. 6.rész: Takero, a macskaszellemek vezére

„Akármerre nézel szét,

Senki sincs, aki óv és megvéd.

Még a Föld is egészen más,

Senki sem érti álmod lényegét.

Kérdésedre választ nem kapsz,

Az se segít, ha ezzel felhagysz;

Sorsod az, hogy harcba szállj...”

Már napok óta haladtak Északnyugatnak, mégsem találták semmi nyomát Narakunak, de még csak a szélboszorkánynak sem. Kagura vérének szaga már rég eltűnt, s ők csupán hatodik érzékükre hagyatkozva folytatták útjukat.

Ez a nap is egy ilyen fárasztó utazást utasított maga mögé, mire véget ért; s mikor letelepedtek a tábortűznél, Karuna és Rin is már eléggé kimerült volt.

– Van a közelben egy melegvizű forrás – biccentett aztán abba az irányba Sesshoumaru.

„Talán az ellazítja őket... nincsenek hasznomra, ha fáradtak. Csak hátráltatnának...”

– Onsen! – ujjongott felváltva a két lány, s otthagytak csapot-papot, se hallottak, se láttak, ahogy a víz felé vették az irányt.

„Nők...” rázta meg a fejét a kutyaszellem, ahogy a távozó Karuna és az ugrándozó Rin után nézett.

– Mmmm... ez egy jó ötlet volt... – sóhajtozott Karuna, ahogy belemerült a kellemesen langyos vízbe.

Az idő estére mindig drasztikusan lehűlt, így nem csoda hát, ha jólesett neki valami, ami felmelegíti.

– Igen, meg is fogom köszönni Sesshoumaru-samának, amint visszaértünk! – vigyorgott Rin, ahogy körbe-körbe pancsikolt.

– Csak óvatosan – szólt rá Karuna, amikor a kislány egy hatalmas csapásával majdnem beterítette őt a feje búbjáig.

– Bocsánat... – motyogta Rin, de a nő csak megrázta a fejét, jelezve, semmi gond.

Behunyta a szemét és hátradőlt, hogy el tudjanak lazulni feszült izmai. Nagyon aggódott húgáért is, ráadásul, hogy Rin a közelében volt, csak még nehezebbé tette a helyzetet. Annyira hasonlított rá! De biztos volt benne, hogy amint Emi velük lesz, a két lányka jól ki fog jönni egymással. Ez mosolyt csalt az arcára.

– Karuna-san...

– Hm...?

– Még milyen messze van a húgod?

A nő kinyitotta lila szemeit és üres tekintettel nézett a lányra:

– Miért kérded?

– Már szívesen találkoznék vele... olyan jókat játszhatnánk! – mosolyodott el bátortalanul Rin, Karuna kérdő tekintete alatt.

„Persze, hogy hiányzik neki egy játszótárs... az ő korában az volna a normális, ha gyermek módjára tudna a többiekkel játszani...” sóhajtott magában a nő, ahogy megenyhült tekintete.

– Figyelj, Rin, szerin... – a szó közepén elakadt; érzékei egy közeledőt jeleztek.

– Mi az, Karuna-san?

– Rin, öltözz föl gyorsan – utasította komoly hangon a nő. – Gyerünk!

A lányka szinte kirepült az onsenből és villámgyorsan magára kapkodta ruháit, míg Karuna halkan kicsúsztatta kardját és összeszűkült szemmel, gyanakodva méregette környezetét.

– Menj vissza Sesshoumaruhoz, Rin – szólt a félszellem, azzal ő is kimászott és szinte követhetetlen sebességgel magára kapkodta ruháit. A kislány azonban megszeppenve tekintett rá.

– De Karuna-san, én...

– Menj! Nem fog utánad menni... – tette még hozzá, ahogy felismerte a közeledő szagát.

Rin elszaladt, ő pedig végre szabadon moroghatott, ahogy egy alak lassan kibontakozott a fák erdejéből.

– Mit keresel itt? Mondtam, hogy nem vagyok rád kíváncsi – vetette oda Karuna, feljebb emelve kardját.

– Enyje, ez rosszul esett – tette szíve fölé egyik kezét a férfi. – Én mégis örülök, ha téged látlak...

