6. rész: Széttört lélek-szilánkok

Alighogy felé fordultam, tekintetem megakadt a tükrön, mely még mindig halvány fehér fénnyel derengett. Öntudatlanul magam mögé söpörtem Rint, s szóltam neki, bújjon el, amíg vége nem lesz ennek az egésznek.

– Mi közöd van hozzájuk és ki vagy? – ismételte meg Kanna kérdését, ezúttal már unottan.

– A nevem Kohana – feleltem. A mondat másik felére nem kívántam válaszolni.

– És miért utazol velük?

– És miért vagy ilyen kíváncsi, Kanna...? – vettem oda csípőből.

Egy pillanatra mintha elkerekedtek volna éjfekete szemei, de aztán még egy kicsit fordított tükrén, amit ezáltal még erősebb fehér fény vett körbe.

– Nézz a tükrömbe, Kohana... – hallatszott valahonnan távolról a hangja.

Erre a mondatra nem is volt szükség, lévén én már eleve azt figyeltem, kíváncsiságom hajtott, hogy megtudjam, mi az a fehér derengés... Fene azt a nagy kíváncsiságomat! Nem! Fene, hogy Kagome-chan nem tudta elmondani pontosan, miért kell vigyáznom Kannával!

Egy pillanatra úgy éreztem, mintha elakadt volna a lélegzetem. Hiába vettem nagy levegőt, s éreztem, ahogy tüdőm tágul, majd összehúzódik, nem jutott oxigén a szervezetembe. Egy hosszú pillanatig elhúzódott a dolog, aztán kiszakadt belőlem egy mély sóhaj, s hamarosan már úgy éreztem, mintha lebegnék a végtelenségben. Ahol nincs se tér, se idő... se senki, még én is egy vagyok az univerzummal...

Halványan szemeim előtt mintha fehér fényt láttam volna, mely kiszakad belőlem – akárcsak előbbi sóhajom – és egyre távolabb haladt egy fényes tárgy felé. De már nem volt helye a gondolataimnak. Már nem voltak a sajátjaim. Épp, mikor már majdnem elérte az a fura fehér fény azt a fura fényes anyagot, valami megcsillant.

Napfény.

Visszatükröződik.

Tükör...

Kanna!

Pislogtam egyet, s hirtelen minden visszajött: Kanna, a tükre, a fehér fény, ami távozott belőlem... vajon mi lehetett az? Mintha lényem belsejét ragadta volna ki belőlem... lassan, de biztosan elindult visszafelé a fehér fény, ám ólomkezeim még mindig nem tudtam mozgásra bírni, s az agyam helyére benyomult rongyok sem segítettek a gondolkodásban.

– Kohana-chan...! – hallatszott valahonnan a távolból egy kislány hangja.

„Rin...”

Majd egy mély morgást hallottam, melyből csupán ezt tudtam kivenni:

– Ostoba halandó...!

„Sesshoumaru...”

Még egyet pislogtam, s a folyamat hirtelen felgyorsult. A fehér fény egy szempillantás alatt visszatért belém, én pedig kóvályogva rogytam térdeimre, ziháló lélegzetvétellel. Mikor kicsit már lenyugodott a szervezetem, felpillantottam Kanna közönyös szemeibe. Magával az ürességgel néztem farkasszemet; s végre megértettem, mi történt.

„A lelkem...”

Tekintetemben harag égett, én pedig mérgesen cselekedtem; ösztönből, ahogyan megragadtam egyik nyílvesszőmet, s puszta kézzel a lány felé hajítottam azt, egy nagyon félelmetes csatakiáltással vegyítve.

Pont a közepén találtam el a tükröt. Hallottam, ahogy az üvege megreccsen... a másodperc töredéke alatt pókhálózva kúsztak végig rajta a törések, majd végleg hasznavehetetlenné vált a fura tükör.

