Hazatérés

– Ó! Nézzétek! Nézzétek! Ott van a kastély! – mutatott előre izgatottan Kayou.

Rin kihúzta magát, hogy jobban lásson, Ah és Un feje közt sikerült is kikukucskálnia.

– Nahát, de szép! – ámuldozott.

– Köszönöm – mosolyodott el Kayou. – Habár nem olyan nagy, mint a tiéd, Sesshoumaru – utolsó szavait a férfihoz intézte.

Egy apró mosoly jelent meg a démon szája szegletében.

– Már alig várom, hogy odaérjünk és végre találkozhassam... – Kayou hangja hirtelen eltűnt, ahogy maga a nő is; egy éles villanás és egy fehér gömb kíséretében.

– Mi történt, nagyuram? – kérdezte mögüle Jaken, ám nem kapott választ.

– Gyorsabban, Ah-Un! – parancsolt rá a kétfejű sárkányra Sesshoumaru.

Sejtette, mi történt, de váratlan volt. Gyanította azt is, hogy Kayou már a kastélya kertjében van, tanácstalanul toporogva. „Idegeskedni fog. Megmondtam neki, hogy ne idegeskedjen, de a helyében...”

Sesshoumaru nagyúr tökéletes eltalálta, mi történt. Kayou az egyik pillanatban még a sárkányló hátán ült, a következőben pedig már a füvön fejezte be mondatát.

–... Asuka-sannal... – ekkor vette észre, hogy megváltozott a környezete, de azért még tétovázva, halkan hozzátette:

–... és a többiekkel – feltápászkodott és körbenézett. – Mi történt? Hol vagyok? – megfordult. – Na ne! Már itt lennék a kastélyban? De... hol vannak Sesshoumaruék...? – motyogta kétségbeesetten.

Hiába volt otthon, nagyon elveszettnek érezte magát. Nem tudta, pontosan hogyan került ide, s azt sem, hogy a szerettei jól vannak-e. Aggódva tekintett körbe, aztán megérzett valamit a levegőben. Feltekintett, s megkönnyebbülve vette észre, hogy Ah-Un szárnyal felette, majd pedig ereszkedni kezdett.

Boldogan futott oda hozzá és utasaihoz. Először megölelte kicsi Rin, majd pedig Sesshoumaru nyakába borult, még mindig kicsit reszketve a nagy meglepetéstől. Amikor végre lenyugodott, megkérdezte a férfit a dologról:

– Szerinted mi történt?

– Arra tippelek, hogy... hmm... Taiki megmutatta egy újabb erejét – felelte egy kis mosoly kíséretében Sesshoumaru.

– Oh... – ráncolta össze a homlokát Kayou. – És pontosan mi is történt?

– Egy nagy villanás volt, aztán pedig valamiféle gömbbé változtál és elrepültél, Kayou! – magyarázta lelkesen Rin, örülve annak, hogy van végre egy kérdés, amire ő is válaszolni tud.

A nő ismét a démonhoz fordult:

– Te képes vagy így utazni?

– Azt a villanást leszámítva, igen.

– Hmm... a villanást azt hiszem akkor tőlem örökölte – Sesshoumaru kérdő tekintettel nézett rá. – Bár én nem tudok így utazni, viszont Arani képes rá és apa is tudott... csak ők nem gömbként, hanem... de azt hiszem, láttad is már, olyan, mintha villámok lennének.

A démon végre biccentett, Kayou pedig kibontakozott öleléséből.

– Na, most hogy végre mind itt vagyunk – kezdett bele, egy furcsa pillantást vetve a hasára –, szerintem ne ácsorogjunk itt kint, hanem menjünk végre be!

Azzal megindult a társaság. Rin Kayou kezét fogta, s úgy tűnt, semmi pénzért el nem engedte volna, Jaken nagyura mellett sétált, aki pedig Ah-Unt vezette. Egy apró lankás emelkedő után végre elérkeztek a nagy, szárnyas kapuk elé.

– Nahát akkor... – Kayou vett egy mély lélegzetet és nekitámasztotta két kezét a nagy ajtószárnyaknak.

Egy picit ugrott meglepetésében, mikor Sesshoumaru kezei megfogták az övét, s együtt kinyitották ki a nagy ajtót.

– Megállapodtunk, hogy nem erőlteted meg magad, emlékszel? – felelte a nő kérdő tekintetére Sesshoumaru, mire Kayou halványan elmosolyodott és bólintott.

Egy nagyon hosszú folyosóra léptek be, Ah-Un a kapuban maradt. Rin ámuldozva nézett körbe. A díszítés egyszerűbb volt, mint Sesshoumaru kastélyában, azonban itt is minden ugyanannyira elegáns volt. Az egyik legközelebbi oldalsó folyosóról neszezés hallatszott, s hamarosan feltűnt egy idősebb démonnő alakja.

