3. rész: Egy félvér és egy hanyou harca

„Akármerre nézel szét,

Senki sincs, aki óv és megvéd.

Még a Föld is egészen más,

Senki sem érti álmod lényegét.

Kérdésedre választ nem kapsz,

Az se segít, ha ezzel felhagysz;

Sorsod az, hogy harcba szállj...”

Egy félszellemmel és egy maroknyi halandóval találta szemben magát. Meg két apró démonnal, azonban érezte, a neko az nem hétköznapi.

– Mit keresel a területemen, korcs? – kérdezte élesen Sesshoumaru, és – habár nehéz volt elrejtenie csalódottságát – Karuna a szíve környékén fájdalmat érzett, mikor a férfi kiejtette a szót „korcs”.

Sóhajtott egy mélyet és tekintetét várakozóan a hanyoura emelte, aki inkább kitért a kérdés elől és elterelte a témát.

– Nahát, bátyám... – hangsúlyozta ki rokonságukat. – Hogyhogy egy félszellemmel utazol... és mindketten még életben vagytok?

– Hah? – Karuna értetlenül pislogott rá, aztán leesett neki. Alig láthatóan megvonta a vállát, kifejezve véleményét, habár nem is őt kérdezték.

– Na nem mintha rád tartozna, de ez csupán egy félreértés eredménye... – felelte lassan, megfontoltan a kutyadémon.

– Félreértés? – visszhangozta egy fura öltözékű lány a félszellem mellől. – Milyen félreértés?

Sesshoumaru már nyitotta volna a száját, de útitársa nem engedte, hogy megszólaljon:

– Bizony, egy fatális félreértés! – bólogatott hevesen a lány. – Tulajdonképpen egy halandót akart, de nem számított rá, hogy az hanyouvá változik... szóval... – itt egy ártatlan tekintet kíséretében Sesshoumaru felé fordult – Mit szólnál, ha kiköszörülnénk ezt a csorbát és szépen, a világbéke nevében elbúcsúznánk egymástól, nagyúr?

Az inuyoukai mérgesen morgott egyet, amit Karuna egy biccentéssel, valamint egy apró, gúnyos mosolykával nyugtázott.

– Ne merj így beszélni Sesshoumaru nagyúrral, szolga! – kotyogott közbe Jaken, de a lány egy jól irányzott rúgással pár méterre elrepítette, mint egy fura alakú labdát, anélkül, hogy tekintetét rá emelte volna. Végig a kutyaszellemet fürkészte.

– Nos? – vonta fel egyik szemöldökét.

Valójában azonban nem tudta, mit is akar. Hiszen, ha elmegy, akkor végre ismét szabad lesz és szabadon... na igen, szabadon kószálhat a nagyvilágban, mindenféle cél nélkül, mint annak előtte. Viszont, ha marad, akkor megfejtheti ezt a rejtélyt, mely magát Sesshoumarunak nevezi, s tovább élvezheti társaságát.

„Mi?! Én nem is élvezem!” vágta rá azonnal gondolatban, amint befejezte töprengését, ám még mindig várta a kutyadémon válaszát, aki jéghideg tekintettel meredt rá, miközben ujjait ropogtatta.

– Na mi van, Sesshoumaru? Talán elvitte a cica a nyelvedet? – kérdezte Inuyasha, jót kuncogva saját tréfáján.

„Ha tudnád, milyen igazad van...” sóhajtott magában Karuna.

– Ehhez semmi közöd, öcsém – felelte azonnal Sesshoumaru, azzal felé fordult. – Készülj fel a halálra, félvér, mert most nem menekülsz meg!

– Hah! Hogy tudnál engem legyőzni, ha még egy szócsatában egy egyszerű lányt sem vagy képes legyűrni? – vágott vissza a félszellem.

– Egy... egyszerű... lány...?! – préselte ki magából a szavakat Karuna, igyekezve, fel ne robbanjon a dühtől ott helyben, azonban ökölbe szorított keze és meg-megránduló szemöldöke tökéletesen a társaság kifejezésére jutatták, hogyan is érez.

