9. rész: A megoldás?

– Oh, a miko és a mérgező kutyadémon – állapította meg, amint megérkeztünk.

Leengedtem a hátamról a könnyű (ezt örömmel konstatáltam) női testet és dühös tekintettel meredtem a szellemasszonyra. Sesshoumaru szemei szinte szikráztak, ahogy ő is rápillantott.

– Nahát, sikerült találnod egy engedelmes blökit, Kohana? – kérdezte tőle Haruka.

„Opp. Ezek szerint fogalma sincs róla, mit tett.”

– A francba – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.

– Hé! Nem hozzád beszéltem, palotapincsi!

Na jó, most már tényleg az élet és a halál határán táncol. Sesshoumaru testében vagyok vagy sem, de egy ilyen sértést nem vagyok hajlandó sokáig eltűrni! De, úgy tűnt, nem is kellett...

– Ne merd sértegetni, te fattyú! – sziszegte Sesshoumaru, az én bőrömbe bújva. – Undorodom tőled... mások lelkéből élni...

– Oh, Kohana, miért vagy ilyen kegyetlen velem...? – kérdezte tettetett sértődöttséggel a hangjában Haruka. – Pedig tudod, hogy kedvellek...

„A fene, már megint vészesen közel került hozzám... hozzá... argh!”

– De, megértem, hogy jó gazdi lévén meg akarod védeni a házikedvencedet...

– MI??? Na most aztán elég, te némber! – kiáltottam félelmetesen; ami, valljuk be, nem volt nehéz Sesshoumaru hangjával.

– A háziállatok ebbe ne szóljanak bele, most Kohanával van beszédem, nem veled – vetette oda nekem egy fintor kséretében. – Habár helyes vagy, nem vagy az esetem; inkább megmaradok nála...

És itt volt az a pont, mikor az arcomra – vagyis Sesshoumaruéra – tette a kezét és vágyakozva a szemébe nézett. „Jesszus! Ez még kiábrándítóbb, ha kívülről nézem!” állapítottam meg kétségbeesetten.

Hmn. Mintha valamit kezdene kapisgálni a Nagy Sesshoumaru is...

Mire pislantottam egyet, Haruka már a földön hevert, nyakán a lábamma... vagyis Sesshoumaru lábával. Hú! Ezt egyszer meg kell tanulnom!

– Ne merj még egyszer hozzámérni, onna...

„Hű, megint ez a stílus...” állapítottam meg csalódottan. „Hát erről már sosem szokik le...?”

– És ha másképp teszek, mi lesz...? – kérdezte egy csábosnak szánt szempillarebegtetéssel Haruka, miközben... elkezdte simogatni az alsólábszárát Sesshoumarunak, aki az én testemben volt???

– Argh! Elég legyen!!! – kiáltottam, magamból kikelve, azzal lerángattam róla... magamat...

– Oké – vettem egy nagy levegőt, miközben magam mögé söpörtem Sesshoumarut. – Haruka, valamit nagyon elszúrtál a legutóbbi találkozásunkkor.

– Hah? – pislogott rám értetlenül.

– Sesshoumaru és én... testet cseréltünk – magyaráztam el.

Ő töprengő arckifejezést öltött fel, mutatóujját az állán nyugosztva.

– Hmm…

Néztem, mikor esik le végre neki.

Még egy picit, csak még... egy... picit...

Ez az! Felderült az arca!

– Szóval ezért találtam ezúttal valamivel vonzóbbnak azt a testet! – mutatott rám.

Öh... nem, talán mégse ez az...

– Haruka, ne szórakozz velem, hanem csináld vissza azonnal!

– Oh, hidd el, boldogan megtenném, hisz akkor nem kéne megkérdőjeleznem, vajon melyik nem iránt vonzódom inkább, azonban...

– Azonban? – kérdezte határozottan Sesshoumaru, amint kilépett mögülem.

– Azonban... – Haruka ráemelte tekintetét – fogalmam sincs, mi történt pontosan.

– Tessék?!

– Mindeddig abban a hitben éltem, hogy mindenki visszakerült a saját kis testébe...

– Oh... hát ez igazán... fantasztikus – fejeztem ki szarkasztikus véleményemet. – Most mégis akkor mi a frászt csináljunk???

– Először is: ne nézz ilyen kétségbeesetten, másodszo...

– Hé! Ez nem megfelelő időpont arra, hogy kioktass! Sőt! Sosincs megfelelő időpont arra, úgyhogy jobb, ha ezt be is fejezed, mielőtt még elkezdenéd!

