7. rész: Haruka, a lélekfaló

Másnap délben, ebéd után éppen egy hőforrás mellett vezetett el utunk, s képtelenek voltunk ellenállni a csábításnak, amit finoman meleg vize ígért nekünk; így Inuyashára bíztuk a leselkedős szerzetest, mi pedig visszamentünk, hogy megmártózzunk kicsit.

– Szeretek otthon, a kádban fürödni, kényelemben, mégsem pótolja ezt a kellemes érzést, mikor egy onsenben áztathatom magam! – sóhajtott Kagome, ahogy gyorsan lekapkodta magáról ruháit és belegázolt a langyos vízbe.

Én egyetértően elmosolyodtam, s Sangóval együtt követtük példáját. Már jó ideje megmosakodtunk, csupán áztattuk magunkat – a víz maradásra bírt minket; amikor is úgy döntöttem, hangot adok kételyeimnek:

– Kagome-chan...

– Tessék?

– Én... nem vagyok benne biztos, hogy vissza akarok menni... – nyögtem ki nagy nehezen.

– Hogy mi? – nézett rám meglepve. – De miért?

– Tudod, egyszer valaki azt mondta nekem, hogy ott sem lennék biztonságban, az ékkőszilánkkal a testemben és úgy érzem, talán igazak lehetnek szavai – magyaráztam körülményesen.

Mindketten felvonták szemöldöküket, végül Sango szólalt meg:

– Ugye ezzel nem arra célzol, hogy Sesshoumaru volt az?

– Miért? – kérdeztem, egy mosoly mögé rejtve zavarom, azonban ezúttal nem tudtam őket átejteni. Kagome mélyet sóhajtott és hátradőlt:

– Szerintem felesleges ezen aggódnod... tudod, hogy a mi világunkban már nincsenek démonok...

– És mi van azzal a maszk-bigyóval? Azt hogyan magyarázod? Az ő szilánkját abból az idősíkból szereztétek Inuyashával... – vetettem fel.

– Hogyan?

– Ő mondta.

– Tényleg?! – döbbent meg Kagome azon, hogy valaha is szót váltottam a félszellemmel, de aztán hamar túllépett rajta. Megrázta a fejét és folytatta:

– Mindegy. Az véletlen volt. De biztos vagyok benne, több már csak nem lesz!

– Most magad akarod meggyőzni, vagy engem? – nyomtam el egy kuncogást, mire Sango szája sarkában is megjelent egy mosolykezdemény. – Amúgy pedig... szerintem nincsenek véletlenek...

– Tudom-tudom-tudom... – forgatta meg a szemeit. – Persze-persze-persze...

Ezen sosem értettünk egyet; sőt, egyszer az is előfordult, hogy órákig vitatkoztunk, csak ezen, s mire észbe kaptunk, már rég lement a nap. Persze, utána magyarázkodhattunk szüleinknek – akkor még tényleg gyermekek voltunk. De változnak az idők, ha ez az egy dolog mégis állandó, akkor is.

– De ha nem mész vissza, ugye velünk tartasz? – kérdezte Sango.

– Hát persze! – bólintottam vidáman.

– Azért gondold még ezt át, Kohana-chan... – jegyezte meg Kagome, mire egy gondterhelt sóhajtást sikerült bezsebelnie tőlem.

– Jól van – biccentettem végül, aztán eszembe jutott valami. – Tényleg, meséljetek már, ne csak ilyen borús témákról beszélgessünk!

– Mesélni? Miről? – szinte egyszerre kérdezte a két lány, ezen el is nevettem magam.

– Hát a fiúkról. Látom, hogy Miroku állandóan ott sürgölődik körülötted, Sango, ahogy Inuyasha ott sertepertél a te nyomodban is, Kagome – néztem rájuk.

Egy pillanatig néma csend volt, majd egyszerre kiáltottak rám, egyforma árnyalatú paprikavörös fejjel:

– Mi? Hogy én azzal a bunkóval?! Sohasem! – szólalt meg Kagome.

