8. rész: Halandóbőrbe bújt szellem

Furcsa volt megtanítanom rá, hogyan kell járni! Mivel olyan határozottan lépett, ezért inkább úgy tűnt, döcög.

– Na, használd már a csípődet is!

– Mi? Nem fogom riszálni! Én nem vagyok egy...

– Én se – szakítottam félbe; türelmem már fogytán volt. – De ha esetleg mozgásra sarkallnád a csípődet, akkor könnyedebben tudnál lépkedni!

– Minek? Én egy démon nagyúr vagyok.

– Nem; az most én vagyok, egy halandó nő pedig nem jár úgy, mint te! – néztem vele farkasszemet.

Morgott. Már megint. Ki kell ezt egyszer próbálnom, milyen érzés, ha végre visszakerülök a saját testembe... majd megkérdem, hogyan csinálja... vagy... inkább mégse. Ahogy elnézem, mindjárt szétrobban a haragtól. Uh-oh...

– Oké, nagy levegő, attól lenyugszol. De ne tartsd bent!

„Jáj. Ez nehezebb, mint gondoltam...” sóhajtottam fáradtan és lezuttyantam egy fa tövébe.

– Én nem ülök így le – csattant fel, azonban a hidegség még mindig nem tűnt el hangjából; azzal odamasírozott mellém; egész jól használta már a csípőjét.

– Oh, elnézést – feleltem, majd felemelkedtem és egy fennkölt mozdulattal helyet foglaltam, orromat irreálisan magasan tartva.

– Ne merj gúnyt űzni belőlem!

– Jóvanna! Gomen! Akkor mutasd meg, hogyan kell!

Erre sértődötten felhúzta az orrát, de azért csak megmutatta.

– Remek. Viszont most én mondanék valamit: ilyet ne csinálj nőként, még ha hakama van rajtad, akkor se ajánlom! – elnyomtam egy kuncogást és imitáltam, ahogy leült: lassan, kényelmes tempóban és kétfelé nyújtóztatott lábakkal, egyiket felvonva, amin a karját pihentette. Én a jobb karomat. Merthogy másik az nem volt.

– Azt hiszem, mielőtt bármit is tovább tanítanék neked, előbb úgy kéne viselkedned, mint én szoktam.

– De neked is! – összeszűkítette szemeit, mire én közelebb hajoltam hozzá. – Na, mi van? Tán csak nem azt akarod, hogy kitudódjon, mi történt, kedves Sessshoumaru-sama...?

Újabb morgás. Nem bírtam ki.

– Ezt hogy csinálod?

– Mit? – húzódott kicsit hátrébb értetlenül, mert már nagyon közel voltam már.

– Hát a morgást! – feleltem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Nos... – megköszörülte a torkát. – Előbb próbáld meg, aztán elmondom, mit kell még rajta javítanod.

– Jó – vettem nagy levegőt.

És próbáltam. Mire valami hihetetlen dolog történt: a Nagy Sesshoumaru nem állta meg nevetés nélkül.

– Nem azt... mondtam, hogy... hogy... – alig bírt beszélni a röhögő görcstől, mely rátámadt, én pedig egyre jobban bosszankodtam – hogy dorombolj!

– Nem is tudtam, hogy azt is tudsz! – vágtam vissza, mire elhallgatott, s egy nagyon hosszú pillanatig farkasszemet néztünk. Aztán ő bepislogott és megint elkezdett nevetni. Komolyan mondom, ez a halandó test megártott neki! Minél előbb vissza kell cserélnünk, még mielőtt...

– Ajaj...

– Mi az? – hallgatott el azonnal, ahogy meglátta halálra vált képemet.

Kileheltem a választ, amit talán akkor is nehezére esett volna meghallania, ha a saját démoni testében van és a saját hegyes füleivel hallja – melyeket most én tudhatok magaménak.

– Mi? Nem hallom – rázta meg a fejét és közelebb hajolt.

Én egy pillanatig még mérlegeltem a döntést, melyet meghozni készültem, végül azonban arra a megállapításra jutottam, mivel így is úgy is el kell tűnnöm, hát talán jobban járok, ha elmondom, hova, így megsúgtam a fülébe:

– Pisilnem kell.

