Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

16. Hazatérés… vagy mégsem?

Még éppen hogy csak hajnalodott, az éjszakai homály lassan indult oszlásnak, álmatagon kezdtek reggeli dalukba az ébredező madarak. Midayoi még álmában rezzent össze, ám apró reflexszerű mozdulatára gondolatai ébredésnek indultak. Lassan, tétován moccant meg, aprót nyújtózott puha és kellemesen meleg takarója alatt, majd vidám mosollyal nyitotta fel mogyorószín szemeit.

A kutyaszellem mellette látszólag még aludt, szemei lehunyva pihentek, így Midónak esélye nyílott, hogy közelről, tüzetesen megszemlélje a férfi arcát. Még mindig idegenek voltak számára a különös színű méregcsíkok és szemhéjak, éppen úgy, mint az egészen elképesztő színű, dús ezüst haj. Annyira elmélyedt a youkai vonásainak tanulmányozásába, hogy csak pillanatokkal később vette észre, hogy a férfi felnyitotta szemeit, s most a fényes borostyán tekintet az ő arcát fürkészi. Meglepve ült fel ijedtében, mire azonnal másik rémület jött. Ahogy vállairól lecsúszott a takarójául szolgáló puha szőrme, mely alatt az éjszakát töltötte, rá kellett döbbeni, egész teste ruhátlan.

Egy pillanatra kikerekedtek mandulavágású, ám a szokásosnál oválisabb szemei, s apró sikkantással kapta maga elé karjait, hogy velük takarja el mezítelen, buja bájait.

- Mi a baj? – húzta fel a váratlan mozdulatoktól meglepett szemöldökeit a férfi, miközben a lassan rózsássá piruló arcot fürkészte.

- Izé, csak… - hebegte a lány továbbra is ugyan abba a pózba merevedve – Csak hát… furcsa volt, így ébredni…

Apró, futó kaján mosoly volt a válasz, mitől, ha lehet még jobban elpirult.

- Csak összezavarodtam! Nem igazán emlékszem mi is történt… - motyogta tovább a fiatal miko – Kissé kiesnek a dolgok…

Hebegő-habogó magyarázata után csend lett, ám tekintetük továbbra is összekapcsolódott. Végül a lány arcán ismét futó érzelmek tűntek fel, majd suttogva megkérdezte:

- Megtörtént?

Az arany szemek, egy sóhajtásnyi időre, eltűntek a különös szemhéjak mögött, majd a démon félre pillantva, válasz helyett visszakérdezett:

- Mért félsz… ennyire?

- Nem arról van szó, hogy félek! – tiltakozott kezeivel is ellenkező mozdulatokat téve a lány, ám mikor észbekapott ismét vöröslő orcákkal karjai mögé rejtette melleit.

- Félre értettél… én csak… - Mido törte meg újra a csendet, ám leszegett fejjel beszélt, hogy arcába omló fürtjei mögött elbújhasson – Tudod, bármily meglepő is, főleg itt a Sengoku-ban, de én még nem voltam úgy férfivel… csupán ennyiről van szó.

A lány érezte, ahogy az eddig mellette fekvő alak felül, majd borzongás járta be egész testét, ahogy erős karok fonódtak alakja köré. Hagyta magát, belesimult az ölelésbe, majd boldogan felsóhajtott, ahogy az inuyoukai a nyakába csókolt. Sesshoumaru nem mozdult meg, halk hangon mesélte el egyik, nem is olyan régi emlékét.

- Nem egyszer hallottam a családodat veszekedni… nem szándékos volt, de olyan vékonyak a falak nálatok. Minduntalan ugyan az volt a témájuk; őrülten féltenek téged tőlem. Rögeszméjük, amit te nem akarsz belátni, a köztünk lévő különbség, amiből szerintük egyenesen következik, hogy mint az emberek ősi ellenségeként, kihasznállak, összetörlek és minden módot elkövetek, hogy ártsak neked… – mesélte teljesen közömbösen a démon.

- Sesshoumaru, ez komoly? – Midayoi megdöbbenve bontakozott ki az ölelésből.

- Szerinted mondanám, ha nem? – kérdezett vissza a férfi – S pont ettől tartottak már az elejétől is… hogy előbb utóbb a karjaimba omlasz… gondoltam, most hogy ez megtörtént elmesélem a félelmeiket.

