Feltámadás

Mindenki a barlangból jövő dübörgésre figyelt fel. A küzdő felek egytől-egyig megdermedtek és óvakodva várták, mi történik a következő pillanatban. Aztán már csak annyi látszott, hogy a hegy megremeg, majd hatalmas démoni aura terjeszkedik szét a mezőn és a környéken. Mindenki megborzongott; még Sesshoumaru is kissé feszengett ekkora jyakit érezve. Őt és Kazarut az elemi erőhullám, mely váratlanul kiáradt a barlangból, messzire elhajította, a csatamező közepére; még mielőtt a hegy megrázkódott volna.

Aztán, a barlang sötéten ásító szájából lilás-vöröses fények csaptak ki, s egy aranyszínű szellemgömb még a tombolás előtt elhagyta a nyílást. Arani a harcmező szélén tűnt fel újra, a sebesültek sátrai mellett. Innen mindent tökéletesen belátott...

Takamaru eltűnt a nő szeme elől, Arani pedig a következő másodpercben már csak a férfi kántáló alakjára figyelt fel. Kardját magához hívta, mely kékes fénnyel derengett fel, azzal ellenfele felé rohant vele.

A démon kitárt markában a Szent Ékkövet tartotta, mely kísérteties lila fényben úszott; a másik keze pedig a hatalmas megkövesedett maradványok felé nézett. Valamilyen rég elfeledett, ősi nyelven mormolt, melyet még az idők kezdetén a démonok használtak, de mára már feledésbe merült, s csupán kevesen ismerték. Arani is azon kevesek közé tartozott, akik még emlékeztek rá, s ekkor tudatosult benne, a férfi mire készül. „Nem tudja, mit hablatyol itt össze; ezzel a varázsigével a Midorikóval harcoló démonokat kelti életre, miközben felajánlja magát nekik!” kerekedtek el szemei, és még abban a pillanatban emberfeletti sebességgel folytatta száguldását. Azelőtt ért oda, hogy az utolsó szó is lehangzott volna. Azonnal kiverte a férfi kezéből az ékkövet. Takamaru hiába kapott utána, már képtelen volt elérni.

És ekkor egy gonosz vigyorral az arcán kimondta a varázslat utolsó szavát az ősi nyelven:

– Ébredj!

– Neeeeeeeeem! –sikoltotta Arani, ahogy meglátta, megmozdulnak az eddig évezredes álmukban megdermedt alakok, a Négy Lélek Szent Ékköve pedig odagurul a szörnyetegek és Midoriko elé.

Az egész barlang életre kelt; ő pedig tudta, gyorsan kell cselekednie: Takamaru sorsa már megpecsételődött; a démonok felfalják őt. Viszont neki még mindig volt esélye a megmenekülésre – egy szemvillanás alatt arany szellemgömbbé változott, s kiszáguldott a barlang sötéten ásító száján, pont, mielőtt őt is elérte volna a forgatag.

A távolból még halkan hallotta Takamaru elhaló halálsikolyát, ahogy felemésztik őt a szellemek.

– Ostoba! – suttogta szomorúan Arani.

„Ha nem vágyott volna ennyire a hatalomra, akkor még mindig élhetne... és nem is kezdődött volna el ez a háború... ki tudja, hány emberem esett már el...?”

Behunyta szemét, remélve, ezzel kiűzheti elméjéből a zavaró gondolatokat. „Most másra kell koncentrálnom!” szólt rá önmagára gondolatban, ahogy kiért a csatamező fölé, majd pedig a sérülteknek helyet adó sátrak mellett tűnt fel ismét.

A hatalmas dübörgés csak nem akart alábbhagyni, sőt, folyamatosan még csak erősödött is! Már senki sem harcolt – mindenkit lebénított a hatalmas energia, mely a barlangból áradt ki. Egy irtózatos üvöltés törte meg a döbbent csendet, amely a csatatéren honolt, majd pedig a hegy még egy utolsót remegett és kiszakadt belőle egy hatalmas test.

