Második fejezet

Démoni Láz

"A hideg és a szellemvére mentette meg az életét, de a démoni láz csaknem újra elvette. Mellette állt a csatában az ereje és" tette hozzá gondolatban Rina "ő maga is". Mindent megtett, ami csak az erejéből telt, hogy meggyógyítsa az ismeretlent, aki, miközben a hálószobája felé vitték, kétszer is visszanyerte az eszméletét. És mind a két alkalommal viaskodni kezdett. Gyengén ugyan, de ahhoz azért elég erősen, hogy felszakadjon a sebe.

Rina gyorsan ráparancsolt két emberére, hogy fogják le, amíg álomkortyot önt a szájába, mert tudta, hogy a seb kitisztítása és bevarrása nagy fájdalommal jár, és Rina nem szerette látni, ha valaki szenved.

Összeszedte orvosságait és gyógyfüveit, majd feltűrte durva tunikájának az ujját. Az ágyon fekvő, ruhátlan férfitestet csak a keskeny ablakon beeső, sápadt napfény világította meg. Rina már korábban is látott meztelen férfit, mint ahogy azt is tudta, mire képes a kard pengéje.

- Olyan helyes. - jegyezte meg Kimie, Rina egyik szolgálólánya, akit az úrnője azért hívott maga mellé, hogy a segítségére legyen, és csaknem felsóhajtott.

- Miről beszélsz? Hiszen haldoklik. - és Rina felcsattant - Szorítsátok meg jobban azt a kötést! Nem akarom, hogy pont az én otthonomban vérezzen el.

Ezt követően kiválasztotta a megfelelő gyógyszereket és az ágy mellé lépve már csak a sebre összpontosított. A mély vágás 2 cm-el Sesshoumaru hóna alatt kedődött és egyenesen húzódott, egészen a derekáig. Rina homlokán gyöngyözött az izzadság és sápadtan, de nyugodt, gyors kézzel dolgozott.

"Mennyi vér" gondolta zihálva. "És mennyi fájdalom. Hogy élhette túl mindezt? Az oké, hogy szellem de akkor is már régen halottnak kellene lennie, ha a hideg le is lassította a vérzést".

Csak egyszer tarott rövid szünetet, amikor leöblítette a kezéről a vért és megszárította, de amikor felemelte a tűt, Kimie elsápadt.

- Asszonyom...

Rina szórakozottan pillantott fel. Csaknem teljesen megfeledkezett arról, hogy a lány is mellette áll.

- Elmehetsz. Sokat segítettél.

Kimie olyan gyorsan távozott, hogy Rina csaknem mosolygott rajta. "Persze, ha dolgoznia kellett, sohasem volt ilyen fürge." Majd visszafordult a betegéhez és óvatosan, de nagy szakértelemmel elkezdte összevarrni a sebszéleket.

Mikor ezzel végzett, a saját receptje alapján készített balzsammal fedte be a sebet, majd bekötözte, és azzal a tudattal kezdett kisebb sérüléseket keresni Sesshoumaru testén, hogy tudta, a nehezén már túljutott.

Talált néhány kisebb vágást és horzsolást, valamint egy súlyosabb vágást a démon lapockáján, de az már magától elkezdett összezáródni. Rina úgy számolt, hogy a csatát, amiben részt vett, legalább két, de inkább három napja vívhatták.

Amikor Rina végzett a sebek ellátásával, elővett egy tiszta ruhát, és elkezdte lemosni az eszméletlenül heverő démon testéről a láz verítékét.

Meglehetősen jóképűnek találta. Rina most már megengedte magának, hogy alaposabban szemügyre vegye. Magas és izmos. Ezüst haja szétterült az ágyneműn, az arcát pedig mintha márványból faragták volna. A szája telt volt és valahogy kemény. Hideg tekintetű arca eszméletlenül veszélyes külsőt kölcsönzött neki. Két szemöldöke mint egy-egy fekete kecsesen ívelő vonal. Rina emlékezett rá, hogy a szeme aranybarna, amely még a fájdalom, a láz és a kimerültség ellenére is gyémántként csillogott.

Ha az Istennő úgy akarja, ismét felfogja nyitni.

Gondosan betakarta, majd vetett egy hasábot a tűzre, aztán leült és virrasztani kezdett.

A láz két napon és két éjszakán keresztül gyötörte Sesshoumarut. Időnként rángatózó roham kerítette hatalmába - valószínűleg a méregtől, ami a szervezetébe került -, ilyenkor az ágyhoz kellett kötözni, nehogy felszakítsa a sebét. Néha úgy aludt, mint egy halott és Rina már attól tartott, sohasem ébred fel. Még a saját keverésű gyógyszerei sem voltak képesek visszaszorítani a lázát.

Rina csupán Sesshoumaru ágya mellé húzott székben szunnyadt el időnként, amikor tudott. És egy alkalommal, amikor a démont rázni kezdte a hideg, bebújt mellé a takaró alá, hogy a saját teste melegével próbálja megnyugtatni.