– Ne merészelj így beszélni velem, onna! – morogta.

– Hn! – sértődötten elfordítottam a fejem. Azért nem hazudtolta meg magát: ez az EGO pontosan őrá vall!

Halk köhécselés vonta magára mindkettőnk figyelmét. Haruka szólni kívánt.

– Mi van?

Figyelembe se véve Sesshoumaru goromba modorát, a démonnő jó kedélyűen folytatta:

– Létezik egy módszer, aminek a segítségével elvileg vissza lehetne fordítani a folyamatot, azonban annak ellenére, hogy épp most akartam javasolni nektek, ha továbbra is így viselkedtek, teljességgel lehetetlennek tartom, hogy sikerrel járjatok, úgyhogy inkább nem is vesződöm azzal, hogy elmondjam nektek.

– Onna – szólalt meg mellettem a saját hangom, Sesshoumaru jellemét foglalva magába. – Amennyit fecserészel, ezzel a levegővétellel már legalább háromszor elmondhattad volna nekünk...

– Mondtam már, hogy nem fogom. Nincs esélyetek.

– Ilyet ne mondj! Inkább áruld már el azt a nyavalyás megoldást! – néztem rá morcosan. Utálom, ha játszadoznak velem.

– Hmm... hát, ha ennyire akarjátok... –sóhajtott drámaian, majd hátravetette a haját. – De előre megmondom: nem fog tetszeni nektek...

Gyanakodva szűkítettem össze a szemem, ahogyan mellettem Sesshoumaru is. Hogy melyikünk volt durcásabb ma délután, azon vitatkozhatnánk...

– Tehát – kezdett bele a lélekfaló nő –, hogy is szólt a recept...? Ja, igen!

Arany szemei élénken felcsillantak, s a vöröses árnyalat egyre nagyobb teret hódított meg íriszében.

– Ha két lélek testet cserél, hamar vissza kell térniük sajátjukba, különben végzetük utoléri őket. Hogy visszaváltoztassák ez állapotot, meg kell tanulniuk leckéjüket.

Csend követte szavait.

– Igen; pontosan így hangzott a szöveg! – kacsintott felénk.

– Lennél szíves ezt lefordítani nekünk? – kérdeztem; éreztem, ama csöppnyi türelmem is lassacskán, ámde biztosan szertefoszlik, ami még megmaradt.

– Hát jó, de csak mert ilyen szépen kéred, kedves Kohana...

– Umm...

„Ne tépd le a fejét, ne tépd le a fejét, mert nem fogod megtudni, mit jelentenek a szavai...”

– Tehát, az első fele azt jelenti, hogy akik testet cserélnek, záros határidőn belül vissza kell térniük a sajátjukba, különben meghalnak. A második része pedig azt mondja el, hogyan van erre lehetőség.

– Ezt is mondd el! – nézett rá élesen Sesshoumaru, mire Haruka kelletlenül elmagyarázta nekünk:

– Ilyen dolgok általában nem történnek véletlenül... én vagyok a közvetítő, akinek a segítségével létrejöhetett ez. Azonban, mint mondtam, nem tehetek róla. Akkor cserél testet két lélek, ha van valami leckéjük, amit meg kell tanulniuk... ez általában összefügg kettejükkel.

– Heh? – néztünk rá bambán.

– Szóval van valami közös problémánk Sesshoumaruval, amit meg kell oldanunk és akkor visszatérhetünk a saját testünkbe? – összegeztem, miután sikerült kibogarásznom a lényeget.

– Nekem semmi problémám sincs, legfeljebb feladataim – jegyezte meg pökhendien a halandóbőrbe bújt szellem. – Különben sincsen semmi közük hozzád!

„Heh. Na persze. A tökéletes Sesshoumaru-sama...” vetettem rá egy mogorva oldalpillantást.

– Pontosan így van! – biccentett Haruka, mintha csak meg sem hallotta volna társam megjegyzését. – De mindezt egy meghatározott időn belül kell megtennetek, különben... – elég volt, ahogy végighúzta egyik karmos ujját a nyaka előtt.

– És mégis mennyi ez az idő?

– Hát, mindenkinél más – vont vállat. – Általában néhány nap vagy hét elég rá, de már hallottam olyan esetről is, ahol több év is eltelt, mire visszacserélték a testüket vagy meghaltak... – jegyezte meg csevegő hangon, ártatlan arckifejezéssel a lélekfaló.