Kayou mosolya kiszélesedett, ahogy meglátta az asszonyt. „Alig változott valamit.” A jövevény valami színes foltot kapargatott az egyenruháján, de mikor észrevette az érkezőket, felnézett, s hirtelen megtorpant. Kíváncsi tekintettel nézett végig rajtuk, de nem udvariatlanul. Végül tekintete megállapodott Kayou mosolygós arcán, s az övé is felderült.

– Kayou Hime! – rohant oda hozzá és olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak bírta. – Akarom mondani, Kayou-sama! De jó, hogy végre megérkeztek!

Kayou boldogan ölelte át az idős hölgyet. Igaz, hogy egy szolgáló volt a kastélyban, de anyja helyett anyja volt – főleg azután a szomorú nap után, mikor Kayou elvesztette édesanyját. Végül kibontakozott az ölelésből.

– Asuka-san, örülök, hogy látlak!

Az idős hölgy meghajolt felé, aztán a többiek felé is.

– Áh... Sesshoumaru-sama... – hajolt meg kicsit mélyebben, mikor felismerte a Kayou mellett álló férfialakot.

– Lássák el a sárkányt – mondta (Kayou ízlésének talán kicsit túl hűvösen) Sesshoumaru.

– Máris intézkedem, uram – biccentett Asuka, aztán Kayoura emelte a tekintetét, aki mosolyogva bólintott.

– Yuromaru! – kiáltott az idős hölgy, mikor kilépett a kapun.

Másodperceken belül egy férfi jelent meg mellette, s elvezette Ah-Unt. Asuka aztán pedig visszament úrnőjéhez.

– Megmutatom a szobákat, erre tessék – vezette fel őket, aztán észrevette Rint, aki még mindig Kayou kezén függeszkedett. Barátságosan rámosolygott. – És mit keres itt egy ilyen ifjú hölgy, mint te?

– Elkísértem Kayout és Sesshoumaru-samát! – felelte büszkén Rin, s megengedett egy kis mosolyt.

– Hát, nem számítottunk egy fiatal hölgy társaságára, de szerintem Kayou-sama régi szobájának örülni fogsz – folytatta az idős asszony.

– Ó! Az nagyon jó lenne! – szökkent fel izgatottan Rin, aztán Kayoura emelte a tekintetét:

– Lehet...?

– Persze, Rin! – mosolygott vissza rá a nő, mire a kislány mosolya még jobban kiszélesedett és immár sokkal otthonosabban érezte magát; így el is engedte Kayou kezét. Már nem félt, hogy elveszik a nagy kastélyban. Asuka nagyon barátságos volt vele.

– Meg is érkeztünk, Rin kisasszony – szólalt meg az idős hölgy.

Egy nagy ajtó előtt álltak, s a szolgáló kinyitotta, hogy feltárja a szoba rejtekét.

– Hűű... – Rin óvatosan, ámuldozva lépett be a szobába, alig mert hozzáérni valamihez.

Azt hitte, álmodik. A szoba hatalmas volt és minden megtalálható volt benne, amit egy lány csak kívánhat a szobájának. Sőt! Rengeteg játék és babák voltak szépen felsorakozva több csoportban a helyiségben.

– Ez pedig egy saját fürdőszoba – nyitott ki egy kisebb ajtót az egyik falon az idős hölgy.

Kayou mosolyogva nézte az ámuldozó Rint, akinek egyre szélesebbé vált a mosolya.

– Szóval ez volt a te szobád...? – kérdezte halkan Sesshoumaru, s mikor Kayou biccentett, becsukta a szemét és vett egy mély levegőt; aztán pedig ismét asszonyára emelte a tekintetét. – Igen, még mindig érezni benne az illatodat...

Kayou elpirult, de azért mosolygott. Fejét a kifelé igyekvő Asuka felé fordította. Nem haladtak sokat tovább a folyosón, néhány ajtóval arrébb álltak meg.

– Íme – tárta ki az ajtószárnyakat az idős hölgy.

Ez a szoba igen pazar volt, s talán a elegánsabb és legízlésesebb az egész kastélyban.

– Gondolom le kívánnak pihenni a hosszú út után... esetleg hozassak valami uzsonnát? – kérdezte Asuka, miután megmutatta nekik a szobát.

– Igen, az jólesne – felelte Kayou.

– Máris intézkedem... – válaszolta Asuka, s kinyújtotta fejét az ajtón. – Yume! – kiáltotta, majd visszafordult:

– Ma délutánra Tanaka-san összehívta a tiszteket – nézett Kayoura az idős hölgy. – A gyűlés 3 óra múlva lesz, ha Önnek is megfelel.

– Köszönöm, Asuka-san...

