1. rész

 Kelet Úrnői

**

– Nahát... – csodálkozott Kayou, mikor meglátta a kastély kimagasló alakját.

– Tetszik? – nézett rá Sesshoumaru.

– Mi az hogy...! Ez fantasztikus! – Kayou meggyorsította lépteit, hogy minél hamarabb érjen oda a kapukhoz. – Nem is mondtad, hogy egy kastélyban laksz!

– Nem kérdezted – felelte kurtán a démon.

Kayout elvarázsolta a kastély látványa, de aztán szöget ütött valami a fejében és töprengve megtorpant, aztán Sesshoumaruhoz fordult:

– De hogy-hogy van egy kastélyod?

– Sesshoumaru-sama a Nyugati Területek Ura! – felelte Jyaken.

A kutyaszellem dühösen morogni kezdett, mire szolgája összébb húzta magát.

– Bocsáss meg, nagyuram... – Sesshoumaru már majdnem meglendítette a lábát, hogy egy jólesőt rúgjon Jyakenbe és így kiengedje mérgét, de ekkor Kayou megszólalt, s haragja azon nyomban elillant:

– A Nyugati... Területeké...? – kérdezett vissza tétován, Sesshoumaru arcát fürkészve.

– Igen – biccentett a férfi.

– Ó...

– Mi a baj, Kayou? – lépett hozzá közelebb Sesshoumaru.

– Semmi gond – derült fel hirtelen a nő arca, de belül teljesen össze volt zavarodva. Ez a tény, hogy Sesshoumarué a Nyugati Területek, teljesen más fényt vet mindenre. – Elfáradtam... inkább menjünk – terelte el végül a szót.

A kutyaszellem bólintott és hamarosan mindannyian beléphettek fényűző kastélyába.

**

Már egy hónap telt el azóta, hogy megérkeztek. Kayou nem töltött túl sok időt Sesshoumaruval, akinek rengeteg teendője akadt birtokán, lévén sokáig nem volt otthon. Rendet kellett teremtenie a kóbor démonok közt, aki betolakodtak a területére és még egy csomó mindent el kellett intéznie, ami a Nyugati Területekkel kapcsolatos.

Kayout azonban lekötötték a saját gondolatai. Most is elmerengve tekintett ki ablakán, miközben bámulta a kertben játszó Rint, amint épp próbálja Jyakenre ráerőltetni egyik virágokból font fejdíszét. Bár arra nézett, nem is látta, mi folyik ott lent. Gondolatban nagyon messze járt.

Azóta töprengett, mióta megtudta, hogy a Nyugati Területek Sesshoumaru uralma alá tartoznak. Sokkal komorabbnak tűnt minden, habár nem mutatta a külvilág felé. Százszor és százszor lejátszotta a jelenetet a fejében, mikor elmondja neki az igazságot magáról, de akárhányszor próbálta a valóságban is ezt megtenni, valami mindig megakadályozta benne. Azonban legbelül érezte, nem titkolhatja már sokáig, ki is ő valójában.

Kopogtak az ajtón, majd pedig egy szolgálólány nyitott be. Egy tálcán ételt hozott neki. Kayounak mostanában nem volt túl sok kedve lemenni az étkezőbe, és mivel Sesshoumaru ritkán tartózkodott itthon, ezt észre sem vette.

A szolgálólány csöppent sem kedvesen azt asztalra tette a tálcát, de olyan keményen, hogy a tea, amit felszolgált mellé, kifröccsent.

– Töröld fel! – mondta hidegen Kayou, bár oda sem nézett és még mindig úgy tűnt, mintha gondolatban messze járna.

A szolgáló grimaszolt egyet és mormogott valamit, de Kayou nem idegesítette magát ezen. Ez már rutinszerűen, naponta többször is megtörtént, mióta ideérkeztek. Ez és egy csomó minden más apróság – ami a személyzettel volt kapcsolatos.

A lány hamarosan visszatért, feltörölte a teát, s egy újat hozott, hogy erre se legyen panasz, aztán mérgesen kivonult a szobából.

