Takamaru

Kayou a nap simogató fényére ébredt. Friss volt és üde, mint még talán sohasem. Felült és nyújtózkodott egyet, majd pedig maga mellé pillantott, urára. Elmosolyodott. Olyan békésnek tűnt így, mikor aludt. Még egy darabig elnézte őt, de aztán kikászálódott ágyából és megmosakodott.

„Milyen szép napu...” kezdte gondolatát, mikor odasétált az ablakokhoz, hogy kitekintsen az alant elterülő smaragdzöld mezőre, de nem jutott tovább a mondat közepénél. Ajkát halk sikoly hagyta el, majd gyorsan a szája elé kapta a kezét. Remélte, hogy Sesshoumarut nem ébresztette fel, de a látvány, ami elé tárult, bizony nem volt vidám dolog.

Közvetlenül a kapuk előtti zöld mezőkön egy hadsereg vert tábort még az éjszaka leple alatt. Kayout zavarta, hogy egyáltalán nem érezte a közeledtüket. Ráadásul elméletben még volt pár napuk, mielőtt Takamaru megérkezik a seregével. Összeszűkítette szemeit. Nem tetszett neki ez a dolog.

– Nagyon nem tetszik... – suttogta, félig-meddig morogva, miközben gyanakodva méregette a tömeget.

A háta mögül halk morgást hallott, röviddel azelőtt, hogy átkarolta volna két kar.

– Egyetértek – biccentett Kayou, a morgásra utalva, s a derűs hangulat, mellyel ébredt, már szertefoszlott, abban a pillanatban, hogy kitekintett a mezőre.

– Hamarabb ideértek, mint gondoltuk – szólalt meg végül komoran Sesshoumaru. – Ideje készülődni, a harc hamarosan megkezdődik.

– Még ma – bólintott Kayou, azzal megfordult; így szembenézett vele. – Szólok Araninak, bár sejtem, már észrevette őket...

Sesshoumaru biccentett, s egy kicsit még szorosabban átölelte asszonyát, miközben megcsókolta őt. Aztán pedig mélyen a szemébe nézett.

– De ígérd meg, hogy itt maradsz, nem kockáztatod feleslegesen az életedet... – itt Kayou hasára tette a kezét – és Taikiét...

– Megígérem, hogy nem kockáztatom feleslegesen – mosolyodott el a nő, de a szemében valami furcsa csillogás volt. Azonban, mielőtt még jobban megnézhette volna Sesshoumaru, eltűnt, így nem is tulajdonított neki különösebb jelentőséget.

– Jól van, ideje készülődnünk – mondta végül a férfi.

– Ühüm... – bólogatott Kayou, s kibontakozott az ölelésből; de még mielőtt elhagyta volna a szobát, még egy utolsó csókot lehet ura ajkaira, azzal kiszaladt a folyosóra, nővére után kutatva.

*

– Css! – legyintett Miroku, mire szegény Shippou majdnem leesett Inuyasha válláról. – Már nagyon közel vagyunk – suttogta, alig hallhatóan.

Alacsony dombok mögött rejtőztek meg; s ahogy elnyúltak a földön, épp csak a fejük búbja látszott ki – na meg Inuyasha fülei. Kirara idegesen mocorogni kezdett, mire Sango kérdően tekintett rá:

– Mi a baj? Mit érzel...?

– Sango – szólította meg őt a szerzetes.

– Igen?

– Neked nem ismerős ez a hely?

– Hát... valahonnan igen, de... – a lány szava elakadt a mondat közepén. Most már pontosan tudta, hol vannak.

– Mi? Mi? Micsoda? – ugrándozott halkan Shippou.

– A közelben volt a szellemirtók faluja – válaszolta nővére helyett Kohaku, aztán rámutatott az elterülő csapatokra. – Ott pedig, ahol Takamaruék tábort ütöttek... ha megnézed, nem messze van tőlük a barlang, ahol Midoriko is nyugszik.

– Ő nem nyugszik – hallatszott Kagome halk hangja, miközben tekintete a távolba révedt. – Most is harcol az ékkőben...

– Kagome, jól vagy? – pillantott rá Inuyasha.