– Mi? Hogy én azzal a perverzzel?! Sohasem! – mondta kórusban Sango is, ami egy újabb kuncogást váltott ki belőlem. Számomra egyértelmű volt, hogy ők is éreznek valamit irántuk, ahogy a két lökött fiú is gyengéd érzelmeket táplál a lányok felé. Somolyogva tekintettem rájuk.

– Nem tetszik, ahogy nézel – szűkítette össze a szemeit Kagome.

– Igen – tette hozzá Sango. – Nem hiszel nekünk, pedig mi igazat beszélünk!

– Oh, igen? – nyomtam el egy újabb nevetés-hullámot.

– Oké – vett egy nagy levegőt Kagome, s arcát hirtelen gonosz fények táncolták körbe. Én azonnal abbahagytam a kuncogást, s megdermedtem. Ez nem jelenthet semmi jót. – Hát mi van veled és Sesshoumaruval?

– Hogy kivel? – kérdeztem vissza csípőből.

– Ne játssz, kíváncsiak vagyunk! – noszogatott Sango is.

– Semmi. Mi lenne szeretnivaló abban az arrogáns, öntelt, önző és követelőző démonban? – morogtam mérgesen, mire ők – számomra érthetetlen okokból – kuncogni kezdtek.

– Most meg mi van? Ez az igazság. Min nevettek? – kérdeztem; fogalmam sem volt, mi volt olyan szórakoztató a válaszomon.

– Minket úgysem tudsz átejteni! – vigyorgott a szellemirtó lány.

– Miről beszélsz? – adtam az értetlent, holott sejtettem (nagyon is!), mire gondol pontosan.

A lányok összenéztek, végül ismét rám emelték tekintetüket; ezúttal a papnő reinkarnációja szólalt meg:

– Látjuk a szemeden – aztán meglökte a vállamat. – Te szerelmes vagy, Kohana-chan!

– Hangosabban, a tizediken a kómás beteg nem hallotta elég kristálytisztán... – mormogtam. Komolyan mondom, szerintem még 500 évvel később, Tokióban is hallották, amilyen hangosan elkiáltotta magát! – Ostobaság – tettem még hozzá, majd, még mielőtt bármelyikük bármit is mondhatott volna, felemelkedtem a vízből és kimásztam a partra, megtörülközni. Nemsokára követtek, még mindig azzal a somolygó kifejezéssel az arcukon, én azonban csak előre néztem és nagy léptekkel indultam meg Inuyasháék felé, immáron teljes miko-öltözékemben.

Furcsa látvány fogadott, mikor kiértem az erdő sűrűjéből, a tisztásra, ahol Inuyasha őrködött Miroku felett: a félszellem éppen felpattant ülőhelyéről, s láttam, ahogy szimatolni kezd, majd támadóállást vesz föl. Már éppen nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem, mi történt, mikor is Kagoméék megérkeztek és barátném megelőzött engem:

– Mi baj, Inuyasha?

– Sango, te nem érzed? Egy gonosz aura közeledik... – nézett rá kérdően a lányra Miroku.

– De... – most, hogy mondják, nekem is van valami kellemetlen érzésem; Sango azonban folytatta:

– Ez nem lehet más, mint az övé.

– Kié? – kotyogtam végre közbe.

– Narakué... – morogta dühösen Inuyasha, ahogy előrántotta a Tessaigát. – A mocskos szagát bárhol, bármikor felismerem ennek az undorító dögnek!

– Na-ra-ku...? – leheltem.

„Remek. Pont ő az, aki az én szilánkomra pályázik!” szinte éreztem, ahogy arcomból kifut minden szín, s esküdni mertem volna, akkor épp olyan falfehér voltam, mintha csak kísértet lettem volna. „Mi jöhet még rosszabb?” Amint pillantásom tovasiklott a fákon-bokrokon, egy alakon állapodott meg végül. Nyeltem egyet. „Jobb lett volna nem feltenni ezt a kérdést...”