– Fú... szuper! – villant meg a szemem, azzal elindultam visszafelé.

– Majd feltétlen keress meg, ha végre visszakerültél a saját testedbe! – kiáltotta még utánam. – A fő kontinensen biztos nem akadna a nyomunkra Naraku!

Egy pillanatra megtorpantam és megfeszült minden izmom, de aztán továbbhaladtam, Sesshoumaruval a nyomomban. Hamar beért és akkor megint a hátamra vettem, hogy minél hamarabb eltávolodjunk ettől az idegesítő nőszemélytől.

„Nem elég, hogy Naraku is az ékkőszilánkot akarja, ami a szívemben van, de még ráadásul valamilyen középkori, eltévelyedett nőszemély is az életemre tör...!” sóhajtottam fáradtan.

Egy-kettőre visszaértünk a táborba, ahol Jaken igencsak furcsa szemekkel méregetett minket, főképp a testembe bújt Sesshoumarut, amiért a hátamon utazott; Rin viszont vigyorogva szaladt oda elénk, köszönteni minket. Aztán elhúzkodta magával azt, akit Kohanának hitt, „virágszedés” címén, de sejtettem, hogy többről van itt szó. „Biztos ki akarja faggatni Kohanát, miért utazott Sesshoumaru nagyúr hátán, és hogy ő egyáltalán miért engedte ezt meg...” kuncogtam magamban, majd letelepedtem egy nagy fa tövébe, hallgatva beszélgetésüket.

– Miért utaztál Sesshoumaru-sama hátán, Kohana-san? – hallottam Rin édes-ártatlanka hangját, mely őszinte kíváncsisággal csengett. – És ő miért hagyta? Én eddig csak egyszer láttam, hogy engedte volna, de akkor is aludtál.

„Na ja. Aludtam...” sóhajtottam magamban, hegyezve amúgy is hegyes füleimet, Sesshoumaru válaszára várva.

– Rin, te nem aludtál akkor?

– Öö... hát... de igen, csak egy kis időre fölébredtem... Nade honnan tudod ezt, Kohana-san?

– Nos – gondolkozik, gondolkozik, végül... – Sesshoumarutól hallottam.

– Jé! A nevén szólítottad! – mutatott rá a tényre Rin.

A testemben lévő Sesshoumaru csak értetlenkedve pislogott. Látva arckifejezését, a kislány megmagyarázta:

– Sosem szólítod úgy, hanem mindig azt mondod, a nagyúr – nevetett őszinte ártatlansággal.

Láttam, hogy Sesshoumaru kezdi kínosan érezni magát és nem tudja, mit reagáljon erre, a szívem pedig megesett rajta, így úgy döntöttem, most az egyszer kimentem szegénykét.

Elnapolva. Majd máskor – azt azonban már sohasem tudtam meg, hogyan sikerült kivágnia magát, ugyanis az ok, amiatt nem tudtam segíteni neki, az történetesen Jaken volt, aki nagyurához – jelen esetben hozzám – igyekezett. Úgy, tűnt, valami nagyon fontos dolgot akar mondani. Na persze...!

– Sesshoumaru-sama... – szólított meg, leülve mellém.

„Hajaj, ez úgy tűnik, talán hosszú lesz...” sóhajtottam gondolatban.

– Hm?

– Sikerült már döntened?

Felvettem a nagyúr szokásos üres tekintetét, majd úgy fordultam felé. Szerencsére értette a célzást.

– Hát, hogy ki lesz az asszonyod, Sesshoumaru-sama!

Morogván néztem rá.

– Na, nem mintha bármi közöm lenne hozzá, nagyuram! – húzódott azonnal hátrébb. Habár, hogy őszinte legyek, eljátszottam a gondolattal, a saját nevemet mondom, csupán heccből, azonban Sesshoumarut ismerve, sosem bocsátaná meg ezt a kis tréfát nekem... Csalódott sóhaj.

– De... – na, kíváncsivá tett, hogyan akarja folytatni; most már minden figyelmem az övé volt. Úgy tűnt, ezt Jaken is észrevette, ezért immáron felbátorodva folytatta:

– Bátorkodom felhívni figyelmedet, Sesshoumaru-sama, hogy apád hagyatéka szerint csak akkor foglalhatod el jogos helyed Nyugat élén, ha találsz magadnak egy párt. A többi szempontot már mind teljesítetted, habár egy-kettő talán még mindig képlékeny... – hirtelen elhallgatott, ahogy meglátta morcos pillantásomat.