– Érzem... – suttogta, majd a fiú hangjára magához tért és kérdően pillantott útitársaira:

– Mi van?

– Semmi... – rázta meg a fejét sóhajtva Miroku, s tovább fürkészte a sereget.

Hamarosan acélcsörgésre lettek figyelmesek, s meglátták a közeledő csapatot Kelet felől.

– Mi? Ezt nem gondolhatják komolyan! – hördült fel Inuyasha, mikor tekintete rájuk esett.

Nem voltak többen néhány száznál; még egy hadseregre sem lett volna elég, nemhogy egy ekkora tömegnek.

– Megeszik őket reggelire... jaj – nyögte Kagome.

– Vagy épp tízóraira – helyesbített Inuyasha, mire a lány dühös tekintetet küldött felé, de ő nem foglalkozott ezzel, hanem azonnal felpattant – volna, ha Miroku nem húzza vissza. – Neked meg mi a fene bajod van? – morgott a félszellem.

– Csss! – csitította a szerzetes. – Nézd!

A környező völgyekbe és hegygerincekre mutatott, ahol néhol egy-egy villanást lehetett látni.

– Azok is Kayouék katonái... akik lent vannak, szemben Takamaruval, ők csak csali – magyarázta halkan Miroku.

– Aha... – nyújtotta el a szót Inuyasha.

– Most meg mi van...? – kérdezte nyúzott arccal a félszellem, a könyökére támaszkodva, miközben figyelte a lent zajló eseményeket.

„Komolyan mondom, már csupán az üdítő és valami rágcsálnivaló hiányzik a kezéből...” vetett rá egy oldalpillantást Kagome, majd ő is visszafordult az előttük elterülő csatamezőn történtekhez.

– Most beszélnek valamit... sajnos nem hallom – felelte Miroku.

– Feh... még én se – válaszolta fennhéjázóan Inuyasha.

– És most... a fene!

– Mi van? – lesett ki Sango még jobban a dombocskája mögül. Szemei hirtelen elkerekedtek. – Támadnak!

Mindenki azonnal felpattant, s rohanni kezdett a csatatérre. Kirara útközben átváltozott, s a szellemirtó lány azonnal a hátára ugrott, öccsével és Kagoméval együtt, majd felemelkedtek a magasba. Inuyasha nagyokat szökellve érkezett meg a tömegbe, egy „Vasromboló lélekrabló!” csatakiáltással, Mirokuval szorosan a nyomában, aki papi botját használta a támadásra.

„Ezekben a támadásokban nincs is erő... mintha nem szívből harcolnának...” töprengett el Inuyasha, de ez épp elég volt arra, hogy egy kard oldalba találja, s ő haragtól eltelve újból az embereknek rontson.

– Inyuashaaaa! – hallotta Kagome kiáltását a magasból. Felpillantott a lányra. – Ne öld meg őket! Ők csak emberek!

– Na és? Ők akarnak megölni minket! Valahogy meg kell védenem magam! – hadonászott öklével a félszellem, mígnem be nem húzott egyet az egyik felé közelítő férfinak.

– Jó, de ne öld meg őket! Takamaru kényszeríti őket! – kiáltotta még a lány, de aztán mindent elnyomott a csatazaj.

Sango Kirara hátáról hajította el sorozatban a Csonttörőt, minden egyes támadása ügyesen célba talált; azért ügyelt arra, hogy ne tegyen túl nagy kárt a halandókban – hiszen a fegyvere mégiscsak szellemek ellen készült. Kagome felajzotta íját, s tekintetével Takamarut kereste. Őt azonban katonái gyűrűje vette körül, épp a barlang szájánál, melynél Midoriko lelke fogságba esett megszámlálhatatlanul sok évvel ezelőtt. Sajnos odáig nem tudta ellőni íját, de, ha közelebb mentek volna, az sem segített volna rajta, a hegy miatt, amelyben a barlang szája sötéten ásított és a katonák nagyon jól védték a támadásoktól a démont, bármerről is jöjjenek azok.

– Lent találkozunk! – kiáltotta Kohaku a nővérének, ahogy leugrott Kirara hátáról, bele a csata közepébe.

