Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

15. Vonzódás /+16/

Sesshoumaru csak feküdt és nézte a most még csodásabban fénylő, milliárdnyi csillagot. Egészen bele habarodott ebbe a boldogsággal vegyes érzésbe, így nem akarta hamar elengedni. Most nem akarta se Narakura, se a múltra, se a jövőre gondolni. Rájött, ezt nevezik úgy, hogy a pillanat, soha vissza nem térő öröme.

Egyik karja a feje alatt pihent, a másikkal – az újjal – alig észrevehetően átölelte a lányt. Most még ezek a gyermeteg, halandó vonásokat is gyönyörűségesnek látta, ahogy az ifjú miko arcán kisimulnak a vékonyka ráncok, ahogy halványan mosolyogva alszik.

Nem figyelte az időt, mennyi is telt el, mikor is megérezte, oldalán a lány lassan ébredezni kezd. Mido kinyitotta a szemeit, még fektében nyújtózott egyet aztán felkönyökölt. Sesshoumaru úgy gondolta, - ha már annyira tetszett neki – hálája jeléül megenged egy mosolyt az ébredező felé. A nő még kissé álomittasan, de viszonozta a gesztust.

-                Na? Hogy tetszik? – kérdezte egy apró ásítás közben.

-                Nem tudom, mivel hálálhatnám meg ezt neked… - döntötte oldalra tanácstalanul a fejét a férfi.

Midayoi pár pillanatig gondolkodva elfordult és az álombéli hőforrásra tekintett. Végül komoly hangon megadta a választ.

-                Csak legyél mellettem! Ha szükségem van rád…

-                Ha neked ennyi elég? – Sesshoumaru továbbra is tartó felindultságában akár sokkal nagyobb dolgokat teljesített volna nő kedvéért – Ezt megígérhetem! Habár lassan úgy érzem az adósoddá válok…

 A démon észre sem vette, hogy mikor emelkedett fel annyira, hogy a könyökein támaszkodó lány arca ennyire közel kerüljön az övéhez.

-                Nem hinném… szerintem az én tartozásom sokkal nagyobb – suttogta a lány, maga sem értve mitől halkította le ennyire a hangját

Talán a férfi közelsége hatott így rá, de már nem tudta elvonni pillantásait a borostyánszín szemektől. Ugyan látta, ahogy azok megrebbenek egy pillanatra és letekintenek ajkaira, de nem fogta fel az apró üzenet jelentősségét.

-                Tényleg azt akarod, hogy melletted legyek? – kérdezte Sesshoumaru és lassan közelebb hajolt a nőhöz.

Nem értette, hogy mit csinál, vagy, hogy miért csinálja. Nem volt kedve dacolni ezzel az ösztönnel, amúgy is jelenleg túltengésben lévő boldogsághormonjai hajszolták előre a cselekvésben. Nem értette, miért jön a késztetés, hogy megérinthesse a nő kívánatos ajkait, s a csokoládébarna szemekben játszó meglepetés és bizonytalanság sem zavarta. Ilyen közelségből, már a fiatal miko is egyértelműen sejthette, mit szándékozik tenni.

Nagyon lassan és kimérten érintette meg először a meglepően puha ajkakat. Közben figyelte a lány reakcióját is, ám Mido nem mozdult, csak meglepetten nézett az arany szemekbe. Tiltakozást nem észlelt – nem mintha általában érdekelte volna – így hát másodjára már határozottan vette birtokba az egy ideje olthatatlanul kívánt ajkakat.

Midayoi érezte, ahogy az első gyermeteg kis csókkal együtt őrült remegés fut végig a testén. Képtelen volt ellenállni, ahogy a férfi újra megcsókolta azonnal vágyta a folytatást. Kellemes, lágy és zsibbasztó volt az egész, míg nem valahogy felriadt az édes érzések árjából.

„Mit csinálsz velem?” – nyitotta fel időközben félig lehunyt pilláit kétségekkel teli döbbenettel. „Miért csinálod ezt Sesshoumaru… ezt nem lenne szabad!”

A yasha váratlanul elhúzta az arcát, és feltámaszkodott, majd kapkodva felült. Erre persze a férfi értetlenül bámult rá, végül rá kellett jönni, bizonyára elsiette a dolgokat. Mi az, hogy elsiette? Ajtóstól rontott a házba. Méghozzá egy olyan házba, ahova nem tudta miért is indult, vagy mit keres ott… A lány leszegett fejjel felállt, majd egy szó nélkül elindult a tó felé. Az arcába hulló tincsektől nem tudta milyen érzelmek játszhatnak a máskor oly beszédes szemekben. Végül a démon is felkelt, és követte őt a partra.