Vicces, hogy ekkora perpatvart csináltam egy ilyen egyszerű ügyből, de mikor megint rátört a röhögési roham, én megsértődve és elvörösödve felálltam, azzal elindultam, hogy keressek valami megfelelő helyet. Alig egy pillanat múlva elhalt nevethetnékje, mikor rájött, mit is jelentenek szavaim, arcomon pedig egy ördögi vigyor rajzolódott ki – amit ő természetesen nem láthatott.

Dolgom végeztével megkönnyebbültem sétáltam vissza, sokkal szebbnek látva e napot. Mit tesz az emb... démonnal ha könnyíthet magán! Vidáman róttam a földutat, sőt, már majdnem elkezdtem fütyörészni, mikor a torkomon akadt a fütty; méghozzá attól, amit megpillantottam.

Villámsebesen (huh, nem is tudtam, Sesshoumaru képes ilyen gyorsaságra!) ott termettem és lehordtam:

– Mégis mit művelsz? Ne tapizz! Akarom mondani, ne tapizd magad! Vagyis a testem, vagyis a... – teljesen belezavarodtam. Átkozott testcsere!

– Csak szemlélődtem – felelte szenvtelenül.

– Hogy mit csináltál???! – ordítottam, magamból kikelve. Sokkal félelmetesebbnek éreztem magam abban a percben, mint előtte bármikor.

– A ruháidtól nem látszanak túl jól, pedig igazán...

Na ez volt az a pont, ahol már nem bírtam tovább. Látóteremet valamit vöröses szín telítette be, én pedig felpofoztam – magamat. Pontosabban azt a személyt, aki most a testemben volt. Ő hiába emelte fel a karját, hogy megállítsa vele az enyémet, az ütés ereje túl erős volt neki és döbbenten nyúlt el a földön.

Mikor végre lenyugodtam, rájöttem, mit tettem. Aggodalmaskodva térdeltem le mellé.

– Juj, bocsáss meg, nem akartam! Én nem úgy gondoltam! Gomen nasai! – esdekeltem, ahogy felsegítettem ülő helyzetbe.

– Au – jelentette ki közömbös hangon, de az arca-karja már piroslott és láttam, hogy nehezére esik kibírnia a halandó test fájdalmait.

– Bocsánat, nem tudtam, hogy ekkorát tudok... tudsz... izé... ütni... – szabadkoztam. – Csak úgy elborult az agyam! Ne haragudj!

Már kínomban nem tudtam, mit tegyek, így bűnbánóan megpaskoltam a vállát, mire szúrós tekintettel nézett rám:

– Ezt most talán dicséretnek kéne vegyem?

– Te tudod – vigyorogtam idétlenül, de aztán levakartam a képemről. Nem illett sem Sesshoumaru arcához, sem pedig a pillanathoz.

– És vedd le rólam a kezed.

– Akarod mondani, rólam.

Mordult egyet és elfordította a fejét, én pedig búsan sóhajtva feltápászkodtam és leültem egy közeli fa alá, valahogy úgy, ahogyan ő mutatta nekem. „Én tényleg nem akartam.”

...

– Ne csináld.

– Mit? – kérdeztem, felé sem fordulva.

– Ilyen bűnbánó képet én még sosem vágtam.

Végre rátekintettem; odajött közvetlenül mellém és most letérdelt előttem.

– Lehet, hozzá kéne szoknod.

– Mégis mit jelentsen ez? – vonta fel egyik szemöldökét kihívóan.

– Mert vannak dolgok, amiket igazán megbánhatnál...

– Mire gon...

– Gondolok? Soroljam? Például arra, mikor elraboltál, aztán meg ott akartál hagyni, vagy végignézted, ahogy élet-halál küzdelmet vívok azzal az alsórendű démonnal, míg a te kezedből már csak a popcorn hiányzott. Vagy amikor Narakunak elpöttyintetted, hogy van nálam egy ékkőszilánk, jó, hogy nem azt is elmondtad, hol van! Ha nem tudattad volna vele a shikon darabomat, ez az egész nem történik meg! Sem a testcsere, sem... – elharaptam a mondat végét. Sem az, hogy már nem utazhatunk együtt.

