10. rész: Rémálom vagy valóság?

Mielőtt még végleg eltűnt volna a szemem elől, megtorpant és félig hátrafordult:

– Nem jössz?

Meglepve pillantottam fel: nem akartam hinni a fülemnek. „Ezt tényleg tőlem kérdi?”

– É-én? – kérdeztem bizonytalanul.

– Ki más, baka onna...? – morogta oda nekem.

Habár nem volt valami kedves megjegyzés, amit kaptam, én mégis boldogan elmosolyodtam és felpattantam, hogy kövessem. Felé rohantam, azonban hirtelen megéreztem a testem által végigvirrasztott éjjelek és nappalok súlyát – szó szerint, ahogy éreztem, elnehezülnek szemhéjaim és izmaim is. „Ajaj...” már csak húztam magam mögött lábaim, azonban néhány lépéssel Sesshoumaru mögött halandó testemen végleg győzött a kimerültség.

Zuhantam, és legnagyobb meglepetésemre a nagyúr elkapott, mielőtt még kicsit sem kecsesen elterültem volna a kemény földön.

– Baka onna, megint kifárasztottad magad... – hallottam, ahogy dörmögi, de kihallottam belőle, hogy szórakoztatja a dolog.

– Nem... – emeltem fel egyik karomat, s kézfejemmel lágyan végigsimítottam arcán. Bágyadt mosoly terült el az enyémen, ahogy éreztem, lassan elsötétül előttem a világ a kimerültségtől. – Te fárasztottál ki...

– Én?

„Juj! Ezzel az ártatlan arckifejezéssel és azzal az apró vigyorkezdeménnyel a szája sarkában, egészen kisfiúsan néz ki. S a szeme csillogása... Kawaii!” ismétcsak hálát adtam a kamiknak, amiért Sesshoumaru nem gondolatolvasó.

Legalábbis tudtommal...

– Te... amennyi éjszakát végigvirrasztottál ebben a testben... – mondatom végét már szinte leheltem, ahogy a súlyos kimerültség lassan elmémre is ráborult.

Még éreztem, hogy felemel és elindul velem. Biztos vagyok benne, léptei lágy ringatózása nélkül is hamar elaludtam volna, azonban próbáltam még egy kicsit tovább ébren maradni, hogy élvezzem a helyzetet, de... szokás szerint, a kimerültség győzött akaratom felett.

„A tűz ropogása... tábortűz netán?” szemeim lassan kinyíltak, s valóban langyos lángokba néztem bele, amik kitartóan nyalogatták a rájuk szórt fahasábokat.

– Kohana-chan! Felébredtél!

„Rin.”

Üggyel-bajjal feltápászkodtam. Éjjel volt már, de azért kérdés volt számomra, melyik. Hiszen Sesshoumaru jól lestrapálta a szervezetemet.

– Rin... – anyám, még a hangom is álmosan csengett! – Mennyi ideig...

– Aludtál?

„Ja, vagy épp voltam kiütve...”

– Hát, Sesshoumaru-sama tegnap este ért vissza veled, és csak most ébredtél fel.

„Remek! Megdöntöttem egyéni rekordomat és egyhuzamban több, mint huszonnégy órát aludtam! Szuper...” tettem hozzá az utolsó szót morcosan. Feltornásztam magam, azzal körülnéztem. Mintha a nagyúr hiányzott volna a társaságból, de nem tulajdonítottam ennek olyan nagy figyelmet; egy idő után mindig visszatalál, mint egy elkóborolt kutya. „Heh. Jó kis hasonlat... inkább elkóborolt kutyaszellem.” Jót mulattam magamban saját poénomon – ez is csupán azt jelzi, még mennyire nem voltam magamnál, hogy ilyeneken derüljek...

– Nah.

– Mi „nah”, Kohana-chan? – érdeklődött Rin.

Hát nem egyértelmű?

– Elmegyek fürödni! – vigyorogtam rá. – Csak találok a közelben valami patakot legalább...

– Sesshoumaru nagyúr azt mondta, hogy van egy onsen arrafelé – mutatott a kislány egy irányba.

