12. rész: Szomorú hírek

– Mmm... – Kiba picikét nyújtózkodott, ahogy lassan magához tért. Álmosan pislogott néhányat – rájőve, hogy épp hajnalhasadástájt járhat az idő.

„Miért ébredtem fel? Csak olyankor szoktam, ha...” villámként hasított belé a gondolat, s ugyanilyen sebességgel föl is pattant. Meglepve tekintett maga mellé Sesshoumarura, aki már szintén talpon volt. „Uh... gyors!”

Érzékei még mindig egyre közeledő veszélyt jeleztek. Összeszűkítette szemeit, ahogyan koncentrált. „Most!” Elrugaszkodott a talajtól, de egy pillanattal előtte még érezte azt is, hogy Sesshoumaru karja a dereka köré fonódik, s vele együtt ugrik fel. A tetőt egy érintéssel kiszakították, még mielőtt a fura robbanószerkezet működésbe lépett volna, amit az ablakon hajítottak be.

Méterekkel – az immár összeomlott – kunyhó mellett értek földet; mindketten a talpukra érkeztek. Amikor végre elült a robbanás okozta por, fura alakot vettek ki; a lény itt-ott kidudorodott, máshol pedig mintha csak megcáfolni akarná a legelső róla alkotott benyomást, szögletes formát vett föl. Ahogy végre kitisztult teljesen a kép, még hihetetlenebb dolgot láttak: mintha valamilyen különböző fegyverekkel megrakodott fémszerkezet állt volna előttük, rajta két alakkal: férfiakkal. Egyikük kopasz volt és egy – vélhetőleg szakéval töltött – korsót tartott kezében, furcsa szimbólumokkal az arcán. Társán is voltak ilyen jelek, de mind másmilyen. A következőről nehéz volt megállapítani, férfi-e, netalán nő, mert lila ruháját félreérthetően hordta, viszont, legalább már a fegyvere látszott: hátán egy tokban hatalmas kard pihent.

De, ahogy jobban megnézték, volt még egy alak, akinek furamód csupán a felsőteste látszott ki a különös fém építményből; éppen valami nevetés-szerű hangot hallatott.

– Kik vagytok? – vonta össze mérgesen szemöldökét Sesshoumaru.

– Ti voltatok, akik elrontották a szórakozásunkat, igaz?! – kiáltotta a lila ruhás férfinek látszó egyén.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Kiba.

– Ti bántatok el a falusiakkal, ugye?

Csend volt a válasz, amit kaptak, de ez mindent elmondott nekik.

– Ugye megmondtam, Renkotsu? – vetett egy oldalpillantást társára a lila ruhás, azzal előhúzta kardját. – Enyém az aranyszemű.

– Dehogy – lépett előre társa, aki ivásra emelte korsóját. – Tiéd a nő... ha túléli – azzal belekortyolt szakéjába, de a következő pillanatban már tüzet okádott rájuk.

Kiba felsikkantott, azonban szerencsére reflexei most sem hagyták cserben: amint fellendítette egyik karját, hogy védekezzen, földtömeg indult meg előttük fölfelé, s még idejében felfogta a támadást. A hercegnő leengedte a kezét, szaporán véve a levegőt. „A francba. Ilyen kis erőkifejtés nem szokott így lefárasztani...” majd elkerekedtek kicsit a szemei, ahogy rájött a megoldásra: „Az erőm folyamatosan ingadozik. Erre célzott haha-ue, mikor egyik éjjel beszéltem vele... és ez így is marad addig, amíg...” gondolatát nem fejezhette be – igaz, nem is akarta –, mert valami fémes suhogó hangot hallott, védelme pedig apró darabokra omlott össze a szeme láttára.