– Ez természetes, Kayou-sama – hajolt meg a hölgy, aztán a férfi felé is meghajolt. – Sesshoumaru-sama... ha nincs több kívánságuk, én mennék is...

Kayou bólintott, s Asuka elhagyta a szobát. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Kayou lerogyott az ágyra, s vett egy mély lélegzetet.

– Hmm... otthon, édes otthon...!

Sesshoumaru felvonta egyik szemöldökét, s leült mellé, majd lehajolt hozzá.

– Talán nálam nem érzed otthon magad? – kérdezte, egy játékos sértődöttséget megengedve a hangjában.

– Jaj, tudod, hogy nem úgy értettem! – felelte Kayou, s kinyitotta a szemét, hogy ránézhessen urára. – Persze, hogy jól érzem magam ott is!

– Nem hiszem – felelte tettetett sértődöttséggel és makacssággal a férfi.

– Hmm.. hogyan tehetném jóvá...? – morfondírozott Kayou, aztán elmosolyodott. Közelebb hajolt Sesshoumaruhoz és lágyan megcsókolta. – Na, most már elhiszed? – kérdezte magabiztosan.

A démon már épp válaszolt volna, mikor kopogtattak az ajtón. Mindketten felültek.

– Igen?

Az ajtó kinyílt, s egy fiatal szobalány lépett be, kezében egy hatalmas tálcával, amin ínycsiklandóbbnál ínycsiklandozóbb szendvicsek sorakoztak, uzsonna gyanánt. Kifelé menet a lány meghajolt, és gyorsan elhagyta a szobát.

„Mmmm... de hiányoztak már az itthoni ízek!” jegyezte meg magában Kayou, aztán sóvárogva a szendvicsestál felé sietett.

*

Meg kellett állniuk délben pihenni. Zana jelentősen lelassította Aranit, aki mihamarabb haza akart érni – de leginkább Takamarut akarta a kezei közé kaparintani és megfizetni neki minden egyes apró bűnt, amit elkövetett ellene és a birtoka ellen.

Egy terebélyes cseresznyefa árnyékában ücsörögtek, a kislány néhány gyümölcsöt tüntetett el villámgyorsan – ebéd gyanánt. Hamarosan újból útra keltek. Arani végül belátta, hogy ilyen tempóban nem haladnak olyan gyorsan, mint kéne. Így kénytelen-kelletlen ismét felnyalábolta Zanát, s démoni gyorsaságát használva suhant a vidéken, hogy elmosódott foltként látszott minden.

A kislány megrészegült a száguldástól, s boldogan nevetett, miközben a nyakát karolta át, hogy le ne essen. Estére megint csak meg kellett állniuk; ismét egy faluban kerestek szállást. Mielőtt Zanát lefektette volna aludni, Arani megkérte rá, hogy nézze meg, begyógyult-e már a seb a jelnél; a hátán.

– Oh...

– Mi van, Zana? – kérdezte kicsit feszülten a démonnő.

A kislány megérintette a hátát ott, ahol a seb volt.

– Már csak egy kis karcolás van... nagyon gyorsan gyógyulsz, Arani-sama! – tette hozzá vidáman.

– A karcolás... a jelnél is van?

– Igen – bólintott Zana.

Egy szomorú sóhaj hagyta el Arani ajkait e kijelentésre. Aztán felhúzta kimonója hátulját és betakarta a kislány.

– Arani úrnő...?

– Igen?

– Miért vagy szomorú? – kérdezte kíváncsian útitársa.

– Tudod, ha a jelnél begyógyulna, egy-kettőre a kastélyomban lehetnénk! – válaszolta a démonnő. – És egyébként is... sokkal jobban érezném magam...

– Ó... remélem, hamarosan begyógyul! – biztatta a kislány. – És tényleg van kastélyod, Arani-sama?

A nő bólintott.

– Hű! Egy egész kastély...? Mesélj róla! Mekkora? És vannak benne játékok és...

– Most aludj – csitította el Arani. – Nemsokára meglátod.

Zana szeme felcsillant és izgatottan bólintott. Észre sem vette, mikor aludt el, de abban az egyben bizonyos volt, hogy álmai a körül a titokzatos kastély körül kalandoztak.

Arani gondolataiba merülve tért nyugovóra. Mint démon, kevés alvásra volt szüksége, de ezúttal igyekezett kihasználni minden alkalmat, mert tudta, hogy erejére szüksége lesz, ha végre szembetalálkozik Takamaruval. Ahogy a férfira terelődtek gondolatai, mérgesen mordult egyet. „Az az ostoba, szánalmas kis démon felforgatta az egész birodalmamat! Ráadásul... amiket a múltban tett, az sem megbocsátható... évekig küzdött, hogy megszerezze Keletet... de miután elűztem, nem bukkant fel... miért pont most? Mitől erősödhetett így meg?” A démonnő nem talált erre választ, így inkább engedte, hogy az álom magával ragadja...

