Ötödik fejezet Kérdések Sesshoumaru még soha életében nem látott ehhez a kerthez foghatót. Viszont a Rózsák Kastélyában rövid idő alatt rengeteg mindennel találkozott, amire még csak nem is számított. Mint például a férfiruhát, nadrágot és tunikát viselő Királynő. A Herceg szemében különös látványt nyújtott, mégis furcsán vonzónak találta. Rina hátrakötötte a haját, de nem szalaggal, ahogy bármelyik nő tette volna, hanem egy vékony bőrszíjjal. Rina arca kipirult a munkától és pontosan olyan ragyogóan szépnek látta, mint első találkozásuk alkalmával, amikor összetévesztette egy rózsával. Minden jel szerint egyáltalán nem örült annak, hogy idejött a kertbe. Legalábbis fagyos tekintete erről árulkodott. "Nézd csak, micsoda Jégkirálynő" gondolta Sesshoumaru. "De mégis, bármelyik férfi megpróbálná felolvasztani, még akkor is, ha ezzel legnemesebb testrészeinek lefagyását kockáztatja" mosolyodik el magában. Magabiztos léptekkel közelít Rina felé és pár méterre megáll tőle. - Úgy látom, már sokkal jobban érzed magad, jó uram. - Ha szántál volna rám öt percet az értékes idődből, erről sokkal hamarabb is meggyőződhettél volna. "Micsoda egy paraszt" gondolta Rina, miközben levágott egy alig észrevehető fintort. - Magunkra hagynál bennünket, Otsune? - térdelt le Rina és elkezdte ültetni a hosszú szemű krumplit. Ezzel csak a figyelmét próbálta elterelni. Úgy érezte, csinálnia kell valamit. - Ne haragudj, jó uram, de folytatnom kell a munkámat. - Nincsenek szolgáid, akik elvégeznék helyetted? - kérdi jéghidegen Sesshoumaru, egy kis gúnnyal fűszerezve. - Ötvenketten élünk a Rózsák Kastélyában. Mindnyájunknak megvan a maga helye és feladata. Sesshoumaru leguggolt mögéje, habár a mozdulattól éles fájdalom nyilallt az oldalába, de nem foglalkozott vele. Majd megfogta Rina kezét és megvizsgálta a tenyerét. - Akkor azt kell mondanom, neked túl sok feladat jutott. Egy Királynőnek amúgy sem kellene dolgoznia. - Nincs jogod engem kérdőre vonni - csattant fel a lány. - Mivel nem feleltél, így folytatnom kell a kérdezősködést. Meggyógyítottál. Akkor miért neheztelsz rám? "Tán mert démon vagyok?" - tette fel a kérdést gondolatban. - Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a munkámhoz szükségem van mind a két kezemre - és amikor Sesshoumaru eleresztette, folytatta az ültetést. - Nem vagyok hozzászokva az idegenekhez - kezdte, és ezzel legalább nem állított valótlanságot. Eddig még csak nem is látott, nemhogy gyógyított volna valakit, aki a birodalma határain túlról érkezett. Talán ez a magyarázata az iránta érzett vonzalomnak, ami akkor kezdődött, amikor a Herceg elméjébe és a szívébe pillantott! És egyben félt is tőle. - Talán nem túl kifinomult a viselkedésem. Éppen ezért elnézésedet kérem, amiért mellőztelek. - A viselkedésed csillog, mint a csiszolt gyémánt - igazította ki Sesshoumaru. - És egy férfi meglehetősen szúrósnak érzi. Rina finoman elmosolyodott. - Egyes férfiak szerintem is finomabb nőkhöz szoktak. Azt hiszem, Kimie pontosan megfelelne az igényeidnek. - Elég engedelmes, elég csinos, és ez megmagyarázza, miért őrizteted egy sátáni asszonnyal. Rina mosolya némileg szélesebbé vált. - Természetesen. - Azon gondolkodom, miért keresem inkább a te társaságod - árulja el a démon és közben valóban ezen gondolkozik és azon, hogy miért mondta ki nyíltan. - Nem tudom - lépett tovább Rina a soron, és amikor Sesshoumaru követni akarta, a démon hirtelen elkezdett levegő után kapkodni. Rina átkozódott. - Önfejű - állt fel, és Sesshoumaru legnagyobb meglepetésére átfogta a derekát, úgy támogatta. - Kapaszkodj belém. Segítek. - Nem kell egy asszony segítsége - jelentette ki hűvösen a démon, de érezte