Fényesen cikázó kígyó döntötte romba, ő pedig tehetetlenül nézte, mi történik. Aztán a jelenség visszahúzódott és eltűnt a lila ruhás kardjában. Kibának csupán a másodperc apró töredékére volt szüksége, hogy feleméssze a látottakat: „Tehát a kardja kígyózik mindenfelé... még veszélyes lehet...”

Újból villámlott egyet a katana, mire Kiba kénytelen volt elugrani, ha nem akarta, hogy eltalálja őt a penge. Sesshoumarunak is így kellett tennie, ám így messzebb kerültek egymástól. A zsoldosoknak pedig pontosan ez volt a céljuk...

– Na végre! Csak mi ketten! – szökkent hozzá közelebb a lila ruhás egyén. Szemében őrült tűz csillant, ahogy egy kicsit megemelte kardját. – Legyél jó kislány és akkor gyorsan végezhetek veled... vár rám az az egész helyes kutyaszellem...! – Kiba arca fintorba torzult, ahogy rájött, voltaképpen egy férfi áll előtte. A hangjában megbúvó utalgatások pedig egyértelműek voltak. Ellenfele elgondolkozott. – Bár, nincsenek olyan cuki kis kutyafülei, mint az öccsének és Inuyasha sármosabb is, de azért...

– Na most aztán elég legyen! – kiáltott rá a hercegnő. Képtelen volt továbbhallgatni ezt a beszédet. Egy kecses mozdulattal kirántotta kardját, s harcra készen felemelte.

– Oh, ugyan, mit tehetne egy gyönge nő azzal a katanával... nem is illik fegyver a kezébe egy hercegnőnek.

– Tessék? – Kiba annyira meglepődött, hogy egy pillanatra meg is feledkezett róla, épp egy küzdelem elején áll. „Hát ez a fura alak meg honnan tudja, hogy én...” gondolatát azonban nem tudta befejezni, mert a kard ismét villámló kígyóként csapott le rá.

Reflexei most sem hagyták cserben; nem is követte szemével a támadás útját, csupán érzékeire hagyatkozott, ahogy meglendítette saját katanáját, s egy pillanat alatt hárította a felé irányuló csapást. A férfi kardja összekuszálódott, ő pedig képtelen volt kibontani, ha Kiba úgy kívánta. Márpedig neki esze ágában sem volt ezt megengedni ellenfelének. Rántott még egy aprót rajta, s a kard markolata sietve ugrott ki a döbbenten pislogó férfi kezéből.

– Grrr... Te büdös szajha! – rontott neki puszta kézzel Kibának; szemeiben izzó gyűlölet lángolt.

– Eh? – a hercegnő annyira meglepődött ezen a hirtelen kitörésen, hogy egy lépést hátrált is. De aztán megvetette a lábát és – elhajítva pengéje végéről az összefonódott kardot – egy kecses ívet vágott katanájával támadója felsőtestére. A férfi azonban váratlanul felugrott, s a nő háta mögött ért földet. Kiba értetlenkedve fordult meg, s ekkor észrevette, hogy a furcsa kígyószerű kard markolata már ismét ellenfele kezében volt.

– Fene – szitkozódott magában a nő, ahogy újból felkészült.

– Azt hitted, ilyen könnyen kifoghatsz a Nagy Jakotsun?! – kérdezte öntelten a férfi, majd észrevette, hogy Kiba pengéje széthasította ruháját, így felsőtestét immár csak páncél fedte. Szemében vad düh villant, ahogy ráemelte tekintetét a hercegnőre. Kiba önkéntelenül is nyelt egyet.

– Te kis ribanc! – a hercegnő nem tehetett róla, de összerezzent erre a hangra. – Hogy merészeled tönkretenni a ruhámat?! Ezt még nagyon megbánod!!!

– Hé, Jakotsu, ne szórakozz már, nem érünk rá egész nap! – kiáltott oda tűzokádó társa, akinek azonban még a válasz előtt sürgősen arrébb kellett szökkennie egy zöldesen világító ostor elől.