Irtózatosan kíváncsi voltam – ki ne lett volna az? De... sejtettem, hogy a nagyúr nem örülne neki. Így hát mit maradt, mit tenni...? Amúgy is megállapodtunk, hogy megtartjuk az inkognitónkat, ami természetesen azzal járt, hogy én „Sesshoumarusan” viselkedem, ő pedig majd „Kohanásan”.

– Pontosan melyekre gondolsz? – csak nem hagyott nyugodni az a hibázó kötelesség.

– Hát az egyik az, ami Inuyashával kapcsolatos – még jobban összehúztam szemeimet. Hát mindent harapófogóval kell még Sesshoumarunak is kihúzni belőle? Pedig Jaken állandóan dumál valami zöldséget! Most miért nem tud??? Kezdtem nagyon türelmetlen lenni...

– Amiben az volt, hogy nem ölheted meg az öcsédet, ha meg akarod kapni az örökséged...

– Hüm – hümmögtem elgondolkodva, aztán eszembe jutott még valami:

– És mi volt a másik?

– Hogy egy erős örökösöd legyen majd a párodtól – ijedten elkerekedtek a szemeim, de csöndben maradtam és igyekeztem felvenni a kutyadémon szokásos, közönyös arckifejezését. – Ugye, emlékszel rá, Sesshoumaru-sama? – nézett rám gyanakodva Jaken.

– Persze, hogy emlékszem, te ostoba! – kólintottam fejbe. Attól majd remélhetőleg mindent elfelejt. – Most menj, készíts valami vacsorát! Kohana!

Semmi válasz.

– Kohana! – olyan fura volt magamat szólítani!

De végre már felkapta a fejét és sietve indult felém, szegény Rint otthagyva. Sejtem, a kislány nem hagyta békén kínosabbnál kínosabb kérdéseivel... persze mindezt csak az ő maga ártatlan módján.

– Hai?

Mérges hunyorítás.

– Sesshoumaru-sama? – tette hozzá, szemét forgatva.

Őszintén? Nehezemre esett, hogy el ne nevessem magamat! Imádtam néha heccelni ilyenformán, sőt, ha el is képzeltem mindezen reakcióit, mintha a saját testében lett volna...! Hehehe...

– Gyere. Edzünk – válaszoltam igencsak bőbeszédűen, ahogyan ő szokta.

Bólintott. Csodás. Ha elég béna vagyok, talán ma sem találok el semmit sem az energiaostorával... azért a Toukijinnel még nem mertünk próbálkozni. Azt hiszem, ez lett volna az első alkalom... de mint mindig, ezt is rendhagyóan kellett elintéznem.

Végre találtunk egy megfelelő területet, nem túl közel a többiektől, de azért úgy, hogy veszély esetén még időben visszaérjünk hozzájuk. A karomcsapások gyakorlását hamar befejeztük, majd következtek a miko erők. Végül pedig megkezdtem szokásos bénázásomat az energiaostorral... hajaj...

Éreztem a bizsergést ujjaimban – ez már egy jó jel! – majd pedig egy kecses csuklómozdulattal előhívtam magát a zöldes-aranyos ostort is. Mondanom sem kell, roppantul büszke voltam magamra! Nagy vigyor terült szét arcomon, amit gyorsan levakartam, amint megláttam Sesshoumaru komor pillantásait. Ja, persze, ő csak nagyon ritkán vigyorog... heh, akkor is inkább vérszomjasan...

Aztán valami orrfacsaró bűz furakodott be szaglójárataimba, s ahogy elkezdtem szimatolni, rájöttem, a kutyadémon teste emlékszik rá, kié ez az ocsmány szag, azonban lévén most az én memóriámat használta – sokra nem jutottunk...

– Mi az? Mit érzel? – hallottam magam mellől a saját hangomat.

– Valami... nem tudom... – hoppá, kicsúszott egy tüsszentés. – Gomen... – szipogtam –, de eléggé orrfacsaró.

– Valóban?

– Ja – biccentettem.

– A féldémonoké szokott általában olyan lenni.

– Aham... talán Inuyasha? – tippeltem.

– Bármi szégyen, az ő szagában van valami hasonló az enyémhez.

...

– Most meg mit nézel rám? – kiáltottam le majdnem szegény pára fejét. – Honnan tudjam, milyen az illa-szagod?!

Eh, hogyne tudtam volna... Halandó létem ellenére azért kifinomult érzékeim voltak, s már előfordult egy-két helyzet, mikor megtapasztalhattam Sesshoumaru illatát... Na de kaparjuk össze eltévelyedett gondolataimat és térjünk vissza a valóságba.