– Remek! – még nagyobb mosoly terült szét arcomon. Végre nem hideg vízben mosakodhatok! – Köszi, Rin!

Azzal elindultam.

Sétám közben önkéntelenül is legutóbbi fürdőzéseim emlékei jutottak eszembe, bármennyire is el akartam hessegetni e gondolatokat. Annyira lefoglalt megszüntetésük, hogy alig vettem észre, mikor végre megérkeztem.

Legutóbbi fürdőzéseim... nos igen, a test-visszacserélés előttiek voltak azok...

„De nagyon ajánlom, hogy Sesshoumarunak ilyesmik ne jussanak az eszébe...!!!”

*

„Afene.” jelentettem ki magamban határozottan, mikor magamhoz tértem. Kissé még zavarosak voltak az emlékeim – áh, dehogyis! Még jó pár percig tuti nem fogok semmire sem emlékezni... „Fáj a fejem. Leütöttek volna?” tapogattam meg a tarkómat, mikor végre megmozdultam.

Kinyitottam a szemem, s hirtelen pánik lett úrrá rajtam, mivel nem láttam mást, csupán nagy-nagy feketeséget. „Megvakultam volna?! Az nem lehet! Ugye... ugye, nem?” ijedten pislogtam körbe, azonban egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, hogy legalább szemem világa még ép, mikor megláttam a valami ajtóféleség alatt beszűrődő fényt. „Szóval, csak a helyiség sötét, de nagyon.”

Ekkor kezdtem gondolkozni, hol a fenébe is lehetek? Nem árt, ha egyszer azt tervezem, hogy megszököm – a tarkómon érzett fájdalom tudatta velem, hogy valószínűleg nem én akartam önként és dalolva ide kerülni; valamint, magamat ismerve sem így lehetett a történet... a sötét helyeket nem túlzottan kedvelem.

Aztán, ahogy elkezdtem töprengeni ezen, meg még minden máson is – hát persze, hogy hirtelen indul be az ember agya és egy bazi nagy löketnyi infót meg emlékképeket kapok mindössze néhány másodperc leforgása alatt! –, szóval, ennek hála fejfájásom csak rosszabbodott... Hiába, ez az én szerencsém. Most már tudom, hogy Naraku rabolt el, de ez az irtózatos fejfá...

„Micsoda? Hogy Naraku elrabolt?”

...

„Isteni.”

Fejfájásom végre valamennyire alábbhagyott, páni félelmemet pedig sikerült visszaszorítanom némileg kezelhető szintre. Még mindig kissé zavarosak voltak az emlékeim a támadás előttről, de azt hiszem, valahogy a fürdés után következhetett be...

Azonban, mielőtt még tovább törhettem volna a fejem a kőkemény emlékekbe, halk, ámde határozott lépteket hallottam. „Valaki... biztos súlyosabb nálam, a lépteiről ítélve.” füleltem. „Ráadásul, azt hiszem, férfi... hajaj, csak nem maga a főgonosz az...?”

Próbáltam kiszorítani elmémből rémálmom képeit, ahogy a léptek csak egyre közeledtek hozzám. Imádkoztam valami csodához, hogy ne legyen igaz sem feltevésem, sem rémálmom megvalósulása, amit eme eseménysorban láttam kibontakozni. Reméltem, mindkettőt elkerülhetem. De, mint mindig, balszerencsém ismét mellém állt és amikor az ajtó kinyílt, egy pillanatra megvakított a kintről beáradó hirtelen mennyiségű fény, azonban, ahogy az alak beljebb lépett, immáron teljesen megbizonyosodhattam kilétéről:

– Naraku...

Vigyor. Nem tetszik ez nekem, olyan önelégültnek tűnik. No meg persze gonosznak, nade mi mást is várhatnánk tőle...?

– Kohana, ha jól emlékszem... a halandó, aki hol az egyik, hol a másik kutyafivér társaságában utazik.