Vett egy mély lélegzetet, és végre uralma alá tudta vonni haragját. Egy elegáns mozdulattal kivonta kardját és Inuyashára mutatott vele.

– Félvér – jelentette ki, ellenfelének címezve szavait. –Hogy merészelsz engem egy egyszerű lánynak nevezni?! Majd megmutatom neked, ki az egyszerű!

– Te hogy merészelsz engem félvérnek nevezni? Ugyanolyan vagy, mint én! – csattant fel Inuyasha, miközben maga elé tartotta apja agyarát.

– Hn. Tévedsz; én nem vagyok félvér – jelentette ki hűvösen, aztán megunva a bájcsevelyt, rátámadott.

Inuyasha egy lezser mozdulattal blokkolta csapását, ám nagyon meglepődött, mikor Karuna elkezdte visszafelé tolni pengéjét – és még sikerült is neki! A kutyaszellem lába nyomán mély barázdákat vágott a laza földbe, miközben hátrafelé csúszott.

A tisztás egyik felén Inuyasha barátai bíztatták a félszellemet, s aggódva pillantottak a küzdelemre, mikor látták, hogy a lány elveszi egyik kezét fegyvere markolatáról, s fél kézzel szorítja sarokba a kutyadémont – aki viszonzásul mérgesen morgott, de egyelőre úgy tűnt, tehetetlen volt.

A rét másik végén pedig Rin nézte izgalommal-aggodalommal Karunát, s csendben imádkozott az Isteneknek azért, hogy ép bőrrel ússza meg a lány – habár, úgy látszott, ő áll nyerésre. Jaken Ah és Unnak támaszkodva hümmögött és mormogott valami cseppet sem kedveset a harcoló lányról, de ezt szerencséjére senki sem hallhatta tökéletesen. Míg Sesshoumaru nagyúr, arcán egy unott kifejezéssel, egy fa árnyékába húzódva nézte a küzdelmet. Érdekes volt megfigyelni két hanyou harcát, s igen szórakoztatónak találta őket – amiről csupán halványan adott tudomást a külvilág felé a szemében játszó furcsa fény.

Végre szétváltak; Inuyasha lihegve igyekezett visszaállítani normálisra légzését, ami Karunának már jóval előtte sikerült.

– Egyébként sem tudom, mire vagy olyan nagyra azzal a karddal! – heccelte a fiú. – Hiszen olyan ősrégi vacaknak tűnik, hogy azt csodálom, még egyben van.

– Hah... – Karuna tisztában volt vele, ellenfele csupán időt akar nyerni magának, azonban ha egy kis bemutatóra vágyik, hát legyen. – A látszat nem minden, kutyafiú, a Te kardod sem volt sokkal szebb, mielőtt agyarrá változott volna.

– De legalább átváltozott!

– Ez annyira lényegtelen!

– Igenis fontos! – ellenkezett Inuyasha, már vigyorogva, hogy legyőzte a lányt – legalább egy szócsatában, amit bátyja nem tudott megnyerni.

– Pff... kérlek, ha annyira muszáj... – Karuna meglendítette átlóban maga előtt fegyverét, majd arca elé emelte. – Habár... – jegyezte meg töprengő arccal – nem szándékoztam megmutatni a kardom erejét, egy szimpla támadással is legyőzhettelek volna...

– Ne csevegj, mutasd, mit tudsz, te lány! – kiáltotta Inuyasha, előrelendülve. – Nézzük, akkor mire vagy képes egy mezei karddal!

– Már késő – mosolygott egyet gúnyosan Karuna. – Te kérted, hát megkapod!

Szemei megvillantak, a kard pedig halványkék, nem evilági fénnyel izzott fel, pengéje pedig megváltozott: tökéletes volt és halálosan éles. Inuyasha fegyverét egy apró mozdulattal megállította, ismét fél kézzel. Szikrák csaptak mindenfelé, ahogy fém találkozott fémmel.