Kanna üres tekintettel meredt maga elé, de szemei kicsit elkerekedtek. Aztán felpillantott rám, mikor tükréből már csak a keret maradt meg. Én még mindig próbáltam lenyugtatni lélegzetemet, s kalapáló szívverésemet, tekintetem pedig meg mernék esküdni rá, hogy gyilkos dühöt tükrözött. Na, nem mintha bármit vagy bárkit is meg tudnék ölni... jó, leszámítva azokat az undormány démonokat, amiknek szokásává vált a nyomomba eredni...

– Te lány... Kohana... – hallatszott a kislány csendes hangja. – Nem most találkoztunk utoljára – fejezte be, azzal eltűnt; mintha a föld nyelte volna el.

Mélyeket lélegeztem még mindig, hogy lenyugtassam magam. Egy kis test csapódott nekem, s én lepillantva megláttam Rin apró alakját, amint átkarol.

– Jól vagy, Kohana-chan...? – kérdezte nagy barna szemeit rám emelve.

Én halványan elmosolyodtam. Hihetetlenül gyengének éreztem magam, de azért biccentettem, hogy megnyugtassam őt:

– Igen, köszönöm, Rin.

– Megyünk – mordult mögöttem egy mérges férfihang, mire én nagy nehezen feltápászkodtam.

Még mindig nem éreztem teljesen jól magam, s attól féltem, bármelyik pillanatban elgyengülhetnek a lábaim, de nem akartam lelassítani a nagyurat; éreztem, már türelme végén jár.

Minden jel szerint Kagura is meglógott, de hogy mit akart Sesshoumarutól, azt már sosem tudom meg. De nem is érdekelt. „Kanna viszont...” Volt valami fura abban a kislányban. Kirázott a hideg, már csak attól is, ha rágondoltam.

Mély gondolataimból halk, egyenletes szuszogás ragadott ki. Oldalra döntöttem kicsit a fejem, úgy néztem az alvó Rint. Hamarosan lenyugszik a nap, nem csoda, hát, hogy fáradt, s a nap eseményei sem tettek hozzá üdeségéhez. Ah és Un hátán szundikált békésen, én pedig még jó darabig elnéztem. Olyan aranyos volt így. Mintha egy másik világhoz tartozna.

Vettem egy apró lélegzetet, és akkor megtörtént, teljesen váratlanul: a lábaim hirtelen elgyengültek, a világ pedig forogni kezdett körülöttem. Apró szikrák csillantak a szemem előtt, s táncolták körbe látóteremet. Éreztem, hogy kiver a hideg veríték, miközben egyre nehezebben jutok levegőhöz. Kétségbeesetten és vakon megkapaszkodtam Ah és Un kantárjában, de csak húztam magammal lefelé; nem tudta megtartani ernyedő testemet. Rin is felébredt, hogy valami mozog alatta, ami nem harmonikus a sárkányló kevésbé egyenletes lépteivel. Ezt csak onnan gondoltam, hogy mielőtt még végleg elsötétült volna a világ előttem, hallottam egy aggódó sikolyt felőle:

– Kohana-chaaaaaaan!

Már csak arra emlékeztem, hogy zuhanok lefelé, miközben a fekete tudatlanság magába szippant. Vártam még, hogy megérezzem a kemény talajt, de a fájdalom elmaradt.

„Valami... puha...” ezek voltak utolsó gondolataim, mielőtt végleg ráborult volna a sötét köd elmémre...

– Ümmmnymmm... – nyöszörögtem kicsit, mikor kezdtek visszatérni hozzám érzékeim, de még mindig nagyon gyenge voltam és a fejem is kóválygott.

Mozogtam. De min voltam?

Próbáltam érzékelni magam körül a külvilágot, de ez még mindig csak nagyon nehezen ment. Kinyitottam szemeimet, azonban csak vaksin pislogtam, ezért gyorsan becsuktam őket, s összébb gömbölyödtem. Ekkor éreztem meg, hogy valaki magához szorít. De csak egy karral.