„Hm. Kutyafivér?” Minden bizonnyal Sesshoumarura és Inuyashára gondolhatott. Mindegy, belőlem aztán nem szed ki semmit! ... Egy kóbor gondolat a fejemben persze erre rögtön kitalált egy csípős választ – de én akkor sem vagyok gyenge! Kiáltottam vissza magammal megelégedve gondolatban, s kivártam, vajon mi mondanivalója van még. Csak üres (legalábbis reméltem) tekintettel néztem rá.

– És akinél van valami, ami nekem kell.

Makacs hallgatásom majd megtöri! Hah!

– Felesleges megjátszanod magad, tudom, hogy nálad van egy ékkőszilánk – no, ennyit a módszeremről. Remélhetőleg viszont, azt még mindig nem tudja, hol van. Utolsó esélyem lehet ez az információ. De ő azért folytatta, s én nem tudtam elnyomni meglepettségemet, mikor kiejtette a következő szavakat száján. – A legutolsó ékkőszilánk.

„O-o... ha eddig azt hittem, valahogy megúszhatom, akkor... akkor én most nem is tudom, mit csináljak! Ha megtudja, hol van az ékkőszilánk...” önkéntelenül is a szívemhez kaptam a kezem. Ő is odapillantott. „BAKA! BAKA! OSTOBA VAGY KOHANA!” ordítottam magamra gondolatban. Hogy árulhattam el így magam?!

„És tuti senki sem siet a segítségemre. Sesshoumaruval cseppet sem volt a legtökéletesebb elválásunk – már megint –, Inuyashával meg igaz, hogy tűzszünetet kötöttünk, de mégis honnan a jó életből tudhatná, ÉN merre vagyok és mekkora bajban e pillanatban?!” Nem, mást nem ismertem ebből az idősíkból, csupán Harukát, de azt hiszem, jelen esetben ő mégsem jöhet számításba...

Most vettem észre, hogy már megint azt az idióta, ámde néha rémisztő páviánbundát vette fel. És a következő pillanatban azok a nyúlványok elindultak felém. Én rémülten csusszantam hátra; habár valami még mindig nem stimmelt a képpel: a rémálmomban, ami akár előérzet is lehetett, nem egy sötét szobában lelem halálom, és ráadásul... ráadásul Sesshoumaru is szerepel benne. Ő pedig kétlem, hogy azok után a megmentésemre sietne. Már nem nagyon hittem az efféle csodákban, habár már megtapasztaltam egy-két hihetetlen dolgot életem során – bármily rövid volt is...

***

– Ó, na végre...! – sóhajtottam elégedetten, ahogy elmerültem a langyos vízben. Már úgy hiányzott egy jóleső ázás a saját testemben!

Miután úgy éreztem, eleget pihentem, nekiálltam lemosakodni is végre. Éppen jó erős csutakolásom közepén járhattam, mikor valami neszezést hallottam a hátam mögül. Megfordultam, mire egy igen váratlan látvánnyal találtam szembe magam: Sesshoumaru, amint éppen kisétál az egyik szikla mögül, ami két részre osztotta a hőforrást. És persze, ami ezzel együtt jár: a mezítelen felsőteste, ami, ha szabad megjegyeznem, igencsak vonzó volt. Megráztam a fejem, hogy kitúrjam belőle ezeket a gondolatokat. Még percekig bámultuk egymást, mikor is persze elkalandozott mindkettőnk tekintete, és mire ismét egymás szemébe néztünk, végre ráeszméltem, hogy hoppá, én is meztelen vagyok!

Azonnal nyakig elmerültem a vízben és próbáltam nagyon mérgesen és felháborodottan rápislogni, azonban megszeppenésemet igencsak nehéz volt palástolni, valamint nagy akaraterőt vett igénybe, hogy csak az arcát nézzem.

„Hajaj... közelít felém.” jól hallhatóan nyeltem egyet, ahogy lassacskán hátrafelé araszoltam. Majd észbe kaptam és határozottan megvetettem a lábamat. Engem ugyan nem futamít meg...!

