4. rész: Makacs kutya...

„Akármerre nézel szét,

Senki sincs, aki óv és megvéd.

Még a Föld is egészen más,

Senki sem érti álmod lényegét.

Kérdésedre választ nem kapsz,

Az se segít, ha ezzel felhagysz;

Sorsod az, hogy harcba szállj...”

– Hagyd már abba ezt az idegesítő fütyülést! – csattant fel Jaken, Ah és Un hátáról, miközben sikertelenül kapkodott kétfejű botja után, melyet Karuna zsákmányolt el tőle, mikor legutóbb fejen akarta kólintani őt.

A hanyou odacsapott egyet a kétfejű bottal, mire a kis zöld démon mindjárt morogni kezdett – de legalább már lényegesen halkabban. A lány pedig zavartalanul folytatta útját a sárkányló mellett; egyetlen egy hangot sem tévesztve a vidám dallamocskából, amit fütyürészett.

Jaken véleménye korántsem érdekelte, Rin pedig néha még be is segített neki néhány ütemet, a nagy kutyaszellem pedig nem panaszkodott egy árva szót sem. Szóval, Karuna továbbra is jó kedélyűen fütyörészett, élvezve a lágy napsütést és a gyengéd szellőcskéket, melyek most már jelezték a tél közeledtét.

– Saruwatari! – hasított bele a vidám szólamba egy éles hang, amire a társaság hátrafordult.

Karuna előbb megtorpant, csak utána tekintett hátra a válla fölött. Egy mély morgás hagyta el ajkait, szemébe pedig bosszúság költözött. Előre fordult, behunyta szemeit és sóhajtott egy mélyet, hogy lenyugtassa magát. Majd pedig folytatta útját arrafelé, amerre eredetileg is tartottak. A többiek is kisvártatva elindultak.

Sesshoumaru mellé lépett és kérdő tekintettel nézett rá.

– Csak egy mitugrász valaki – felelt a ki nem mondott kérdésre Karuna, szemei immár nyitva. – Ha elég gyorsan haladunk, hamarosan még a szagunkat is elveszti.

– Hmm... – gondolkozott el a kutyadémon.

– Hmm mi?

A férfi egy éles pillantást vetett felé, mire Karuna ismét az utat kezdte fürkészni.

– Felőlem... – vont vállat.

–Saruwatariiii!

„Már megint. Kezd elegem lenni ebből!” sóhajtott gondolatban Karuna, majd feltápászkodott.

Éppen egy tisztáson pihentek, ebédjüket fogyasztva. Jaken sikeresen visszaszerezte kétfejű botját, s nem bírta abbahagyni a vigyorgást, miközben magához ölelgette imádott útitársát. Karuna még egyet sóhajtott eme látványra, s elindult a hang irányába; ebédjét már rég befejezte.

– Hová mész? – mordult mögötte Sesshoumaru hangja.

– Mindjárt jövök – hallatszott a fiatal nő válasza.

Az inuyoukai gyanakodva tekintett utána, szemeit összeszűkítve. Gyorsan határozott:

– Jaken, vigyázz Rinre!

– Igenis, nagyuram... – felelte a kis démon, még mindig áhítattal bámulva kétfejű botját. Sesshoumaru éppen eltűnt az erdő sűrűjében, mikor magához tért:

– Fene, megint itt hagyott! Nagyúúúúraaaam!

– Már nem hallja Jaken! – szólt rá a kicsi Rin. – Inkább ülj le és egyél te is!

– Dehogynem hallja, ostoba lány! Sesshoumaru nagyúrnak kivételesen éles fülei vannak!

A kislány vállat vont:

– Akkor se kiabálj... gyere, egyél!

Jaken még vetett egy morcos pillantást a helyre, ahol mestere eltűnt, de aztán leült, s ő is falatozni kezdett.

– Úgy tűnik, ezúttal képtelen vagyok levakarni téged... na, mondd, mit akarsz most, Jesun? – kérdezte Karuna, szemöldökét felvonva, karjait összefonva.

– Semmi szükség erre a modorra, Saruwatari-sama – hajolt meg előtte egy fiatal démon.

– Térj a tárgyra, vannak fontosabb ügyeim is, minthogy rád pazaroljam a drága időmet – sóhajtott a hanyou, hogy valamivel végre le tudja rázni az idegesítő macskaszellemet.

– Vissza kell jönnöd hozzánk, Saruwatari úrnő.

– Ne szólíts így, nem mondom többször – felelte a fiatal nő. – A válaszom pedig ugyanaz, mint az elmúlt évszázadban: nem.

– De... ez most más, úrnőm, feltétlenül...

– Ne úrnőzz már, az istenekre! – csattant fel Karuna, félbeszakítva az alattomos macskadémon szóáradatát. – Nem megyek és kész. Ha csak ezért jöttél, indulhatsz is vissza.