Mido még mindig lehajtott fejjel állt, és nézte a lábainál fodrozó vizet. A férfi úgy határozott valami magyarázatot kéne adni az előbbi tettére, ám mivel ő sem egészen értette miért is csinálta azt, amit, nem tudott mit mondani. Végül egy színtelen bocsánat kérést motyogott:

-                Gomen…

-                Semmi baj…

Hát a válasz hangszínéből sem tudott sok dolgot megfejteni. Így hát még jó néhány hosszú percig álltak a halványan gőzölgő tó partján.

-                Haragszol? – kérdezte végül a youkai.

-                Nem haragszom. Csak meglepődtem.

-                Én is… - sóhajtotta pár pillanat múlva Sesshoumaru.

Addigra már minden ostobának elmondta magát gondolatban. Hát igen, pont egy ilyen szituáció kellett még a fejére! És amilyen szerencsés még a végén elriasztja merő hóbortból a társat, akivel együtt az öregasszony meglátása szerint legyőzhetné végre Narakut.

-                Figyelj, nem tudom mi vezérelt, vagy mit gondoltál… De ezt nem lehet – szólalt meg a lány végre magától – Én azért vagyok itt, hogy helyre tegyek valamit ebben a világban, amit a Shikon no Tama borított fel. Ugyan most közös célunk van, de jól mondtad… én akkor is halandó vagyok, bármennyire is képes vagyok démoni formát ölteni. Te pedig youkai. Tűz és víz. Felejtsük el!

Sesshoumaru tényleg rá akarta vágni, hogy rendben. Aztán valahogy még sem tette. Újabb furcsa talánya a napnak. Aztán valami olyant mondott helyette, ami az ő szájából hangzott a legmorbidabban. Mi az hogy morbidan? Egyenesen képtelenségnek… de még is kimondta.

-                Azt hiszem engem ez most nem zavar…

-                Nem zavar? Most? – kérdezett vissza a lány, s végre felemelte a fejét.

Arca halványan rózsaszín volt az eltűnő pírtól, ám szemeiben most már a kétségtől gyötört meglepettség látszott.

-                Nem hittem, hogy valóban vonzónak fogok találni egyszer egy olyan onnát, aki nem tisztavérű és nem egyrangú velem… Tévedtem – vont vállat a szellem, ám most ő fordult el, és tanulmányozta kitartóan a csillagos égboltot.

Csak akkor nézett le újra, amikor a lány eléje lépett, s megérintette az arcát. Kissé meglepődött a váratlan érintéstől, de hagyta, tekintete had mélyedjen el a barna szemek varázsában.

-                Vonzónak? – kérdezte Mido, ám kihallatszott a meghatározhatatlan rejtett él a hangjából.

Sesshoumaru inkább nem válaszolt.

-                Mi lenne, ha ezt a beszélgetést, akkor folytatnánk, ha itt mindennel végeztünk? Úgy értem az ékkő eltűnik, Naraku meghal, és nem lesznek kötelezettségeink…

A férfi ismét rá akarta vágni, hogy ám legyen, de még sem tette. Ismételten nem.

- Miért? – hülyén is hangzott, és oda sem illett.

Ettől függetlenül a youkai még is feltette ezt a kérdést. Meglepetésére a nő nem válaszolt, csak óvatosan az ő testéhez bújt. Képtelen volt rá, hogy átölelje, lassan tényleg kezdett bele zavarodni a saját érzéseibe. Egyáltalán az is meglepte, hogy Mido visszautasítja… nem volt hozzá szokva az ilyenekhez sem.

-                Éreztél valamit… amikor megcsókoltál? Vagy csak egy futó szeszély volt?

A nő ugyan érezte, ölelését nem viszonozzák, még is ujjait a fedetlen puha bőrön futtatva fonta karjait a férfi nyaka köré. Meglepődött mennyire jó érzés megérinteni a démon bőrét, érezni alatta a kidolgozott, erőt sugalló izmokat. Nem is sejtette, ez a kis érintés mennyi önuralmába kerül a férfinek.

- Azt hiszem, éreztem… - válaszolta végül a kérdezett.