Ahogy egyre közelebb ért, egyre inkább zavart, hogy nem az arca van szemmagasságban, így – áldva hosszú hajamat, amiért eléggé fedett – kiemelkedtem a derékig érő vízből, ami amúgy neki is nagyjából ugyanaddig ért.

Már egészen közel volt; csupán pár centire állt tőlem – és ekkor úgy tűnt, feladni készülöm elhatározásomat, miszerint nem hátrálok meg és egyet visszalépve...

Megcsúsztam és zuhanni kezdtem lefelé, a víz alá. Szerencsére egy kar még időben elkapott és megállított. „Sesshoumaru megint megmentett? ... Én pedig megint túldramatizálom ezt???” kérdeztem magamtól összezavarodva, aztán megéreztem, hogy húzni kezd maga felé, így aztán ösztönösen is felsőtestem elé kaptam kezeimet. Tudtam, a hajam félrecsúszott, azonban így, hogy magam előtt tartottam karjaimat, azok tulajdonképpen használhatatlanná váltak. Nem tudtam eltaszítani őt magamtól – na nem mintha akartam volna, de ezt neki nem kell tudnia!!!

Oldalra tekintettem, a parton megbúvó-heverésző ruhadarabjaim felé pislogva. „Hát, tény, hogy kevésbé feszélyezne, ha lenne rajtunk ruha...” Na, nem mintha úgy nem izgultam volna... Észre sem vettem, hogy egy frusztrált sóhaj akar kiszakadni belőlem, csak miután már megtörtént.

Azonban meghökkenésemet nem tudtam visszatartani, mert váratlanul megéreztem arcomon a kezét. Önkéntelenül is arra kaptam a fejem, azonban ez nagy hibának bizonyult, mivel azonnal elvesztem arany tekintetében.

– Hm? – értetlenkedve pislogtam rá, ahogy próbáltam elrejteni zavaromat.

De úgy tűnt, ő is csak a szememet nézi – nem tudom, mit találhatott azokban a mélybarna íriszekben, azonban úgy tűnt, mintha rálelt volna arra, amit keres. Alig egy szívdobbanásnyi idő múlva pedig átéltem életem második csókját vele!

Gyengéd volt, amilyen lágyak ajkai, s ismét csak sikerült elvesztenem időérzékemet. Most, hogy így visszagondolok, akkoriban nem hittem volna, hogy valaha is tud így viselkedni – főleg nem egy halandóval – ilyen... kedvesen. Ott, abban a pillanatban úgy éreztem, kölcsönös a törődés és a lágy érintések, mégis, valahol agyam egy hátsó zugában megszólalt a szokásos kétkedő hang. Lehet, hogy ez a hang volt mindig is oka eddigi boldogtalanságomnak...?

De már nem érdekelt, csak lenni akartam. Vele, nyugodtan, kettesben, a külvilág megszűntével. Azonban, mint minden tündérmesének induló kalandban, a csoda most sem tartott sokáig. Főleg, miután megéreztem kutakodó kezeit bőrömön, aztán pedig belém hasított, hogy még mindig mindketten meztelenek vagyunk.

Eltoltam magamtól, ő pedig kissé értetlenül nézett rám, de nem erőltette. Egy keserű mosoly jelent meg szájam szegletében, ahogy feltekintettem mézarany szemeibe és ujjbegyeim az arcán nyugosztottam. Biztos voltam benne, ha tovább folytatjuk, azt talán mindketten megbánhatjuk. Nem tudom, mi lelt rá, amikor az első csókot kaptam tőle, sem azt, most mi késztette arra, amire, azonban... még élénken élt bennem az emlék, milyen rideg volt velem az előbbi alkalom után – és szemében milyen élesen csillant a harag, mikor rájött, mit tett.

Nem akartam ezt mégegyszer átélni – és amúgy is, még túl korainak tűnt számomra, hogy továbbmenjünk. Egy könnyed csókot leheltem szájára, aztán pedig kibontakoztam karjából és elindultam kifelé, a partra.