– Sesshoumaru! Te meg mit keresel itt?! – ordítozta felé Inuyasha.

– Hn. Ostoba kérdés – pillantott rá megvetően a kutyaszellem. – Természetesen Narakut.

„Ooh... de jó újra hallani a hangját...” méláztam el, aztán, mikor rájöttem, mit is csinálok, arcon vágtam magam. „Térj már észhez, Kohana!” Értetlenül pislogtam Kagoméra, aki hasonló pillantásokat küldött felém.

– Szúnyog – mentegetőztem, s éreztem, picit bevörösödik az arcom ott, ahol pofon vágtam magam.

„Le kéne szoknom erről...” Figyelmemet azonban lekötötte az újabb érkező, aki páviánbundát viselt. Érzékeim veszélyt jeleztek, ezért hátrébb húzódtam, a növények árnyékának rejtekébe.

– Úgy látom, összegyűlt a kis csapat... nézzük csak – mindenkin végignézett az idegen, de látszólag nem találta, amit keresett, mert egy alig hallható csalódott sóhaj szűrődött ki a bunda alól.

– Minek köszönhetjük, hogy megtisztelsz szerény személyeddel? – kérdezte kihívóan Inuyasha, ahogy feljebb emelte kardját.

– Azt hallottam, valaki veletek utazik, de kár, hogy nem találom... így kevéssé lesz szórakoztató – rázta meg csalódottan a fejét, mire arcom grimaszba torzult. Most már biztos voltam benne, az Én ékkőszilánkomat akarja. Azért jött el idáig és kockáztatja, hogy megjelenjen a többiek előtt.

Aztán minden előjel nélkül hirtelen torzulni kezdett teste – alól undorítóan nyálkás nyúlványok tekergőztek ki a bundából, mely pillanatokon belül darabokra szakadt; s így láttatni engedte felsőtestét. Ahogy megpillantottam, váratlanul képek villantak fel szemeim előtt: a hetek óta kísértő rémálmom... Az ébenfekete haj... a vörösen parázsló szemek, melyek, akár a pokol tüzei lennének...

Rémülten hátrálni kezdtem – a lehető leghalkabban, amennyire tőlem tellett, mégis, úgy tűnik, még a természet is ellenem volt.

Reccs!

A kis gally eltörése végigvisszhangzott a csatamezővé vált, imént még nyugodt réten, s minden szem felém fordult. Én rémülten pislogtam, aztán egy idióta vigyor tűnt fel arcomon, ahogy nyeltem egy nagyot. „Ez ügyes volt, Kohana...” dicsértem meg magam savanyúan.

Azonnal magamhoz tértem, amint valami mozgást fedeztem fel jobbomon és iszonyodva láttam, ahogy egy undormány-nyúlvány felém siet. Egy ijedt sikkantással földre vetettem magam és elgurultam az útjából. A mögöttem lévő fának csapódott be, én pedig azonnal felpattantam és berohantam az erdőbe, a fák közé, ahol talán nehezebb célpont lehetek.

„Tessék. A fegyvereimet is pont a táborban kellett hagynom!” gondoltam kétségbeesetten, de amint meghallottam a zajt magam mögött, azonnal gyorsabb tempóra váltottam. Azonban tudtam, hamarosan már kifulladok.

...

Tehát, szaporán kapkodva a levegő után, nekitámaszkodtam egy fának, s próbáltam kivárni, míg a világ forgása lecsillapodik körülöttem. Persze, sejtettem, hogy üldözőm nem ilyen megértő, sem türelmes, sőt, szinte biztos voltam benne, hogy még csak el sem fáradt...

Még vettem egy mély levegőt, s nagyjából sikerült helyreállítanom szervezetemet; így eltoltam magamtól a fát és immár saját lábaimon állva nagy lendületet vettem és nekiindultam – még ugyanabban a pillanatban meg is dermedtem, ahogy megéreztem a karmos ujjak fagyos érintését bőrömön. A pengeélesre nyúlt körmök nyakam érzékeny pontján állapodtak meg, én pedig szoborként ácsorogtam, a félelemtől mozdulni sem bírtam.

