2. rész: Jobb ma egy halandó, mint holnap egy hanyou...

„Akármerre nézel szét,

Senki sincs, aki óv és megvéd.

Még a Föld is egészen más,

Senki sem érti álmod lényegét.

Kérdésedre választ nem kapsz,

Az se segít, ha ezzel felhagysz;

Sorsod az, hogy harcba szállj...”

A nap már rég nyugovóra tért, mire elérkeztek a kis tisztás szélére, ahol egy tábortűz pislákolt az erdő közepén, fák védőgyűrűjében. A fény mellett egy apró testecske feküdt, de közelebbről megszemlélve már tisztán kitűntek a békésen alvó kislány körvonalai. Kicsire össze volt kucorodva: hiába égett a meleget nyújtó tűz, a szél be-beszökött ruhája alá.

A három alak lassan kibontakozott a homályból; elöl Sesshoumaru haladt, aki vetett egy pillantást Rinre, hogy ellenőrizze, sértetlen-e, majd nemsokára követte őt újdonsült szolgája, s Jaken is. A démon nagyúr a halandó lány felé fordult, aki utána lépett a tisztásra:

– Ez itt Rin – biccentett a tűz mellett alvó apróság felé. – Az lesz a feladatod, hogy társaságot nyújts neki és vigyázz rá, ha esetleg nem lennék a közelben.

A szolga bólintott.

– Valamint, elvárom, hogy Sesshoumaru nagyúrnak szólíts és engedelmeskedj nekem. Megértetted...? – tette hozzá némi fenyegetéssel a hangjában.

Újabb biccentés. A kutyadémon összeszűkítette a szemeit egy pillanatra, de nem adott hangot nemtetszésének. Elege volt a mai napból, már csak a kellemes, csendes éjszakát várta, hogy nyugodtan elmélkedhessen. Még vetett egy utolsó pillantást Rinre, aztán leült egy közeli fa tövébe, szemét behunyva.

Jaken odatoporgott a tűzhöz és kényelembe helyezte magát. A lány azonban még egy hosszú pillanatig rajta felejtette tekintetét a démon nagyúron. Furcsa volt ez az alak; egyik pillanatban még rideg, a másikban pedig, mikor az alvó kicsi lányra pillant, úgy tűnik, mintha a szemeiben valami melegség tükröződne. „És nem csak a tűz fénykörére gondolok...” fejezte be magában gondolatmenetét a lány, majd ő is elindult a meleg forrása felé.

Valóban csalóka volt az idő; a kellemesnek mondható lágy szellőcskék minduntalan bekúsztak az ő ruhája alá is. Gondolatmenetéből a kislány rezzenése ragadta ki; tisztán látszott, hogy fázik. A fiatal nő sóhajtott és felnézett az égre.

Már nem kell sokáig várnia...

Felkarolta a kislányt és egy, a tűzhöz közeli fához sétált vele, majd leült és az ölébe fektette Rint is, mindkettejüket betakarva bő felsőruházatával, ami nagyon jól védett a hideg ellen, vagy épp a meleg ellen, attól függően, mire volt szükség. Továbbra is a tüzet kémlelte, nem akart elaludni.

– Miért vagy még ébren? – hallatszott hirtelen Sesshoumaru hangja az éjszaka csöndjében.

Tudta, hogy a démon nem aludt el, mégis egy kicsit összerezzent váratlan hangjára. Nem gondolta volna, megszólítja.

– Válaszolj...! – morogta a nagyúr türelmetlenül és kissé dühösen.

– Ilyenkor nem szoktam aludni– felelte végül a lágy hang.

Sesshoumaru egy pillanatra meglepődött, de mindez csupán halványan látszott szemeiben. Már kezdte azt hinni, a lány néma, hogy nem szólt semmit sem, mióta elhozta magával. S – bár vagy egy napig nem is nagyon használhatta – a hangja bársonyos volt és kellemes. De azt azért meg kell jegyezni, ugyanolyan érzelemmentes, mint a kutyadémon sajátja.

– Mi a neved?

– Karuna – mondta csendesen a lány.

