon biccentett, majd vetett még egy mérges pillantást Takedára, aki még mindig a púpját ápolgatta. Odadobott neki néhány aranyérmét, azzal Kibával együtt kiléptek a kunyhóból.

– Köszönöm, Sesshoumaru-sama! Bármire szükséged van, csak nyugodtan keress meg engem...! – kiáltott utána Takeda, azonban a következő pillanatban már eltűnt csapóajtója alatt.

Kintről mindenféle zajok szűrődtek be; előbb kiáltások, majd végül mintha Sesshoumaru energiaostora pattant volna.

– Fenébe is, Sesshoumaru-sama... már megint kereshetek egy új falut magamnak – sóhajtott szomorúan csendes magányában, a verem fekete mélységeiben Takeda.

– Baka ningen – jelentette ki hidegen Sesshoumaru nagyúr, ahogy az energiaostor aranyos-zöldes fénye eltűnt ujjaiban.

Kiba nem szólt semmit sem, de azért megértette, miért mondta ezt jegyese: alighogy kiléptek Takeda kunyhójának ajtaján, a falusiak rájuk támadtak, anélkül, hogy bármit is tettek volna. Csupán azért, mert... szellemek voltak. A hercegnő szomorúan sóhajtott egyet, ahogy eltávolodtak a kis településtől.

– Na végre! – csalt egy mosolykát Kiba arcára a dúsan burjánzó bokor, ahogy eltűnt mögötte. Alig egy szívdobbanásnyi idő után elő is bukkant, immáron új haorijában. Ennek is bő ujja volt, azonban ez nem sötétkék volt, hanem bordó, sőt, ezüstszín virágok is mintázták, amik hasonlatosak voltak Sesshoumaruéhoz.

A férfi felsőjét szépen összehajtogatva lépkedett oda hozzá.

– Köszönöm szépen – mosolygott Kiba, s egy kicsit meg is hajolt.

Sesshoumaru levette a páncélját, mire a nő ráborította a haoriját és elsimítgatta rajta az apró ráncokat. Aztán, amíg a férfi eligazgatta magán felsőjét és a páncélzatát, addig ő is ellenőrizte fegyvereit. Legnagyobb megkönnyebbülésére már alig érezte a sérülést a hátán – már csak egy kicsit zavarta. „Kis szerencsével reggelre teljesen el is múlik...” gondolta boldogan.

Miután a nagyúr felöltötte páncélzatát is, újból útra keltek. „Mmm... még mindig érezni rajta Kiba illatát...” észre sem vette, de egy apró mosolykezdemény jelent meg szája szegletében, ahogy mélyen beszívta jegyesének kellemes illatát, mely körbelengte.

– Mi az? – nézett rá kíváncsian a hercegnő, akinek viszont ez a kis mosoly nem kerülte el a figyelmét.

– Hm?

– Mosolyogsz – válaszolta Kiba, lassacskán ő is elmosolyodva.

– Én...

Sesshoumaru le akarta tagadni, azonban, ahogy a nő felé fordult, mégsem tette.

– Többször is tehetnéd ezt.

– Mármint...

– Mármint a mosolygást! – felelte ártatlanul jegyese, viszont arcán halvány pír jelent meg, ahogy elkapva tekintetét még megjegyezte:

– Jól áll neked...

A férfi megdöbbenve meredt rá.

– Tényleg... – motyogta Kiba, egyre pirosabb orcákkal, miközben visszafordult felé mosolyogva.

Aztán Sesshoumaru...

– Na, nem azt mondtam, hogy vigyorogj! – nevetett rá a hercegnő, megbökve egy kicsit a férfit; hirtelen minden pír eltűnt az arcáról.

A nagyúr mordult rá egyet, azonban Kiba továbbra is csak kuncogott. Sesshoumaru mogorván összehúzta a szemét. „Nem fél tőlem. És csak játszik...” A nő nevetése alábbhagyott, azonban vidámsága továbbra is tartott. „De ha nem tisztel, akkor nekem kell megtanítom rá, hol a helye...”

– Ne légy olyan morcos, szép ez az este... – lépett mellé Kiba és karolt belé.

„Sosem fogom megérteni a nőket...” sóhajtott magában Sesshoumaru, de azért közelebb húzta magához jegyesét.

– Hát ez...pompás... – morogta Kiba szipogva, ahogy rohantak az eső elől.

Hamarosan már úgy ömlött, mintha dézsából öntenék, ráadásul a szél is felerősödött. A távolban mennydörgés hallatszott és hirtelen leesett a hőmérséklet. Balszerencséjükre éppen egy sík vidéken haladtak, ahol a fák védelmező, sűrű koronái alá sem bújhattak a kövér vízcseppek elől. De így legalább kevesebb esély volt rá, hogy egy kerge villám őket célozza meg.

– Ott! – mutatott a nő a távolba. – Egy épület... talán kunyhó – állapította meg, miután hunyorogva próbálta kivenni az eső által elmosott formát, aztán Sesshoumaruhoz fordult:

– Látod?

A férfi csak biccentett, aztán még gyorsabb sebességgel kezdett el száguldozni. Jegyese követte példáját és pillanatokon belül már mindketten az elhagyatott házban pihentek.