Hiába, nyelnem mindenképpen kellett; de erőltettem magam, hogy azt is csak kicsit, ki tudja, milyen könnyen felsérthetik bőröm támadóm karmai...! Végül, mikor már nem mozdult semmi sem és egy árva hang se hallatszott, meguntam és összeszedtem minden bátorságom:

– Mit akarsz tőlem?

– A lelkedet... – suttogta egy mély női hang a fülembe.

„Na álljunk csak meg egy percre! Az előbb még nem Naraku akarta az ékkőszilánkomat???” összeráncoltam homlokom és egy picit oldalra fordítottam a fejem. Oké, belátom, nagy hiba volt és azonnal rá is jöttem, amint megéreztem az égető fájdalmat és a langyos, egyre lejjebb terjedő csíkot nyakamon, mely minden valószínűség szerint a vérem volt.

– Ki... vagy te? – leheltem.

Ennél azért erőteljesebbre szántam kérdésemet, de úgy tűnt, hirtelen teljesen elgyengültem.

– A nevem Haruka... na, nem mintha Neked számítana, hisz úgyis nemsokára meghalsz...

– Tessék?!

– A test nem bírja sokáig lélek nélkül... – szinte láttam, ahogy gonoszan elvigyorodik.

Olllyan úúúútálatosak tudnak lenni ilyenkor a szellemek! Most mit szórakozik az én szerencsétlenségemen? Ja, pont ő idézte elő. Felejtsétek el, amit az imént írtam...

Lágyan sóhajtottam, ahogy mérlegeltem a lehetőségeimet és ebből a helyzetből való élve kikerülésem esélyeit latolgattam. Ám nem gondolkozhattam sokáig, mert Haruka megragadta a vállamat és megfordított. Még mindig nem eresztett el, mikor végre megnézhettem magamnak, kivel is van dolgom.

Hosszú, éjfekete haja volt és szikrázó arany szemei, melyek egy kis vöröset is hordoztak magukban. Hófehér arca és nemes vonásai voltak; azt viszont furcsállottam kissé, hogy démoni jegyeket nem vettem észre rajta. Karmain és egyedi szemszínén kívül nem voltak látható jelei, hogy az előttem álló nő szellem lenne. Ezt megcáfolta a tény, hogy amikor kinyitotta száját, hogy szóljon hozzám, kilátszottak meghosszabbodott szemfogai.

– Hm. De kár, hogy el kell vegyem a lelkedet... pedig csinosabb vagy, mint gondoltam...

„MI VAN?!” értetlenkedve pislogtam rá és nem akartam hinni a fülemnek. „Ugye ezt nem úgy gondolta, ahogy gondolom, hogy gondolta???” most már tényleg kezdtem nagyon megijedni! Komolyan, ez a középkor rémisztőbb, mint ahogyan első látásra tűnt!

– Szép az arcod... – mélázott el, a fülem mögé tűzve egy hajtincset és megérintve orcámat, mire szemeim megvillantak és egy határozott mozdulattal lesöpörtem magamról a kezét.

– Ne merj hozzám érni! – kiáltottam teli torokból.

– Oooh... – felcsillantak szemei. –Még vonzóbb vagy, ha dühöngsz!

Oké, most jött el az a pillanat, mikor szívem szerint akkorát sikoltottam volna, hogy a fél erdő tuti beleremegett volna. De nem. Csak álltam döbbenten és ostoba ábrázattal a képemen. Majd arcom kezdett elvörösödni a méregtől, és éreztem, ahogy egyik szemöldököm meg-megugrik dühömben. Ha lettek volna karmaim, biztos, hogy kimeresztettem volna őket, de így... így be kellett érnem, csupán markom összezárásával és folyamatos nyitogatásával.