Az esze tudta ez a helyes válasz, ha meg akarja puhítani a lányt, de nem akart hazudni neki. Ha nem ő lenne, simán azt mondaná akár már most, hogy szereti… de úgy hogy tudta ez sem igaz ilyen formában, nem akarta őt becsapni. De végül is nem hazudott, mert valamit valóban érzett akkor…

-                Jó, akkor gondolkodj rajta! Én addig kipróbálom ezt az onsent – szakította meg az ölelést a nő, majd minden teketóriázás nélkül oldani kezdte obiját és felsőjének gombjait.

Sesshoumaru enyhe értetlenséggel figyelte, ahogy a könnyed anyagok lesiklanak a lány testéről, aztán amikor végre elérkezett volna a pillanat Mido megállt, felnyalábolta a ruháit és az egyik szikla mögé lépett, ami nyakig eltakarta. Fedezéke mögött kibújt alsóruházatából is, de a bugyit és a csipkés halványrózsaszín melltartót már nem vette le. Úgy gondolta ezt a szerelést akár bikininek is kinevezheti, noha az sem volt szokványos látvány a Sengoku-ban.

-                Remélem fel sem merült benned, hogy a víz közelébe jössz… különben úgy jársz, mint az az ecchi houshi! – figyelmeztette a még mindig ugyan ott álldogáló taiyoukait, azzal belegázolt a kellemesen langyos vízbe.

Apró hullámokat maga előtt tolva sétált egészen addig, hogy a víz már a derekáig érjen, majd kiválasztott egy csoport egymás mellett álldogáló sziklát és feléjük vette az irányt. Félig úszott félig sétált, így hosszú hajának alja nedves, összetapadt tincsekben lebegett utána. Nem is nézett a part felé, próbált napirendre térni az előbb történtek fölött.

 „Nem értem ezt az egészet… egyáltalán miért csókolt meg? Hiszen látszik rajta, hogy ő sem tudja… és ezzel csak nekem lett rosszabb! Szép kis köszönet a karjáért cserébe!” – dühös csobbanással bukott le a víz alá, szorosan összezárt szemhéjakkal. – „Igazságtalan vagyok. Honnan kellett volna tudni, hagy nem tudok… hogy nem tudok úgy nézni rá. Mondjuk sejthette volna, mert valószínűleg nem én vagy az első nő, aki így jár miatta” – fűzte tovább a gondolatait, miközben akaratlan felidézte az elbűvölő arany szemek ragyogását, az izmos erős alakot, a fénylő ezüst hajzuhatagot. Már az első pillanatban vonzónak tartotta a férfit, noha nem akarta beismerni. „Azzal hogy megcsókoltál nagyot rontottál az esélyeimen, hogy közömbös tudok maradni feléd… már pedig nem akartam semmiféle gyengéd érzelmet mutatni. Nem, mert ez nem az én világom, nekem egyszer innen végleg haza kell majd mennem!” – újból lebukott a felszín alá, hogy aztán pár másodperc múlva levegőért feljöhessen. Nem is sejtette, hogy a rejtelmes homály, és a csillagfény ellenére Sesshoumaru a partról tökéletesen tisztán látja minden mozdulatát, pedig még mindig ugyan ott állt ahol hagyta.

Nem értette, miért figyeli a habok közt fürdőző nőt, de egyszerűen nem tudta elvonni a pillantását. Végül, mikor megunta, hogy ezen az éjszakán semmin sem tud kiigazodni, Sesshoumaru sóhajtva leült a fűbe. Erőnek erejével elszakította pillantását a csillagfényben derengő hófehér bőrtől, és próbálta átgondolni az este történteket. De mindannyiszor, mikor feltette magának a kérdést, hogy megbánta-e, rá kellett jönni cseppet sem. Sőt…

Mido ismét feljött a felszínre levegőért. Kinyitotta a szemeit, kitörölte arcából a vizet, s így  megpillantotta homályosan a földet bámuló férfit. Pár pillanatig így állt, figyelte a taiyoukait, s újra átérezte az éjjeli szél simogatása közben azt az érzést, ami bejárta a testét mikor a férfi megcsókolta. El kellett ismernie, hogy ezt, a nagyon kellemes érzelmek kategóriába kell sorolnia. Sőt rá kellett jönnie tovább és még tovább szeretné ezt érezni.