Keserű mosoly jelent meg arcomon. „Most kénytelen-kelletlen együtt kell maradnunk, legalábbis addig mindenképp, míg vissza nem kapjuk a testünket... Szívesen lennék már ismét a sajátomban, de... de én Sesshoumaruval szeretnék maradni akkor is...!”

– Mi az a... popcorn?

Nah, jellemző. Mi megy át a férfiember fejébe...? Semmi fontos, amit mondasz.

– Te hallottad egyáltalán, mit beszéltem itt az előbb? Vagy csak a pattogatott kukoricára gondolsz???

– Pattogatott kukorica...? – kérdezte, álmodozó arckifejezéssel.

– Igen, a popcorn azt jelenti – zártam le ezzel a vitát.

– Na és minek az? Még mindig nem értem...

– Jaj, hagyjál már! Átment abba a csöpp kis agyadba, mely nem az EGÓDDAL foglalkozik, hogy mi volt a lényege, annak, amit mondtam?

– Mi? Mondt...

– Hagyjuk, inkább ne is folytasd! – sóhajtottam lemondóan. – Milyen igazad van, hogy mennyire fárasztóak a halandók... – mormogtam. Nem hittem, hogy meghallja. Mégis megtörtént.

– Akár e testben vagyok, akár nem, én sosem leszek halandó, ezt jól jegyezd meg, onna.

– Nicsak, ki beszél – hecceltem, de aztán fáradtan sóhajtottam egyet. – Mindegy... a nap már rég lenyugodott, menj aludni.

– Tessék?! – kelt ki magából ismét. – Én nem szoktam aludni!

„Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.”

– Az lehet, de én igen. És az én halandó testemnek szüksége van rá, hogy regenerálódni tudjon és megőrizze erejét. Szóval, ha lennél szíves... – fintor. Urgh! – Majd én vigyázok rád... rám... izé... ránk.

Szkeptikusan felvonta egyik szemöldökét. Hát ennyire nem lehet megbízni bennem?!

– Nem is tudod, hogyan használd a képességeimet.

Igaz, addig a mai napon még nem jutottunk el.

– De a veled való edzéseknek és a miko barátnőmnek hála, azért nem vagyunk védtelenek; ne aggodalmaskodj már annyit!

– Én nem aggodalmaskodom! – csattant föl. Ajaj... komolyan megviselte ez a halandó test. Szegénykém... – Különben meg ne mondj ilyet!

– Milyet? – pislogtam rá értetlenül.

– És ne vágj ilyen bamba képet!

Oké, a bosszankodás jelei talán elnyerik tetszésedet?

– Így már sokkal jobb...

– Milyet? – faggattam.

– „Miko barátnőm” nem hangzik jól a számból.

A szemeimet forgattam, aztán nyomatékosan megjegyeztem:

– Jó éjszakát!

Mordult egyet, de aztán mégis letelepedett pár fával arrébb és megpróbált aludni. Kimerült lehetett a testem, mert pillanatokon belül elaludt. Az éjjel békésen telt, aztán, mikor hajnal előtt lehűlt az idő, kissé vacogni kezdett. Én gondoltam egyet és levettem a prémet a vállamról, majd ráterítettem. Csak nem haragszik meg érte. Mikor már teljesen befedte, elégedetten helyezkedett alatta és újból mély álomba merült. Ekkor bevillant egy emlékkép: amikor én fáztam éjjel és úgy éreztem, valami meleg rám borult. Biztos, ő tette rám a prémet, de még levette, mielőtt reggel észrevehettem volna. Halványan elmosolyodtam. Tán mégis van szíve? Létezik ez? Nem teljesen reménytelen...?

Még ugyanazon az éjjelen elmentek Jakennel megbeszélni valamit. A kis zöld démon szavait hallottam fejemben visszhangozni: „Minden démon életében eljön az idő, mikor választania kell magának egy párt. Sesshoumaru-sama számára közeleg ez az időpont.” Eghen... ismét kicsit elszomorodtam. Miért is?