– Renkotsu, a helyedben a saját harcomra figyelnék! – köpte oda a másik, azzal visszafordult Kibához, felkészülve rá, hogy valami sértegetést dob a nő fejéhez, azonban a levegő a torkában akadt a látványra. A hercegnő vállán egy apró ezüstszín sárkány ücsörgött, érdeklődve figyelve a papirost, amit a youkai tartott a kezében. Jakotsu hirtelen megtalálta a hangját:

– Hé, hogy merészelsz nekem hátat fordítani?! – üvöltötte, s támadásra lendítette kardját egy kecses csuklómozdulattal.

– Okaa-san... – suttogta Kiba, kővé dermedve nézve a papírt. A vállán vijjogó és felröppenő sárkányfiókára emelte tekintetét, majd pedig a veszedelemre, ami közeledett feléje. Agya a félelemtől és gyásztól leblokkolt, szemei elkerekedtek, ahogy látta a gyilkos pengét kígyószerűen siklani feléje.

Úgy tűnt, mintha minden lelassult volna; teste parancs nélkül engedelmeskedett – túlélőösztöne erősebb volt elméje bénultságánál. Megszorította markaiban a papírt s katanáját, majd pedig egy pillanat töredéke alatt eltűnt. Ahol állt, alig egy szívdobbanásnyi idővel később le is csapott a zsoldos kardja.

– Mi a fene...? – hápogott döbbenetében Jakotsu, ahogy visszarántotta magához a katanát. Megvakarta a feje búbját, s körülnézett, de csak a még mindig reménytelenül harcoló Renkotsut látta a jóképű kutyaszellemmel, a nőt sehol sem. Visszatekintve pedig még mindig nem látta a nőt. Mélyet sóhajtott. – Háh, mintha a föld nyelte volna el... pedig már épp kezdtem volna élvezni a harcot...

Egy gúnyos kacaj hasította félbe szomorú melankóliáját, mely valahonnan a háta mögül jött. Jakotsu villámgyorsan megpördült, azonban továbbra sem látott senkit sem. Már épp fordult volna vissza, mikor a szeme sarkából mozgást látott. Tekintete Kiba alakjára esett, amely sértetlenül emelkedett ki a puha földből, mely annyi nyomott sem hagyott rajta, mintha egy tóból lépett volna ki.

– Nem is tudod, mennyire közel jársz az igazsághoz... – kuncogott a hercegnő, akinek egy gúnyos mosoly játszadozott ajkain. Alig egy szempillantásnyi idő után aztán szája sarka undorodva legörbült. – Pusztulj! – ugrott neki a zsoldosnak Kiba, halálosan éles pengéjét maga előtt tartva.

– Ajaj, ez a nőci nem tréfál... – motyogta maga elé döbbenten Jakotsu, majd meglátta a sötétlila szemekben elő-előtűnő fájdalmat, melyet nem bírt sikeresen elrejteni a hercegnő. A férfi szája szegletében gunyoros mosoly jelent meg, miközben hátraszökkent a csapás elől. Pontosan a furcsa fémszerkezeten állapodott meg. Mielőtt csörömpölve-zörögve elindultak, Jakotsu még egy utolsót hátrakiáltott a nőnek:

– Szóval anyuci végleg beadta a kulcsot, mi? A nagyfőnök örülni fog ennek! – röhögött teli szájjal, s még ugyanabban a pillanatban megjelent tűzokádó társa is mellette és fejbe vágta:

– Idióta – morogta a halkan, azzal elindultak.

