3. rész: Ékkőszilánk vadászat - de miért pont az enyémet akarja mindenki?!

„Már meg se lepődöm.” forgattam meg a szememet, kissé nyugtalanul. Amióta elindultunk, ez már a harmadik démon ezen a napon, amelyik ránk támad – pontosítsunk: rám támad – az ékkőszilánkért. Pedig még dél sincsen!

Igaz, nem panaszkodhatok: Sesshoumaru mindeddig könnyedén megvédett a ránk... szóval a rám támadó gonosz, bugyuta, gyenge, undorító... szellemektől. És ezért hálás voltam neki, habár, hogy őszinte legyek, kezdtem kellemetlenül érezni magam. Senkinek sem szerettem tartozni, és igaz, hogy megállapodtunk abban, hogy én cserébe szolgálom őt (ami általában abból állt, hogy vigyázok Rinre meg játszom a kislánnyal), mégsem éreztem úgy, hogy kvittek vagyunk.

Ráadásul ezek az ostoba démonok igencsak idegesítőek tudnak lenni egy idő után. Mondjuk pont most. Sesshoumarun nem látszott, hogy mit gondol erről, de érezni lehetett a levegőben a feszültséget. Szerintem már vagy százszor megbánta, hogy egyezséget kötött velem. Mégsem küldött el. Akármit is mondtak róla Kagome-chanék, úgy tűnt, állja a szavát és tisztességes.

Annyira lekötötte a figyelmemet elkalandozó gondolataim (melyek most valahol a kút körül és Kagome körül jártak, valamint a régi életemnél), hogy észre sem vettem, hogy az elől haladó Sesshoumaru megállt, így egyenesen belesétáltam a hátába. Kicsit hátratántorodtam és szégyenemben elpirultam, miközben rám emelte hideg – és egyben úgy tűnt, kissé dühös – tekintetét.

– Öhm... bocsánat, nagyúr, figyelmetlen voltam – feleltem, a földre szegezve pillantásomat, miközben a cipőmmel óvatosan böködtem valami apró kavicsot.

Elfordult tőlem, de én nem mozdultam, csak gondolatban megkönnyebbülten sóhajtottam; megköszöntem az isteneknek, hogy még mindig egyben vagyok. Persze, Sesshoumaru türelme nagyon véges és elég könnyen felkapja a vizet a fickó, de még ráadásul miattam kell alsóbb osztályú, idegesítő kis görényekkel megküzdenie – na nem szó szerint!

– Bújjatok fedezékbe! – utasított minket, s elindult tovább az úton.

Biccentettem, s rögtön Rinhez fordultam, hogy megfogjam a kezét és elvezessem egy terebélyes fa mögé; Jaken némán követett minket, kezében a kétfejű bottal.

– Miért hagy mindig hátra engem, hű szolgáját Sesshoumaru nagyúr? – fakadt ki végül.

– A nagyúr dolga, ne foglalkozz vele – dörrentem rá.

Jaken mindig is idegesítő volt. Főleg a hangja. Így nem csoda hát, hogy szinte lépten-nyomon veszekedtem vele, ha megszólalt. Persze próbáltam magam visszafogni, mikor Sesshoumaru a közelben volt, de... hát, most legalább kihasználhattam az alkalmat.

A másik dolog... sosem szólítottam a nevén Sesshoumarut, mindig csak „lenagyúroztam”. Nem, nem „nagyuram”, csupán ő volt „a nagyúr”. Hogy miért? Ez egy újabb hóbortom... azonkívül, hogy a „Sesshoumaru” név elég hosszú. Mire kimondom, hogy „Sesshoumaru nagyúr”, addigra kiszáradna a torkom...

A másik dolog pedig, hogy... ilyenkor hajlamos lennék simán Sesshoumarunak szólítani, ami biztosra veszem, hogy nem esne az ínyére, hát még, ha valami becenevet találnék ki neki, rövidítésként. Amúgy sem a haverom, szóval... akkor már inkább maradjunk a formalitásoknál, legalább én is észben tartom, hányadán is állunk.

Bizony ez utóbbira szükségem volt. Már vagy két hete utaztunk együtt, s egyre-másra azon kaptam magam, hogy rajta felejtem a tekintetem. Vagy, hogy a rideg személyiségén gondolkozom, s próbálom kitalálni, miért ilyen. Abban sem voltam biztos, hogy valójában ilyen-e, vagy ez csupán egy maszk, a külvilág felé... meg hasonlók. Egyre többször kalandoztak el a gondolataim felé.

