Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

13. Gondolatok – Midayoi

Kagome kinyitotta a szemét a kunyhóban, majd felült. Már csak ő, és a gyerekek voltak a kunyhóban. Felkelt, de a zajra a többiek is ébredezni kezdtek. Rin álmosan megdörzsölte a szemét és nagyot ásított. Kagome rámosolygott:

-                Ki aludtad magad? – kérdezte.

-                Igen! De hol van Sesshoumaru nagyúr és Midayoi? – kérdezte ásítozva.

-                Ők már biztosan felkeltek. Csináljak valami ennivalót?

-                Igen! Éhen halok! – lépett be Inuyasha az ennivaló szóra.

-                Rendben!

Kagome főzni kezdett – persze csak instant kaját, főleg rament - és fél óra múlva már ínycsiklandó szagok terjengtek a kunyhó körül. A kis csapat tagjai az illatokra visszaszállingóztak ház közelébe. Utolsónak Mido érkezett.

-                Véletlenül nem tudjátok, hol van Sesshoumaru? – kérdezte aggódva.

-                Iie! – válaszolta csámcsogva Inuyasha.

-                Mért valami baj van? – kérdezte Sango lerakva az evőeszközt.

-                Csak nem találom amióta felkeltem…

-                Gondolom a páncélját ment el megjavítani. – válaszolta Jaken a sarokból – Meg a ruháját, a nagyurunk nem kockáztatja, meg hogy könnyű prédává váljon. Bizonyosan már a szép Yorue-sannál és az anyjánál van.

-                Aha – válaszolta tömören Mido és enni kezdett.

Miután mindenki végzett Kagome a táskájához lépett és elővette a törölközőjét. Majd a két lányra nézett:

-                Na megyünk fürdeni?

-                Persze! – válaszolta Sango. – Midayoi ugye te is jössz?

-                Hát éppen mehetek… – válaszolta nem túl lelkesen a lány.

-                Fürdeni mentek? – kíváncsiskodott a szerzetes.

-                Miroku állítsd le magad, mert nagyon megbánod! – fenyegette mag Sango a fiút.

A három lány fürdő eszközökkel felszerelkezve kilépett a házból, a szerzetes pedig azonnal az ablakra tapadt, majd a még mindig instant tésztát szürcsölő Inuyashára nézett:

- Szerinted hova mennek? Követni kéne őket, elvégre Midayoit még nem láttam ruha nélkül… - csillantak fel vágyakozva a Housi szemei.

Inu két csámcsogás között odaszólt az álmodozó szerzetesnek:

-                Szerintem nem is fogod, mert ha megtudja az lesz életed utolsó napja is egyben… te is láthattad, van valami közte meg Sesshoumaru között – hűtötte le az álmodozó fiú forró vágyait, de ahogy bele gondolt az elhangzottak értelmébe megakadt a torkán a tészta.

Fulladozni kezdett még a tál is kiesett a kezéből. Rin és Shippou értetlenül néztek rá, míg nem Kalde anyó hátba nem veregette a fuldokló hanyout. Végül Miroku nem bírva a kíváncsiságával, egy óvatlan pillanatban kiosont a kunyhóból…

Ez idő alatt a lányok elérték a hőforrást. Kibújtak ruháikból és elmerültek a kellemes gőzfelhőcskéket párologtató vízben. Élvezettel adták át magukat az onsen élvezetének, miközben lehunyt szemmel pihentek. Végül megunva a hallgatást csendes beszélgetés alakult ki köztük. Kagome és Sango ugyan olyan kíváncsi volt Midayoi történetére, mint ahogy a lány az övékre.

Elsőnek Sango története hangzott el. Mesélt a falujáról, a családjáról és az öccséről, akiket elrabolt tőle, a gyűlölt félszellem Naraku. Mido Kagome történetét hallgatva, már értette, a szálak mind-mind egy kézbe futnak össze. És ez a kéz a páviánbundás alaké, akinek nevét is oly gyűlölettel ejtették, hogy már az árulkodott gaztetteinek hosszú bűnlajstromáról. A fiatal miko röviden kitért Inuyasha és Kikyou történetére is, majd elmesélték Naraku többi ellenségének, egy Kouga nevű farkasdémon, a Kazaanával megátkozott szerzetes történetét, majd röviden ismertették a korcs cseppet sem fényes életpályáját. A romokban heverő faluk, és legyilkolt családok tömegeinek hallatán Mido szíve egyre jobban elszorult. Ennyi gonoszság, ennyi gaz tett! A lelke mélyén már ekkor megfogant az elhatározás, ha törik, ha szakad, keresztül viszi Midoriko akaratát, eltűnteti ezt a gonoszt a föld színéről a Shikon gyönggyel együtt!