– Naraku – jelentettem ki, immár határozottabban.

Tapsvihar!

„Na várjunk csak! Valaki TÉNYLEG tapsol!” megpördülve tengelyem körül, amerre a hang forrását véltem, a híres-hírhedt egyénnel találtam szembe magam. Igen, Sesshoumaru teste emlékezett – ennyi dühöt szokott volna eltemetni, akárhányszor meglátja őt? Viszont, ha az ő teste így viselkedik, annak ellenére, hogy az én lelkem van benne, akkor...

Vetettem egy pillantást a saját testemre, amiben a nagyúr volt. Láttam, hogy Sesshoumaru nem hazudtolta meg önmagát: igyekezett semmit sem mutatni, azonban a halandó testet – tapasztalatból mondom – nehezebb az akaratunk szerint irányítani, mint mondjuk egy démonét. Ezt alátámasztotta a tény, hogy az arcom – vagyis a Kohana testének vélt arc – egyik pillanatról a másikra elvesztette össze színét. Kíváncsi voltam, vajon remegni mikor fog elkezdeni az a megviselt emberi test; figyelembe véve azt is, már napok óta képtelen volt rendesen regenerálódni, hála az éjjeli virrasztásoknak. Köszi, Sesshoumaru! Bele sem akartam gondolni, mennyire kimerült leszek, ha végre visszakerülök a saját testembe!

Nem volt időm azonban tovább töprengeni, mert úgy tűnt, Naraku befejezte semmitmondó szövegét, így elugrottam a fura gyökérszerű akármicsodái elől; útközben felkapva Sesshoumarut és messze földet értem vele, hogy viszonylagos biztonságba helyezzem.

– Ne merj beleavatkozni, tudod, hogy az ékkő kell neki, ami a szívedben van – suttogtam neki.

Lehet, hogy ez már a kimerültség egyik jele volt, de nem ellenkezett most kivételesen velem. Biccentettem, azzal ismét elrugaszkodtam, és ösztönből – vagyis, Sesshoumaru ösztöneitől vezérelve – önkéntelen is előrántottam a Toukijint, hogy azzal kaszaboljam le a nyúlványokat.

Magam is meglepődtem, mikor pár perc elmúltával erre rájöttem. „Uh... azért elég erős ez a jyaki, ami ebből az átkozott kardból árad...” állapítottam meg, tovább vagdosva. Szerencsére Sesshoumaru démoni aurája azért velem maradt, a testében, így nem vehette át fölöttem az uralmat, mégha emberi lelkem is volt.

Egy karlendítéssel kék villámokat küldtem a katanából Narakura, azonban hirtelen megjelent az a furcsa kislány, Kanna. Éreztem, ahogy összeszalad a szemöldököm. „Mit akarhat itt?”

Azonnal megkaptam a választ, mikor támadásom elérte a tükrét és ő visszaküldte rám. „Fene!” káromkodtam magamban. Aztán arra is rájöttem, ha elugrom, akkor Sesshoumaru-Kohanát találja el, aki közvetlenül mögöttem volt. Várjunk csak! Mintha valami mozgást érzékelnék onnan is!

Gyorsan megfordultam és a nagyúr démoni sebességét kihasználva odarohantam hozzá. Kagura éppen próbálta megsebezni őt szélpengéivel – s talán, ha kis szerencsével jár, még akár az ékkőszilánkot is ki tudja vágni belőle. De ez persze nem történhet meg, mivel...

Hirtelen rémálmom képei villantak fel előttem... ahol Naraku vájta ki testemből a shikon no kakerát... Megráztam a fejem. Ez most igazán nem hiányzott. Arra kellett koncentrálnom, hogy mentsem mindkettőnket.

A Toukijint már visszacsúsztattam az obiba, azonban tudtam, már nem lesz elég időm elugrani vele a karomban a visszatükrözött támadás elől. Így hát, mikor megérkeztem, Kagurát gyorsan elintéztem valami furcsa karomcsapással, amiről eddig nem is tudtam: zöld méreg... hát, nevezzük őket tüskéknek... tehát, zöld méregtüskék szabadultak ki bizsergő-melegedő ujjbegyeimből, amik jó része aztán eltalálta a szélboszit, aki menekülőre fogta a dolgot és elsuhant túlméretezett madártollán.