Láttam, mikor ilyen alkalmakkor (főleg, ha nem veszem észre magam és még bámulom is) fél szemmel rám tekint. Ilyenkor aztán gyorsan elkapom a tekintetem, s a tájat kezdem el fürkészni, vagy kérdezek valami apróságot Rintől... és többnyire halványan elpirulok. Halványan, mert próbálom türtőztetni magam... az első néhány ilyen alkalomkor ugyanis, amikor megkérdeztem valamiről a kislányt, rendre visszakérdezett, hogy miért olyan piros az arcom... „Már elég magasan fent van a Nap, melegem van!” bizonygattam, de nem hiszem, hogy hitt volna nekem. Jaken csak gyanús pillantásokat lövellt felém, és szerencsére nem szólt semmit sem. Sesshoumaru pedig... nos, ő még mindig rejtély volt számomra. Ilyenkor általában úgy tett, mintha nem is hallotta volna Rin kérdését.

Sejtem, hogy gyanította, mi folyik itt, és, hogy őszinte legyek, én is, bár nem akartam bevallani magamnak. Úgyhogy ilyennemű gondolataimat félresöpörtem a fejemből, s inkább másra koncentráltam. De megint csak visszakanyarodtam. Ha sejt is valamit, vajon mit gondolhat rólam? Vagy másképp fog viselkedni velem? Vagy... a fene, megint őt bámultam!

Igen, hála koncentrációm abszolút semmi jelének, a gondolataim ismét elkalandoztak, s Sesshoumaru már jött is visszafelé, valószínűleg egy újabb démonnal végzett. De hogy miattam, vagy neki volt elszámolnivalója vele, arról fogalmam se volt. Én meg bámultam rá. Aztán zavartan pislogtam párat és Rinre néztem, aki épp kibújt a fa mögül és odasietett elé, hogy aztán átölelje – a lábát. A kislány olyan apró volt, hogy talán csak a térdéig ért fel a démonnak.

– Sesshoumaru nagyúr! Visszajöttél! – mondta ki a kicsi Rin a nyilvánvaló tényt.

Halványan elmosolyodtam. Hiába, no, mindig lenyűgözött, ahogy gyermeki ártatlansággal üdvözli Sesshoumarut és határtalan örömmel, még akkor is, ha csupán néhány percre hagyta magára őt.

Elképzeltem, vajon milyen képet vágna Sesshoumaru, ha mindannyiszor a nyakába ugranék, mikor visszatér hozzánk... „Nem, nem, inkább nem!” csóváltam meg a fejem, s valamely érthetetlen okból elpirultam, így inkább elfordultam tőlük, s igyekeztem valami érdekességet felfedezni egy közeli cseresznyefán. „Igen, nagyon szép formájuk van ezeknek a rózsaszín...”

– Indulunk – szakította félbe gondolataimat Sesshoumaru hűvös hangja.

Kirázott a hideg egy pillanatra. Reméltem, hogy most már eltűnt az arcomról a pír, s mikor megfordultam, gondolatban hálát adtam az isteneknek, hogy már mindannyian elindultak, s egyikük sem látta az arcomat.

Két nappal és nyolc démonnal később... éppen éjszakára kerestünk valami táborhelyet, mikor egy nagy, otromba démon támadt ránk... vagyis, azt hiszem, ez megintcsak engem szemelt ki; pontosabban az ékkőszilánkomat. Jaken azonnal elrohant, Rint maga után cibálva, én viszont csak lassan reagáltam, mert a gondolataim megint lekötöttek... egy bizonyos valakiről.

– Mozdulj! – furakodott be valahonnan a külvilágból Sesshoumaru parancsoló, ámde kellemes hangja.

– Mi-i...? Hogy...? – ránéztem, s mikor megláttam az arckifejezését, körbetekintettem. – O-o... – a démonnak volt egy tüskés farka, mint a sárkányoknak szokott lenni a legendák szerint, s most épp meglendítette, hogy elsöpörjön.

A legutolsó pillanatban ugrottam félre – félig pedig gurultam, mert olyan messzire nem sikerült egyből elugranom, mint szükséges lett volna. A démon hatalmas, karmokban végződő mancsa vészesen közel került hozzám, de olyan sebességgel, hogy biztos voltam benne, ezt nem élem túl. Hát tettem az egyetlen dolgot, amit ösztönöm diktált és teljes tüdőmből felsikoltottam, kezeimet magam elé tartva – habár tudtam, hiú reményem volt csupán, hogy a felé fordított, remegő tenyereimmel megállíthatom.