– Az érzés nem kölcsönös – morogta a félszellem.

A Hold fénykörébe lépett végre a démon; egy nekoyoukai volt, hosszú, sötétzöld haját varkocsba fogta, smaragdzöld szemei pedig élénken csillogtak az éjszakában. Szinte világítottak. Hegyes fülei és karmai volt, mint minden telivér démonnak, s amikor beszélt, megnövekedett szemfogai is látszottak.

– Drága Karuna, miért vagy ilyen? Hisz én csak...

– Hagyjuk Takero – vágott a szavába a nő. – Mindketten tudjuk, hogy még mindig nem felejtettem el, mit tettél a családommal... így tehát nem látom értelmét, miért nem hagysz már végre békén!

Feszült csend ereszkedett rájuk, végül Karuna elrakta fegyverét és hátat fordított a férfinek:

– Nem akarlak látni.

Azzal elindult visszafelé a kis tisztásra, ahol letáboroztak. De nem jutott sokáig: valami neszt hallott a háta mögül, azonban, mielőtt még reagálhatott volna, már keményen hozzácsapódott egy fa kérges törzsének, miközben mindkét kezét lefogták hátulról. Érezte, ahogy Takero közelebb hajol hozzá, a meleg leheletet a fülében, amitől Karunát kirázta a hideg.

– Figyelj rám, kedves... – kezdett bele a férfi, egy gúnyos mosollyal nyugtázva, hogy legutóbbi szavára grimasz jelent meg a félszellem arcán. – Ugye tudod, hogy eddig azért nem öltelek meg, mert Saruwatari vagy és mert...

– Mintha neked az olyan sokat számítana... – sziszegte fogai közt a nő, azonban ezzel csak azt érte el, hogy még jobban nekinyomták a fának.

– Tehát, mert Saruwatari vagy és mert kedvellek... – ha lehetséges, még közelebb hajolt a nő hegyes füléhez, úgy suttogta bele:

– Egy napon az enyém leszel, akár akarod, akár nem... – Karuna újból megrándult; ezúttal szabadulni próbált, ám mindhiába – egy ideig jópofának tartottam, hogy kéreted magad, de most már kezd nagyon elegem lenni belőle!

– Én nem... kéretem magam! – préselte ki magából a szavakat a félszellem, miközben továbbra is szüntelen próbált kiszabadulni az őt fogva tartó kíméletlen szorításból. – Miért nem bírod felfogni, hogy nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzád?! – kiáltotta dühösen, azonban ezzel csupán azt érte el, hogy a macskadémon még erősebben tartotta hátracsavart karjait, aminek következtében nem tudott mozogni, ha nem akart átélni egy sokkal fájdalmasabb élményt.

Csend lett újból; Karuna dacosan hallgatott, míg a férfi azt várta, hogy könyörögni kezd, engedje őt el. De mivel nem kapta meg, amit akart, inkább félretolta effajta büszkeségét és belefúrta arcát a félszellem nyakába, mélyen beszippantva az illatát. A nő szorosan behunyta a szemeit, imádkozva az istenekhez, hogy minél előbb legyen vége ennek, miközben egy észrevétlen könnycsepp gördült le arcának másik felén...

Sesshoumaru közönyös arccal nézte, ahogy Rin futva visszaérkezik a táborhelyre, azonban feltűnt neki, hogy a hanyou nincs vele.

– Rin – szólította meg a kislányt.

– Igen, Sesshoumaru-sama? – szaladt oda hozzá kifulladva.

– Hol van... Karuna? – tette fel kérdését, azonban a félszellem neve előtt szünetet tartott. Most vette másodszor a szájára a nevét. Először akkor volt, mikor Rinnek mutatta őt be.

– Azt mondta, hogy... öltözzek föl és... rohanjak... ide... vissza – kapkodott még mindig levegő után Rin, aztán végre lenyugodott. – Nagyon feszültnek tűnt, Sesshoumaru nagyúr! Remélem, nincs semmi baja...!

Sesshoumaru csak biccentett, de ekkor már talpon volt. Aztán elindult az onsen irányába, utasítva Jakent, hogy vigyázzon Rinre. Még oda sem ért, mikor megérezte egy telivér macskaszellem szagát. Elfintorodott és irányt változtatott, hogy a széljárás neki kedvezzen, úgy került melléjük.