Magam sem tudom. Nem tudom. Érzem. Reménykedtem, talán, egyszer, valamikor, esetleg mi ketten, de... Megráztam a fejem. Ez úgysem történne meg. Egyrészt mindkettőnk büszkesége miatt – a sajátomat hajlandó lennék félretenni érte! –, másrészt pedig a faji különbségek. Engem nem zavarna – most sem zavar. Azonban őt ismerve...

Egy szomorú sóhaj szakadt ki belőlem és lerogytam annak a fának a tövébe, ahol ő is aludt. Lassan azt vettem észre magamon, hogy egyre laposabbakat pislogok, aztán pedig nem is tudom, hogyan vagy mikor, de... minden elsötétült. A következő, amire emlékszem, az az, hogy valaki éktelenül kiabál érzékeny démon füleimbe, hogy hogy mertem elaludni. Lám csak, egy taiyoukai-nak is szüksége van néha alvásra... igaz-e?

Álmosan pislogva nyitottam ki szemeim, s unott arckifejezéssel néztem rá bosszankodó arcára.

– Most meg mi bajod? Egész éjjel fent voltam és fél napot cipeltelek... különben is, csak hajnal környékén alh...

– De azt mondtad, őrködsz! Tessék, tudtam, hogy nem bízhatom rád ezt a feladatot! Mostantól minden éjjel én őrködök, ahogy eredetileg is volt!

– De nem az én testemben! – emelkedtem fel, s így már fölé tornyosultam. Morcos voltam. Nagyon morcos. – Egy halandó testnek szüksége van a pihenésre és össze fogsz esni, ha nem teszed! Nem engedem, hogy tönkre tedd a testemet, csak azért, mert te úgy látod jónak!

– De nem tudsz fennmaradni egész éjjel! – majd motyogva hozzátette:

– Amilyen gyenge vagy...

Felvontam egyik szemöldököm, de már fárasztott ez az örökös harc, így inkább úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.

– Akkor, ha felváltva őrködünk? – javasoltam.

Úgy tűnt, elgondolkozik.

– Nem.

Hja, elgondolkozott.

– Én fogok őrködni – jelentett be, ellentmondást nem tűrő hangon.

Nah, tessék, ez már ismét a régi Sesshoumaru volt. Az, aki... de mindegy is!

– Nade...

– Nem; én fogok!

– Jó-jó... – adtam be a derekam. Előbb-utóbb, ha összeesik nekem kell cipelnem, ezt jól tudtam, de legalább belekóstol, milyen is a halandó test és korlátai. Én már hozzászoktam és megtanultam elfogadni. Jól megvoltam a saját testemben. De ő még... aki ebben volt ezidáig...

Végigtekintettem magamon, mármint azon a magamon, ami Sesshoumaru teste volt jelenleg. Tényleg hihetetlen előnyökkel járt a youkai-test, azonban nekem mégis hiányzott a sajátom... azt már olyan jól belaktam...!

– Menjünk – mondtam, pontosan úgy, ahogyan ő szokta. Komolyan, néha megijedek magamtól!

Morcos némaságban telt az út hátralévő része – engem pedig cseppet sem érdekelt, lebukunk-e vagy sem, de a tudat, hogy Sesshoumarut igen, engem is arra késztetett, hogy figyeljek majd oda a dolgokra... Hajaj, ez egy hosszú utazás lesz...!

Miután rendben megérkeztünk, igyekeztem „Sesshoumarusan” viselkedni, és legnagyobb megdöbbenésemre, a személy, aki az én testemet birtokolta, is egész jól boldogult. Már-már kezdtem azt hinni, hogy esetleg A Nagy Sesshoumaru még élvezi is, hogy egy kicsit lazíthat és úgy viselkedhet, mint még soha.

De természetesen ez nem lehet igaz; ilyen még csak meg se forduljon a fejemben! Mindenesetre, meg kell hagyni, hogy a pasi jó színész – de hát ezt eddig is tudtuk...

– Kohana – szólítottam meg mély hangomon.

– Hm?

– Gyere.

– Hova? – pislogott értetlenül.