Csend volt, csupán a víz halk fodrozódása törte meg a némaságot, mely ráereszkedett az onsenre és környékére. Elvonulva egy cseresznyefa öles törzse mögé, felöltöttem miko-szerelésemet, és mire kiléptem a partra, hogy vessek még egy pillantást Sesshoumarura, hátha ezzel elmondhatom, mit és hogyan is tettem... ő már nem volt ott, így csak a fáknak suttoghattam el magyarázatomat:

– Ne haragudj; tudom, nem én vagyok az, akire vágysz. Egy démonasszony jobban illene Nyugat Örököséhez, egy taiyoukaihoz...

Egyetlen néma könnycsepp gördült le arcomon, aztán egy határozott mozdulattal hátat fordítottam az üresnek hitt onsennek és elindultam visszafelé a táborba.

***

Némán felsikoltottam, mikor elgurultam egy nyúlvány irányából. De mikor egy másik a derekam köré tekeredett és egy újabb a szívem felé célzott, már nem igyekeztem annyira elnyomni a torkomból feltörő sikolyt. És éppen, mielőtt az utolsó nyúlvány elért volna, valami vakító fényt láttam (szerencsére alagutat azt nem), és maga a jelenség is sárga volt, így reménykedni mertem, talán mégis életben maradhatok.

Valami nagyon erős támadás lehetett, tudniillik a csápokat elvágta és jó részüket úgy feldarabolta, hogy szinte teljesen el is tűntek. Én szabadulásom örömére egy boldog mosolyt képtelen voltam nem elereszteni, azonban ez gyorsan lefagyott arcomról, mikor több méter magasból visszazuhantam a kemény fapadlóra – már, ami még megmaradt belőle.

Nyöszörögve összeszedtem magam és körülnéztem: napfény áradt be a hatalmas hasadékon, melyet a támadás hozott létre, sőt, teljesen végigvonult a helyiségen, így két félbe vágta azt. Azonban nem a legfényesebb Nap ragyogott le ránk; valami furcsa lilás gőz keringett előtte, ami jócskán elvett erejéből. Mozgást érzékeltem magam mellől és rájöttem, hogy Naraku az, mire – kondíciómat meghazudtolva – felpattantam és rohanni kezdtem. Hogy merre? Tök mindegy volt, csak minél messzebb tőle!

– Kohana-chaaaaan! – egy kiáltást hozott felém a szél. Ismerős volt ez a hang.

„Kagome???” ráadásul, ahogy jobban körülnéztem, rájöttem, hogy az egész csipet-csapat ott van! Így inkább feléjük vettem az irányt – boldogan, hogy van itt ismerősöm és elég nagy az esélye, hogy segítenek nekem, meg, hogy egyáltalán van valami úti célja futkározásomnak...

– Kagome! – értem oda végre, mire egymás nyakába borultunk.

– Ha lehet, ne most játsszátok el ezt a megható jelenetet, UGYANIS NARAKU TÁMAD! – kiáltott ránk Inuyasha, mire mi azonnal szétrebbentünk.

Barátném felajzotta íját és a páviánbőrbe bújt egyénre célzott – arra a helyre, ahol a szívét sejtette –, én pedig, lévén cuccaim még mindig nem voltak nálam, biztatgattam.

– Mit csinálsz, Kohana-chan? – kérdezte tőlem Sango, miután elhajított Csonttörője visszazúgott felénk.

– Csak szurkolok. Mást úgyse tehetek; nincs fegyverem.

– Dehogynem! – hallatszott Miroku hangja, mire egy zsák repült felém.

„A cuccaim!” azonnal rávetettem volna magam, ha Kagome nem fog le. A kezembe nyomta az íjamat és megmaradt nyilaimat. Hálásan pillantottam rá, mire ő elmosolyodott, de azonnal vissza is tért munkájához. Én fél vállamra felkanyarítottam hátizsákomat, úgy láttam neki saját dolgomnak. A nyíl a húrra, aztán céloz és... lő. „Na, most kiderül, vajon mennyire jöttem ki a gyakorlatból...” gondoltam borúsan, azonban majdnem örömtáncot lejtettem, mikor tisztító nyílvesszőm elsuhant, Naraku arcát megsebezve. Igaz, hogy kicsit komolyabb sérülést kívántam megcélozni, node ez is több, mint a semmi, ha már olyan sokáig nem gyakorolhattam!