Egyikük sem tekintett vissza, hogy lássák a kővé dermedt Kibát, aki alig láthatóan remegett dühében. Sesshoumaru kicsit távolabb és mögötte állt, és látva zaklatott állapotát, figyelmét a zsoldosokról inkább a hercegnő felé irányította és közelíteni kezdett felé. Azonban még mielőtt két lépéssel kevesebb választhatta volna el tőle, Kiba fájdalmasan-dühödten felsikított, de olyan hangon, hogy a kutyaszellemnek be kellett fognia a fülét. Egy szívdobbanásnyi idő múlva pedig egy energiahullám söpört végig a térségen; olyan erős lökése volt, hogy a zsoldosokat hosszú mérföldeken át megsegítette utukban – természetesen nem sértetlenül. Mindezzel szemben Sesshoumaru csupán egy kis lökést érzett, nem egyebet. Kiba állapota azonban zavarta, s azzal is tisztában volt, a különös erő belőle sugárzott ki az imént.

Látta, ahogy a nő alakja visszahanyatlik a földre, s azonnal ott termett, a karjaiba zárva térdeplő jegyesét; érezte, ahogy a könnyű test súlya ránehezedik.

– Kiba...? – szólította meg óvatosan. Ám akárhogy vigyázott, hangjából nem tudta teljesen eltüntetni a félelmet. Aggódott, hogy valami baj történt vele.

Gondolataiból egy apró szipogásra emlékeztető hang zökkentette ki. Felemelte egyik kezét és ujjait a hercegnő álla alá téve felemelte az arcát. Döbbenten vette észre, ahogy az ezüstösen csillogó könnycseppek útjukra indultak, követve a társaik által már előzőleg felszántott utakat Kiba bársonyos arcán.

– Mi történt? – lehelte a férfi értetlenkedve, mire a hercegnő sikertelenül próbált elnyomni még egy szipogást, mely mélyebbről jött, s most megrázta egész testét. Fájdalmas sötétlila tekintet pislogott fel az ő arany szemeibe, majd, mielőtt még újból megszólalhatott volna, a nő az inuyoukai nyakába vetette magát; néma könnycseppek gördültek le szemei sarkából, lassacskán átitatva a férfi haoriját.

Kiba igyekezett minél hamarabb úrrá lenni kétségbeesésén és bánatán, valamint büszkesége sem engedte, hogy teljesen összetörjön bárki előtt, különösen nem Sesshoumaru, a jövendőbelije előtt. „Amúgy se tudna mit kezdeni egy gyenge kis vinnyogó hercegnőcskével... és én nem vagyok az!” próbálta magát valahogy helyrerántani, több-kevesebb sikerrel.

Mikor végre kicsit lenyugodott – amit nagyban köszönhetett a férfinak is, akinek kézmozdulatai jegyese hátán kísértetiesen hasonlítottak valami megnyugtató simogatásra –, hátrébb húzódott és a sarkára ült, könnyeit törölgetve.

– Sumimasen... – szipogta, lassan visszanyerve uralmát teste fölött. Ám Sesshoumaru csak megrázta a fejét és újból megkérdezte, mi a baj. Válaszul Kiba átnyújtotta a levelet, amit a kis sárkány kézbesített neki. – Douzo.

A kutyadémon kérdő tekintettel nézett rá, ahogy átvette a papírt.

– Olvasd el – biccentett Kiba, azzal oldalra tekintett.

Sesshoumaru megtette. Aztán még egyszer. És még egyszer, hogy meggyőződjön róla, nem valami gonosz illúzió játszik vele. Most már értette, miért olyan szomorú a hercegnő. Egy újabb szipogásra kapta fel a fejét, de Kiba szerencsére nem kezdett el újra sírni. A kutyaszellem ezért gondolatban hálát adott a kamiknak; már nem volt sok ötlete, mivel tudná megnyugtatni jegyesét, ha újra rákezdene.

– Emlékszel? – kérdezte egy sóhajtás kíséretében a hercegnő, s meg sem várva a férfi értetlenkedő válaszát, azonnal folytatta:

– Aznap éjjel... az álmom... az álmom úgy tűnik, mégis valósággá vált, ahogy sejtettem... – hangja elhalkult a végére, alig volt több egy leheletnél. – Anyám... nem élte meg a menyegzőnket...