Kayou mélyet sóhajtott. Habár elméletben ő volt „az Úrnő”, ez egyáltalán nem látszott a szolgálók viselkedésén. Legtöbbjük lenézte őt amiatt, hogy van benne emberi és nem teljesen szellem, de volt olyan, akit csak szimplán zavart, amiatt, hogy el kell viselniük – természetesen Sesshoumaru parancsára – Kayou utasításait és még Rin kedvében is kell járniuk, ha úgy alakul.

A nő lassan odasétált az asztalhoz és leült. Alig evett pár falatot, nem volt éhes. Inkább a teát kortyolgatta, miközben visszaballagott az ablakhoz. Ahogy kifelé bámult, borús gondolataiba mélyedve, egy közeledő alakot pillantott meg a kapu előtt. Furcsán ismerősnek tűnt számára, és mikor az idegen arcát megvilágította a lemenő Nap vöröses fénye, már tudta, ki az.

Azonnal letette teáscsészéjét és lesietett elé. Egy hosszú folyosón és egy széles márványlépcsősoron haladt lefelé, aztán átvágott az előtéren. Kilépett a kastélyból és alig pár méter után szembetalálkozott a férfival.

– Mit keresel itt, Sumaru? – kérdezte meglepődöttséggel a hangjában.

– Kayou-sama... érted jöttem – felelte a férfi, miközben mélyen meghajolt előtte.

– Mi történt? – Kayou a legrosszabbtól tartott.

– Mint bizonyára tudod, a nővéred, Arani-sama egy hónapja nyomtalanul eltűnt... – kezdett bele a kérdezett. – A démon Takamaru az utóbbi időben nagyon megerősödött és sorra foglalja el a környező területeket. Mivel Arani-sama eltűnt, következőnek a Keleti Területeket szemelte ki...

Kayou megijedt egy pillanatra, de aztán nyugalmat erőltetett magára.

– A segítségemet kéred?

– Kayou-sama, te vagy az egyetlen, aki visszatarthatja őt, most, hogy Arani-sama eltűnt...

– Huh... nagyon úgy néz ki... – Kayou felszegte a fejét. Nővére kitagadta örökségéből, most pedig, hogy veszélyben a birodalma, Arani egyik hű szolgája jött hozzá, hogy a segítségét kérje. Milyen undorító... „De mégiscsak az otthonomról van szó...” tette hozzá magában Kayou. – Rendben van.

– Minél hamarabb útnak kell indulnunk – egyenesedett fel a férfi, Kayou szemébe nézve; szinte parancsolóan mondta ki az utolsó szavakat.

– Értem... elárulnád, hogyan találtál rám?

– Követtem a jelet – válaszolta a férfi, mire Kayou bólintott.

– Na és... Arani jele? – kicsit félve tette fel a kérdést.

– Arani-sama jelét nem érzi egyikünk sem – rázta meg a fejét Sumaru.

Kayou fürkésző tekintettel nézett rá, mintha nem tudná eldönteni, igaz-e, amit mondott a férfi; végül intett neki, hogy kövesse. A jel családja minden tagján ott volt, s Kayounak még emberi formájában is látszott a hátán. Az övé ezüst színű volt, mint a csíkok, mikor felveszi valódi alakját, de ennek az alakja hasonlított egy tekergőző kígyóéhoz. Ha nem érzik Arani jelét, azt jelentette, hogy a jel megsérült, rosszabb esetben pedig, hogy a nővére meghalt. Felgyorsította a lépteit erre a gondolatra. Hiába voltak ellenségek, azért mégiscsak a saját véréről volt szó.

Mikor beléptek a kastélyba, elkapott egy szolgát, aki éppen keresztezte az útjukat és megkérdezte, hol van Sesshoumaru. A szolga várt egy pillanatot a válasszal, mintha csak Kayou idegeit akarná próbára tenni, miközben végigmérte az idegent, aztán odavetette a nőnek:

– A dolgozószobájában. Kérte, hogy ne zavarják.

– Elmehetsz!

Miközben továbbhaladtak a véget nem érő folyosók sokaságán, Kayou le merte volna fogadni, hogy Sumaru, akinek kiváló tájékozódási képessége van, mindennek ellenére már eltévedne, ha lemaradna tőle.

Néhány percnyi néma gyaloglás után végre elérték a dolgozószobát és a nő óvatosan bekopogott.

– Gyere be... – hallatszott Sesshoumaru mély hangja odabentről.