Vörös, kígyóra és sárkányéra emlékeztető alakja körbekerülte a lent ácsorgókat és félelemmel szorította össze a gyengébbek szívét. Néhány katona már futásnak is eredt; legtöbbjük a Takamaru seregéből való földművesek voltak, akiket kényszerítettek, hogy harcoljanak – már, aki még életben tudott maradni idáig; hiszen már ez is igen nagy teljesítménynek számított tőlük.

Fejvesztve menekültek a hatalmas démon elől, aki azonban nem kegyelmezett nekik: elsőként őket végezte ki. Irtózatos száját hatalmasra tátotta, pengeéles agyarait kimutatva ezzel; fogai előtt pedig egy nagy, sárga fénygömb növekedett. Mikor már elég erőt tett belé, elengedte és a rémült emberek felé hajította őket.

– Meneküljeteeeeeeek! – sikoltotta egy halandó férfi, miközben elbotlott. Ám nem adta fel, újra feltápászkodott, s futásnak eredt.

A hatalmas energiagömb óriási pusztítást mért, amint a földbecsapódott, s egy mérföldes körzetben minden élőt elpusztított. A fehér tűz, ami belőle áradt, mindenkit megégetett.

Kayou torkán akadt a levegő, aki pont ekkor lépett ki a sátrakból, megérezve nővére jelenlétét. Hirtelen meg is szédült, olyannyira rosszul lett a látványtól. Arani természetesen észrevette és még épp időben kapta el húgát.

– Köszönöm – mondta végül Kayou, mikor ismét a saját lábán állt, alig egy pillanattal később.

– Jól vagy?

– Aha... – bólogatott Kayou, aztán pillantása az óriási vörös démonra siklott, mely a levegőben körözött, lesve következő áldozatait. – Te Arani...

– Hm? – követte húga tekintetét a démonnő.

– Mi történt...?

– Az az ostoba Takamaru azt hitte, az uralma alá vonhatja azokat a démonokat, amik egyesültek, hogy Midorikót legyőzzék – magyarázta a nővére. – Azonban, mivel az ékkő is ott volt, ráadásul rossz varázsigét mondott el, életre keltette a szörnyeteget, saját magát áldozva fel ezért.

– Oh... – pislogott döbbenten maga elé Kayou.

Egy nagy üvöltés rázta fel a dermedten állókat; az ismerős, hatalmas ezüstszín démonkutya a hegy fölé magasodva toporgott a csatamező kellős közepén. Vérvörös szemei egy ragadozó pontosságával követték a sárkánykígyó szellem minden mozdulatát. Aztán... elrugaszkodott a talajtól és nekitámadt.

– Sesshoumaruuu! – sikoltotta Kayou, s már indult volna, ha nővére nem tartja vissza. – Neee! Engedj!

Ám hiába próbált kiszabadulni Arani fogságából, nem sikerült neki. Nővére kissé mérgesen szólt rá:

– Hagyd abba, különben még bajod esik!

– Nem érdekel! – kiáltotta húga.

– Na és Taiki...?

Kayou hirtelen alábbhagyott az ellenkezéssel.

– Honnan tudsz te erről?

– Ez most nem fontos.

Pár pillanatnyi feszült csend következett, miközben a szellemkutya vonítva aláhullt, azonban még szinte ugyanabban a pillanatban felszökkent és ismét támadott az egyesült démonokra.

– De akkor sem tudom tétlenül végignézni, amint megöleti magát... – Kayou hangja elhalt a mondat végére.

– Húgom – szólította meg Arani, mire ő felpillantott rá:

– Igen?

– Emlékszel még, amikor kicsi voltál és néha tanítottalak egy kicsit harcolni?

– Mire gondolsz...? – kérdezte összezavarodva Kayou, majd hirtelen világosság gyúlt elméjében. Testvére arcát látva Arani gonoszan elvigyorodott:

– Igen, pontosan arra.