– Ne. Merj. Hozzám. Érni! – ordítottam rá, azzal kiragadtam a vállamat szorításából, amivel eddig fogva tartott és hátráltam jó pár lépést. Ám még ez sem volt elég ahhoz, hogy biztos távolságot érezzek kettőnk között. Ahhoz egy teljes kontinens sem lett volna elég! Mit egy? Több sem!!!

– Na, most miért vagy ilyen...? – kérdezte durcásan, sértődötten csücsörítve ajkait.

Én csak hápogni tudtam a döbbenettől, amit ő kegyetlenül ki is használt, mikor egy pillanat alatt előttem termett és megszorította a karomat. Előre hajolva a fülembe suttogta:

– Én nem akartam durva lenni, reméltem, előtte még jól érezhetjük magunkat, de így... – ismét felegyenesedett, s mélyen a szemembe tekintet az ő búskomor sajátjaival – sajnos nem tehetem ezt meg, és mindenképpen el kell vennem a lelkedet, pedig igazán együtt maradhattunk volna és megszökhettünk volna Naraku elől...

„Aha! Szóval mégiscsak neki dolgozott!” diadalittas fény csillant szememben, míg le nem ülepedett, mi mást is szólt hozzám. Ismét erőt vett rajtam a düh. „Ó, hogy az a...”

– Mondtam már, hogy ne merj hozzám érni! – kiáltottam, mire szomorú szemében egyszeriben gonosz fény csillant, és nagyon közel hajolt az arcomhoz; ám én sem voltam rest, pánikszerűen összegyűjtve cseppnyi miko erőmet, tisztító energia jártam át testemet, ő pedig fájdalmasan feljajdulva eleresztett, kissé megperzselődött tenyerét vizsgálgatva, míg én még egy pillanatig néztem, aztán újbóli futásnak eredtem. Komolyan, ez a nőszemély talán még jobban megrémített, mint Naraku maga a rémálmommal meg mindennel együtt! Futottam, ahogy csak a lábam bírta, de már hallottam a még szaporább lépteket a hátam mögül és öntudatlanul is könnyek szöktek a szemembe. Azt kívántam, bárcsak valahol máshol lehettem volna, bárcsak valakivel, aki megvéd, és biztonságban... „Sesshoumaru...” rá kellett jönnöm, egyszerűen képtelen voltam őt elfelejteni és egy keserű mosoly jelent meg szájam szegletében, mikor arra gondoltam, hogy leszorultabb helyzetemben is őneki kell eszembe jutnia, pedig múltkor olyannyira összevesztünk valamin... „Mindezek ellenére lehet, hogy tényleg meg tudott volna védeni... azonban van egy olyan érzésem, ezt már sosem tudom meg...” elnyomtam egy kétségbeesett kiáltást, mikor egy kiálló kődarabban – amit természetesen nem vettem észre, annyira lekötöttek gondolataim és a menekülés – elestem és elnyúltam a koszos földön. Nem mozdultam; ahhoz már túlságosan is kimerült voltam.

Hallottam, hogy mögöttem a léptek már beértek és látva mozdulatlanságomat, lassan, kényelmesen közelítenek felém. „Sesshoumaru, segíts!” szorítottam össze szemeim, próbálva kizárni a külvilágot.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki – csöppet sem lágyan – felránt a talajról, hajamnál fogva, én pedig térdepelve nézek bele aranyos-vöröses szemeibe, melyek most a méregtől összehúzódtak.

– Én felajánlottam egy másik lehetőséget, de Te akartad, hogy ehhez folyamodjak... – suttogta vérfagyasztóan. Megborzongtam hangjától és el sem tudtam képzelni, mire céloz ezzel. Rögvest megtudtam, amint megéreztem a lüktető fájdalmat testem legközepén.

Próbáltam ellenállni, ám minden hiába volt. Kanna tükre legalább valami kellemes, lebegés-szerű állapotot idézett elő, azonban ez... neeeem. Haruka felemelt bal keze a homlokom felé nézett, én meg őrá, viszont kisvártatva kénytelen-kelletlen le kellett hunynom a szemem. Ez valamikor akkor következhetett be, mikor is...