Egy picit ismét kinyíltak a szemeim, s most végre már ki tudtam venni nagyjából a színeket, de még mindig csak foltokat láttam. Egy nagy fehér-piros foltot, ami ezüstösen csillog néhol. Nagyon aprón oldalra döntöttem a fejemet, hogy felnézhessek, de megint elkezdtem szédülni, így gyorsan visszagömbölyödtem eredi állapotomba, de sikerült elkapnom egy pillanatnyi aranyszínt.

„Csak nem... Sesshoumaru... engem... visz... engem...?” gondolataim még kissé zavarosak és szaggatottak voltak, de a lényeget már ki lehetett belőlük hámozni. Mélyet sóhajtottam, hogy erőt gyűjtsek, de nem sikerült ébren maradnom. Ahhoz túl kimerült voltam. Egyetlen gondolat futott még át az agyamon, mielőtt újból a tudatlanságba süllyedtem volna:

„De jó a karjában lenni...” egy apró, boldog gondolat, amelyet nem róhat fel nekem senki és amiről nem vagyok köteles beszámolni. Utolsó erőmmel egy kicsit közelebb húzódtam hozzá, de aztán már tényleg eluralkodott felettem a kimerültség s gyengeségem.

Amikor következőleg magamhoz tértem, hirtelen nem tudtam, mi az a fura érzés, ami hatalmába kerített, mígnem el nem kezdtem szakadatlanul köhögni. Annyira kiszáradt a torkom, hogy az már szinte fájt. Még a levegővétel is köhögő-rohamot okozott számomra, de szerencsére kicsi Rin a segítségemre sietett, s én jól meghúztam az elém tartott vizes kulacsot. Hálásan kortyolgattam belőle, s köhögésem is nemsokára abbamaradt.

– Hű... köszönöm, Rin! – sóhajtottam, egy apró mosoly kíséretében.

A kislány visszavigyorgott rám, aztán továbbszaladt, hogy feltöltse a kulacsot. Én – még mindig kissé kótyagosan – körbenéztem. Egy folyó partján szemlélődtem, a közelben egyedül Ah és Un volt Rinen és rajtam kívül.

– Hol vannak a többiek...? – kérdeztem, összeráncolva szemöldökömet.

– Sesshoumaru-sama és Jaken elmentek valahová, de szerintem hamarosan vissza kell érniük... már jócskán elmúlt reggel... – felelte töprengő hangon a kislány.

– Rin, meg tudnád mondani, hogy... – egy picit megakadt a szavam – mennyi ideig... öh... aludtam...?

– Csak az éjszaka – felelte, azzal odabaktatott Ah és Unhoz, s valamit leemelt a nyeregtáskájából és odahozta hozzám, elfelezve az adagokat. – Egyél; biztos éhes vagy és tudom, hogy Sesshoumaru nagyúr mindig szeret azonnal elindulni, amint visszaérkezik...

– Aha... köszi, Rin – biccentettem, azzal nekiláttam szerény reggelimet elfogyasztásának – ami ezúttal iszonyatosan jólesett. Mintha legalábbis már napok óta egy falatot sem ettem volna...! Nagy mosollyal az arcomon majszoltam el a kezdetleges mini-szendvicset, amit a kislánytól kaptam.

Ahogy reggelim végére értem, valami fura duruzsolást hallottam. Összeszaladt a szemöldököm és gyanakodva kémleltem körbe. Persze, lehetett volna egy ártatlan rovar is, de sajnos az intuícióm nem ezt sugallta. Lassan felemelkedtem, még mindig keresve a zaj forrását.

Végre megtaláltam: ott körözött egy darázs, nem is olyan messze tőlem. Kíváncsian húzódtam közelebb hozzá; habár nem voltam valami jó viszonyban úgy általában a rovarokkal, ez az egyed felkeltette érdeklődésemet. Volt benne valami... furcsa... megmagyarázhatatlan...