Végül, a rövid összefoglaló után a taijiya és a miko faggatni kezdték Midot is. A lány röviden előadta, milyen különös módon került a Sengoku-ba, és itt hogyan ismerkedett meg a taiyoukaival. Elmesélte mennyire meglepte édesanyjának és nagyanyjának vallomása miután visszatért, majd kitért a Sesshoumaruval tartott oktatásra is.

Miután közel tisztában voltak egymás múltjával, Kagome csalfa mosollyal feltette a kérdést, ami az egész kis társaságot foglalkoztatta, amióta különös párosunk a színre lépett:

-                Te együtt vagy Sesshoumaruval?

-                Hát, amolyan társak vagyunk… Vagy hogyan érted? – pirult el Mido.

-                Társak? Közös cél és eszmék? – kérdezett vissza a szellemirtó – Nekem úgy tűnt bensőségesebb a kapcsolatotok… ami valljuk be, rettentően megdöbbentett!

-                Dehogy is! Semmi sincsen köztünk! – hebegte egyre csak pirulva Mido, noha a színtiszta igazat mondta.

-                Figyelj, mi nem akarunk a magánéletetekben vájkálni… csak láttuk, amit láttunk. De már jó ideje ismerjük Sesshoumarut, és volt szerencsénk megtapasztalni a természetét… amivel szöges ellentétben áll azzal, hogy maga mellé fogad egy félvért…

-                Igen, ez így igaz! – biccentett aprót Sango is – csak figyelmeztetni szeretnénk. Te még új vagy itt, keveset tudsz a démonokról. És nem szeretnénk, ha valami bajod lenne… sokat köszönhetünk neked a múlt éjjel kapcsán!

-                Szóval ti is úgy gondoljátok, hogy csupán színjáték ez… hogy tényleg csak egy eszköz vagyok a kezében, hogy megfosszam Narakut a Shikon no Tamától?

Nem kapott választ a kérdésére, helyette a két lány döbbenetét vehette csak észre:

-                Mido-chan… mi is vagy te tulajdonképpen? – kérdezte suttogva Kagome.

-                Gondoltam, hogy nem értitek… mivel nem említettem meg Midorikót.

-                Midoriko?

-                Igen. Az ő leszármazottja vagyok, és persze olyan szerencsés hogy a Akaihouseki-vel együtt megörököltem a küldetését is…

-                Akkor egy újabb harcos lépett színre Naraku és gonoszság ellen! – lelkesült fel a szellemirtó lány.

-                És te vagy a harmadik miko, aki látja az ékkőszilánkokat. Mert hogy akkor az vagy, ugye? – kérdezte Kagome, miközben lassan mindent megértett.

-                Hai.

Hosszú percekig nem szólalt meg egyikük sem. Mindannyian emésztették a friss információkat. Sango és Kagome a Mido kiléte felett érzett meglepetést, Mido pedig a korról szerzett tudást.

-                Végül is, akkor ezért voltál ennyire ismerős… nagyon hasonlítasz Midoriko-samára…

-                Nem tudom – vont vállat a lány miközben máshogy helyezkedett a kis sziklapárkányon – De Kagome… ha meg szabad kérdeznem…

-                Mond csak! – mosolyodott el bátorítón az ifjú papnő.

-                Te és Inuyasha… ő félszellem, de ti együtt vagytok. Akkor… - szerencséjére, vagy szerencsétlenségére nem tudta befejezni, ugyan is az ámulatból ocsúdó Sango közbe vágott:

-                Hogy érted, hogy együtt vannak?

-                Hát, csókolóztak amikor rájuk törtünk… - hebegte a yasha a taijiya ostromló kérdésére.

Most Kagomén volt a sor, hogy mélységesen elpiruljon. Nem hitte, hogy pont ezt a kényes témát fogják érinteni.

-                Ez nem egészen így volt… csak amikor emberré változik. Akkor olyan más… olyankor olyan kedves… - motyogta állig a vízbe süllyedve.

-                Ugyan, ne viselkedj így! Hiszen kicsit morcos, de aranyos srác, nem? Miért olyan nagy baj, ha összejöttök?

-                Mert ő még mindig Kikyou után fut… - mondta ki a miko helyett Sango – Igaz, ő legalább csak két lány között ingázik…

Nem kérdeztek rá, hiszen mindketten tudták a szép szellemirtónak Miroku szoknyapecérsége okozza az ilyen fajta sóhajtásokat. Ismét elcsendesedtek, hogy merengve áztassák magukat a kellemes meleg vízben. Midayoi gondolatai, újra és újra, minduntalan a Sesshoumaruról szerzett új információkkal foglalkozott, végül feltette a kérdést, ami annyira nyomasztotta:

-                Lányok… és ő… itt tényleg… tényleg olyan…

-                Kegyetlen. Igen, Mido-chan, a youkaik mind ilyenek. Jobb lesz, ha erre fel készülsz…

„De miért? Hiszen olyan rendes volt eddig… betartotta a szavát és elkezdett tanítani. És amikor a Nagyival gyakoroltunk… Segített, minden tiltakozás nélkül. Olyan… olyan emberi volt. Az ölében vitt a szobámba, amikor kiborultam… Miért lenne ő kegyetlen?”