– Mondd, szolga, milyenkor nem szoktál aludni? – tette fel újabb kérdését a démon.

A lány merev tekintettel nézett rá: mi a csudának kérdi meg a nevét, ha úgysem használja...? „Mindegy.” Sóhajtott magában, egy vállrándítás kíséretében. A külvilág felé természetesen semmit sem mutatott.

Rájött, hogy Sesshoumaru még mindig a választ várja, ezért felnézett az égboltra, majd így szólt:

– Ha jól sejtem, mindjárt meglátod...

– Nem jól hallottam; mit mondtál? Mintha valami lemaradt volna a válaszod végéről – nézett rá élesen a kutyaszellem.

Karuna ugyanolyan hideg tekintettel pillantott rá, leemelve tekintetét a Holdról.

– Nincs az a kincs, amiért „nagyuram”-nak szólítanálak, démon! – felelte kihívóan a lány, szemei szikráztak a haragtól és a dactól.

– Mocskos halandó, hogy mersz így beszélni Sesshoumaru nagyúrral?! Azt csodálom, hogy még mindig a nyakadon van a fejed! – csattant fel Jaken, akit félálmából felkeltett a beszélgetés.

– Te csak ne beszélj, még halandóként is képes voltam ellátni a bajodat! – vágott vissza Karuna.

– Senki se beszélhet így velem. Főleg nem egy halandó – emelkedett fel lassan ülőhelyéről a démon nagyúr.

– Pfft... tippelj újra! – kacsintott rá a lány, egy keserédes mosoly kíséretében.

Sesshoumaru megállt, pár lépésre tőle és végigmérte az előtte ülő alakot, ölében Rinnel. Szemei haragos-vörösen felizzottak, de nyomban a meglepettség vette át dühös tekintetét, mikor meglátta a lány változó alakját. Döbbenetét ezúttal képtelen volt rendesen palástolni.

Újdonsült szolgájának világosbarna haja ezúttal kékesen csillogott a félhold fényében. Karuna dacos, hideg lila tekintettel tekintett fel rá (lévén még mindig a földön ült, Rinnel). Egy erősebb széllökés megfújta mindkettejük haját, Sesshoumaru így megláthatta a lány hosszúra nyúlt füleit, melyek íve ugyanolyan volt, mint a sajátjáé.

A szél elült, a döbbent tekintetet felváltotta a jéghideg utálaté, a lány pedig még mindig dacosan pillantott rá.

– Félszellem... – morogta a démon nagyúr, mintha szitkozódna.

– Na igen. És? Gondolom azt vártad, majd halandó maradok...

– Rosszabb vagy, mint azok.

– Valóban? – nézett rá ridegen a lány, szemében düh csillant. – Hát, erről vitatkozhatnánk.

A kutyaszellem vészesen morogni kezdett, ám egyikük sem vette észre, hogy Rin felébredt, csak amikor mocorogni kezdett Karuna ölében, hogy jobban láthassa az eseményeket. Mikor tekintete megállapodott a démonon, arcára mosoly ült ki és gyorsan kikászálódott a döbbent lány öléből, aki tehetetlenül nézte, hogy a kislány egyre közelebb jut a szellemhez, valamint nem értette azt sem, miért örül úgy neki.

– Sesshoumaru nagyúr! – ölelte át a lábát Rin. – Hát visszatértél!

– Igen, Rin – felelte a démon, még mindig dühös tekintettel nézve Karuna felé. Aztán vett egy mély levegőt és lenyugodott – legalábbis egy kicsit. Lepillantott a kislányra, s szemei ismét megváltoztak: melegség költözött beléjük.

„Á, nem! Biztos csak képzelődöm... túl fáradt lehetek. Ez a halandóság nagyon ki tudja fárasztani az embert! Nem is tudom, hogy bírják, akik a nap 24 órájában azok!” rázta meg kicsit a fejét Karuna, majd visszanézett a kibontakozó kedves jelenetre.

– Jól aludtál? – kérdezte a démon.

„Hű, most már hangokat is hallok...ugye nem afelől érdeklődött, hogy aludt a kislány?!”

– Igen, köszönöm Sesshoumaru nagyúr! – felelte mosolyogva Rin.