– Megtennéd értem? Csak a Te segítségeddel tudom megcsinálni...!

– Tisztában vagyok vele – felelte Arani, majd komoly tekintettel fordult húga felé:

– De ígérd meg, az urad nem fogja a fejemet venni miatta!

Kayou elvihogta magát megkönnyebbülésében és nővére nyakába borult:

– Dehogy! A világért sem engedném neki!

– Na... na... elég lesz már...! – mormogott Arani, ahogy kibontakozott húga öleléséből, de azért egy kis mosolykezdemény ott bujkált a szája sarkában.

– Készen állsz?

– Soha ennyire! – mosolygott felé Kayou.

Arani csak elnézően megcsóválta a fejét, azzal megszorította húga kezét. Még mielőtt elkezdődött volna, egy utolsó figyelmeztetést küldött felé:

– Vigyázz a kölyökre, különben tényleg búcsút mondhatok az életemnek, ha bármi bajotok esik, hála a Te Sesshoumaru-samádnak...

– Ne izgulj már annyit! Természetes, hogy óvatos leszek! – csattant fel kissé tetetett sértődöttséggel a hangjában húga.

– Jól van – biccentett és mosolyodott el végre Arani is.

Ekkor elkezdődött: mindkettejük tekintete megkeményedett, s Kayounak még akkor sem rebbent egy szempillája sem, mikor az ezüst kutya ismét visszazuhant, majd feltornászta magát a felhők közé és szüntelen, fáradhatatlanul folytatta ellenfele ostromát.

Váratlanul mindkét női alakot aranyszín világosság vette körül, s most mindenki oda fordította tekintetét a fényesség felé; kivéve a nagy kutyát és a démon-egyveleget, akik most egymás eltiprásával voltak elfoglalva. Sesshoumaru még ebben a hatalmas alakjában is csupán egy nagyobbacska rovarnak tűnt a sárkánykígyóhoz képest; ha a méretarányokat tekintjük.

Két aranyszín auraszél lengte körbe a sátor melletti részt, melyek egyre nagyobbodtak. Növekedtek egy darabig, aztán hirtelen eltűntek és két aranyló bundájú rókaszellem jelent meg. Egyik magasabb volt a másiknál és tiszta arany színe volt; vörösen égő szemei mögött írisze is aranyosan világított. A másik is több háztömbnyire magasodott a sátrak és a rémült sereg fölé; igaz, az ő bundája is túlnyomórész arany színű volt, azonban az ügyes szemlélő itt-ott rálelhetett egy-egy ezüst foltra. Ezüstszín írisze keveredett az arannyal, ahogy vörösen izzottak az ő szemei is. Ő azonban nem volt annyira vékony, mint társa; látszott, hogy utódot vár.

Egyszerre üvöltöttek föl és rugaszkodtak el a talajtól, csatlakozva az ezüstszínű kutyához az égben, aki még mindig a vörös sárkánykígyóval küzdött. Hármukkal már jóval nehezebb dolga volt a démonnak és dühödten csapkodott farkával; teste izgett-mozgott, szabadulni akart az őt fogságban tartó állkapcsok közül.

Aztán hirtelen, egy váratlan mozdulatával mindhármukat félresöpörte.

– Kaze no Kizu! – harsant alant egy hang, s megindult az elemi támadás a szörny ellen...

Hiábavaló volt.

– Mi az? Még csak meg sem karcolta??? – hápogott döbbenten Inuyasha.

– Akárcsak Ryukossei-nél... – elmélkedett hangosan Miroku.

– Igen! Ez az! Akkor ellene is használni fogom a Bakuryuuha-t! – kiáltotta izgatottan a félszellem.

– De ahhoz előbb... – Sango nem tudta befejezni mondatát, mert időközben a hanyou megiramodott a hatalmas bestia felé – neki újból használnia kéne azt az energiagömböt... – fejezte be, megborzongva a szellemirtó lány.