Kagome meg mert volna esküdni rá, hogy Sango ott helyben szívrohamot kap, de szerencsére a szellemirtó lánynak hamar elvonták a figyelmét; a levegőből hatalmas szárnyas szörnyetegek kezdték támadni Takamaru ellenségeit. Balszerencséjükre a szörnyek még azokat a csapatokat is megtépázták, amelyek eddig észrevétlenül húzódtak meg a szurdokok mélyében, s a hegygerinceken.

– Kérlek, tegyél le ott! – mutatott Kagome egy sziklára, amely szemben volt a barlang szájával, s majdnem tökéletes célzást nyújtott Takamarura.

Kirara leereszkedett, majd pedig Sangóval együtt tovarepült, amint Kagome érezte a lába alatt a talajt. Aztán a lány megemelte íját, s egy nyílvesszőt ráillesztett a húrra. Összehúzta szemeit koncentrálása közben.

Mindeközben Takamaru nyugodt külsővel, ámde feszült belsővel álldogált, kezében szorongatva a teljes ékkövet. Hosszú, fekete haja volt, szemei pedig éjkéken csillantak a napsütésben, akárcsak egy-egy csík arcán, s csuklóján. Összeráncolt homlokkal nézte, ahogy az égi szörnyek kikergetik a hegyekből a csapatokat, melyeket eddig nem is vett észre. Kezdtek egyre nagyobb fenyegetést jelenteni számára:

– Támadjatok! Senkit ne hagyjatok életben! – üvöltötte, s hangját tisztán lehetett hallani még a csatatér legtávolabbi szegletében is.

Kagome ekkor döntötte el, hogy lő.

A nyílvessző szélsebesen suhant, emberi szem alig tudta követni, majd félúton rózsaszín derengés fogta körbe, mely egyre erősödött, ahogy céljához közelített. Takamaru az utolsó pillanatban arra kapta a fejét, s egy másodperccel később már egy madárszörny vált hamuvá – hála a szent nyílvesszőnek. Kagome elkerekedett szemekkel nézett maga elé. Elvétette. A szörnyeteg megvédte Takamarut, sőt, a férfi már tudja, hogy a lány ott van.

Mikor leperegtek az utolsó hamuszemek is, a démon egyenesen a lány szemébe nézett, majd fagyos hangon kiejtette:

– Megölni.

Alig beszélt hangosabban, mintha suttogott volna, mégis, egyik katonája, mely a közelben volt, azonnal elkezdte törni az utat a lány felé. Kagome rémülten nézett maga elé, s egy pillanatra le is dermedt, majd futásnak eredt, le a hegyoldalon. Szorosan fogta íját, miközben olyan gyorsan szedte a lábát, mint még talán sohasem.

Balszerencséjére azonban túl későn vette észre a sziklás talajból kiálló éles követ, s elbukott benne. Kisvártatva sikerült ülő helyzetbe tornásznia magát, de nemcsak, hogy kificamította a bokáját, ráadásul még egy hosszú sebet is ejtett az éles kő a lábszárán. Felszisszenve próbált ráállni, de képtelen volt. A fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe, s legnagyobb rémületére hamarosan meghallotta üldözője lépteit is.

– Inuyashaaaaaaaa! – sikoltotta, ahogy a torkán kifért, de csak remélni merte, hogy a félszellem idejében odaér... már, ha egyáltalán meghallotta a csata hevében a lány kétségbeesett hangját.

Inuyasha fülei megrándultak, mikor a szél felé hozta Kagome sikoltását. Aggódva körbefordult, hátha valahol meglátja a lányt, de nem látta a nyomát sehol sem. Idegesen szabdalta tovább az ostoba démonmadarakat kardjával, amik rá mertek támadni, eközben egyre csak azt figyelte, merre lehet Kagome. Egy ilyen alkalommal az egyik halandó lándzsája oldalba kapta, s ő vérezve rogyott le a földre. Hamar rá kellett jönnie, ahogy megérezte az égő fájdalmat, hogy a katona pengéjén méreg volt – s amint letekintett sebére, elkerekedtek a szemei: sárgászöld folyadék bugyborékolt a sérülés szélein, mint valami kór.