Nem gondolkodott tovább, határozott léptekkel indult el part felé. Nem akart időt adni magának arra, hogy megbánja. Olyan erővel áradt szét tagjaiban az eddig elfojtott vágy, hogy rá kellett jönnie tudat alattija már eldöntötte – vagy talán a sorsa akarja így – ő belehabarodik ebbe a youkaiba. Nem volt ereje tiltakozni az érzés ellen.

Kilépett a vízből. Hosszú haja nyirkosan tapadt bőréhez, miközben pár gyors és elszánt lépéssel a féri elé állt. Egészen addig, amíg elé nem lépett, Sesshoumaru nem mutatta jelét hogy észrevette volna a közeledését. Csak akkor pillantott fel, mikor orrát váratlanul megcsapta egy ismerős, bódító, kellemes aroma. Kis meglepettséggel pillantott fel a mélybordó, csalfán csillogó szemekbe. Mido előre hajolt, és kinyújtott jobbját nyújtotta a férfi felé, aki még mindig furcsállva elfogadta az érintést. De nem állhatta meg, hogy végig ne mérje a yashát.

Eddig még nem látta ennyire ruha nélkül, s most rájött jól sejtettette, amikor telt, buja mellet képzelt a páncél alá, amikor karcsúnak és vékonynak ítélte meg a lány alakját a ruhák alatt. Vékony, formás lábak, hosszú vékony combok. Arányos és kecses, épp úgy, mint a nőiesen széles csípő és a vékony derék. A testére tapadó vizes vöröses szálak és különös alsóneműk ugyan többet nem engedtek látni a démonlányból, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy a férfi megérezze, vére hevesebben kezd keringeni ereiben. Külsőre nem mutatott semmit, de szemeit túl sokáig időztette a formás idomokon, ami persze a lánynak is feltűnt.

Mido észrevette, mit figyel a youkai, így aztán minden akarata ellenére rózsaszín pír kúszott fel orcáira, de aztán összeszedte magát. Halkan köhintett, hogy hangján ne érződhessen a zavar, majd felhúzta a férfit, aki hagyta magát.

-                Soha ne merd ezt elmondani senkinek! – Midayoi előre hajolt, és finoman a youkai fülébe suttogta fenyegetéseit, és meglepődött a kisfiús fegyelemmel érkező válaszon.

-                Nem fogom!

-                Helyes! – villantott elégedett mosolyt egy lépést hátrálva - Akkor mire vársz? Vetkőzz le! – utasította a lány, ám nem várt egy pillanatot sem elfordult, majd a vízbe gázolt.

Sesshoumaru még egy szívdobbanásnyi ideig figyelte a yashát, végül lerúgta csizmáit, és levetette hakamáját. Könnyű zubont hagyott csak magán, úgy indult a tó felé. A vetkőzés gyorsabban ment, mint ahogy a nő hitte, mire körbenézett volna a démon már mögötte állt a derékig érő vízben. Hosszú, ezüstfényű haja úszott a vízen.

-                Kicsit sok volt a stressz mostanában. Legalább is nekem… - sóhajtott nagyot Mido, ahogy megérezte bőrén a bizsergést a férfi közelségének jele ként – Mit szólnál egy kis játékhoz?

-                Játék?

-                Az! – a démonlány váratlanul hátra fordult, majd lehelet finom csókot lehelt a férfi ajakaira – Add vissza, ha tudod!

A taiyoukai megkövülten meredt a vízben gázolva, ezernyi vízcseppet szórva menekülő alak után, végül nem állhatta meg, elmosolyodott. Aztán ebből a kis mosolyból kaján, majdhogynem elégedett mosoly lett egy pillanatra, és a nő után indult.

Midayoi nevetésétől csengett az éjjeli erdő. Csak azért sem engedte, hogy a férfi utolérje, pedig vágyta a zálogba adott csók visszakapását. Nem értette mi vezérelte, amikor bele kezdett kis játékukba, de ki akarta élvezni annak minden pillanatát. Így aztán mindig úgy manőverezett, hogy az utolsó pillanatban ki tudjon siklani a testére simuló kezek közül. Sejtette a férfi is élvezi a játékot, ugyan is nem siette el az ő üldözését, mindig hagyott neki egér utat. Mikor harmadik próbálkozásra karjait végre a menekülő dereka köré fonhatta, s visszaválthatta a zálogot ő folytatta a játékot. Óvatosan ellökte a vízbe Midot, s az üldözöttből üldöző lett.