– Igen... – értett egyet komoran a mellette ácsorgó szerzetes is.

A sárkánykígyó dühösen mordult egyet, amikor Inuyasha már vagy tucatjára küldte felé a Szélbordát. Nem mintha érdemleges kárt okozott volna benne, de bosszantotta a hanyou, akár egy kis légy, ami repked körülötte és ő képtelen lecsapni – a félszellem ugyanis rendre kitért farkának súlyos mozdulatai elől.

Végül már sikerült annyira fölhergelnie a vörös démont, miközben a fáradtság apró jelei kezdtek mutatkozni rajta, hogy az állkapcsával sikeresen elkapta Inuyashát. Egy ideig vergődött a hatalmas agyarak szorításában, miközben mintha halványan Kagome aggodalmas kiáltása sodródott volna felé, de aztán addig hadonászott kardjával, mígnem a Tessaigát bele nem döfte a sárkánykígyó egyik kidülledő szemébe. A váratlan fájdalomra a teremtmény elengedte a félszellemet, aki épségben ért talajt.

– Szélborda! – kiáltotta ismét, öt sárga energiacsíkot indítva útjára, ellenfele felé.

A vörös démon vészesen mordult egyet, s nagyra kitátotta hatalmas száját. Agyarai előtt ismét energiagömb volt születőben, mire a maradék halandó eszét vesztve menekülni kezdett, minél messzebb a harcoló hanyoutól és a dühös sárkánykígyótól.

Inuyasha támadása elérte a szellemet, pontosan az energiagömbbe csapódva, ezzel csak növelve méretét.

– A támadása elnyeli a tiéd erejét! – kommentálta Miroku, kicsivel hátrébb a féldémontól.

– Azt én is látom! – mérgelődött a kutyafülű.

Egy irtózatos üvöltés hagyta el újból a sárkánykígyó torkát, azzal elhajította a hatalmasra duzzadt energiagömböt.

– Hah! Erre vártam már mióta, te rusnya dög! – kiáltotta Inuyasha, ahogy pengéje köré gyűlni kezdtek a szelek. Összehúzta szemeit, hogy koncentrálhasson, végül pedig meglátta az egymásnak csapódó örvényeket.

– Bakuryuuha! – kiáltotta, egy veszedelmes vigyorral az arcán.

Diadalittasan nézte, ahogy támadása belehasít a sárkányéba, azonban győzelme nem tartott sokáig: a szellem formált még egy energiagömböt, s azt is beleküldte a csapásba. És még egyet. Az Ellenhullám pedig hárommal egyszerre már nem bírt el...

– Mi? – bökte ki meglepetten Inuyasha, ahogy látta saját támadását maga ellen fordulni, megerősítve három energiagömbbel.

A csapás akkora volt, hogy lehetetlenség volt elkerülni.

– Itt pusztulunk mindannyian – suttogta maga elé Sango, aztán szorosan átölelte öccsét. „A támadás mindent le fog tarolni, szerencse, ha egyáltalán a távolabb lévő Kastély megússza...”

Mindenki bénultan tekintett maga elé. A három youkai alakba bújt szellem egy szempillantás múlva visszaváltozott, s – habár arcuk nem sok mindent tükrözött –, szemükben döbbent fényt csillant. Sesshoumaru volt az első, aki megmozdult; Kayout ölbe kapva elugrott a csapás elől.

– Araniiii! – sikoltotta asszonya, karját nővére felé nyújtva.

A démonnő az utolsó pillanatban kapott utána; még épp idejében kitértek a gömbök és a Bakuryuuha útjából. Egyedül ők nem bénultak le a félelemtől és volt annyi erejük, hogy képességeik segítségével megússzák. A többiek mind földbe gyökerezett lábbal nézték, ahogy közelít feléjük végzetük...

Folytatása következik...