- Nem tudom, mit mondhatnék… óriásit tévednek! - És nem omlottam a karjaidba! - Legalább is én hiszek ebben! Mert mindannak ellenére, hogy te youkai vagy, én meg csak egy… korcs… Rendes voltál velem, vigyáztál rám, tanítottál, és az éjjel is… - a papnő elhallgatott - Ha valóban csak kihasználsz, hát legyen! Csak mindig legyen ilyen jó!

- Te döntöd el, kinek adsz a bizalmadból! – vonta meg a vállat az démon - De valamit tudj, én nem ígértem neked mást, csak hogy melletted maradok, vigyázok rád, amíg itt vagy…

A lány furcsállva, zavarodottan nézett fel a tisztán csillogó arany szemekbe.

„Majdhogynem szerelmet vallok neki, erre ez a válasz? De hát…”

Sesshoumaru állt a nő pillantását, majd előre hajolt, s futó csókot lehelt a halvány kis ajkakra.

- Gyere! Ideje lenne visszaindulni.

Mido aprót bólintott, majd elfordulva felkelt és ruhái keresésére indult. A harmatos fűben hamar megtalálta őket, s mire végzett az öltözéssel a férfi már teljes vértezetben várt rá. Némán sétáltak vissza a faluhoz, egész idő alatt saját gondolataikba temetkeztek. Ahogy közeledett a népes kis településhez, úgy erősödött a reggeli zsivaj, és ezzel arányosan nőtt a miko lelkében dúló zavarodottság és kétségbe esés.

„Mi volt ez az egész? Miért mondta ezeket, ha az éjjel pont az ellenkezőjét tette! Mi történik? Meggondolta magát? Még sem érdeklem? Még is csak szánalmas hanyou vagyok a szemében?”

Mielőtt kiléptek volna az utolsó fák takarásából, a ködfoszlányokkal telehintett rizsföld melletti útra, Sesshoumaru váratlanul megállt, majd a nő mögé lépve óvatosan átölelte.

- Ne törd a fejed felesleges butaságokon… nem érted, és nem értheted ezt a világot, főleg nem azt, mikor mi vezérel egy taiyoukait!

Mido összerezzent a kellemes, halk hangtól, majd aprót bólintott, mire az ölelés megszűnt. Magában a taiyoukai szót ízlelgette, s tudta már hallotta, talán használta is, ám még sem tudott mélyre menő teljes lényegébe bele látni, hiszen fogalma sem volt a démonok között kiépült hierarchiáról.

„Taiyoukai…”

Számára ismeretlen volt teljes tartalma, még is, valahol a lelke mélyén sejtette, mit is fedhet, s úgy érezte talán a jövőben még fontosnak is bizonyul.

Mikor kiértek a fák közül, a lány csak akkor jött rá, nem teljesen ugyan azon az útvonalon jöttek, mint amin a tóhoz mentek. Pár percbe tellett, míg leereszkedtek a fűvel sűrűn benőtt dombon, majd az elárasztott parcellák mentén elérték Kalde anyó kunyhóját. Még éppen látták, a hajnali napsugaraktól megvilágított ösvényen Inuyashát és Kagomét kéz a kézben belépni a ház ajtaján.      

Mikor a démon és lány belépett mindenki feléjük fordult, noha legtöbbjük kezében még a reggelit tartalmazó kis tálak voltak, s a nemrég érkezetteken kívül mindenki álomittas és bágyadt volt még. Talán egyedül Miroku tűnt ébernek, ám őt a nem rég beszerzett pofonok rázhatták ki a szendergéséből. Érkezésükre megakadt a halk beszélgetés, ám a kunyhó falát támasztó Inuyasha nem bírta ki, hogy ne szólaljon meg:

- Merre jártatok az éjjel?

- Semmi közöd hozzá! – mordult rá Sesshoumaru szokásos stílusával, miközben szemeivel a reggelivel küzdő Rint kereste meg.

- Pedig szerintem nincsen olyan… - a fiú jelentősség teljesen elhallgatott, miközben még szélesebbre húzta vigyorát - testrészed, ahol ne érezném egy halandó lány szagát… Mondjuk az övét! – bökött fejével a zavartan ácsorgó Mido felé, a feltűnően jókedvű hanyou.