Összerezzentem, mikor suhogó hangot hallottam, s a következő pillanatban egy fehér villanást láttam; aztán kitisztult minden, s a nagyúr állt előttem, kezében a kétségbeesett darázs szárnyait fogva.

– Hn... – mintha egy kis vigyor akart volna kibuggyanni szája szegletéből – az a fajta, ami akkor jelenik meg nemes vonásain, ha egy jó csatát szimatol meg.

Aztán, csuklója egy kecses mozdulatával elengedte a lényt, ami még egy pillanatig ott körözött körülöttünk, végül pedig menekülőre fogta a dolgot. Én néztem, míg el nem tűnt a szemem elől, aztán Sesshoumaruhoz fordultam:

– Mi volt ez, nagyúr...?

Ő rám tekintett, s úgy tűnt, mintha fontolgatná válaszát, mit mondhatna el belőle nekem. Én kicsit türelmetlenül felvontam egyik szemöldököm, s nem is vettem észre, mikor kezdtem el az ütemes dobolgatást lábammal.

– Hagyd abba – mordult rám.

– Hm? – pislogtam értetlenül.

– Ne csináld, olyan vagy, mint egy türelmetlen kisgyerek.

Leesett az állam – majdnem szó szerint! Mégis mit képzel, ki ő, hogy ilyeneket vágjon a fejemhez?! Becsuktam a számat, s élesen pillantottam rá; komolyan, ha a tekintettel ölni lehetne, ott helyben porrá égett volna!

– Naraku egy saimyosho-ja volt – magyarázta.

„Ezt most nekem értenem kéne...?” zavarom minden bizonnyal arcomra is kiülhetett, mert Sesshoumaru megmagyarázta:

– Egy pokoldarázs. Erős mérget képesek kibocsátani, ha megcsíp, biztos nem élted volna túl.

– De nem tette... – morfondíroztam el a gondolaton. – Akkor meg vajon mit kereshetett itt?

– Megfigyelt.

– Hogy mit csinált?!

– Nem tudom pontosan, milyen kapcsolat van köztük és teremtőjük közt, de úgy hiszem, megfigyelt.

– Úgy hiszed? – kérdeztem élesen. Vészesen kezdett fogyni türelmem. – És engem? Mégis mi megfigyelnivaló van rajtam?!

Hopp. Tisztán láttam, hogy egy pillanatra bennakadt a lélegzete, de gyorsan összeszedte magát. Én pedig úgy tettem, mintha mindebből semmit sem vettem volna észre. Igen, így egyszerűbbnek tűnt a dolog...

– Biztos arra volt kíváncsi, miért tartasz velünk – felelte félvállról, majd ugyanilyen stílusban még hozzátette:

– Vagy, hogy hol tartod az ékkőszilánkodat...

Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, mikor a torkomon akadt a szó a látványtól: egy pokoldarázs repült föl az egyik közeli bokorból. Eddig nem is sejtettem, hogy ott bujkál. Vetettem egy oldalpillantást Sesshoumarura, de ezt csak tetézte szótlanságomat: nyugodtan nézte a rovart, amint megszökik, sőt, derűsen! És nem tett ellene semmit sem...!

– Te tudtad?! – kiáltottam rá; végre megjött a hangom.

Ő elegánsan felemelte egyik szemöldökét, mintha nem lett volna elég nyilvánvaló a válasza.

– Miért? MIÉRT ENGEDTED EL?! – torkolltam le, immár nem zavart, hogy felemeltem a hangom egy olyan démonnal szemben, aki bármely pillanatban véget vethetne életemnek, s még csak túl nagy erőfeszítésébe sem tellene azt megtenni.