– Nem érted, Saruwatari – rázta meg a fejét Jesun, komoly tekintetét ráemelve az előtte álló hanyoura. – Takero-sama kíván látni téged.

– Az sem érdekel... jót csevegtünk, de most már tényleg mennem kell.

„Ennél még Jaken társasága is jobb...” gondolta magában, s csak nehezére esett visszatartania morgását. Azzal megfordult, s elindult kifelé a tisztásról, ahol találkoztak.

– Emit elrabolták.

Karuna azonnal megtorpant, s hátratekintett a válla fölött. Szemeit összehúzta, mintha azt vizsgálná, vajon igazat mondott-e Jesun. Hazugságnak azonban semmi nyoma nem volt; a lány szemei elkerekedtek.

– Mikor? Ki...? Hogyan? – hebegte döbbenten.

– Egy hete. Azóta próbálunk utolérni téged.

– Ki volt az?! – kérdezte élesen Karuna, visszanyerve lélekjelenlétét.

– Magát Narakunak nevezi – felelte a macskaszellem.

– Naraku – morogta a hanyou, ökölbe szorítva kezeit, majd egy csontig hatoló pillantást küldött Jesun felé:

– És ti mit csináltatok? Miért nem tudtátok megállítani?! HM?!

– É-é-én... m-mi... – dadogott a férfiú, Karuna hirtelen kirobbanásán.

– Értsd meg, ezért kell velem jönnöd.

– Egy frászt.

– Takero nagyúrnak szüksége van rád! – győzködte Jesun.

– Takero egyáltalán nem érdekel. Emi az egyetlen, aki számít – dünnyögte az orra alatt a félszellem. Tekintete parancsolóan villant az előtte álló démonra:

– Mondd meg Takerónak, nem megyek vissza. Azok után semmiképp, amit a családommal tettetek... ne is számítson rá!

– Na és... mi lesz Emivel?

– Természetesen megoldom. De ti – itt ujjával a macskaszellemre mutatott – nem avatkozhattok közbe. Látni sem akarlak titeket, értve vagyok?!

– I-igenis, Saruwatari-sama...

– Tűnés! – kiáltotta Karuna az immár rémült Jesunnak, aki eliszkolt, ahogy csak a lába bírta.

A fiatal nő vett egy mély levegőt, s behunyta szemeit, hogy lenyugtassa idegeit. Egy pillanat elteltével pedig elindult; az ellenkező irányba, mint ahol a táborhelyük volt.

„Rinnek rosszul fog esni, de most minden perc számít. Nem vesztegethetem az időmet holmi búcsúzkodásokra. Sesshoumaru amúgy sem engedne el...”

– Sesshoumaru... – suttogta, azzal félreugrott a mögüle érkező csapás elől.

Ott, ahol az imént állt, éppen a kutyadémon energiaostora csapott le. Karuna mérgesen pillantott rá.

– Mégis mit képzelsz, hová mész? – kérdezte fagyosan Sesshoumaru, amint földet ért előtte pár lépésnyire.

– Semmi közöd hozzá – vágta oda a nő, elfordulva tőle.

– Nem engedhetem, hogy a szolgám megszökjön.

– Azt hittem, ezt már megbeszéltük – felelte Karuna, elugorva a férfi mérges karmai elől.

Sesshoumaru bosszankodva mordult egyet, s olyan sebességre váltott, hogy a következő támadását a nő már nem tudta kivédeni. Az inuyoukai villámgyorsan ott termett előtte, lefogta kezeit és teljes testsúlyával ránehezedve a földre döntötte. Karuna mérgesen morgott rá, ami azonnal viszonzásra talált.

– Eressz! – sziszegte a fogai közt.

– Nem – válaszolta Sesshoumaru kimérten.

A hanyou egy idő után felhagyott a kapálózással, de a kutyadémon ugyanolyan erősen tartotta, mint annak előtte.

– Mivel végre lenyugodtál... volnál szíves elmondani hát, hová is akarsz menni?

– Nem.

– Ki az az Emi? – váltott témát hirtelen Sesshoumaru.

Karuna erre nem számított. Szemei elkerekedtek:

– Te hallottad az egész beszélgetést...? – lehelte hitetlenkedve.

– Épp eleget hallottam... – válaszolta a férfi. – Tehát? – vonta fel egyik szemöldökét. – Ki az az Emi?

– Ő a... a húgom... – suttogta alig hallhatóan Karuna.

Most Sesshoumarun volt a döbbenet sora, s egy pillanatra engedett szorításán, amit a lány kíméletlenül ki is használt; azonnal kiszabadult, s felugorva egy pár méterrel arrébb ért földet. A kutyadémon még ugyanabban a pillanatban felemelkedett a földről. Egy hosszú pillanatig egyikük sem mozdult; mindketten a másikat méregették.