*

Bumm. Hatalmas dörrenés hallatszott, majd pedig egy dühös sóhaj. Aztán megint csend honolt a kastély folyosóin. Kayou a kézfejére nézett: azon apró csermelyként vér csordogált le. Megrázta a fejét, s sóhajtott még egyet. A következő szolgálót, akivel találkozott, utasította, hogy hozzák rendbe a falat. Majd pedig beviharzott a szobájába.

– És még holnap reggel is ki kell bírnom az ábrázatát! Arrggh!

Még egy hosszú, mély sóhaj. Végre kezdett kicsit lenyugodni. Furcsán fáradtnak érezte magát; mintha valami energiavámpír kiszívta volna belőle minden csepp erejét. Kimerülten hunyta be szemeit, s már majdnem elaludt, mikor puha, magabiztos lépteket hallott közeledni; kétsége sem volt afelől, ki lehet az.

Sesshoumarunak hihetetlen nagy erőfeszítésébe került, hogy ne tépje darabokra ott helyben Tanaka parancsnokot. A férfi úgy viselkedett, mintha övé lenne Kelet. Cseppnyi tiszteletet sem tanúsított iránta, Nyugat Ura iránt, s csak olaj volt a tűzre, hogy lépten-nyomon megalázta Kayout. Habár a nő elvileg felette áll, Tanaka nyilvánvalóvá tette, mit gondol erről az egész ötletről – hogy egy nő a felettese legyen. „Kíváncsi vagyok, vajon Aranival is így viselkedik-e... ha igen, akkor csak azt nem értem, miért van még mindig életben ez a nyavalyás?”

A démon nagyúr sietve lépkedett Kayouval közös szobájuk felé. Ahogy közelebb ért, a nő vérének szagát érezte a levegőben. Hamarosan elérkezett az utolsó fordulóig, s látta, hogy néhány szolgáló igyekszik felé, majd megállnak nem sokkal előtte, s dolgozni kezdenek a falon... amin Sesshoumaru felfedezni vélt egy hatalmas horpadást, valamint Kayou véréből egy keveset. Megadóan sóhajtott egyet, miközben elérte szobájuk ajtaját. „Ennyit a mentsük-meg-a-stressztől-várandós-asszonyunkat akcióról...”

Belépett, s látta, hogy Kayou az ágyon fekszik, egyik keze a homlokán pihen, szemei csukva, légzése pedig egyre lassabb. „Legalább már egy kicsit lenyugodott.” jegyezte meg magában Sesshoumaru, mire még dühösebb lett Tanakára. Becsapta maga mögött az ajtót, mire Kayou ijedten összerezzent.

– Bocsáss meg – ült le mellé, mire Kayou megrázta a fejét, s sóhajtott egyet.

– Semmi baj... nem a te hibád... – motyogta, s lassan elszenderedett.

Sesshoumaru lefeküdt mellé és átkarolta, mire Kayou közelebb húzódott hozzá, miközben már majdnem elaludt.

Az éjszaka közepén Kayou valami furcsát érzett. Mintha a hátát csiklandozták volna, aztán hirtelen valami hűvös futott át rajta. Felébredt a változásra, de mivel megszűnt, nem zavartatta magát, s igyekezett minél gyorsabban visszaaludni. Már éppen belesüppedt volna a pihentető feketeségbe, mikor hirtelen beléhasított a felismerés; olyan váratlanul ült fel, hogy majdnem leesett az ágyról; szerencséjére Sesshoumaru felébredt a hirtelen mozdulatra, s még idejében elkapta és visszahúzta maga mellé.

– Mi a baj? – kérdezte; szemében aggodalom és részvét csillant.

– Nem tudom, jó-e vagy sem, de... – Kayou csak nehezen akarta kimondani, ami a nyelvén volt. Végül becsukta a szemét, s sóhajtott egy mélyet:

– Arani nagyon közel van. Legkésőbb reggelre itt lesz, ha még nincs itt...

*

Hosszú mérföldekkel odébb szintén felébredt valaki mély álmából a hátán futkározó furcsa érzésre. Benyúlt ruhája alá és megtapogatta a helyet, ahol a sebnek kellett lennie... majd pedig elmosolyodott, mikor már semmit sem érzett.

Arani lenézett a mellette békésen alvó Zanára, aki mosolygott álmában. Nem volt szíve felébreszteni. Úgy tűnik, reggelig várna kell a hazatéréssel. Boldogan feküdt vissza fekhelyére és csak nagyon nehezen jött újra álom a szemére. „Holnap reggel... végre hazatérhetek.”

Folytatása következik...