Egy percre síri csend lett, s úgy nézett ki Jaken felkészül rá, hogy Rinnel együtt pánikszerűen elhagyja a kunyhót, miközben Sango, Miroku, Shippou és Kalde anyó az egyik távolabbi sarokba húzódtak, hogy legalább az epicentrumot elkerüljék. Egyedül csak Kagome nem mozdult az ok nélkül veszélyeztetettek közül, ám helyette arca vészjóslóan elsötétedett, ahogy a félszellem felé pillantott.

Az elkerülhetetlennek hitt vég még sem következettbe. Sesshoumaru gúnyosan összeszűkítette szemeit, miközben majdhogynem úgy nézett ki elmosolyodik. Ha lehet ettől még nagyobb lett a néma pánik, amit egyedül csak az újonnan, a jövőből érkezett lány nem értett teljesen.

- Akkor legalább rajtam csak az ő szaga van… ez legalább kevésbé olyan elviselhetetlen, minta a belőled áradók… Mond csak, mikor fürödtél utoljára?

Inuyasha csak hápogni tudott, mivel felkészületlenül érte a visszatámadás, s főleg bosszantó stratégiájának legnagyobb gyengeségével nem számolt, pont szagok terén akar ujjat húzni egy telivér kutyaszellem ellen. Ám a beállt csendben tisztán hallatszott a sarokból a többiek halk kuncogása. Rin még csuklani is kezdett az elfojtott nevetéstől.

Mido kényszeredett mosolyra húzta a száját, miközben megállapította, a két fivér folytonosan veszekszik, ha egy légtérbe kerülnek, és ráadásul Inuyasha folyamatosan alul marad a szócsatákban is.

- Azt akarod mondani, hogy büdös vagyok? – kiabált Inu.

- Ha csak az lennél! – sóhajtott és elindult a kunyhó belsejében a kuncogó Rinhez.

- Jól aludtál? – kérdezte.

- Hai, Sesshoumaru-sama! És te? – kérdezte a kislány ártatlan nézéssel, ám pajkosan csillogó szemei túl sokat árultak el.

Sesshoumaru szemöldöke összeráncolódót és tekintete Jakent kereste, aki minden erejével próbált beleolvadni pár, a földön álló agyagedények közé, miközben kövér verejtékcseppek jelentek meg homlokán. A szellem mérgesen konstálta, nem csak képzelte Rin illatát visszaútjuk egy szakaszán.

- Jaken! – szólította szolgáját, aki erre, mint a nyárfalevél reszketni kezdett, hogy közben testéhez képest túlméretezett botjával le is csapta az egyik köcsög tetejét.

- Nagyuram ne haragudj rám! Én nem akartam semmi rosszat! – hebegett-habogott a rémült gnómocska, miközben zöld bőre lassan elszíntelenedett az arcán.

- Ne bántsd őt, Sesshoumaru nagyúr! – kezdett könyörögni Rin is – Vigyázott rám, és tényleg nem láttunk mi semmit!

Az időközben ismét evésbe temetkező kis társaság tagjai – élükön Mirokuval – erre ismét felkapták a fejüket. A youkai halk, lemondó sóhajjal engedte ki lélegzetét, majd jól fejbe vágta szolgálóját, hogy annak fején, kis kalapja mellett pár perc múlva duzzadó vörös púp éktelenkedett. A többiek, még Mido és Rin is, alig tudták visszafogni az előtörő nevetésüket. Aztán a krákogásnak álcázott nevetés közben Inuyasha odaszólt a bátyjának:

- Azért ez már túlzás… ez olyan mintha Kagoméval Shippout is magunkkal vinnénk, amikor… – kezdte de, sosem tudhatjuk már meg, hogy is akarta befejezni, mert a pillanatok alatt pulyka haragra lobbanó Kagome felpattant és a veszélyt még észre sem vevő hanyoura ordított:

- Inuyasha! – neve említésére a fiú kővé merevedett, de még csak levegőjét kiengedni sem maradt ideje, azonnal következett a büntetés - Fekszik! Fekszik! Fekszik, fekszik, fekszik!