Sesshoumaru kinyitotta a szemét, de tekintetéből csupán őrület sugárzott. Rina eddig szándékosan szorította háttérbe az iránta érzett sajnálatát, de az ekkor elsöprő erővel tört ki belőle. Amikor leszállt az éj és jeges szél rázta az ablakot, kezébe fogta a démon kezét és már előre gyászolta.

Az élet a legbecsesebb ajándék és rettenetesnek tűnt, hogy csak azért került ilyen messzire az otthonától, hogy elveszítse.

Varrással és énekléssel igyekezett megnyugtatni magát és amikor úgy látta, hogy Sesshoumaru nyugodtabban lélegzik, az egyik szolgálójára bízta felügyeletét és ment, hogy intézze a ház ügyeit. A láz utolsó éjjelére már csaknem megtörte a kétségbeesés. Rina kimerülten siratta a démon feleségét, édesanyját, azokat, akiket maga mögött hagyott, és nem tudják, mi történt vele. Már végére járt az erejének. Sesshoumaru homlokára simította a tenyerét.

- Idegen. Én nem ártottam neked. Amit most teszek, az így, vagy úgy, de véget vet a szenvedéseidnek. Vagy meggyógyit, vagy megöl. Ha tudnám a neved - simított végig gyengéden a láztól égő homlokon -, vagy jobban ismernélek, sokkal könnyebb lenne mindkettőnk számára. Légy erős - térdelt fel Rina az ágyra Sesshoumaru mellé. - És harcolj.

Ezzel egyik kezét a kötéstől megfosztott seb, a másikat pedig az eszmletlen férfi szíve fölé tartotta és szabadjára engedte az erőt, ami keresztülszáguldott a testén, a vérén. Egyenesen a démonba.

Sesshoumaru felnyögött. Rina nem figyelt rá. Tudta, hogy amit csinál, az mindkettejüknek fáj. A démon teste ívben megfeszült és hátravetette a fejét. Rina lélegzete elakadt a szeme előtt kavargó képek láttán: hatalmas kastély, ködös színek, ékkövekkel díszített Trón.

Eddig még sohasem fordult elő, hogy amikor gyógyítás közben bepillantott valakinek a szívébe, azt látta volna, hogy az övét szólítja.

Majd hirtelen kristálytisztán feltűnt előtte egy férfi arca, akinek borostyán szemeiből sugárzott a büszkeség és talán a félelem.

Gyere haza fiam. Gyere haza épségben. Szükség van rád! - hallotta Rina a férfi szavait.

Zene hallatszott, valamint démonok kiáltozása és részeges nevetése. Majd megvillant valami, mint napsugár a fénylő acélon, és valósággal letaglózta a vér szaga és a csatazaj. Rina elfojtotta a torkából feltörni készülő zokogást, amikor egy rövid pillanatra meglátta ezt a képet. Kardok csapódtak egymáshoz, karmok villantak és vagdaltak, energiaostorok szelték a levegőt, miközben érezni lehetett az izzadság, a vér és a halál szagát. A démon minden erejét összeszedve harcolt ellene, vergődött, Rina végül a tudata erejével sikeresen legyőzte. Úgy vélte, később is ráér ellátni a sebeket, melyeket ebben a szabályos harcban egymáson ejtettek.

Rina izmai remegtek, és lényének egy része legszívesebben sikoltva menekült volna. Hiszen az ágyon fekvő démon semmit sem jelentett neki. Ennek ellenére saját lelkének a tüzével küzdött a láz ellen, Sesshoumaru pedig a képzeletének a pengéit fordította ellenük.

Rina érezte, ahogy az acél a húsába mar. Felsikoltott a fájdalomtól. Ebben a pillanatban ő is belekóstolt a halálba.

A démon szíve hevesebben kezdett verni a keze alatt és az oldalán éktelenkedő vágás eleven tűzként égette a tenyerét. Rina már belelátott az elméjébe és igyekezett a fájdalom fölébe kerekedni, miközben minden tudását latba vetette, hogy megmentse.

Felpattant Sesshoumaru szeme és üveges tekintettel bámult a világba.

- Nyugati Sesshoumaru - szólalt meg Rina tisztán, habár úgy érezte, minden egyes lélegzetvétel felér egy rémálommal. - Vedd el, amire szükséged van. A Gyógyítás Tüzét, és az Életet.

Sesshoumaru ellazult. Tekintete elhomályosodott, majd pillái remegve lecsukódtak. Rina érezte, hogy finoman reszket a teste, miközben álomba merül.

Még mindig parázslott benne a tűz.

- Mi ez? - suttogta maga elé, miközben nyugtalanul megdörzsölte a saját szívét. - Nem számít. Már nem. Nem tehetek többet érted. Élj - hajolt előre, és homlokon csókolta a démont. - Vagy halj meg békében.

Megszédült, amikor elkezdett lemászni az ágyról, és amikor elvesztette az eszméletét, a feje Sesshoumaru szívére zuhant.

Folytatása következik...