Ha tudtam volna, milyen rosszul sejtettem!

Épp, mikor már éreznem kellett volna a szörnyeteg pengeéles karmait, az felhördült, majd halálos csend ereszkedett a környékre, csupán kapkodó zihálásom hallatszott benne. Lassan kikukkantottam az ujjaim közül, s amit láttam, attól elkerekedtek a szemeim.

A szörny több darabban feküdt – illetve szétszóródott – a földön. Hamar megcsapta a körülöttem lévő bensőségeinek émelyítő szaga, én pedig természetesen elkezdtem szédülni. Valahogy a gyomrom sosem bírta az ilyen látványokat – néha még attól is képes voltam rosszul lenni, ha filmvásznon ilyet láttam... újból emlékeztetnem kellett magam, hogy ez nem játék, ez a valóság.

Lassú lélegzetvételt erőltettem magamra, hogy lenyugtassam háborgó lelkemet és – a támadásoknak köszönhetően – törékeny idegeimet. Óvatosan leeresztettem karjaimat, s körbenéztem. Mikor tekintetem megakadt Sesshoumarun, sikerült egy pillanatra elkapnom egy átsuhanó érzelmet az arcán – talán meglepettség volt? Netán egy elismerést kifejező mimika? Ki tudja...?

– M-mi történt? – hangom még mindig reszketett az imént átélt félelemtől.

– Megölted.

– Te-tessék?!

– A kezedből – mutatott a tenyereimre a nagyúr – fehér fény tört elő... tisztító fény – magyarázta, majd elfordította tekintetét. – Én elég gyors voltam, különben...

Nem fejezte be.

Egy ideig hitetlenkedve bámultam felfelé néző, nyitott tenyereimet, de aztán megintcsak elfogott az émelygés. Ez a szörny-bűz... Arcom fintorba torzult, ahogy pillantásom ismét tovasiklott az elhullott démon darabkáin. Aztán már tényleg nem bírtam tovább; hiába is küzdöttem, a szag győzött... én pedig szédülve zuhantam a föld felé.

Az utolsó pillanatban, mielőtt még körülölelt volna a fekete tudatlanság, éreztem, hogy nem a rideg, kőkemény földön érek talajt, hanem valami puhán. „Legalább a fejem nem fog annyira fájni utána...” röppent tova egy gondolatom, eszméletemmel együtt.

– Ümmmm... – mormogtam, mikor végre magamhoz tértem, s kinyitottam a szemem.

Minden olyan homályos volt. Páni félelem fogott el, de miután kipislogtam a kábulatot a szememből, megnyugodtam; ismét tökéletesen láttam.

Sóhajtottam egy mélyet, s felültem; de egyből meg is bántam, mert irtózatosan szédülni kezdtem. Törökülésbe tornáztam magam, s fejemet kezeimre támasztottam, hogy megállítsam a körbe-körbe táncoló világot. Egy hosszú pillanat elteltével sikerült is.

– Hogy érzed magad, Kohana-san? – kérdezte tőlem Rin.

– Már jobban, köszönöm kérdésed – sóhajtottam, s mikor újra kinyitottam a szemem, már nem forgott velem a világ; hanem egy kulacs vízből állt. Feltekintettem az előttem álló valakire.

– Igyál – mondta a nagyúr, azzal a kezembe nyomta az innivalót.

Én pislogtam egyet. Kettőt. Hármat. De nem, nem képzelődtem. Meghúztam a kulacsot, s hálásan ittam a friss forrásvízből. Aztán körülnéztem, s észrevettem, hogy egy patak partján vagyunk. Újratöltöttem a kulacsot és visszavittem Sesshoumarunak, de ő egy sárkányló felé mutatott.

Elkerekedtek a szemeim, ahogy rá emeltem tekintetemet. Bevallom, picit megijedtem, de mikor láttam, hogy Rin milyen közel van hozzá és az hagyja, hogy a kislány simogassa, kicsit én is megnyugodtam, de azért fenntartásokkal közelítettem felé.

– Gyere, Kohana, bemutatom neked Ah és Unt! – intett nekem a kislány, hogy lépjek közelebb, de észrevette bizalmatlanságomat a jószág iránt. – Ne félj, Ah és Un kedves! – mosolyodott el újból Rin.