Szegény Inu minden egyes alkalommal egyre mélyebbre süllyedt a házikó döngöltföld padlójában. A hatalmas robaj és dobogás után kínos csend maradt, amit csak néhány fojtott nyögés tört meg a félszellem részéről. Mikor ezek is elhaltak az eddig csendben ülő és a röhögését visszafojtó Miroku is erős késztetést érzett, arra hogy megszólaljon:

- Nem tudom ki, hogy van vele, de én részemről egyetlen dolgot szűrtem le ebből az egészből… - kezdte, de Sango még mielőtt esélye lett volna a szerzetesnek következtetését megosztani a nagyközönséggel, úgy vágta kupán a Houshit, hogy az még kezében tartott tálját is lefejelte.

- Téged senki nem kérdezett! – fűzte hozzá, habár a többiek egyáltalán nem vártak magyarázatot.

Ugyanebben a percben végre megszűnt a félszellemet a földhöz láncoló varázs, s a megviselt Inuyasha végre képes volt feltápászkodni a dimbes-dombossá váló padlóról, nagy levegőt véve, hogy beolvasson az őt megleckéztető szemtelen lánynak, ám erre nem jutott ideje. Még mielőtt elkezdhette volna hegyi beszédét Sesshoumaru sóhajtva beletúrt baljával ezüst hajába, mint egy az unalom jeleként, majd az előtte álldogáló Midóhoz intézett pár halk szót, amit a többiek nem érthettek.

Hirtelen némult el csevegő kis társaságunk, s jégszoborrá merevedve bámultak az ajtó előtt álló két alakra. Midót kivéve mindenki nyitott szájjal bámult az inuyoukai felé, még a csupa púp Jaken is.

- Nagyuram, de hát… - csak dadogni tudott.

A férfi értetlenül felvonta jobb szemöldökét.

- Sesshoumaru! A karod, de azt én… - nézett kikerekedett szemekkel Inuyasha, miközben beszéd helyett inkább illusztrálta a történteket, karjának kaszaboló mozgásával, utánozva mintha a Tessaigát forgatná.

A beszéd fonalát tőle, az egész eddig csendben szemlélődő Kalde vette át:

- Levágta, de most ott van a helyén?

A démon mélyet sóhajtott megrázta a fejét, majd ironikus, lekezelő hangon válaszolt:

- Ostoba halandók! Mért, szerintetek mit csináltunk egész éjjel Midayoival? – kérdezte és úgy nézett a kis társaságra, mintha sárgacédulások gyülekezete állna előtte.

- Hát én nagyon is azt gondoltam, hogy ti… - kezdte a szerzetes, de ismételten akkorát kapott a mellette ülő, ingerült szellemirtótól, hogy a mondat folytatását el is fejtette.

- Hát valahogy úgy… - nyögte Inuyasha is, de még mindig nem tudott napirendre térni, szörnyen csalódott volt. - Nem elég hogy napok óta el kell viselnem a társaságod, még a karod is visszanőtt, hogy két kézzel próbálj ezentúl megölni… Jó ez a nap, mit ne mondjak! – dörmögte a hanyou az orra alá.

- Még mindig szánalmas vagy öcsi! – sóhajtott a taiyoukai, és az ajtó felé indult, majd megállt és visszanézett – Mido, Rin, Jaken… indulunk – adta ki az utasítást.

- Azonnal megyek! – kiáltott a szellem után Mido, majd társaságunk felé fordult.

Könnyed mosollyal végigfuttatta szemeit a jelenlévőkön:

- Hát akkor, a viszont látásra! – hajolt meg aprón.

- Szóval elmentek? Remélem, hamarosan találkozunk! – sóhajtott szomorút Kikyou reinkarnációja.

- Minden bizonnyal! – válaszolt a kérdezett helyet Kalde – Hiszen mindannyian ugyan azért harcolunk, és ez összehoz minket!

- Bölcsen beszélsz Kalde-sama! – bólintott a szerzetes elismerően – Ha a fajankó félszelemünk nem üldözné el folyton ostobaságaival, a lehetséges legerősebb szövetségesünk, talán már túl is lennénk ezen a harcon…

- Miket beszélsz? Fajankó? Legerősebb? Majd adok én neked perverz szerzetes! – hőbörgött Inuyasha öklét rázva, de persze senki nem foglalkozott vele.

- Pedig azt hittem ezek végre kibékülnek… annyira esélyesnek tűnt a dolog! – kezdte Kagome.

- Felejtsd el! – kiabált bele Inuyasha újra.