– Elrabolták – felelte a nő, beadva a derekát. – Meg kell mentenem.

– Jól hallottam, hogy Naraku volt az?

– Igen... ismered talán?

Sesshoumaru morgása kifejezte válaszát.

– Már nem egyszer összefutottam vele.

– Milyen?

– Gyáva és hataloméhes – felelte szemrebbenés nélkül a férfi, aztán szemei összeszűkültek, ahogy suttogva-mérgesen hozzáadta:

– És mérhetetlenül alattomos.

– Ja, azt a fajtát ismerem – vonta meg a vállát könnyedén Karuna, aztán félig elfordult tőle:

– Most elmegyek. Meg kell mentenem a húgomat. Mond meg Rinnek, hogy hiányozni fog – azzal teljesen megfordult, s elindult.

– Nem mész sehova! – morogta Sesshoumaru, s még mielőtt Karuna pisloghatott volna, egy apró, ámde erőteljes nyomást érzett a nyakán, a következő pillanatban pedig eszméletét vesztve esett össze – egyenesen a kutyadémon karjába.

– Aurgh – iszonyatosan fájt a feje, így kezét a homlokára tette, hátha enyhíteni tudta ezzel a kellemetlenséget. Többé-kevésbé sikerült is neki.

„Ezt még nagyon meg fogja bánni Sesshoumaru, esküszöm!” mormogott magában Karuna, mígnem meg nem hallotta Rin hangját:

– Hát ébren vagy? De jó, akkor akár jöhetsz is játszani velem!

Ránézett a mosolygó kislányra:

– Rin, mi történt...? – persze pontosan tudta a választ erre a kérdésre, de kíváncsi volt, a kutyaszellem mit mondott a kislánynak.

– Hát, Sesshoumaru nagyúr hozott vissza téged. Aludtál – felelte Rin.

– Mondta, hogy miért?

A kislány megrázta a fejét. Karuna mélyet sóhajtott, s ekkor észrevette, hogy Sesshoumaru nincs a közelben.

– És hol van most?

– A nagyúr? – nézett körbe Rin. – Az előbb még itt volt... – felelte bizonytalanul, aztán ismét a nő felé fordult:

– Biztos megint sétál. Szokott ilyet csinálni; csak úgy itt hagy... de mindig visszajön! – fejezte be egy nagy, hálás mosollyal az arcán.

– Remek – morogta Karuna, s egy pillanatnyi pihenés után a feltornázta magát a földről.

– Na, akkor jössz játszani? – rángatta meg kicsit a ruhaujját Rin.

– Sajnálom Rin, de most el kell mennem – guggolt le hozzá a nő.

– Miért...? Talán nem szeretsz? Vagy Sesshoumaru-samát nem szereted? Vagy Jake...

– Azért kell elmennem, mert segítenem kell valakin... aki fontos nekem – szakította félbe a kicsi Rin szomorú szóáradatát.

– És mi nem vagyunk fontosak neked...? – kérdezte könyörgő tekintettel.

– Dehogynem – mosolyodott el a kérdezett biztatóan. – De ti nem szorultok segítségre... a húgom viszont igen.

– Neked van egy húgod...?

– Igen; és... eltűnt. Meg kell keresnem – felelte óvatosan, nehogy megrémissze Rint.

– Eltűnt?

Karuna bólintott.

– Inkább elrabolták, nem? – kérdezte egy hűvös, nyugodt hang a nő háta mögül. A kislány szemei elkerekedtek.

– De ki?

– Naraku – hallatszott mögüle a válasz; immár közelebbről.

– Ő? Ő egyszer engem is elrabolt! – mondta Rin izgatottan, hogy végre hozzá tud szólni a témához.

– Tényleg? – nézett rá komoly tekintettel Karuna.

– Igen – biccentett a kislány. – De aztán Sesshoumaru-sama jött és megmentett engem!

– Valóban? – a nőnek nehezére esett elhinnie, amit hall, fel is vonta egyik szemöldökét, de nem érzett hazugságot a lányka szavaiban.

Megint sóhajtott.

– Sesshoumaru nagyúr úgyis Narakut keresi, miért ne kereshetnénk együtt és akkor megmenthetnénk a húgodat és akkor játszhatnék vele egy csomót, és akko...

– Nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet, Rin – szakította félbe a nő ismét.

– Részemről rendben – odapillantott Sesshoumarura, aki egy fának támaszkodva figyelte a beszélgetést.

– Jujj, de jó! – ujjongott Rin, körbe-körbe rohangálva a kutyaszellem és Karuna körül.

– Nagyon – mormogta a nő, azonban a kislányra tekintve kénytelen-kelletlen is egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában.

Folytatása következik...