– Itt lenne az ideje a ma esti edzésnek – feleltem komoran-komolyan, azzal felemelkedtem ülőhelyemről és elindultam messzebb. – Jaken! – szóltam még hátra, mielőtt még teljesen eltűntem volna.

– Hai, Sesshoumaru-sama?

– Vigyázz Rinre.

Inkább éreztem, mintsem tudtam, mikor a kis démon bólogatott. Aztán elindultunk mindketten egy olyan helyet keresni, ami még nincs túl messze, de a közelben senki sem láthatja bénázásainkat. Mikor végre találtam egy ilyet, végre megálltunk egy pillanatra. Arcomon talán tükröződhetett némi fáradtság, ahogy felé fordultam, azonban ez nem attól volt, hogy fizikailag kimerültem volna – ó, nem, korántsem! Ebben a testben szerintem ez szinte képtelenség –, hanem inkább az egész délutánon át tartó színészkedésemnek volt betudható.

Saját arcomon viszont, melyet most Sesshoumaru mozgatott, ennek semmi jelét sem láttam, csupán a szokásos bosszankodást és dacot lehetett észrevenni rajta.

– Szerintem ez egy jó hely arra, hogy gyakoroljuk az erőinket.

– Mármint egymásét – javított ki.

– Azt – hagytam jóvá, majd hozzátettem, az izgatottság tisztán tapintható volt a hangomban:

– Na, akkor mesélsz valamit az erőidről? Hogy csinálod például azt karom-színezést?

– Karom-színezést? – vonta fel kérdően egyik szemöldökét.

– Igen, azt! A méregkarmokat! – bólogattam hevesen.

– Oh…

Mondanom sem kell, egy hosszú éjszaka volt; de legalább a végére már sikerült megtanulnom karom-csapását, valamint, az ostort is tudtam használni... na, ez azért túlzás, általában csak a szerencsémen múlott, hogy épp elő tudtam-e hívni vagy sem...

Ő viszont már képes volt néhány dolgot megtisztítani a miko erővel; ennek örültem – sajnos viszont rájöttem, mennyire fájt neki, mikor én tettem ezt majdnem a csuklójával. Az volt az első alkalom, hogy találkoztunk... hogy azóta már mennyi minden történt!

Most például a tábortűznél aludtunk – csoda, hogy Jaken már nagyban horkolt, mikor visszaérkeztünk? – illetve én valami bóbiskolást mímelek, míg ő éberen vigyáz ránk. Heh, kíváncsi vagyok, vajon hány éjjelig bírja ezt. Merthogy én nem fogom cipelni, ha útközben elalszik! Hogy nézne már az ki? A Nagy Sesshoumaru-sama egy kimerült mikót vigyen a hátán? Ugyan már...!

„Bár... valójában én még akkor is megtenném, ha a saját testünkben lennénk.” pillantottam rá félig lehunyt szempilláim mögül.

Továbbra is kitartóan figyelte a tüzet...

Pár nap már eltelt, s mi még mindig nem bukkantunk Haruka nyomára. Merthogy eldöntöttük, hogy őt kell keresnünk, mivel ha valaki, hát ő biztosan tudja, hogyan kerülhetünk vissza a saját testünkbe. „Legfeljebb kényszerítjük arra, hogy visszacsinálja az egészet!” szólott nagy bölcsen úti- és sorstársam.

Mélyet sóhajtottam. „Hát ja. Csak nem lehet olyan nehéz az...” még egy sóhaj, s ekkor végre valamit megéreztem. Elöl haladtam; utánam Jaken, aztán pedig Ah és Un, rajta Rinnel, mellettük pedig Sesshoumaru sétált.

– Kohana.

Szerencsére nem kellett kétszer mondanom; azonnal előrébb jött.

– Hai?

– Valamit érzek – szimatoltam bele ismét a levegőbe, de ügyeltem rá, hogy rajta kívül más ne hallja, mit beszélek.

– Milyen?

– Hogy-hogy milyen?

– Írd le nekem, milyen szagot érzel, hátha ráismerek – magyarázta.