Sokáig szórakoztak így, jobbára a Sesshoumaru próbálta a kacagva menekülő papnőt elkapni. Fel sem tűnt neki, milyen gyerekesen is viselkednek. Ám a lány fáradni kezdett és már a sziklák mögé is elrejtőzött, így aztán egyre a túlpart felé közeledtek. Végül lapos sziklafal zárta el menekülésének minden irányát, így végleg sarokba szorult.

„Zsákutca!” – gondolta a lány, de még mielőtt észbe kapott volna, vagy akár csak megfordult volna, Sesshoumaru már mögötte volt.

Félve mosolygott a férfira, miközben megfordulva a sziklához hátrált. Hirtelen zavarni kezdte az, hogy mennyire ruhátlan, ahogy a vizslató tekintet szinte égetve tapadt mezítelen bőréhez. Megszeppenten nézett a démonra. A youkai közvetlen elé lépett, majd finoman átölelte a lányt. Mido a szellem vállára hajtotta a fejét, s bele borsózott, ahogy nedves bőre a férfi testéhez simul, átvéve annak kellemes melegét.

-                Folytatni akarod még a játékot? Vagy elismered, hogy én győztem… - kérdezte a nő fülébe súgva, s nem tudta nem észre venni, ahogy hangjába az egész törékeny test beleremeg.

Hízelgett neki, s az is, hogy a lány olyan megszeppent ártatlansággal áll előtte és bámulja a vizet. Mosolygó szemekkel érintette meg Mido állát, majd emelte feljebb, hogy tekintete találkozhasson az elbűvölő vöröses-arany szemekkel.

-                Válaszolsz nekem? – kérdezte, és keze végig simította a lány vállát, egészen a karján át, majd megfogta a remegő kis kezeket.

Mido a szellem szemébe nézett, és a simogatástól újfent kirázta a hideg. Csak állt némán és nézete a férfit, mire Sesshoumaru újra végigfutatta a kezét a lány karján.

-                Egyértelmű, nem? – kérdezte halkan és remegő hangon.

-                A szádból akarom hallani! – súgta vissza a démon és a faltól eltávolodó lány hátán, cirógatták meg ujjai, de a miko derekánál megállt és magához húzta.

-                Elismerem… – motyogta alig halhatóan a nő.

Nagyon zavarban volt, hiszen olyan érzések fogták el, amiket még nem érzett. Idegen még is jóleső volt a férfi érintése, őrjít közelsége, borzongató suttogása. Kéjes érzések járták be minden porcikáját, méghozzá olyan erővel, hogy majd irányítását vesztette vágytól remegő teste felett.

A taiyoukai nem faggatózott tovább, lehajolt és minden habozás nélkül szájon csókolta a lányt. Finoman, keresgetőn bilincselték le ajkai Midayoiét, és végre érezte a nő viszonozza a lágy gesztust. Ujjai újra végig futottak a selymes, forró bőrön, de nem hagyta megszakadni csókjukat. Nyelve lassan utat talált az édes ajakak között, s hamarosan vad szenvedélyes csókcsata alakult ki köztük. A démonlány, amint a vad csókok felkorbácsolták érzelmeit egyre jobban simult a férfihez, karjait annak nyaka köré fonta, egész testével közel akart kerülni hozzá. Sokáig nem szakították el ajkaikat, míg nem a lány egy halk sikkantásával kísérve a démon ajkai lejjebb indultak, és eltűrve nedves tincseit nyakát vették célba. A lágy érintések, apró harapások, vágykeltő simogatások közben Mido egyre csak gyengült és gyengült, míg nem már úgy érezte nem képes megállni a saját lábain. Ölét ismeretlen, vágyakozó tűz emésztette egyre követelőbben.

Halkan felnyögött, ahogy a fürkésző ujjak végig simították hasát, combjait, fenekét, majd váratlanul megérezte, hogy a férfi felemeli és elindul vele a part felé. Út közben sem hagyták abba a csókolózást, alig elválva egymástól dőltek el a selymes, magas szárú fűben.