– Így Naraku utánunk fog jönni és végre elintézhetem... nem kell annyit keresnem... – válaszolta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Én a pulykaméregtől még egy darabig ismét nem jutottam szóhoz, majd, mikor végre reagáltam, alig ismertem rá a hangomra. Suttogássá halkult, s annyi indulat húzódott meg mögötte, mint még talán sohasem:

– Mégis... hogy merészelted...? Mit képzelsz te magadról, hogy csak azért, mert beleuntál már a keresésébe, az én életem kockáztatod, így felhasználva engem, hogy közelebb juss hozzá?! – a végére megint csak felerősödött a hangom, s habár már nem ordibáltam, elég félelmetesen hangzott. Erre utalt Rin egy elfojtott nyöszörgése is a háttérből. Sajnáltam szegényt, de nem tehettem mást; nem azért csatlakoztam hozzájuk, hogy a nagyúr kényére-kedvére eljátszogasson velem!

– Azt... azt ígérted... – elcsuklott a hangom; hogy a méregtől vagy a csalódottságtól, azt nem tudom –, hogy... megvédesz... ha szolgállak. Én megtettem, ami az én részem volt, te mégis élő csalinak használnál Naraku ellen?!

Sesshoumaru közönyös arcán egy pillanatra meglepettség suhant át, majd ismét felvette a rideg kifejezést. Tekintete megkeményedett.

– Engem szolgálsz. Most ez a feladatom számodra. Amíg megteszed, nincs félnivalód attól a fattyútól – felelte hidegen.

– Hm... – egy keserű bájvigyort sikerült bevágnom, mikor hirtelen felrémlettek előttem azoknak a fura álmoknak az utolsó képei. – Mondod te... de én tudom, hogy nem így lesz. Képtelen leszel arra, hogy megvédj, hiába ígérted meg... – ismét elcsuklott a hangom, de egy nagy levegővétellel sikerült annyira lenyugtatnom magam, hogy folytatni tudjam. Szemeim sarkából pedig elpislogtam a gyülekező könnycseppeket. Nincs az a pénz, amiért előtte elsírnám magam! – Nem fog sikerülni...

Elfordultam tőle, s Rinhez léptem, aztán lehajoltam hozzá:

– Most elmegyek, Rin – suttogtam alig hallhatóan.

– Látlak még...? – nézett fel rám nagy boci szemekkel a kislány.

– Remélem, kicsi Rin... – megsimogattam a fejét. –Légy jó és erős, oké, nagylány?

– Jó – halványan elmosolyodott és megölelt. Én is átkaroltam őt, aztán lassan felemelkedtem és elbotorkáltam az íjamhoz és a nyilaimhoz, még mindig a sírással küszködve.

Elindultam.

– Most meg mégis mit képzelsz, hová mész? – kotyogott bele Jaken.

Megtorpantam és félig hátratekintettem a vállam fölött:

– Oda, ahol nem kell tartanom attól, hogy bármelyik pillanatban hátba szúrjanak –vetettem oda hidegen, aztán ismét elindultam, ahogy előrefordítottam a fejemet.

Arcomon néma könnycseppek indultak el; egy hangot sem adtam ki, ahogy lassan csorogtak le és áztatták bőrömet, ruhámat. Valami neszezést hallottam a hátam mögül, de nem gondoltam semmit sem róla. Felemelt fővel távoztam a táborhelyről, s hamarosan már a sötét erdei úton haladtam. Egyedül. Ismét csak egyedül...

Nem tudtam, mennyi ideje gyalogoltam már, azt sem, a Nap merrefelé jár az égbolton, csak azzal voltam tisztában, hogy iszonyatosan fáradt vagyok, és hogy nagyon megbántottak. Azt a kérdést tettem fel, amit általában az emberek a legtöbbet kérdeznek maguktól, ha valami problémájuk van:

„Miért?” szipogtam halkan. Úgy éreztem, mintha egy világ omlott volna össze bennem... Sesshoumaru elárult. Szinte hallottam, ahogy szétesik apró, milliárdnyi darabokra a lelkem és csilingelve ér földet minden szilánkja, ha csak erre gondolok... Hát tényleg nem voltam több neki egy egyszerű halandónál, akinek az élete játék a számára...?