ez most nem teljesen igaz. - Fogd be a szád és gyere! Sesshoumaru álla leesett - képletesen. "Hogy mer ez az asszony, ha akár egy Királynő is, így beszélni velem?" bosszankodott magában, aztán gondolt egyet. "Miért is ne?" terült el egy önelégült mosoly a képén. Egyszerűen Rina hajába fúrta az arcát. - Az illatod - kezdte így. - Üldöz. - Hagyd abba. - Még álmomban sem tudom kiverni az arcod a fejemből. Rina gyomra reszketni kezdett. - Uram, nem szeretem, ha gúnyt űznek belőlem. - Túlságosan gyenge vagyok a gúnyolódáshoz - támaszkodott Sesshoumaru a királynőre, és magában vigyorog. "Remekül kezdődik." - Gyönyörű vagy, én pedig még nem haltam meg - és amikor visszanyerte a lélegetét, megpróbált megállni a saját lábán. - Pedig meg kellett volna. Elég időm volt átgondolni - nézett mélyen Rina szemébe. - Elég hosszú életet éltem már ahhoz, hogy felismerjek egy halálos sebet. Márpedig az enyém halálos volt. Hogy tudtam rászedni a halált, Rina? Boszorkány vagy? - kérdezte egy kis kíváncsisággal a hangjában, mert valóban érdekelte ez a téma. - Egyesek talán ezt mondanák rám - és mivel továbbra is nyugtalanította a Herceg sápadt arca, egy pillanatra sem engedte el a derekát. - Le kell ülnöd, különben összeesel. Menjünk vissza a szobádba. - De ne az ágyba. Belebolondulok a fekvésbe. Rina elég beteget és sebesültet ápolt már ahhoz, hogy tudja, mennyi igazság rejlik Sesshoumaru szavai mögött. - Üljünk le, és igyunk meg egy teát. - Apám óvjon attól. Szaké nincs? Rina úgy gondolta, a démon kiérdemelt egy italt. Bevezette az ajtón, végigmentek egy homályos folyosón, majd megkerülték az előcsarnokot és befordultak a következő folyosóra. Végül egy apró, hűvös szobába értek, melynek padlótól a mennyezetig érő polcai majd leszakadtak a rengeteg könyv súlya alatt. Itt Rina besegítette egy, a kihűlt kandalló előtt álló karszékbe, majd kinyitotta az ablaktáblákat és beengedte a napfényt. - A nappalok még hosszúak - jegyezte meg könnyedén a lány, miközben a zöld márványból rakott kandallóhoz lépdelt. - Be kell fejezni a palántázást, amíg a sugarainak van annyi erejük, hogy melengessék a növényeket - kuporodott le a kandalló elé, és nekilátott tüzet csiholni. - A te otthonodban nő fű? Egész mezőnyi? - Igen. Rina egy pillanatra lehunyta a szemét. - És fák is, melyek zöldbe borulnak, ha eljön a tavasz? Sesshoumaru gyomra görcsbe rándult. Egyszerre vágyódott az otthona után, mely oly kényelmes és unalmas volt, és sajnálta Rinát. - Igen. - Csodálatos lehet - állt fel Rina, és élénken folytatta. - Megmosakszom és elintézem a szakéd. Addig melegedj meg a tűz mellett. Nemsokára jövök. - Rina! Még sohasem láttál mezőt vagy füvet? - Csak könyvek képein. És az álmaimban - nyitotta szóra száját a lány, és csaknem megkérdezte a démont, hogy milyen a fű illata. De igazán maga sem tudta, hogy valóban hallani akarja-e. - Nem foglak sokáig váratni, jó uram. Rina nem hazudtolta meg magát. Tíz percen belül visszatért. A haját kibontotta és munkaruháját is sötétzöld öltözetre cserélte. A szakét is saját maga hozta. - Egyszer régen alaposan feltöltötték a borospincét. Mesélték, hogy a nagyapám kitűnően értett az italokhoz, és gyakran húzódott vissza ide - mutatott körbe -, hogy egy pohár jó borral a kezében élvezze a könyvek társaságát. - És te? - A könyveket gyakorta látogatom, a borospincét már ritkábban. Rina az ajtó felé pillantott és Sesshoumaru most első ízben látta szívből, melegen mosolyogni. És miközben a vendéglátóját figyelte, érezte, hogy kiszárad a torka és megdobban a szíve. Erre összeráncolta homlokát. - Köszönöm Mariko. Majd én visszaviszem. - Anélkül is elég sok a dolgod, asszonyom, hogy tálcákat hordoznál - felelt a nő, akit Sesshoumaru ősöregnek látott. Olyan aszott volt az arca, mint a téli almának, a gerince pedig meghajlott, mintha csak téglát cipelne a hátán. De letette a tálcát a tálalóasztal szélére és kecsesen pikedlizett. - Tölthetek, asszonyom? - Majd én. Hogy van a kezed? - Már nem fáj nagyon. Rina a tenyerébe fogta a szolgáló göcsörtös, dagadt ízületű kezét. - Használod a kenőcsöt, amit tőlem kaptál? - Igen, asszonyom, naponta kétszer is. Nagyon sokat segít. Mariko szemébe nézve Rina ritmikusan simogatni kezdte hüvelykujjával az öregasszony kezét. - Az egyik teám segíteni fog rajtad. Majd megmutatom, hogy kell elkészíteni és napjában háromszor megiszol belőle egy csészével. - Köszönöm, asszonyom - pukedlizett ismét Mariko, mielőtt elhagyta volna a szobát. Sesshoumaru látta, hogy dörzsölgeti Rina az öregasszony kezét, mintha csak a fájdalmat akarná elűzni belőle, mielőtt a csészéje után nyúlt. - Válaszolok a kérdéseidre, Sesshoumaru Herceg, és remélem, hogy ugyanakkor a saját kérdéseim egy részére is választ kapok - húzott maga elé egy kisebb, sajttal és süteménnyel megrakott tányért, majd kényelmesen elhelyezkedett. - Hogy tudod túlélni ezt a hideget? "Egyből a lényegre tért" gondolta Rina. - A kert sokat segít. És tartunk néhány tyúkot és kecskét is, a tojás és a tej miatt. Na meg a húsukért, mert húsra is szükségünk van. Az erdőből szerezzük a tűzre valót, és ha szerencsével járunk, vadat is ejthetünk. A fiatalok hozzászoktak, hogy nem egyszerű kielégíteni a szükségleteinket. Egyszerűen élünk - kortyolt bele a teájába. - És meglehetősen jól. - Miért maradsz itt? - Mert ez az otthonom. Te is az életedet kockáztattad a csatában, hogy megvédd a sajátod. - Honnan tudod, hogy abban a csatában nem azt akartam elvenni, ami valaki máshoz tartozott? Rina a csésze pereme fölött figyelte a démont. "Igen, valóban csinos. A tekintete is sokkal lenyűgözőbb most, hogy visszanyerte az ereje egy kicsiny részét." Így sokkal veszélyesebbnek is látszott. - És így történt? - Tudod, hogy nem - vonta össze Sesshoumaru a szemöldökét. - Tudod. Hogy is volt ez? - fogta meg Rina karját. - Miért művelted velem azt, miközben lázasan feküdtem? - Meggyógyítottalak. - Boszorkánysággal? - Birtokában vagyok a gyógyítás képességének - felelte nyugodtan Rina. - Hagynom kellett volna, hogy meghalj? Ebben nincs semmi gonosz, és tartozni sem tartozol érte semmivel. - Akkor mégis miért érzem úgy, hogy magadhoz láncolsz? - kérdezte a démon kissé irritáltan. Rina szíve megdobbant. Sesshoumaru keze szorította a karját. - Semmit sem tettem, amivel magamhoz akarnálak láncolni. Nem vágyom ilyesmire, és nem is értek hozzá - szabadította ki karját és húzódott hátra óvatosan, hogy Sesshoumaru ne érhesse el. - A szavamat adom rá, hogy amint eléggé megerősödsz az úthoz, szabadon távozhatsz. - Hogyan? - kérdezte keserűen a démon. - Merre? Az tény, hogy jó a szaglásom, de erre még sosem jártam, behatárolni sem tudom, hogy merre mi van. Mérföldekre csak hóborította táj fekszik, semmit nem érezni, mondd hát el, mégis merre menjek? Rinát elöntötte a szánalom. Visszaemlékezett a férfire, akinek a képét Sesshoumaru elméjében látta, és arra, milyen elsöprő erejű feszültség van köztük. Az apja. Az apja, akivel állandóan harcolnak, hogy kiderüljön melyik az erősebb. Az apja, aki ennek ellenére még most is várja a fia hazatértét. - Nem lesz egyszerű, sem pedig kockázatmentes. Van sárkányod, mi pedig adunk élelmet az útra. Az egyik alattvalóm elkísér, amilyen messzire csak tud. Ennél többet nem tehetek érted. Sesshoumaru nem foglalkozott tovább a kérdéssel. Ha eljön az ideje, úgyis megtalálja a hazavezető utat. Folytatása következik...