– Ááááááááááááááááááááááá!

Egy fájdalmas sikoltás szakadt ki belőlem, lelkem egy részével együtt. A hófehér fény, amit Kannával való találkozásomkor láttam, ismét előbukkant belőlem, az élet halvány lángja pedig pislákolni kezdett bennem. Éreztem.

A kéz, ami eddig lefogott, most elengedett, s másfelé mutatott. Hangokat sodort felém a szél, azonban az égető és vakítóan fehér fájdalomtól nem láttam, se hallottam azt, aki megzavarta Harukát. Aztán furcsa módon a kín alábbhagyott, hallásom pedig hirtelen kitisztult.

– Hagyd őt békén! – mordult rá a lányra egy kellemes és ismerős férfihang; de nem tudtam még beazonosítani.

– Hmm... egy démon... igaz, hogy a miko lélek jelenti számomra a legnagyobb gyönyört, de egy youkai lelkét sem szalasztanám el!

„Youkai...? Csak nem...?”

– Hn. Szeretném látni, ahogy megpróbálod – heccelte őt a férfi.

„Sesshoumaru, te idióta, most a te lelkednek is ki kell majd állnia a kínt, mint az enyémnek... hopp! Várjunk csak! Most miért nem érzek semmit?”

Úgy tűnik, sosem tanulok a leckéből és mindig a rossz kérdéseket teszem fel... ugyanis, alighogy végére értem gondolataimnak, erős fájdalom futott végig testemen, majd hirtelen pihekönnyű lettem és csak lebegtem – azonban kétfelől is húztak visszafelé, hiába igyekeztem fölfelé.

Váratlanul egy másik lélek is megjelent – inkább csak éreztem, semmint láttam, de azonnal felismertem, kié: Sesshoumarué. „Mondtam, hogy egy idióta...” morogtam magamban. Aztán minden előjel nélkül megszűnt mindenféle vonzáserő és visszazuhantam, egy harmadik irányba.

Kicsit kótyagos voltam még, mikor végre eltűntek a csillagok szemem elől, viszont fura volt, mivel nem térdeltem, hanem a lábaimon álltam. És volt valami még különösebb érzésem, de ezúttal nem tulajdonítottam túl nagy figyelmet neki; sokkal inkább Harukának, aki szúrós szemekkel nézett rám, mire én összeszűkítettem a sajátjaimat. „Hn. Furcsa. Az előbb még magasabbnak tűnt...” morfondíroztam el eközben.

– Kutyadémon, igaz?

Megpróbáltam nem túl idióta képet vágni.

– Nem hiszem el, hogy nekem is egy ilyenbe kellett belefutnom! A mérge...! – a nő ott köhécselt, én pedig értetlenül meredtem rá. Megköszörültem a torkomat, de valahogy mélyebbre sikerült, mint ahogyan azt elterveztem; nem baj, hatását megtette, még jobban is, mint reméltem volna: Haruka még vetett egy rémült pillantást rám, azzal eltűnt valami fekete gázfelhőben.

Beleszimatoltam a levegőbe. „Ez biztos méreg volt.” állapítottam meg, aztán valami szöget ütött a fejemben: „De akkor meg miért nem köhö...” gondolatom végét hangos krákogás és köhécselés szakította félbe. Egy női hang volt az. Odafordítottam tekintetem, és amit láttam, attól megfagyott ereimben a vér: magamat láttam!

– Mi a... Hogy a... Jaj! – nem tudtam egyik félbehagyott kérdésemet sem befejezni (na, nem mintha terveztem volna), villámgyorsan odasiettem és elkaptam az éppen lezuhanni készülő testet. Az utolsó pillanatban értem oda és hangosan felsóhajtottam. Ha valami baja lett volna, én biztos kinyírtam volna azt a nyamvadt fruskát!