Keserűen elmosolyodtam. Ugyan, hogy is gondolhatta volna másképp? Valóban csak egy porszem vagyok a többi közül, csupán annyiban különbözök, hogy egy ékkőszilánk van a szívemben... semmi másban... miért kellett volna többnek látnia engem...?

Elnyomtam egy kétségbeesett nyöszörgést, s szipogtam egy nagyot, ahogy továbbhaladtam a rengetegben. A könnyeim lassan elálltak – már ők is fáradtak voltak ahhoz, hogy futkorásszanak az arcomon –, az alkony pedig lassan ereszkedni kezdett a tájra. Hirtelen sötétedett be, én pedig vakon botorkáltam a fák közt, magamban azon imádkozva az istenekhez, nehogy összefussak egy démonnal – ebben az állapotomban talán még a leggyengébb fajtából valók is könnyedén elbánhattak volna velem.

Egy kiadós alvásra volt szükségem, s arra, hogy tisztázzam gondolataimat, érzéseimet. És, hogy végre eldöntsem, hogyan tovább...

Egy pislákoló tábortüzet pillantottam meg az erdő mélyén; utam pont arra vitt. Reménykedve elindultam, újabb lendülettel, miközben megpróbáltam valamennyire összeszedni magam – mégse lássanak már így! A büszkeségem nem engedte.

Ahogy egyre közelebb értem, halk beszélgetést vettem ki, de nem figyeltem a szavakra, az vonta el minden erőm, hogy fel ne bukjak az éjsötét erdő aljnövényzetében. Mintha ismerős hangok lettek volna ennek ellenére – de nem törődtem ezzel. Végre odaértem, s egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam, mielőtt belépnék a tűz fénykörébe.

– Várjatok... valaki van itt – jaj, túlontúl is ismerős volt ez a hang!

Megadóan csuktam be a szemem, egy sóhajtás közepette, aztán felemeltem kezemet, hogy elsöpörjem az elém belógó akármicsodákat, amiket a nagy sötétségben képtelen voltam kivenni, de abban biztos voltam, hogy az erdő növényzetéhez tartoznak; s mikor megtettem, egy aranysárga szempárral találtam magam szembe. Jól sejtettem:

– Inuyasha – szinte leheltem; amúgy sem volt már erőm semmihez.

– Kohana?! – hökkent meg egy pillanatra, mire mozgolódás hallatszott a háta mögül, s Kagome jelent meg a képben. Bizonyára nem sikerült túl meggyőzőre az igyekvésem, hogy úgy nézzek ki, mintha semmi bajom sem lenne, mert a lány gyorsan átölelt és a többiekhez húzott és még mielőtt bárki, bármit is kérdezhetett volna, egy tál levest nyomott a kezembe; végig aggódva figyelve minden mozdulatomat.

A forró ital nagyon jólesett a csípős éjjeli hidegre. Kisvártatva kaptam egy takarót is, s mire elfogyasztottam vacsorámat, már valamivel jobban éreztem magam. Gyengén mosolyogtam Kagoméra:

– Domo arigatou!

– Ugyan már, Kohana-chan! – legyintett, azzal kicsit közelebb húzódott hozzám. – Jól vagy?

Legszívesebben ráordítottam volna, hogy „Miért, talán úgy nézek ki?!”, de tudtam, hogy csak segíteni akart, ráadásul az sem helyes, ha rajta töltöm ki keserűségemet, miközben ő nem is tehet róla. Így hát szomorúan sóhajtottam egy mélyet és fáradtan rátekintettem:

– Most már jobban, köszönöm – feleltem, kipréselve magamból egy halvány mosolyt.

– Mi történt veled? Nagyon gyorsan eltűntél, mikor utoljára láttunk – pillantott rám Miroku.

– Igen; Sesshoumaruékkal mentél el, igaz? – nézett rám Sango is.

– Ja, persze! Én még lemaradtam az onsen melletti...

Puff.

Komolyan, Miroku sosem tanul...!