- Pedig ha összeállnának bizonyosan le tudnánk győzni Narakut! – sóhajtott Miroku.

- Pontosan, de mind a kettő olyan makacs hogy ezt sem képesek belátni! – fűzte tovább Mido elgondolkodva.

- Valahogy össze kéne békíteni őket! – szólalt meg Shippou a sarokban.

- Ne beszélj hülyeségeket! – ugatta el a kis rókát a hanyou.

- Pedig igaza van! Ha ti ketten összefogtok, akkor Narakunak esélye sincsen. – mondta csendesen Sango.

Hamarosan méltatlankodó veszekedés keletkezett beszélgetésükből, amit Mido szakított meg:

- Végül is, ha külön válunk legalább gyorsabban, megtaláljuk Narakut! – kezdte – De egyezzünk meg abban akármelyikünk is talál rá a nyomára, értesíti a másikat. És akkor egyesülünk, és összehangoljuk erőinket. Ja, és még valami… csak most jutott eszembe! Ha minden igaz két miko bensőségesebben is tud kommunikálni, mint a beszéd… Kagome! Ha nem baj felkutatnám a nagyim könyviben, hogy is van ez, s akkor ha sikerül állandóan kapcsolatban tudnánk lenni!

- Remek ötlet! – lelkesedett a másik lány is.

- Igen ez így jó lesz! Aztán majd meglátjuk mi sül ki ebből az együtt működésből. De van valamink, amivel sarokba szoríthatjuk őket. – mosolygott Sango.

- Pontosan! Ha Kagome veletek akar lenni Inuyasha követni fogja, és ha te és Rin velünk akartok egyesülni Sesshoumaru kénytelen kelletlen, de követ majd benneteket. – fűzte tovább a szerzetes.

- Szóval a mielőbbi viszontlátásra! – nevetett Kagome.

Rin és Mido megölelték a lányokat, Kalde anyót és Shippout búcsúzóul, aztán az idősebb lány a szerzeteshez és a beszélgetés óta duzzogó Inuyashához lépett. Rámosolyogott a Houshira és kezet nyújtott neki:

- Béke, jó? Már nem haragszok! – Miroku elfogadta a béke jobbot.

- Örülök neki, mert eddig rettegésben éltem! De most megígérem, hogy ezen túl csak Sangónak élek! – mosolygott a szerzetes és az említett fenekére rakta a kezét, aminek a jutalma egy nagy piros tenyér nyom lett az arcán.

Mido elmosolyodott majd a félszellemhez lépett:

- Vigyázz Kagoméra! – súgta a hanyou fülébe és rámosolygott.

- Te meg az idióta bátyámra! – válaszolta a fiú, majd nagyon halkan hozzátette – Mondhattok, amit akartok, az én orrom nem hazudik…

A miko aprót kacsintott, majd kinyújtott mutató ujját a szájára rakta. Inuyasha értette a célzást, nem folytatta. Elég volt ez a tudás ütőlapnak a kezébe. Mido, Rin és Jaken felültek Aun hátára, akit Sesshoumaru vezetett elő az erdőből a hosszúra nyúlt búcsúzkodás alatt. A youkai jelére a levegőbe emelkedtek, fel a magas, kék égbe, aztán eltűntek Inuyasháék szeme elöl.

Az utazás lassan telt hazafelé, Midayoi azon morfondírozott, vajon mit mondhatna otthon, ha haza értek, hiszen családja bizonyára nyugtalan és mérges lesz. Elméletileg csak egy éjszakára lett engedélyezve a kis kiruccanás a középkorba, ám ebből két éjjel és két nappal lett.

A tűző déli napsütéssel együtt érték el a kis tisztást, ahol a vén fa árnyékában a különös, majdhogynem oda nem illő szürke szikla álldogált. De ők többet láttak ebben a kőkolosszusban, mint egyszerű málló anyagot, közepén halvány vörösen vibrált a tér, hívva a feléje közeledőket. Aun közvetlen az átjáró előtt landolt, mire a lányok lekászálódtak a nyeregből.

- Itt megvárlak. Mond, hogy dolgod akadt ideát…

- De hát, a tanulás? – pislogott meglepetten a lány.

- Nem érünk rá! Naraku minden elfecsérelt perccel erősebb lesz. Tanítani tudlak esténként is, ha letáborozunk! 