Inuyasha fájdalmasan nyögött egyet, s – a Tessaigát használva támaszának – felemelkedett, ám így is elég lassú volt, egy halandó is könnyedén legyűrhette volna. Szerencséjére Miroku a közelében harcolt mindvégig, így egy darabig megvédhette barátját; de tudta, ha nem érkezik minél hamarabb segítség, könnyen lehet, hogy bizony a félszellem itt végzi be, aki most ismét visszahanyatlott a talajra. Nagy fájdalmai voltak, s összeszorított fogai közt csak egy szó hagyta el ajkait:

– Kagome...

Kayou idegesen toporgott a szobájában, a karmait rágva. A szerelme kint harcolt a csatamezőn, miközben ő tétlenül járkált fel-alá a szobájában, sőt, még a nővére is a katonákkal tartott, csak neki kellett itt maradnia – és természetesen a kislányoknak, akiket most egy biztonságos szobába tereltek, nehogy bajuk essen, Asuka-san felügyeletére bízva őket.

Aztán, egy váratlan pillanatban egy sikoltást hozott felé a szél. Ismerős hang volt, s amit sikoltott... „Inuyasha... Ők is itt lennének?!” Kayou rémülten szaladt oda az ablakhoz, aggódva tekintve ki, a harcmezőre. A Kirarán repülő Sangót azonnal kiszúrta, s már tudta, a többiek sem lehetnek messze.

– Kagome... – suttogta, mikor is rájött, ki sikoltott.

Az adneralin szintje hirtelen az egekig szökött, s ő dermedten állt egyhelyben, miközben fejében csak úgy cikáztak a gondolatok.

„Nem mehetek ki, mert megígértem Sesshoumarunak... de Kagome veszélyben van és amúgy sem biztos, hogy sikerülne időben odaérnem... hacsak...” a hasára pillantott. Taiki segítségével talán sikerülhet. Odasétált és elvette botját, ami az egyik falhoz volt támasztva. Kezében ezüstösen felizzott a fegyver, s hamarosan megjelent a végén az ezüstszín penge. Ennek megidézése nem okozott különösebb gondot Kayou számára, hiszen már jó ideje csak az erősebb formájában volt. Vett egy mély levegőt és még egyszer átgondolta, mit készül tenni. „Csak azt ígértem meg neki, hogy feleslegesen nem kockáztatom az életemet... de hát... ez nem felesleges! Kagome élete veszélyben forog!” határozott Kayou, s próbált összpontosítani.

Legutóbb akkor sikerült szellemgömbként utaznia, mikor idetartottak, a Kastélyhoz és Kayou már nagyon várta, hogy újból itt lehessen. Tehát, most megpróbált arra koncentrálni, hogy minél hamarabb Kagome mellett akar lenni. Tudta, az idő sürgeti, s egy jó barátjának szüksége van rá. Nem vesztegethette az értékes perceket.

A következő pillanatban éles fehér fény villant a szobában, egy villámlással kísérve, majd a fehér szellemgömb iszonyatos sebességgel elindult, milliárdnyi szilánkokra törve az ablaküveget, mely akkoriban még ritkaságszámba ment. De Kayou ezzel nem törődött, csak arra koncentrált, hogy minél hamarabb odaérjen Kagoméhez. Pillanatok alatt megérkezett, s fehér fény ragyogta körül, ahogy alakot öltött a lány előtt, barátja támadójával szemben.

Kinyitotta eddig behunyva tartott szemét, melyben veszélyes ezüst fények táncoltak, majd pedig felvette támadóállását – igaz, lényegesen nehézkesebben mozgott, mint pár hónapja, tekintve nagy hasát, mely jelezte, már nem sok van hátra terhességéből.

– Hn... egy halandó lány és egy várandós szellemasszony – húzta gúnyos vigyorra a száját a démon.

Takamaru seregének magját démonok alkották, s köztük voltak azok is, akik vezérüket védték, élő gyűrűként, a barlang szájánál.

– Jó lesz már végre egy kis szórakozás – ropogtatta meg ujjait, ördögi mosolya kíséretében.

– Hah! Azt majd meglátjuk! – kiáltotta harciasan Kayou, s kivárta, míg a férfi támadásra szánja el magát...

Folytatása következik...