Mido érezte, ahogy a szenvedélyes csókok bejárják testét, ahogy a becéző ujjak felfedezik vágytól feszes melleit, nedvesedő ölét, hogy lassan kezdenek túllépni egy bizonyos képzeletbeli határt. Ám ő még nem érezte magát felkészültnek arra, hogy megtegye ezt az oly kicsi, még is hatalmas lépést. Még is képtelen volt tiltakozni. Nem ellenkezett, amikor férfi kikapcsolta a melltartóját – elég sok gondot okozott neki a furcsa ruhadarab -, ami már mellettük a fűben feküdt. Akkor sem, amikor combjait simogatva, csókokat lehelve a remegő mellekre utolsó ruhadarabját is lehúzta róla. Zihálva tűrte, ahogy a kéjt hozó érintések bebarangolják a testét, miközben képtelen volt rá, hogy csak egy kicsit is megmozduljon. Olyan érzések futkostak minden idegszálába bebújva, amihez fokhatót még soha nem érzett ez idáig.

Egészen addig nem tudott hangot adni kétségeinek, amíg meg nem érezte a démon súlyát magán. Ekkor tudatosult csak benne, mit is készül éppen csinálni. Karjai kétségbe esetten kapaszkodtak meg a férfi vállaiban, és pánikkal vegyes remegéssel kereste meg a youkai tekintetét. Érezte nyakán a forró, szabálytalan lélegzetet, s ő is csak zihálva tudott levegőért kapni, de nem akarta hogy folytassák. Jó volt, olyan új és édes érzéseket ismert meg, amiket eddig nem találkozott, még is, ez a tempó neki túl gyors volt. Könyörgő tekintettel nézett Sesshoumarura aki pár hosszú percig csak mozdulatlanul állta a bordó szemek fényét, majd lemondó sóhajjal mellé gördült a fűben és szorosan magához vonta.

- Doumo arigatou… – suttogta Mido és bele simult az ölelésbe.

- Nincsen mit – válaszolta a férfi, újabb halk sóhaj kíséretében - Nem siettetlek!

- De… honnan tudtad? – kérdezte a nő, miközben a szellem mellkasán dobolt ujjaival.

A taiyoukai oldalra nyúlt és magukra húzta először haoriját, majd a puha hófehér prémet. A démonlány összegömbölyödve veszett el a puha anyag és a becéző ölelés között.

- Minden érzésed látszik a szemedben…

Sokáig feküdtek csendben, de csak a yasha kezdett lassan álmosodni. Ám zavarta a férfi színtelen hangja.

- Nem haragszol? – kérdezte szomorúan a lány.

- Nem! – sóhajtott a démon – Csak legyél mellettem… úgy, mint most.

- Szóval azt mondod ennyire vonzónak találsz? – kérdezett vissza kuncogva a nő.

Olyan sokára válaszolt csak a csillagos eget fürkésző férfi, hogy Mido addigra már félálomban volt.

- Igen, ennyire vonzónak talállak…

Már ő is azt hitte, hogy a lány alszik, de ő váratlanul megmozdult és még szorosabban ölelte át a szellemet.

- Akkor megígérem, hogy melletted maradok… úgy mint most – de nem állhatta, apró csókot hintett a youkai nyakára.

- Csak mellettem? – kérdezett újra vissza Sesshoumaru, miközben a takarók alatt megsimított a nőies domborulatokat.

Valójában bele sem gondoltak abba, milyen ígéreteket adnak és vesznek, amolyan pajkos utójátéknak tekintették a lassan múló éjszaka emlékére.

- Amíg csak élek…

Mido a fejét a démon mellkasára hajtotta arcát a nyakához fúrta, hogy érezze a férfi, számára kellemes illatát és boldogan hunyta le szemeit alváshoz.

„Ez csodálatos. Ez az érzés…” – sóhajtott mélyet mielőtt átadta volna magának a távoli lebegő álomvilágnak.

Eközben máshelyen ugyan akkor…

Inuyasha Kagome csupasz vállát simogatta. A lány az oldalán feküdt a Goshinboku óvó lombkoronája alatt. A két fiatalt csak a fiú haorija takarta. Papnő már mélyen aludt szerelme óvó karjai között, de a hanyou még ébren volt. Nem tudott betelni a lány látványával, órákig tudta volna még figyelni.

„Szeretlek!” – csókolt bele a miko nyakába, majd hátulról szorosan átölelve mellé feküdt.

Mosolyogva az együtt töltött szerelmes órák gondolatától aludt el, igazi boldogságot érezve. Végre karjai között tarthatta a nőt, akit igazán, akit szívből szeret… már oly rég óta.

Folytatás következik…