- Jó, de akkor jössz te is szépen, és meggyőzöd Obaa-chan és Kaa-sant! – Mido a férfi karjába karolt – Nem vitatkozom.

Lemondó sóhaj volt a válasz.

- Jaken! Maradjatok itt, táborozzatok le, amíg nem jövünk.

- Igen is nagyuram!

- Jaken… - szólt még a rőzséért rohanó szolgának a démon – És vigyázz Rinre…

- Hai, Sesshoumaru-sama!

A szellem és Midayoi könnyedén belesétáltak a lebegő erőtérbe, s a párpillanatos vörös semmi után a sötét szentélyben értek ki.

- A fene, az orromig sem látok! – indult meg előre tartott kezekkel a lány.

Sesshoumaru csak a fejét rázta a sötétségben, amiben persze ő majdhogynem ugyanolyan jól látott, ha a színeket nem is tudta megkülönböztetni. Pár perces vergődés után a nő elérte a tolóajtót és elhúzva azt fénnyel töltötte meg a helyiséget.

- Gyere csak, gyere! – integetett a hirtelen világosságban hunyorgó férfinek, majd előre szaladt a gyümölcsösben.

Mikor Sesshoumaru beérte őt a háznál Mido már csalódottan a küszöbön ült.

- Be van zárva… - dünnyögte mérgesen, válaszul az értetlenkedő tekintetre.

- A ház üres – egyezett bele a szellem is.

- Tessék, haza jövök, erre mi van? Lelépnek, mintha nem is léteznék!

A férfi vállat vont, majd visszaindult a szentély felé. Végül Midayoi is követte. Már éppen átléptek volna az időátjárón, mikor is a lánynak szemet szúrt valami. Kis csomag állt az oltáron, a faragott fa ládika, a tükör, és a tartójukban pihenő ikerpengék mellett. Mikor közelebbről megvizsgálta észrevette a tetejére rakott levelet, melyen az ő neve állt.

- Nocsak, még sem felejtettek el! – azzal széthajtotta és olvasni kezdet nagyanyja gyönyörűen festett írásjeleit.

- Mit ír? – érdeklődött a youkai miután a lány befejezte az olvasást.

- Vidékre utaztak, négy napra. Valami távoli rokon temetésére… meg azt írja, addig maradjak veled. És hogy a csomagban találok száraz kaját, és váltás ruhát…

- Kaját? – kérdezett vissza értetlenkedve a szellem.

- Ételt, tudod, amit eszel, ha éhes vagy.

- Tudom mi az az étel! – húzta fel az orrát Sesshoumaru, majd félig belépett a derengő vörösségbe – Intézd el amit kell, aztán gyere át!

Mido bólintott, majd miután a démon eltűnt levetkőzött és átöltözött tiszta alsóneműkbe. Koszos ruháit összehajtva az oltár mellé helyezte. A ruhák alatt megtalálta az obentot, benne a gondosan összeállított nem romlandó, száraz ételekkel. Már éppen nekiállt volna, mikor meggondolta magát, visszacsukta és csomagjának anyagjából hátára köthető kis batyut csinált, belerakta egy váltásnyi tiszta ruháját, és a nagyanyjától kapott levelet. Mikor az oltáron utoljára végigsiklatta pillantását észrevette az egyetlen dolgot, ami eddig elkerülte a figyelmét. Ahogy jobban gondolkodott rájött, az már régebben is ott lehetett, csupán ő nem foglalkozott vele.

Visszalépett, s meglepődve vette észre, a vastag, vörösesbarna bőrkötéses könyvön egy kisebb, vékonyabb füzetszerűség fekszik. Érdeklődve leemelte azt, majd a könyvért nyúlt. Rettentően meglepődött, amikor az tiltakozni kezdett érintése ellen, s ennek jeléül égetően forróvá vált ujjai alatt. Szisszenve dobta vissz az akaratos papírköteget, s közben leejtette a kisebbik füzetet, ami szétnyílott esés közben.

Véletlenül kapta el az első mondat elejét, mire kíváncsisága még nagyobb lett.

„Ne lepődj meg, ha éppen nincs kedve engedni, hogy beleolvass…te alakítottad ilyenné…”

- Mi a szösz? – hümmögte a lány, majd felvette füzetet és az ajtóhoz sétált vele.

Folytatás következik…