Már kezdtünk nagyon kifáradni – ez mindenkin látszott, kivéve talán Narakun –, mikor is Inuyasha úgy megsebesült, hogy kénytelenek voltunk nélküle tovább folytatni. Kagomének segítettem félrehúzni a már félig eszméletlen félszellemet, mire ő azonnal nekiállt, hogy elássa a fiú sebeit. Szomorúan tekintettem rájuk, azonban kissé irigykedve is arra, hogy minden apró veszekedésük ellenére mindig is ott voltak egymásnak. Megráztam a fejem. Ez most nem segít és ilyenekre nem is szabadna gondolnom ebben a helyzetben!

Hát Sangóék felé rohantam, hogy segédkezzek. Azonban sosem értem oda.

Nem vettem észre az oldalról felém tartó csápot, csak, amikor már késő volt. Tudtam, akkor már nem ugorhatok félre, semmit sem tehetek. De... a legutolsó pillanatban kék villámokat láttam feléjük tartani, igaz, sajnos azok hatóterébe én is beleestem. Komolyan mondom, ez a nap egyre jobb lesz...!

Rántást éreztem a derekamon és a következő másodercben már jó néhány méterrel a csatatér fölül szemléltem az eseményeket. Oldalra pillantottam és ekkor esküdni mertem volna, a szívem kihagyott egy ütemet:

– Sesshoumaru...? – leheltem hitetlenkedve.

Hát tényleg a Toukijin támadását láttam az előbb!

Képtelen voltam elnyomni egy megkönnyebbült mosoly kezdeményét, mert megmentett, mert itt volt és... „Te jó ég! Itt van!” Egyrészt láttam, még mindig bántja az onsennél történt dolog, bármennyire is titkolja, másrészt pedig... rémálmom képei ismét megjelentek lelki szemeim előtt. Kezdtem kétségbeesni. Még nem akartam meghalni! És most őt is összekavartam...

– Sesshoumaru – szólítottam meg, mikor letett, valamivel messzebb a harctól.

Ő azonban nem is tekintett rám, csupán mordult egyet és elindult Naraku felé. „Még mindig haragszik... De mit tehettem volna...?” néztem távolodó alakja után szomorúan. Aztán megráztam a fejem. „Csak éljük előbb túl ezt és utána megbeszélhetem vele!” határozottan elindultam a csata felé, miközben már íjamat felajzottam, és rögtön céloztam és lőttem is vele.

A tisztítónyílvesszők gyors egymásutánban követték a másikat; időközben Kagoméi is csatlakoztak az enyémekhez. Elszántságomnak hála viszont irtózatosan hamar kifogytam a munícióból... „Gratula, Kohana, egyet sem hagytál!” dicsértem meg magam gunyorosan.

Inkább kicsit távolabb húzódtam a többiektől, hogy ne legyek útba. Mélyet sóhajtottam, ahogy egymást kergették a gondolatok fejemben: Sesshoumaru, a visszatérő rémálmom, Naraku, a harc, Sesshoumaru, a visszatér...

Hirtelen megtorpantam, mintha falnak ütköztem volna. Eléggé messze voltam már a többiektől, hogy bárminemű segítség későn érkezzen. És most, itt, velem szemben teljes életnagyságban állt...

– Naraku... – leheltem, ahogy felismertem a körülményeket.

Jyakija olyan erős volt, hogy számomra egyértelmű volt, ő a valódi Naraku, nem csupán egy ócska szellembábú, amivel valószínűleg a többiek is küzdöttek.

– Mit akarsz tőlem? – kiáltottam, habár úgyis mindketten tudtuk, hogy az ékkőszilánkom az. A legutolsó ékkőszilánk. Azonban... heh, rémálmom forgatókönyvétől nem térhettem el, igaz-e...? Vagy talán... talán időt nyerhetek. Bár előérzetem szerint ez sem segíthet már rajtam...