Én biccentettem, s még egyet léptem felé. Így már közvetlenül mellette voltam. A kulacsot beleraktam a nyeregtáskájába, aztán Rin odahúzott a fejeihez. Igen, ez egy kétfejű sárkányló volt, jól láttam először is.

– Ő itt Ah és Un – mutatta be nekem őket, aztán feléjük fordult. – Ő pedig Kohana-san!

Ah és Un biccentett és mormogott valamit, ami akár barátságosnak is beillett.

– Kedvel téged! – fordult felém nagy vigyorral az arcán Rin. – Azt szeretné, ha megsimogatnád őket!

Döbbenten pislogtam a kislányra. Ugye nem gondolta komolyan...?! De, ahogy ismét rátekintettem, rá kellett eszmélnem, hogy igen. Magamban sóhajtottam egyet, majd közelebb léptem a sárkánylóhoz.

Óvatosan felemeltem egyik kezemet, az orrukhoz – hogy megismerjék a szagomat. Elnevettem magam pár perc elteltével, mikor belenyalt a tenyerembe. Olyan fura volt! Megsimogattam az egyik fejét, de aztán a másik is odadörgölőzött a vállamhoz, így kénytelen voltam őt is megsimogatni. De nem bántam; tényleg barátságosnak tűntek. Mosolyogva lapogattam meg a nyakukat.

– Indulunk – emelkedett fel ülőhelyéről Sesshoumaru, és én még egyszer végighúztam kezeimet Ah és Un fejein.

Ő elégedetten felmordult, s megnyalta az arcomat, mire Rin és én nevetésben törtünk ki. Mosolyogva követtük a nagyurat aznap délután, Ah és Unnal az oldalunkon.

Aztán, mikor a nap már alacsonyan járt, Rin elkezdett álmosodni, s én felsegítettem a sárkányló hátára, mellettük haladva.

– Jaken – hallottam Sesshoumaru hangját.

– Igen, nagyuram?

– Menj hátra és küldd ide Kohanát.

Persze, hallottam a párbeszédet, de nem kell nekik tudni. Jaken dörmögve hátrafordult, s elindult felénk. Mikor elém ért, átadta az üzenetet, s gyanakodó pillantásait képtelen volt elrejteni előlem. Én felvontam egyik szemöldökömet, de aztán továbbhaladtam; még vetettem egy pillantást az el-elszendergő Rinre, majd pedig meggyorsítottam lépteimet, hogy beérjem a jóval előttünk haladó Sesshoumarut.

– Igen, nagyúr? – kérdeztem, feltekintve az arcára (hát, legalább egy fejjel magasabb volt nálam, ha nem többel!), miközben felvettem léptei ritmusát.

– Tudod, hogyan csináltad azt a tisztító fényt? – kérdezte egy csöppnyi hallgatás után.

Megráztam a fejem:

– Szerintem ösztönös volt – ismét bámulni kezdtem tenyereim. – Még mindig alig tudom elhinni... – hangom elhalt, kezeim pedig leeresztettem, a földutat figyelve lábaim előtt.

– Mint amikor ellenem használtad?

Kérdően pillantottam fel rá, kutatva az emlékeim közt, aztán eszembe jutott; amikor először találkoztunk és ő a mérges karmait akarta használni ellenem, akkor ugyanúgy fehér fény vette körül a tenyereimet.

Egy aprót biccentettem:

– Igen, az is ösztönös volt... habár, az talán, mintha kicsit másmilyen lett volna... – feleltem elbizonytalanodva, ismét a talajra szegezve tekintetem.

– Előfordulhat olyan, hogy nem vagyok a közelben, hogy megvédhessem Rint, vagy téged – a megállapodásunk szerint –, ezért...

– Ezért...? – kérdeztem óvatosan, nem tudva, mit várjak válaszától.

– Ezért úgy döntöttem, hogy edzeni foglak – fejezte be végül.

Kicsit elkerekedtek a szemeim. „Edzeni?Engem...?” Végül egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. Végre nem leszek teljesen védtelen! Juhé! És ha esetleg Rint is meg tudnám védeni, akkor valahogy talán vissza tudnám fizetni neki, hogy annyiszor megmentett; megállapodás vagy sem, nem szerettem tartozni. És jelen pillanatban úgy éreztem, sokkal tartozom neki.

Óvatosan rámosolyogtam és bólintottam.

– Mikor kezdjük? – kérdeztem végül.