– Megint megállította a Tessaigát! – hőkölt fel Miroku.

– Ráadásul fél kézzel – jegyezte meg Sango. – Láttatok már valakit, aki képes erre?

– Hát, Sesshoumaru mindig ezt csinálja... – jegyezte meg Shippou.

Kagome idegesen vihogott:

– Mivel más választása nagyon nincs is, azok után, hogy Inuy... – a lány torkán akadt a szó, mikor meglátta Sesshoumaru tekintetét, mely rá szegeződött.

Egy gonosz mosoly jelent meg az inuyoukai szája szegletében, amint lassan felemelkedett a fa alól, s elindult felé. Kagome nagyot nyelt. Amikor Sesshoumaru már csupán pár lépésre volt tőle, hirtelen kiszakadt a félelem hipnózisából, ami eddig lebénította:

– Inuyashaaa! – sikoltotta.

Karuna elegáns mozdulatokkal harcolt, ha tehette, nem pazarolta erejét-idejét-mozdulatait. Vele ellentétben, Inuyasha vadul, vak dühvel támadott rá, ezért is fáradt ki olyan könnyen. Épp most kapott egy jókora rúgást a hasába, s a földön métereket csúszva a hátán, egy fa törzse végre megállította.

Karuna félig behunyta a szemét, úgy tűnt, koncentrál valamire. És valóban így volt: kardja egyik különleges támadását akarta segítségül hívni. Lassan mindenre köd ült körülötte, csupán Inuyasha piros alakját látta, amint feltápászkodik a földről.

– Most megvagy... – mormogta egy elégedett mosoly kíséretében, mikor meglátta a körülöttük örvénylő fekete-fehér energiaörvényeket. – És még csak nem is kell a legnagyobb támadásomat használnom... – kuncogott halkan, azzal meglendítette kardját, belevágva ezzel az Inuyasha körül keringő egyik fekete energiaszálba.

Pontosabban, ezt tette volna, ha nem mozdítja ki koncentrációjából egy sikoly:

– Inuyashaaa! – ez nem úgy hallatszott, mintha aggódnának a félszellemért, hanem egy kétségbeesett segítségkérésnek.

Az utolsó pillanatban állította meg a pengét, mielőtt az hozzáérhetett volna ellenfele energiaörvényeinek egyikéhez. Morcosan fordította oldalra a fejét, hogy jobban szemügyre vegye a sikoltozó Kagomét. „Most meg mi van?!” kérdezte mérgesen gondolatban.

– Sesshoumaruu! – ordította Inuyasha, de látta, már nem ér oda időbe, így elhajította a Tessaigát.

Nagy hiba volt.

– Inuyasha! Fekszik! – hallatszott Kagome ideges hangja, majd pedig egy tompa puffanás, amint a félszellem belecsapódott a földbe, miközben a halandó lány segítségére sietett.

– Hé! Ezt meg miért csináltad?! – kiabált rá Inuyasha, mire végre sikerült kikászálódnia a lyukból, melyet a puha földbe ütött. – Megmentettelek!

– Egy frászt! Majdnem eltaláltál! – tiltakozott a lány.

Karuna csak a fejét csóválta, miközben kardját lazán a vállára lendítette, s nyugodt léptekkel elsétált a lány és Sesshoumaru felé, aki már nem látszott túl mérgesnek, úgy tűnt, szórakoztatja ostoba öccse és halandó barátnője viaskodása.

– Még egy emberlányt sem tudsz legyőzni, mégis hogy vártad, hogy ellenem lesz esélyed? – kérdezte szemöldökét felvonva Karuna, mikor már elég közel volt Kagoméhez és a vitázó Inuyashához.

A kard négyük között volt pontosan.

– Te meg mit besz...– a fiú azonban nem tudta befejezni mondatát, mert Karuna megfogta a földbe ékelődött Tessaigát és kihúzta onnan.