Nyugalmat erőltetett magára pár mély levegővétellel, azonban így is le kellett törölnie azt a néhány áruló könnycseppet, mely álnok módon kicsordult. Látóterét hamarosan egy karmos kéz foglalta el, melyen elegáns, mélybordó méregcsíkok futottak körbe.

– Gyere – Kiba felpillantott Sesshoumarura. A kutyaszellem jelenléte és hangja valamilyen érthetetlen módon megnyugtatta a lelkét. Kinyújtotta kezét és engedte, hogy felsegítsék. Egy hosszú pillanatra, mikor egymás tekintetét rabul ejtették, a hercegnő úgy érezte, minden jóra fordulhat, s a támadások, édesanyja halála csupán egy rossz álom emlékei lennének, a valóságban minden vidám és boldogan folyik az életük. Azonban a béke elszállt, ahogy Sesshoumaru pislogott egyet. A megnyugtató érzés visszaszorult Kiba lelkének leghátsó részére, s a hercegnő szinte érezte, amint igyekszik felemészteni azt a rettegett kétségbeesés.

Az inuyoukai, mintha csak megérezte volna, bátorítóan megszorította a kezét, majd sürgetően így szólt:

– Sietnünk kell.

– Minek? – kérdezte lemondóan jegyese, tekintete ismét a földre tévedt. – Már úgysincs...

– Kiba – szólította meg a férfi, mire a megszólított önkéntelenül is feltekintett rá. – Talán... talán még van valami, ami...

Furcsa volt hallgatni a mindig határozott Sesshoumaru nagyurat, ahogy küszködik, hogy a helyes szavakat használja. Nem akarta hiú ábrándokba ringatni jövendőbelijét, hiszen egyáltalán nem volt biztos, hogy a Tenseiga segítségükre lesz; még akkor sem, ha időben érnek oda. De a hercegnőnek szerencsére nem volt szüksége rá, hogy a férfi befejezze mondandóját. Óvatosan elmosolyodott a vigasztaló szavakra és lábujjhegyre emelkedett, arcával egyre közelebb a taiyoukaiéhoz. Egy hálás, kedveskedő csókkal jutalmazta az oltalmazó és megnyugtató szavakat, ahogy megérintették egymást egy pillanat erejéig. Sesshoumaru épp csak a pihekönnyű, édes ajkakat érezte a sajátjain, s még mielőtt elveszthetett volna lágyságukban, tova is szállt, mint valami illékony tündérmese. Kiba mosolygós sötétlila szemei azonban másról tanúskodtak.

– Köszönöm... – suttogta a nő, ám egyikük sem volt biztos, ez pontosan mire is vonatkozik. Azzal Kiba megfordult, megfogva Sesshoumaru kezét és sietve elindult visszafelé. A férfi csak a fejét rázta, mire a hercegnő kérdően nézett vissza rá.

– Ez így nem lesz jó – rázta meg újból a fejét a taiyoukai és az ölébe kapta jegyesét, aki a hirtelen mozdulat miatti meglepettségében gyorsan a férfi nyaka köré fonta karjait. Aztán a nő arcára kiülő gondolatok megvilágosodtak, ahogy egy ismerős bizsergető érzés terjedt szét testükben; a következő pillanatban pedig már a felhőket szelték egy hatalmas, világoskék szellemgömb formájában.

Kiba a mokomoko-samába fúrta arcát, hogy megvédje a csípős széltől, valamint a szégyentől, hogy könnyei ismét kicsordultak, most, hogy csend állt be beszélgetésükbe. Mélyet sóhajtott és arcán egy apró, alig észrevehető mosoly szaladt át, mikor megérezte, Sesshoumaru szorítása egy kicsit erősödik rajta, mintha nyugtatni akarná. Hálás volt ezért a férfinak; nagyon hálás.

Folytatása következik...