– Holnap – hangzott a tömör felelet. – Minden hajnalban és este.

– Jó – biccentettem.

Egy darabig még mellette haladtam, hogy megbizonyosodjak afelől, más mondanivalója már nincs, csak aztán lassítottam le, hogy Rin mellé érjek. A kislány közben elaludt már. Csendesen haladtunk, aztán arra lettem figyelmes, hogy Ah és Un hirtelen megtorpant. Megálltam én is, s láttam, hogy Sesshoumaru sem halad tovább.

– Mi történt, nagyúr? – kérdeztem, mert éreztem, hogy van valami a levegőben. Talán... valami közelített felénk.

– Inuyasha... – mordult meg.

Egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Csak nem megint az ékkőszilánkomat akarja...? A páni félelem kezdett eluralkodni rajtam, de igyekeztem nem mutatni azt. Habár, Sesshoumaru kivételesen éles orra kétségkívül megérezhette ezt.

– Jaken...

– Hai, Sesshoumaru-sama?

– Vidd el Rint és Kohanát, Ah Unnal menjetek fedezékbe!

– Igenis, nagyuram – biccentett a kis zöld démon, miközben elkezdett terelni minket.

– És Jaken... – fordult vissza félig a nagyúr, mire mindannyian megtorpantunk. – Ha valami bajuk esik, téged teszlek felelőssé.

– Természetesen, nagyuram – nyelt egyet a megszólított, azzal még nagyobb hévvel noszogatott minket a fák közé.

Éppen, hogy elhelyezkedtünk – egy terebélyes magnólia fa fedezékében, az alvó Rin az ölemben, Jaken mellettem, Ah és Un pedig mögöttük –, mikor felbukkantak az ismerős arcok a kis tisztás másik végén, mint ahol Sesshoumaru állt.

– Sesshoumaru! Add ide az ékkőszilánkot, ami nálad van, de azonnal, különben megízlelheted a Szélborda erejét! – hallatszott Inuyasha eszeveszett kiáltozása, én meg már tényleg nem tudtam segíteni magamon, elkuncogtam magam.

– Mindig ezt csinálja? – suttogtam oda Jakennek, aki beletörődve bólogatott.

– Nincs nálam egyetlen ékkőszilánk sem, öcsikém – felelte végtelen nyugalommal Sesshoumaru, miközben egyetlen izma sem rándult, csupán az utolsó szavát hangsúlyozta ki gunyorosan.

– Hazudsz! Kagome azt mondja, vannak nálad!

Odapillantottam a lányra, aki úgy tűnt, erősen koncentrál, majd odasúgott valamit a félszellemnek. Összeszűkültek a szemeim, mikor Sangónak és Mirokunak is mondott valamit, de olyan halkan, hogy én nem hallhattam.

„Biztosan érzi már, hogy az ékkőszilánk itt van, a fák közt... nem maradhatok itt! Rint veszélybe sodornám!”

– Jaken – szólítottam meg a kis démont halkan, mire ő mérgesen rám pillantott. – Vigyázz Rinre – parancsoltam, miközben a kislányt feltettem Ah és Un hátára.

– Mire készülsz, halandó? – vonta fel a szemöldökét gyanakodva Jaken.

– Kagome érzi, hogy az ékkőszilánk itt van. Nem maradhatok... – azzal már indultam is volna.

– De Sesshoumaru nagyúr azt mondta, maradjunk itt! – ellenkezett.

– Nem mondta – tényleg így volt. Nem mondta ki.

– De azt is mondta, hogy Rint és téged is védjelek meg! Ha valami történik veled, meg fog ölni, hogy aztán újból visszahozzon, ki tudja hányszor...! Ebben biztos vagyok! – kezdett pánikolni a kis démon.

Szomorúan elmosolyodtam, s lehajoltam hozzá.

– Figyelj, Jaken – kezdtem bele. – Ha én itt vagyok, Rin nincs biztonságban. Mondd meg a nagyúrnak, hogy én mentem el és nem tudtál visszatartani... – sóhajtva felálltam és oldalra néztem. – Nem akarom, hogy Rinnel baja essen miattam. És Kagoméékhoz sem akarok visszamenni... hogy fél szemmel mindig Inuyashát figyeljem, mikor jön rá az öt perc, hogy kiszedje a szilánkot belőlem...

Azzal meg sem várva a zöld démon válaszát, elrohantam, be az erdő sűrűjébe.