– Nem akarlak látni – fordított hátat Karuna a nekoyoukainak, aki egy férfi volt.

„Ostoba.” jegyezte meg bosszankodva Sesshoumaru, majd szemöldökei mérgesen összeszaladtak, amint meglátta a kibontakozó eseményeket: ahogy a démon lefogja a nőt és egy fához szorítja. Nem tetszett neki a dolog, hát még az, amit hallott éles füleivel:

– Figyelj rám, kedves... Ugye tudod, hogy eddig azért nem öltelek meg, mert Saruwatari vagy és mert...

– Mintha neked az olyan sokat számítana...

– Tehát, mert Saruwatari vagy és mert kedvellek... – még közelebb hajolt a nő arcához, s látszott, hogy jól szórakozik Karuna tehetetlen dühén, majd folytatta:

– Egy napon az enyém leszel, akár akarod, akár nem... egy ideig jópofának tartottam, hogy kéreted magad, de most már kezd nagyon elegem lenni belőle! – szavaira a nő újból próbált kiszabadulni az erős szorításból. Habár nem járt sikerrel, ő nem adta fel. Méreg csöpögött minden szaváról, ahogy elsziszegte válaszát:

– Én nem... kéretem magam! – aztán hangját megemelte és immáron kiabált:

– Miért nem bírod felfogni, hogy nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzád?!

Erre a férfi még jobban megcsavarta karjait, mire egy alig hallható nyöszörgés jutott el Sesshoumaru füleihez. Karuna immáron képtelen volt megmozdulni, úgy fogta őt a férfi.

A kutyaszellem szemei dühödt vörösen felizzottak, mikor meglátta, a beálló csendben a macskadémon Karuna nyakához hajtja a fejét és szimatolni kezd. Sesshoumaru tudta, hogy a lány illatát szívja be és egyértelműen jelezte számára arckifejezése, a nekoyoukai mennyire élvezi a helyzetet.

Aztán, valami sós illatot érzett a levegőben, s ahogy Karunára pillantott, meglátta a nő szorosan behunyt szempillái mögül előgördülő egyetlen könnycseppet. Szemében mintha sajnálkozás csillant volna, de gyorsan eltüntette, s úgy lépett ki a bokrok fedezékéből, ahonnan eddig megfigyelt. A szélirány sem kedvezett már számára, amiből arra következetett, itt az ideje közbelépni.

A félszellem szíve izgatottan megdobbant, ahogy megérzett a levegőben egy ismerős illatot. Szemei önkéntelenül is kipattantak: „Sesshoumaru... és a közelben van...”

„Észrevett. De a telivér macska még mindig nem.” A kutyaszellem jót szórakozott saját magában azon, milyen tompák a férfi érzékei. Közelebb lépett, s hagyta, hogy lába nyomán halkan megreccsenjen egy száraz gally. Ekkor végre felkapta a fejét a macskaszellem is. Sesshoumaru tekintete megkeményedett, ahogy rátekintett a nála fél fejjel alacsonyabb férfira. Aztán, ahogy pillantása tovasiklott és találkozott Karuna szilárd tekintetével, felfedezni vélt bennük némi könyörgést is, azonban nem látta elég ideig, hogy megbizonyosodhasson róla. Összeszűkített szemekkel tért vissza a férfi arcára.

– Ereszd el... mit képzelsz, ki vagy? – förmedt rá a nekoyoukaira.

– Hm – a férfi engedett a szorításon, ám még mindig fogta Karuna egyik karját, ahogy maga mellé húzta a távolodó nőt. – Te ki vagy, hogy így merészelsz beszélni velem, a macskaszellemek klánjának vezérével?

Karuna méltatlankodva horkantott egyet, mire a férfi belevájta karmait a nő puha húsába. Erre a félszellem tekintete megkeményedett, de egy hang sem hagyta el ajkait.

– Hn. Milyen sokat hiszel magadról... – emelte meg kicsit a fejét Sesshoumaru. – És milyen vak vagy, hogy nem látod a feljebbvalóidat!

– Heh. Feljebbvaló, mi? Jó vicc...