„Na jó, kell lennie erre valami magyarázatnak... eddig úgy terveztem, lelépek, amint lehet, de azt hiszem, inkább itt maradok, kideríteni, mi a helyzet ezzel a fickóval. Nagyon össze tudja zavarni az embert, és amit nem értek, azt megpróbálom megérteni. Rettegj Sesshoumaru, mert egy napon kiismerlek!” Karunát belső világából a neve rántotta ki:

– Úgy hívják, Karuna – hallotta a kutyadémon hangját. Rin kíváncsian pislogott fel rá, ahogy maga a lány is, akiről szó volt. Mit fog mondani majd neki Sesshoumaru?

– Ő lesz a játszótársad. És ha nem vagyok itt, vigyázni fog rád, különben az életével fizet – a mondat utolsó részét Karunának címezve mondta, aki néminemű fenyegetést vélt felfedezni a hangjában.

– Hn...– vállrándítás.

„Amúgy is túl aranyos a kislány, hogy engedjem, hogy baja essék... de ezt azért nem kell fűnek-fának orrára kötni... egy kutyának meg végképp nem!”

– Aludj Rin, holnap hosszú utunk lesz – nézett rá még egyszer Sesshoumaru.

– Igenis, Sesshoumaru-sama! – vigyorgott Rin, aztán visszatért Karunához, aki átölelte és az ölébe húzta a kislányt, védelmezve őt a hűvös széltől.

– Karuna?

– Hm? – pislogott le rá a lány.

– Énekelsz nekem valamit... hogy el tudjak aludni? – nézett fel rá könyörgő tekintettel Rin.

– Rendben van – felelte Karuna, s szája szegletében megjelent az első valódi mosoly, sok-sok év óta először.

Halkan énekelni kezdett egy altatódalt, amit még édesanyjától hallott kiskorában. Rin egy pillanattal később már békésen szunyókált ölében, de ő azért még befejezte a halk dallamot; majd hátradőlt, a fa törzsének és lehunyta szemét, megengedve magának egy felületes alvást, amiből könnyedén felébredhet akármily apró neszre is.

Az apró mosoly azonban nem tűnt el arcáról...

Sesshoumaru csukott szemmel hallgatta a dalt, s – bár nehezére esett bevallani önmagának is – megnyugodott tőle és élvezte a kellemes hangot, ami egy fülbemászó, gyerekded éneket dúdolt. Hamarosan minden elcsendesedett, csak Jaken hortyogását lehetett hallani, azonban az ő kifinomult érzékszerveivel hallotta Rin és Karuna egyenletes szuszogását is, habár az idősebbik lány, kétségtelen nem volt mély alvó.

A démon nagyúr is újból lehunyta fáradt szemeit, de továbbra is éberen figyelt környezetére. Egy idő múlva azonban ő is megengedte magának, hogy egy könnyű, felületes álomra hajtsa fejét. Utolsó gondolatai Karunán időztek, a hanyoun.

„Hm. Fura. Egy halandót akartam Rin mellé, erre kaptam egy félszellemet... remélem, tudja, hol a helye, különben meg kell leckéztessem... habár, a hozzászólásaiból nem arra következtetek, hogy tisztában lenne vele...”

Másnap kora hajnalban útra keltek, de Karuna látta, hogy Rin még álmos, ezért nem akarta felébreszteni. Így felvette és a kislánnyal a karjában követte Sesshoumarut. Delelőre járhatott, mikor megálltak egy kis pihenőre.

Karuna elkísérte Rint a közeli forráshoz, vízért és halakért. Teli kézzel tértek vissza, s hamarosan már a sült halat csemegézték, leöblítve hűs forrásvízzel. Aztán visszatértek a forráshoz, hogy újból feltöltsék a kulacsokat az út további részére.

Egy darabig csend volt és minden nyugodt; Rin teli hassal elnyúlt az időközben megérkezett Ah és Un és csendesen ringatózott, Jaken pedig alig hallhatóan mormogott valamit, miközben vezette a sárkánylovat. Karuna csendben haladt a kislány mellett, s Sesshoumaru fejének hátulját fixírozta.