– Végre! – sóhajtott Kiba. – Már nem csöpög a fejemre az eső...!

Sesshoumaru gyanakodva mérte fel a kis kalyibát, végül mégis úgy döntött, elég biztonságos ahhoz, hogy levegye a páncélját. Kiba érdeklődve tekintett körbe:

– Valószínűleg halandók laknak itt – szimatolt bele a levegőbe is. – De már jóideje elutaztak... szerintem itt maradhatunk éjszakára; ahogy elnézem ezt a vihart, reggelig biztos nem áll el...

– Egyetértek – bólintott a férfi is.

– Sajnos az étel, amit csomagoltam, elázott – állapította meg lehangoltan Kiba, ahogy kibontotta a kis zsákocska száját. – Attól tartok, ma halandó étket eszünk; feltéve, hogy maradt itt valami ehető...

– Én kerítek tüzifát.

– Jó...

Alig fél óra múlva már mindketten ott melegedtek a tűzhely körül, aztán Kiba feltápászkodott és nekilátott valami vacsora elkészítésének. Talált néhány használható hozzávalót, és próbált azért a démonokéhoz minél hasonlatosabb ennivalót összehozni. Még a felénél sem tartott, mikor érezte, hogy Sesshoumaru feláll és elindul az ajtó felé. Kérdő tekintettel nézett rá.

– A fa nem fog kitartani egész éjjel... és ma kivételesen hideg lesz a vihar miatt – magyarázta, azzal kilépett a kegyetlen külvilágba.

Kiba sóhajtott egyet, folytatva munkáját. A kutyadémon nem sokkal később vissza is tért; két ölnyi tűzrevalót hozva.

– Ennyinek már elégnek kell lennie.

A hercegnő bólintott egyet:

– Mindjárt készen vagyok.

Valóban, hamarosan már tálalt is.

– Sajnos mást nem sikerült találnom, úgyhogy be kell érnünk ezzel a szegényes vacsorával – nyújtotta Sesshoumaru felé tálját, aki az egyik sötét sarokban ült, hátát a hideg és nedves, fából készült falnak vetve.

A tálban mindössze egy nagy rizsgombóc volt, egy kisebb szelet hússal. A férfi Kibáéba nézett:

– Te nem eszel húst?

A hercegnő megrázta a fejét, miközben visszasétált a helyiség közepén lévő tűzhelyhez.

– Én megelégszem a rizzsel; szoktam néha ilyet enni, és nagyon laktató tud lenni...

Néma csendben telt a következő néhány pillanat, amíg Kiba újból meg nem szólalt:

– Nem jössz... ide?

A válasz késve, némi neszezés után érkezett meg.

– Hm?

„Már, ha nevezhetjük ezt feleletnek...” forgatta némán a szemeit a nő.

– Csak azért gondoltam, mert itt melegebb van és tudom, hogy a falak nyirkosak és hidegek. Majdnem olyan, mintha kint ülnél a viharban...

Pálcikák elgondolkozott motoszkálása hallatszott; majd Kiba hallotta, amint Sesshoumaru feltápászkodik és látta, amint mellé ül. Aztán a hercegnő meglepve pillantott le táljára, ahogy a férfi a húsdarabja felét belerakta. Értetlenkedve tekintett rá.

– Szükséged lesz rá, edd csak meg.

Kiba még egy szívdobbanásnyi ideig némán fürkészte jegyese arcát, de aztán elmosolyodott:

– Doumo! – azzal megette a húst a maradék rizsével.

Miután befejezték a vacsorát, még órákig csendben ültek egymás mellett, csupán a vörösen-sárgán táncoló lángnyelveket figyelve. Aztán Kiba egyre laposabbakat kezdett pislogni, s sűrűn el kellett nyomnia ásításait is. A fények lágyan csillantak páncélzataikon, fegyvereiken, álmos hangulatot kölcsönözve a légkörnek; a tüzifák egyenletes pattogása pedig egy altatódalnál is jobban hatott.

A hercegnő még érezte, ahogy feje előrebukik ő pedig elkezd dőlni oldalra. Ismét kinyíltak szemei, s erőt vett magán, hogy ébren maradhasson. Ez már nem először történt meg vele, ezzel szemben Sesshoumaru viszont tökéletesen éber volt; érzékei élesen figyeltek a kunyhón belüli és kívüli világra.

A következő alkalommal, mikor Kiba ismét elbóbiskolt és rá akart dőlni, köréje fonta egyik karját és közelebb húzta magához. A nő álmosan pislogott fel rá sűrű fekete szempillái alól:

– Sesshoumaru...? – motyogta már félálomban.

– Aludj.

– Ühühmmm... – a hercegnő még egy kicsit helyezkedett Sesshoumaru vállán, aztán végül álomba merült.

A kutyaszellem végig vigyázta álmát; csupán egy felületes szunyókálást engedett meg magának hajnaltájt, azonban még akkor is ügyelt arra, hogy amint érzékei veszélyt jeleznek, azonnal talpon legyen.

Ami, mint utóbb kiderült, nagyon is hasznos volt...

Folytatása következik...