– Ostoba. A Nyugati Területek urával beszélsz; és a szolgáját tartod a mocskos karmaidban – a harag kivehető volt a kutyaszellem tekintetében.

Látszott, hogy a nő szemei ellenkezve megvillannak, ám nem szólt semmit – jelenleg nem tehetett mást, minthogy kivárt. Most nem Sesshoumaru volt az ellenfele.

– Szolga, mi? – húzta még közelebb magához Karunát. – Egy Saruwatari sosem süllyedne olyan mélyre – mélyen a szemébe nézett, azonban figyelme továbbra is a kutyadémonra összpontosult.

– Hmm... milyen igazad van, Takero – mosolyodott el bájosan a félszellem, majd, mikor ez viszonzásra talált, hirtelen undor jelent meg arcán, s még ugyanabban a pillanatban teljes erejéből felrántotta a térdét és kikapta karját a férfi szorításából. Csak a megfelelő alkalomra várt, hogy ezt véghezvigye.

Egy szökkenéssel eltávolodott tőle, s most egyenlő távolságra állt a két démontól. A macskaszellem meglendítette karját, mire pengeéles karmai záport zúdítottak Karunára. A nő szemei zöldesen felizzottak, ám még mielőtt bármit is tehetett volna, legnagyobb meglepetésére az őt célba vevő karmok sisteregve lettek semmivé, ahogy egy zöldes-aranyos energiaostor felaprítva őket hozzájuk ért.

Meglepve tekintett Sesshoumarura. „Megvédett volna... engem?!” valahogy a „megvédeni” és az „engem” egy mondatba sűrítése lehetetlennek bizonyult eddig, ha az inuyoukaira gondolt. „De... miért...?”

Ezzel szemben Takero csak dühösen méregette a taiyoukait, s látszott, bármelyik pillanatban kész arra, hogy rátámadjon. Sesshoumaru torkából önkéntelenül is kiszakadt egy frusztrált morranás, mire ellenfele előrelendült, azonban, mielőtt még elérhette volna, hirtelen a semmiből egy villám csapott le.

A por lassan elült, így látni engedve az apró krátert, amit a becsapódás okozott.

– Elmenekült – köpte mérgesen Karuna, akinek szemei még mindig halványzölden izzottak, de aztán lassan lenyugodott. – Ez azt jelenti, nem most találkoztunk vele utoljára.

– Mi dolga volt veled?

Karuna átható pillantásokkal fürkészte Sesshoumaru arcát, azon gondolkodva, vajon mennyit látott és hallott a kutyaszellem. Mérlegelve döntését aztán arra jutott, a lehető legkevesebbet mondja el neki – így ha tud is valamit, akkor sem fogja tovább zaklatni a kellemetlen kérdéseivel őt.

– Régen egy klánhoz tartoztunk. De ő a vezető család idősebbjeit megölte, és átvette a vezér szerepét a klánban, miközben a kisebbik lány felett gyámkodott; azt az illúziót keltve, hogy ő a jogos vezérük. Én nagyon jól tudtam az igazságot, azonban a többiek nem. Hát eljöttem.

– És miért jött utánad?

A nő ajkai közül egy gondterhelt sóhaj szakadt ki. „Miért érdekli?” De azért kimérten válaszolt:

– Mert azt akarja, hogy menjek vissza a klánhoz.

– Ennyi?

– Igen; ilyen egyszerű az egész – biccentett Karuna, s megkeményítette tekintetét, amint megérezte, Sesshoumaru olvasni próbál benne.

Mivel azonban a kutyadémon nem talált semmit, csak egy aprót bólintott, azzal megragadva őt, visszaindult a táborhelyre.

– Hé-hé-hé! Tudok járni, nem kell hurcolászni! – ellenkezett Karuna, ahogy kiszabadította sérült karját. Takero pont ott sebezte meg.

Magához ölelte a másikkal, úgy haladt pár lépéssel lemaradva Sesshoumaru mögött. „Reggelre már nyoma sem lesz remélhetőleg... bár elég mélyre vájtak a karmai...” erre a gondolatra grimaszba torzult az arca. „Átkozott Takero! Mindent magának akar... de nem hagyom, hogy Emit ezúttal is a karmai közé kaparintsa!”

Folytatása következik...