Kayou belépett, szorosan mögötte pedig Sumaru követte őt. Sesshoumaru felvonta egyik szemöldökét, miközben nézte az érkezőket. A kutyadémon az asztalnál ült, vele szemben pedig – Kayouéknak háttal – egy nő, aki minden kétséget kizáróan démon volt. De nem fordult meg az érkezésükre.

– Mi történt, hogy megzavarsz munka közben?

Kayou pislogott egyet, mielőtt válaszolt volna. Nem volt hozzászokva, hogy a férfi ilyen nyersen szóljon hozzá.

– Otthon gondok vannak, és sürgősen haza kell mennem... gondoltam, ezzel nem várhatok.

– Értem – biccentett Sesshoumaru, aztán a vele szemben ülő nőre emelte a tekintetét:

– Rendben van – válaszolta nemes egyszerűséggel.

A démonnő felállt székéből és enyhén meghajolt.

– Köszönöm, Sesshoumaru-sama – aztán pedig megfordult és... – Kayou?!

– Sakura?! – nézett rá csodálkozva a megszólított.

Egy pillanatig mindenki mozdulatlan volt a helyiségben. Aztán a két nő szinte egyszerre mozdult meg és átölelték egymást.

– De rég láttalak! – ujjongott Sakura.

– Én is téged! – lépett hátrébb Kayou. – Miért vagy itt...? Várjunk csak... csak nem úgy döntöttél, hogy ide, Nyugatra költözöl?

Sakura azon kevesek közé tartozott, akik még tisztelték a Területek Urait. Fiatalkorában sokat utazott édesapjával és mikor áthaladtak vagy letelepedtek egy kis időre egy démon Nagyúr területén, mindig engedélyt kértek. Ez a szokás úgy tűnt, még az évek múlásával sem veszett el belőle, és Kayou ennek most különösen örült, hiszen láthatta végre régi barátját.

– Hát, de, most ez az ideiglenes lakhelyem... tudod, máshol mindenhol olyan... – a nő azonban nem fejezhette be, mert Sumaru megköszörülte a torkát.

– Sumaru... – húzta össze a szemét Sakura, mikor észrevette a férfit.

– Sakura – mormogta a megszólított és biccentett egyet.

– Megtudhatnám, mi folyik itt? – kérdezett bele a két név említése után kialakult feszült csöndbe Sesshoumaru, miközben felemelkedett ülőhelyéről.

– Sakura és én régóta ismerjük egymást, Sumaru a nővéremnek dolgozik, de mivel Arani eltűnt, és egy démon fenyegeti a területünket, ezért... – Kayou elharapta a mondatot.

– Hogy mondtad...? – Sesshoumaru hangja fagyos volt, s a nő ezt rosszabbnak érezte, mintha mérges lenne.

– Én... én... – „Nem pont így akartam a tudomására hozni...” Kayou csak tátogott.

– A Keleti Területek Kayouéké– segítette ki óvatosan Sakura, aztán barátnőjéhez fordult:

– Most épp kinek fáj a foga rá?

– A neve Takamaru – felelte Sumaru, mielőtt még a nő reagálhatott volna.

– Mi?? De hát az egy senki! Egy utolsó gazember, aki... – bukott ki Sakurából, mielőtt még visszafoghatta volna magát. – Miért aggódtok annyira miatta?

– Valami miatt nagyon megnövekedett az ereje az utóbbi időben... – válaszolta Sumaru, aztán habozva hozzátette:

– Valószínűleg köze van a dolognak Naraku eltűnéséhez... a kisebb démonok előjönnek, most, hogy nincs, aki akkora fenyegetést jelentene rájuk, mint ő...

– Épp elég erős démon létezik Narakun kívül is – közeledett feléjük Sesshoumaru.

Sumaru tökéletesen értette a célzást és befogta a száját.

– Narakunak vége – tette hozzá Kayou.

– Aha...! – Sakura arca megvilágosodott; sok minden értelmet nyert számára, ami az utóbbi egy hónapban történt vele.

– Sesshoumaru... – Kayou könyörgő tekintettel nézett rá. – Az otthonomról van szó... kérlek, minél hamarabb el kell indulnom...

– Elkísérlek – mondta némi töprengés után a férfi.

– Tessék? – ugrott egy aprót ijedten Kayou. – De hát akkor... a te területeidre ki vigyáz majd?