– Miért érzem rajtad Kohana szagát? – hallottam még távolról Inuyasha dühödt kiabálását, aztán csata hangjai szűrődtek felém; de hamarosan azok is elhaltak.

Méltatlankodva horkantottam egyet. Azért annyira nem vagyok büdös! Tény, hogy már ideje lenne fürdeni és mocskosnak éreztem magam, de hamarosan veszek egy jó, meleg fürdőt. Biztos megengedi majd Sesshoumaru, ha megké...

Sóhajtottam. Nem hittem, hogy még látni fogom. Vagy ha igen, nem hittem, hogy barátságos körülmények közt. Mit tesz vajon, ha észreveszi, hogy eltűntem? Talán azt hiszi majd, hogy Kagoméékkal együtt elszöktem?

Megráztam a fejem, miközben imádkoztam, hogy Jaken elmondja, miért léptem le. Nem volt túl nagy bizalmam benne, de nem tehettem mást.

Az erdő még sűrűbb lett, s hamarosan leszállt az éj. Már nem éreztem magam mögött senkit. Eddig úgy tűnt, mintha követnének, de már nyoma sem volt ennek.

Kicsit lelassítottam, hogy visszanyerjem lélegzetemet. Gyorsan sikerült, s újból elindultam. Pár óra múlva egy falu széléhez érkeztem, éppen akkor oltották ki az utolsó fényeket is a kunyhókban. Aztán, a település másik végén egy olyanhoz értem, amiben még mindig lobogott a gyertyaláng, s motoszkálás hallatszott.

Töprengve toporogtam előtte. Fáztam és hideg volt. Éhes is voltam. Éjszakára nem volt hova mennem. Azon gondolkoztam, kérhetek-e szállást. Tudtam, nem volt biztonságos ilyen háborús időkben egy halandónak – ráadásul nőnek – egyedül utaznia; sőt, különösen veszélyes volt. Azt sem tudhattam, megbízhattam-e a háziakban.

Végül nagy levegőt és erőt vettem magamon, azzal az ajtóhoz léptem. Bekopogtam az ajtófélfán – lévén csupán egy bambuszfüggöny fedte a bejáratot, azon meg kopogni nagy kihívás lett volna.

A motoszkálás egy pillanatra alábbhagyott, majd pedig  közeledő léptek zaját hallottam. Puha léptek voltak. Megnyugodtam egy kicsit. Női léptek voltak.

Az ajtó fellendült, s egy középkorú hölgy állt a kunyhó bejáratánál. Annyi idősnek tűnt, mint az anyukám lett volna... ha még élt volna...

Én tisztelettudóan meghajoltam – itt, a középkorban tudtam, ez különösen fontos volt, mégha a huszonegyedik században már kezdett kihalni néhol ez a szokás –, végül pedig feltettem kérdésemet:

– Bocsásson meg, hogy ilyenkor zavarom, csak azon gondolkodtam, hogy...

„Áááá! Mi van velem? Most hogy kérjek szállást? Ilyet én még sosem fogalmaztam meg! ... Milyen szánalmas tudsz lenni, Kohana...!” morogtam magamra.

– Netán szállást keresel éjszakára? – segített ki kedvesen.

Én hálásan bólintottam neki, mire ő elmosolyodott és beinvitált a kunyhójába.

– Kicsit szegényes, de egy ilyen kis faluban többel nem szolgálhatok – magyarázkodott, miközben egy kis tál, laktató levest tolt elém.

– Dehogyis! – feleltem, miután megkóstoltam a levest. – Ez nagyon finom, domo arigatou! Igazán köszönöm!

Egy barátságos mosoly játszott az ajkain, s vacsora közben beszélgetni kezdtünk.

Hamar kiderült, hogy ő a falu mikója és egyben gyógyítója is. Most is épp valami gyógyfőzetet készített elő, mikor megjelentem az ajtajában. Nagyon barátságosnak tűnt, és én úgy éreztem, megbízhatok benne.

Azért a három lépés távolságot megtartottam, de kicsit felengedtem, miután átbeszéltük a fél éjszakát.

Későn tértünk nyugovóra, s én teljesen kimerülten hajtottam álomra a fejem. Aggodalmaskodni sem volt időm, csupán abban reménykedtem, Rin jól van és a többiek is. Bármennyire is ódzkodtam attól, hogy Kagoméékkal tartsak, azért nem szerettem volna, ha valami bántódásuk esik. Sesshoumaru pedig tud vigyázni magára, igaz...?

Folytatása következik...