De máris éreztem, hogy a Toukijin visszavert támadása már csupán lélegzetvételnyire van tőlünk; így utolsó gondolatommal megragadtam a Tenseiga markolatát és kihúztam hüvelyéből, magam elé tartva. Közben ügyeltem rá, hogy saját testem – vagyis Kohanáé, tehát nem azt, amiben jelenleg én tartózkodtam, hanem... na, oké, befejeztem, azt hiszem, már így is kissé túlmagyaráztam – szóval, az maradjon mindvégig mögöttem. A Gyógyító Kard talán segítségünkre lehet. Talán... megmenthet minket vagy pajzsot alakíthat körülöttünk... nem tudom.

Azt még láttam, hogy elér minket a csapás, sőt, még mintha valami olyasmi is rémlett volna, hogy utána Narakuék felé halad, akik meglógnak, de aztán... mindent átvett a fekete sötétség. „Sesshoumaru... remélem, semmi bajod...”

*

– Ugh... – nyöszörögve tértem magamhoz.

Kicsit nehezen lélegeztem, mintha valami lett volna rajtam, de aztán pár pillanat múlva, mikor már teljesen magamhoz tértem, már nem is zavart. Kissé még kótyagosan nyitottam ki szemeimet. Egy pillanatig minden homályos volt... aztán, miután még a következő kettőben is, rájöttem, hogy csupán teli van hajszálakkal a látóterem. Arrébb söpörve őket, meglepve vettem észre, hogy ezüstszínűek. Két személyt ismertem ilyen hajjal; azonban hosszúságuk és selymességük – valamint a kutyafülek hiánya –, és ama tény, hogy legutolsó emlékképeimben együtt szerepelek vele, egyértelművé tették számomra, hogy Sesshoumaruról van szó.

No várjunk csak! Hogy láthatom én őt kívülről?! Hirtelen felültem, mire ő legurult rólam és boldogan néztem végig testemen: újra a sajátomban voltam! Hihetetlen boldog voltam! „Szeretek nő lenni!” vigyorodtam el, egy hosszú pillanatig kiélvezve, hogy ismét önmagam lehetek. Aztán...

– Sesshoumaru... – szólítottam meg, odahajolva fölé.

A Tenseigát még mindig a markában szorongatta, azonban úgy tűnt, nem tért egyelőre magához. Óvatosan megrázogattam.

– Sesshoumaru... – szólongattam őt újra, közelebb húzódva hozzá.

Lassan megrezzentek szempillái és mézarany szemei apránként megcsillantak a délutáni napfényben. Értetlenkedve pislogott, még mindig kissé kábán, én pedig lágyan elmosolyodtam, ahogy láttam magához térni.

Bizonyára meghökkent, hogy ilyen közel volt az arcom az övéhez – pedig én csak megfigyeltem – és valószínűleg előreomló sötétbarna hajfürtjeim is csiklandozhatták, ahogy egy gyenge szellő feltámadt és megcirógatta mindkettőnk arcát. De ő csak nézett rám még egy hosszú pillanatig. Végül én törtem meg, mielőtt még valami bosszantó beszólással tönkretenné az idillt. Szerettem volna, ha megmarad szép illúziómnak ez az emlék.

– Megtört a varázslat! – szélesedett el mosolyom, habár, ahogy eszembe jutott, ez azt jelenti, hogy már nem vagyunk összekötve... hogy bármikor elküldhet... éreztem, hogy kis keserűség lopakodott arcizmaim közé, azonban igyekeztem ezt palástolni, ahogy csak tudtam. De... tudtam, nem sikerült teljesen. – Most már mindketten a saját testünkben vagyunk, újra!

Némán felült, én pedig odébb húzódtam, helyet engedve neki. Egy hosszú percig még nem tudott szóhoz jutni – szerintem nagyon elégedett volt, hogy végre nem kell annyit színészkednie, azonban, mint mindig, nehezen tudta kifejezni ezt. Vagy, csak szimplán nem is akarta. Nem igazán tudhatom, mi járhat az ő fejében...

Aztán csak fogta magát, felállt és elindult szó nélkül visszafelé. Én bambán néztem utána. Titokban reménykedtem, talán hív, hogy kövessem... de sajnos... erre vajmi kevés esélyt láttam. Szomorúan sóhajtottam, de visszafogtam magam. Addig nem búslakodom, míg a közelemben van. Nem akartam, hogy lássa, mennyire fáj nekem, ha esetleg mégis úgy dönt, szélnek ereszt. Ahhoz én túl büszke voltam...

Folytatása következik...