– Bolond, aki megpróbálja tőlem elvenni őket, amíg én életben vagyok – felelte magabiztosan Sesshoumaru, aztán Sumaruhoz fordult:

– Vidd el a hírt, hogy hamarosan útra kelünk, de ügyelj rá, hogy ez ne jusson Takamaru tudomására!

Kayou helyeslően bólintott, mire a futár enyhén meghajolt és azonnal elhagyta a szobát.

– Akkor én megyek is... – szólalt meg tétován Sakura, miközben elindult az ajtó felé. – Köszönöm az engedélyt, Sesshoumaru-sama, és Kayou, örülök, hogy láttalak... remélem, még fogunk majd találkozni...

– Várj! – kapott utána Kayou.

– Kayou, beszélnünk kell... – hallotta a háta mögött Sesshoumaru hangját.

– Kérlek várj meg az előtérben...

– Jól van – bólintott Sakura, azzal kiment a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.

Sesshoumaru és Kayou kettesben maradtak. Feszült csönd következett, amit aztán Sesshoumaru tört meg:

– Tehát ezért viselkedsz ilyen furcsán az utóbbi időben...

– Tessék...? – Kayou nem hitt a fülének. „Hát mégis észrevette volna?”

– Amióta megtudtad, hogy én vagyok Nyugat Ura, furán viselkedsz – fejtette ki Sesshoumaru. – Azért volt, mert a Keleti Területek hozzátok tartoznak?

Bár ez inkább kijelentés volt, mintsem kérdés, Kayou engedelmesen bólintott.

– Nem gondoltam volna, hogy észreveszed... – tette hozzá csendesen. – Annyi dolgod volt mostanában...

– De, figyeltelek... és a szolgálók is beszámoltak róla.

– Huh... a szolgálók – nevetett fel keserűen Kayou, mielőtt még megálljt parancsolhatott volna szavainak.

– Mi bánt? – lépett hozzá közelebb Sesshoumaru, s karjaiba zárta őt.

Kayou ráhajtotta a fejét mellkasára, úgy válaszolt:

– Tudod... – viszont hiába volt már a nyelve hegyén a felelet, egyszerűen csak nem akart kijönni. – Mindegy! Felejtsd el! – rázta meg a fejét Kayou.

– Nem; szeretném tudni – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon Sesshoumaru. – Ha bármi gond van velük...

– Nem is tudom... – kezdte tétován a nő. – Lehet, hogy csak én képzelem be magamnak, vagy túl sokat várok el tőlük, de... úgy érzem, úgy kezelnek, mintha rangban jóval alattuk állnék... hiába teljesítik a kéréseimet.

– Majd beszélek velük...

– Ne, kérlek ne... – visszakozott Kayou és kibontotta magát Sesshoumaru öleléséből. – Az nem segítene... attól még nem tisztelnének jobban, csak tőled félnének... jobban.

– Úgy mit szándékozol tenni? – érdeklődött a férfi.

– Én... nem tudom.

– Figyelj, Kayou – kezdte Sesshoumaru és óvatosan maga felé fordította a nő állát, hogy a szemébe nézhessen –, Te vagy az asszonyom és én nem tűröm el senkitől, hogy lenézzen téged, főleg nem a szolgáinktól! Neked kijár a tisztelet... ha nem akarod, hogy közbeavatkozzak, úgy egyértelműen jelezd nekik, hogy Te vagy az Úrnő itt... és senki más.

Kayou elmosolyodott a bátorító szavakra. Már csak egy kérdés kavargott a fejében, miután tisztázták, három nap múlva indulnak.

– Nagyon régen találkoztam már Sakurával... itt maradhatna a kastélyban ma éjszakára, hogy beszélgethessünk vele...? – nézett a férfira könyörgő tekintettel, miközben a haját babrálta. – Rengeteg minden van, amit...

– Jó – sóhajtott Sesshoumaru, látva, hogy minden meggyőzőképességedet latba veted célod érdekében.

– Köszönöm! – Kayou elmosolyodott, átkarolta a nyakát és lágyan megcsókolta őt, aztán kiviharzott a szobából.

Sesshoumaru még egy teljes percig nézett utána, aztán megcsóválta a fejét és visszatért a munkájához.

Folytatása következik...