Észre sem vette, hogy bámul rá, amíg a kutyaszellem egy kicsit oldalra nem fordította a fejét, hogy jobban lássa a mögötte haladókat. Ekkor Karuna villámgyorsan elkapta a tekintetét és az út menti bokrokat kezdte fürkészni.

Mikor biztos volt benne, hogy Sesshoumaru visszafordult, ismét őt kezdte el nézni; hátulról. Azon töprengett, amin éjszaka is: vajon tényleg olyan rideg-e, mint amilyennek mutatja magát kívülről? Az a tény, hogy Rinnel valami érdekes apa-lánya-féle kapcsolat van köztük, amire több jel is utal, azt jelenti, hogy nem. Talán csak elvárják tőle, hogy így viselkedjen? Azért teszi? De ki?

A szülei? A halandók? A szolgái...? „Kíváncsi vagyok, milyen, amikor egyedül, egymagában van. Szívesen belelátnék a fejébe...” morfondírozott el Karuna. Lágyan sóhajtott egyet: egyre kevésbé látszott lehetségesnek, hogy valaha is kiismerheti a démont. Tekintete lassan lejjebb vándorolt: Sesshoumaru gyönyörű ezüst haja kékesen csillant meg a nap fényében, s majdnem a földet súrolta, olyan hosszúra nőtt.

„Hmm... kíváncsi vagyok, hogy tartja rendben. Nekem elég hosszú hajam van, és nehéz vele bánni, pedig az enyém nagyjából a feléig ér, mint az övé! Ezt egyszer feltétlenül meg kell kérdeznem tőle!” határozott gondolatban a lány, majd megrázta a fejét: „Á! Úgysem árulná el!”

– Mit sóhajtozol, ostoba félszellem? – vágta oda Jaken.

Karuna összeszűkítette a szemeit, ökleit pedig összeszorította, nehogy megüsse az idegesítő kis zöld démont. Sejtette, hogy Sesshoumaru nem örülne neki, ha véletlenül bokszzsáknak használná Jakent. A lánynak lövése sem volt afelől, hogy tűrhet el maga mellett a kutyaszellem egy ilyen idegesítő alakot.

Inkább figyelmeztetően mordult egyet, de nem cselekedett; mégis sikerült begyűjtenie egy ijedt arcot Jakentől (aminek őszintén örült) és egy veszélyes pillantást Sesshoumarutól (amitől már kevésbé volt boldog). A nagyúr visszafordult, az út felé tekintve, Karuna pedig halkan kiengedett egy frusztrált sóhajt.

Ahogy tekintete újra végigpásztázta a démont, észre sem vette, hol állapodott meg. Csak akkor figyelt fel, mikor gondolatai már kezdtek elkalandozni:

„Hmm... egész jó kis hátsója van, habár a hajától nem mindig látszik... Fene!” amint végére ért a mondatnak, elvörösödött. „Nem hiszem el, hogy erre gondoltam! Ááá! Olyan szánalmas vagyok!” gondolatban homlokon csapta magát, hogy ilyesmit mert gondolni róla.

Amíg Karuna belsőjével viaskodott, addig Sesshoumaru megállt, s a lány majdnem nekiment, de még az utolsó pillanatban magához tért, s megtorpant.

– Mi a baj, nagyuram? – kérdezte idegesítő hangján Jaken.

– Inuyasha... – morogta a kérdezett.

– Hm? Az meg kicsoda? – pislogott értetlenül a lány.

– Egy újabb mocskos hanyou – vágta rá azonnal Jaken.

– Hé! Ne merészelj így beszélni, te kis... – Karuna azonban nem tudta végigmondani fenyegetését, mert egy kiáltozás félbeszakította:

– Hé, Sesshoumaru, mit keresel itt? Tán nem a kardért jöttél már megint?! – ordította egy férfihang.

„Kard? Milyen kard? ... Tessék, már megint nem értek semmit se...” forgatta meg a szemeit a lány, s szembefordult az érkezőkkel, kilépve Sesshoumaru háta mögül. Ami ezután következett, sosem felejtette el...

Folytatása következik...