„Hát persze. A kutyáknak nagyon jó a szaglásuk és a memóriájuk képes elraktározni bármilyen szagot, ha már egyszer érezték... Érzem, hogy ismeri a teste, de mivel az elmém nem az övé, ezért...”

– Olyan, mintha... hmm... – kerestem a megfelelő szavakat – mintha liliom és őszibarack illata keveredne.

– Nem érzel még mögötte valami mást is...? – kérdően tekintettem rá. – Mintha mindez emögött rothadna?

– De! Ez az a szag! – fintorodtam el, ahogy jobban megéreztem a kellemes illat mögött meghúzódó romlást. – Kié?

– Ez Haruka – felelte egy gonosz mosoly kíséretében.

– Csodás – biccentettem egy hasonló mimika kíséretében, majd hátrafordultam:

– Maradjatok itt.

– I-igenis, Sesshoumaru nagyúr! – hallottam Jaken remegő hangját. Bosszankodva összehúztam szemöldököm. Most meg már megint mi a jó baja van?!

„Hn. Mindegy.” döntöttem el magamban, egy vállvonás kíséretében, azzal előrefordultam és mellettem a halandó bőrbe szorult démonnal elindultam abba az irányba, ahonnan a legfrissebben éreztem a szagát. Keserűen elmosolyodtam, miközben nagyobb tempóra váltottam. Legalább ezt már rendesen megtanultam, hogy hogyan különböztessem meg, melyik a friss nyom és melyik a régebbi.

Nemsokára már futottam; tudtam, hogy Haruka is egyre gyorsabb tempóra vált. Bár nem szólt semmit, azért éreztem, hogy lemarad mögöttem társam. És tisztában voltam vele, hogy én sem bírnék a helyében egy taiyoukai sebességével versenyezni. Így bevártam és leguggoltam.

– Mit csinálsz? – hallottam értetlenkedő hangját.

– Haruka szerintem megérzett minket – magyaráztam neki –, ezért most nagyon gyorsan távolodik tőlünk. Ugorj fel a hátamra és akkor el tudjuk kapni!

– MI? – méltatlankodott.

– Most mi van...? – kérdeztem elgyötörve, habár már sejtettem válaszát.

– Egy: engem ne cipeljen egy ningen onna; kettő: hogy nézne ki, ha én vinnélek téged???

– Egy: most az a fontos, hogy utolérjük Harukát és minél hamarabb visszatérjünk a saját testünkbe, vagy pedig, hogy ne sérüljön a büszkeséged? – merész voltam, tudom, de az, hogy én vagyok jelenleg az erősebb, bátorságot adott nekem. Végre kimondhattam, amire gondoltam és a következmények ezúttal nem ígérkeztek olyan kegyetlennek. Szó, ami szó, addig már nem jutottam el, mi lesz, ha tényleg visszakerülünk a saját bőrünkbe... – Kettő: ha jól emlékszem, valami hasonló mintha már megtörtént volna.

Éreztem, ahogyan a düh sugározni kezd a maga nyers valójában aurájáról, azonban mégsem tudtam elnyomni egy diadalittas mosolyt, ahogy megfordultam, jobb karomat hátul tartva, hogy minél biztosabb fogásom legyen.

– Gyerünk már! Nagyon gyorsan halad, nem érünk rá egész nap itt duzzogni!

– Hah! – mérgesen odatrappolt hozzám és felmászott a hátamra.

– Erősen kapaszkodj, mert csak egy kézzel tudlak tartani.

– Nem kell emlékeztetned – morgolódott, miközben felemelkedtem; azonban...

– Urgh! Nem azt mondtam, hogy fojts meg! – ellenkeztem, mire végre enyhült kicsit a szorítása. – Na végre!

Ezzel elindultunk Haruka vadászatára. „Mindenképpen vissza kell térnem a saját testembe! Minél előbb!” gondoltam hevesen, miközben még gyorsabb tempóra váltottam. A fák elmosódtak körülöttünk, majd elsuhantunk rizsföldek mellett. Egy szemvillanás alatt elérkeztünk egy zord, sötét erdőbe, ahol egy apró liget közepén a lélekfalóra leltünk.