– Egy darabig minden oké volt, de aztán... – elfordítottam tekintetemet tőlük.

– Aztán...? – kérdezte óvatosan Kagome, hangja kissé megremegett.

– Összevesztem vele – vontam meg a vállam, szürcsölve egyet teámból.

– Csak ennyi? Ezért futottál el? – kérdezte Inuyasha. – Nekem többnek tűnik, ahogy így elnézlek...

Én rátekintettem. Bizony, érzékeny pontra tapintott; több volt e mögött, mint amit megosztottam velük. Nem éreztem se dühöt, se aggodalmat, se semmit, ahogy ránéztem. Végre észrevette magát és eltűnt arcáról az a kisfiús önelégült vigyor. Halálos csend ereszkedett ránk.

– Tudjátok, mondtam, hogy kötöttünk egy egyezséget – kezdtem bele, sóhajtva.

– Igen, hogy megvéd, ha szolgálod – biccentett Sango.

– Pontosan, de... – elakadt a szavam. Most hogy fogalmazzam meg? – Hogy rövidre fogjam, elegem lett, amikor azt várta el tőlem, hogy játsszam el az élő csali szerepét, csak, hogy ne kelljen annyi energiát fordítania Naraku keresésére...

– Oh... – Kagome kicsit lesüppedt ülőhelyén, s a többiek is csendben voltak.

– Mondtam, hogy ne bízz meg benne – hallatszott végül Inuyasha reakciója.

– Hm – egy keserű mosoly jelent meg ajkaimon, miközben aprókat biccentettem, s újabbat kortyoltam teámból.

Ismét csak csend lett. Szerintem mindenki azt várta, hogy leordítom szegény pára fejét, amiért ilyet mert mondani, és nem is hibáztattam őket, tényleg nem voltam túl előzékeny vele szemben.

– Igazad lehet, Inuyasha – bólintottam végül, mélyen a szemébe nézve. – Bocsásd meg, hogy nem hittem neked és annyi mindent vágtam a fejedhez...

– Keh! Már hozzászoktam! – felelte, keresztbefonva karját mellkasa előtt. – Egy félszellemet mindenhol így kezelnek!

– Nem, Inuyasha... én komolyan gondolom – feleltem őszintén. – Nem csak úgy mondom. Tényleg bocsáss meg nekem, kérlek...

Nem tudom, elhitte-e vagy csupán kétségbeesetten könyörgő arcomat látva döntött úgy, ahogy, de egyvalamire rájöttem, mikor megenyhültek vonásai és egy bátorító mosoly kíséretében megnyugtatott, hogy már el is felejtette: mégiscsak van szíve, akármennyire is próbálja palástolni.

– Maradj velünk, Kohana-chan, ha gondolod – szólított meg Kagome.

– Köszönöm szépen – hangom már egy kicsit rekedt volt, én pedig nagyon kimerült.

– Aludjatok, én majd őrködök ma éjjel, holnap hosszú út áll előttünk – felelte Inuyasha, ahogy elhelyezkedett egy fa törzsének támaszkodva a tűz mellett.

Mi elővettük a hálózsákokat és pokrócokat és megágyaztunk magunknak.

– Hová megyünk holnap? – suttogtam Kagomének, mielőtt elaludt volna.

– Haza kell mennem néhány holmiért – elnyomott egy ásítást, aztán félig elszenderedve még megjegyezte:

– Ha gondolod, te is visszajöhetsz velem.

Én biccentettem, hogy megértettem, ám nem voltam benne biztos, hogy mit tegyek. Egyre csak azok a szavak jártak fejemben, amit még Sesshoumaru intézett hozzám alig néhány hete; mégis, olyan tisztán csengett fülemben a hangja, mintha csak aznap reggel mondta volna:

„Akkor sem menekülhetsz el a halálod elől, ha visszamész. Már nyakig benne vagy. [...] Ugyanolyan kevés esélyed van ott is, mint itt.”

Folytatása következik...