– Most egy ősrégi vacak, hogy a te szavaiddal éljek... de nézzük csak... hogy is csináltad...? – morfondírozott el Karuna, mikor egy picit meglendítette a Tessaigát tartó karját, miközben másik kezében még mindig a saját pengéje volt, a vállán pihentetve.

Egy szempillantás alatt átváltozott egy gyönyörű agyarrá a Szent Kard. A lány megvizsgálgatta.

– Úgy érzem, nagy erő vagy benne, te mégsem tudod használni rendesen... – jegyezte meg csendben, csak úgy magának.

– Milyen nagy a szád! Add vissza a kardom! – kapott utána Inuyasha, de Karuna egy szökkenéssel méterekkel hátrébb ért földet.

– Hmm... hadd gondolkozzak... nem! – felelte. – Előtte kipróbálom!

– Azt sem tudod, hogy kell használni! Ne röhögtess! – fennhéjázott Inuyasha, ezért csakugyan meglepte a lány őszinte válasza, holott ismét valami csípős megjegyzésre számított tőle.

– Igazad van, valóban nem tudom; hisz nem ismerem ezt a kardot – bólintott a lány. – De ez nem azt jelenti, hogy nem tudom előhozni egyetlen támadását sem... ugye?

Kérdezte egy kislányos mosoly kíséretében, s egy gyors karlendítéssel arra felé fordult, amerre senki sem állt; a következő pillanatban pedig letarolta a Szélborda a fél erdőt.

Inuyasháék szája tátva maradt a döbbenettől.

– Hogy... hogy voltál képes használni a Kaze no Kizut? – hebegett a kutyadémon.

Karuna megvonta a vállát.

– Szóval ez a támadás neve. Klassz, de korántsem a legtöbb, ami kihozható ebből a kardból... mindegy, úgyse tudom mire használni, nekem már van egy sokkal jobb kardom! – kacsintott, azzal visszadobta Inuyashának az agyart. – Gyakorolj szorgalmasan, kutyafiú, akkor talán nem lesz ennyire unalmas a következő összecsapásunk...

– Miről beszélsz? Megfutamodsz?

– Hja. Menekülök a halálos unalomtól – válaszolta közönyösen a lány, azzal elindult.

Sesshoumarut is meglepte, hogy ilyen könnyen képes volt előhozni ez a félvér a Szélbordát, ráadásul minden kisebb erőfeszítés nélkül, vagy hogy tudatában lett volna annak, mit tesz. Azonnal elindult, hogy összegyűjtse Rint és Jakent, hogy folytathassák útjukat. Azért figyelt, a lány követi-e.

Most már nem állt szándékában kiengedni a markából, hiszen Karuna tudott bánni a Tessaigával, és... Rin is megkedvelni látszott ezt a félvért.

„Félvér...” ráncolta össze homlokát a nagyúr. „Ez a lány azt mondta, nem félvér... de biztos vagyok benne, hogy hanyou. Érezni az illatán...” zavartan összeszűkítette szemeit. „Érezni a szagán.” javította ki saját magát azonnal.

Ekkor érte be őket a lány. Természetesen a Tessaigát nem hozta el. De az agyar már annyira nem is számított neki, hiszen a Toukijin volt olyan jó, sőt talán még jobb penge is, mint amaz. És úgy tűnt, Karuna is megvolt a saját magáéval.

Sesshoumaru csendesen sóhajtott, a többiek előtt haladva. Még hosszú volt az út a kastélyig, s már most úgy érezte, nem lesz egyszerű sem, főleg a lánnyal az oldalán. Egy apró pillantást vetett rá, amint Rinnel halkan beszélgetett, aztán visszafordult az út felé. Tudta, hogy nehezen fogja elviselni a természetét, de kénytelen volt megtenni.

„Van valami különös Karunával kapcsolatban... ki fogom deríteni!” egy alig észrevehető mosoly játszadozott a nagyúr szája szegletében a nap további részében. Még akkor is, mikor éjszakára nyugovóra tértek...

Folytatása következik...