Elgondolkoztam, most mitévő legyek, de jobb ötletem nem lévén, a jobb karomba vettem őt és felemelkedtem. Egy darabig még tanácstalanul álldogáltam egyhelyben, de aztán valami ismerős illatot hozott felém a szél. Nekem nem volt ismerős, de a testemnek igen. „Ez Rin illata...” gondoltam magamban, azzal elindultam arrafelé. Még egynapi járásra lehetett.

Furcsa volt, egyáltalán nem fáradtam el, mikor már fél nap letelt. De, ahogy letekintettem, láttam, hamarosan magához tér, így jobbnak láttam, ha inkább lerakom – elkéstem. Mondanom sem kell, ez nem az én napom.

– Tegyél le, onna – mondta fagyosan, mire én elkuncogtam magam és lepakoltam, ahogy kívánta.

– Nézz már magadra előbb... – feleltem; a hangomban ott bujkált, mennyire szórakozom.

– Ne merészelj így besz... – torkára forrott a szó, mikor végre kinyitotta szemeit.

Egy igen cifra káromkodás következett, amit előbb néztem volna ki magamból, mint belőle, de igazán – a leghűvösebb démonok is elveszthetik néhanapján a hidegvérűségüket, nem igaz...?

– Levadászom.

Mindössze ennyit fűzött még hozzá. Különös volt hallani a hangját. Nem is volt az övé.

– Rinék innen még félnapi gyaloglásra vannak.

– Honnan tudod? – kérdezte morcosan.

– Érzem a kislány illatát – feleltem, megvonva a vállam.

– Akkor induljunk – mordult egyet, azzal magabiztos, ámde mérges lépteivel megindult.

– Arra... – mutattam ellenkező irányba, magamban elnyomva egy jóleső kuncogást, azonban az mégis kihallatszott.

– Csak kerüljek vissza... megbánod még!

– Ne rám légy dühös, Haruka tette! – méltatlankodtam. – Amúgy is, addig mi legyen? Elmondjuk a többieknek?

Megtorpant. Hopp! Na erre nem gondolt. Aztán ismét továbbindult, én pedig kíváncsian követtem őt, fürgén felzárkózva melléje. Felvontam egyik szemöldököm, kérdően tekintve le rá.

– Nem.

– És... miért? – uh... még mindig mindent harapófogóval kell kihúzni belőle???

– Mégis hogyan festene? Meg kell tanulnod úgy viselkedned, ahogy én szoktam, mielőtt bárki észrevenné... persze csak addig, amíg meg nem találom azt a kotnyeles onnát és vissza nem csináltatom vele! – válasza egy morgásba fulladt.

– Ez azt jelenti, hogy neked is úgy kell viselkedned, mint nekem...? – oké, ez inkább kijelentés volt. Sötét tekintettel pillantott rám. – És járni is másképp szoktam.

– Én is.

– És máshogy mozgok... úgy általában.

– Én is.

– És...

– Jól van, értem, mire célzol!

Érzelmi kilengéseihez szerény véleményem szerint nagyban hozzájárult, ami történt, különben biztos nem veszítette volna el ilyen hamar a fejét. Én meg... egész higgadt votam, már amennyire ilyen helyzetben az lehet az ember... akarom mondani, démon...

Megállt.

– Most meg mi van? Nem megyünk vissza? – kérdeztem morcosan. Már nagyon elegem volt a szeszélyeiből.

– Előbb el kell sajátítanunk egyet s mást, hogy úgy viselkedjünk, ahogy a másik, mielőtt visszamegyünk.

– Mit? Rinéknek se mondjuk el?

– Mégis hogy néznének rám, a Nagy Sesshoumarura...?

– És halandó nőre... – kuncogtam ismét.

– Te...

Majd’ kipukkadt a méregtől...! Hiába, ez van ám, ha testet cserél az ember... ööö... akarom mondani, démon és nemhogy egy másik nemű személy helyébe, ráadásul egy halandóéba...!

Folytatása következik...