– Természetesen az ékkőszilánkodat!

Felém nyújtotta a kezét.

– Nem! – sikoltottam, és máris tekintetek tömkelegét éreztem magamon.

A távolból hallottam, Sango hamar rájön, hogy ők csupán egy szellembábbal hadakoznak és mindenféle utasításokat kiált Mirokunak és Kagoménak, azonban többre már nem figyelhettem.

Naraku karja növekedni kezdett és végül olyan csápba formálódott át, mint amilyen szellembábján is volt. Hátrálni kezdtem, de tudtam, nem jutok sokáig, ahogy láttam az utolsó emlékképek kezdetét rémálmomból.

Ahogy a nyúlvány beleváj a szívembe, s torkomon hirtelen megakad a levegő. Mindeddig még mindig azt hittem, talán valahogy megúszhatom. De most már megbizonyosodtam afelől, erre nincs esélyem...

– Ne-em... – leheltem, aztán egy rántással kihúzta szívemből mocskos csápját, amiben ott csillogott tisztán az ékkőszilánk, de, ahogy (vélhetőleg) ártatlan vérem lassan körülfolyta, úgy szennyeződött be a legutolsó shikon no kakera is...

Egy nagy levegővétel szakadt ki belőlem, amit már képtelen voltam visszatartani. Hiába szorítottam öklömet mellkasomra, fehér miko felsőmet már beborította az egyre terjedő vérfolt. Nem Naraku volt az, akit legutoljára akartam látni e világról. Szemem előtt hirtelen felvillant szüleim képe, kisöcsém képe... aztán az autóroncs képe, melyet a tűz emészt – ahogy családomat is. Hogy miért pont most jutott eszembe ez az évekkel ezelőtt történt esemény? Talán, mert emlékeznem kellett volna rá, hogy az én időm is véges. Ott, és akkor meg kellett volna halnom. Csupán az ékkőszilánkomnak köszönhettem, hogy még életben vagyok. Most mégis... annak köszönhetem halálom. Hogy ismét találkozhatok családommal.

Egy keserű mosoly jelent meg arcomon. Milyen ironikus ez az egész... Eddig arra vágytam, hogy velük lehessek, hisz nem volt senkim. Most, hogy mindenféle hihetetlen kalandok után rátaláltam valakire, akivel együtt szerettem volna lenni... most, hogy végre már-már úgy éreztem, nem vagyok egyedül...

Fájó lassúsággal megfordultam. Tudtam, hogy ott találom őt. És igen, valóban ott ácsorgott, döbbent tekintettel. A férfi, akit szerettem: Sesshoumaru.

Keserű mosolyom csak tovább szélesedett, éreztem a veszteséget és a sok apró csodát, amit életem utolsó hónapjaiban éltem át... Éreztem, ahogy egy apró vérfolyam indul meg szájam sarkából.

– Kohana! – hallottam még elkiáltja magát és felém indul.

A keserűség immáron eltűnt arcomról, csupán a mosoly maradt meg, ahogy emlékeztem az együtt töltött percekre. A civakodásainkat is megmosolyogtam, hiszen olyan értelmetlen dolgokon vesztünk össze néha... Mégis, jó volt belegondolni, hogy ennyi mindent átéltünk együtt.

Az utolsó másodpercek csigalassúsággal teltek, miközben fejemben gondolatok kergették egymást olyan gyorsan, hogy már követni is alig tudtam. Sesshoumaru pedig kitartóan sietett felém, mégis lassított felvételnek tűnt a gondolat-áradat mellett.

– Sesshoumaru... – mosolyogtam rá utolsó leheletemmel.

Tekintetem elhomályosult, s már csak az ezüstös-pirosos foltot láttam magam előtt, ami ő volt. Erőtlenül hanyatlottam előre, de éreztem, karjában kötök ki, majd megfordít. Utolsó emlékem e világról egy szomorú, ámde lágy tekintetű aranyszín szempár volt, majd minden elsötétült.

Végleg.

Vége az első résznek.

A második sorozat a „Nyugat asszonya” címet fogja viselni.