-                Azt hiszem későn szóltunk… - állapította meg Kagome csendesen a lány csalódott, szomorú arcát látva

-                Ugyan… csak nem értem, mert velem eddig egészen rendesen viselkedett! – kapta ráncba vonásait Mido, mikor rájött, hogy árulójává váltak – Mit követhetett el, hogy ilyen véleménnyel vagytok róla?

-                Például nem egyszer akart végezni velünk is. Legfőképpen Inuyashával. Akármennyire is nehéz elhinned, őt akkor is a kegyetlen szó festi le a legjobban. Igaz minket egy ideje békén hagy. Amióta Rin-chan vele van… ezt sem értjük tisztán…

-                Visszahozta a halálból – fedte fel a titkot a lányok előtt, amit a kis Rin mesélt neki – Rin meghalt, és Sesshoumaru visszahozta a halálból.

-                Úgy néz ki egyre több érthetetlen dolog történik körülöttünk – vont vállat Sango – Minden esetre én a helyedben nem bíznék meg benne feltétlenül. Amióta az eszemet tudom a fajtájával foglalkozom, én igazán tudom milyenek is valójában…

A nap ferde, narancs sugarai besütöttek a fák törzsei között. Az idő késő délutánra járt, mivel a lányok átaludták a nap nagy részét. Mikor a ferdén betűző fényeket észrevették, mindannyian nekikezdtek az igazi mosdásnak. Hajukból, testükről lemosták a port, a csata izzadságát és bűzét. Jó volt végre rendesen megfürödni, hiszen az a kis mosakvás, amit lefekvés előtt megejtettek vajmi keveset ért.

- Lehet, hogy igazatok van Sesshoumaruval kapcsolatban – szólalt meg a yasha, miközben kilépett az onsenből – majd igyekszem figyelni, de addig nem ítélkezem amíg nincs rá indokom… Minden esetre valamire kíváncsi lennék! Ti honnan ismeritek Midorikót?

- Ahol a falum volt egykoron… Mellette van egy barlang. Ott van kővé dermedve, abban a pózban, mint amikor elvesztette a lelkét a nagy csata közben… - válaszolt készségesen Sango.

- Köszönöm! Egyszer okvetlenül elmegyek oda.

A másik két lány is csatlakozott hozzá, kiléptek a vízből és törölközőikért nyúlva szárítkozni kezdtek a nap kellemesen langyos sugaraiban.

- Mido, ha jól gondolom, akkor te is hanyou vagy, igaz? – tette fel a kérdést Kagome.

- Igen, azt hiszem valami olyan… az apám félszellem volt. Kissé nagyon korcs vagyok, azt hiszem… démon- miko- és ember vér is van bennem… - heherészett zavartan a kérdezett.

- Ne haragudj kérlek! Nem akartam tapintatlan lenni. Csak érdekelt, hogyan tudtál este alakot váltani.

- Sesshoumaru szerint ez egy képességem – a lány felvillantotta démoni formáját, miben most ugyanolyan mezítelen volt – de több mint valószínű csak annak köszönhetem, hogy a spirituális erőm – vagy mim – felerősíti a bennem lévő youkai vért.

- Elég hasznos dolog ez így! - ismerte el a két lány, miközben nem győztek ámulni azon, mennyire más a lány arca a mélybordó, csillogó szemekkel, a sötétvörös hajjal és a szemeit oly szépen kiemelő lilás szemhéjakkal.

A lány automatikusan szívta be mélyen az esti levegőt, s ösztönei azonnal riasztották. Összeráncolt szemöldökökkel próbálta azonosítani az illat anyagot.

- Sango! Kagome! Lehetséges, hogy a szerzetes itt lenne a közelben? – kérdezte tétovázva.

Ugyan választ nem kapott, de a lendület, amivel a szellemirtó lány berontott a bokrok közé valószínűleg igennek számított. Pár perc múlva, a testére csavart törölközőben vissza csörtetett a feldühödött amazon és szikrázó szemekkel öltözködni kezdett.

-                Ő volt? – kérdezte Kagome semmi jót nem ígérő hangsúllyal.

-                Az az utolsó szoknyapecér, nőcsábász perverz… - Sango kezei ökölbe szorultak.

-                Miroku… minket… itt… kukkolt? Végig, amíg fürödtünk? – Midónak igen lassan estek le a dolgok – Miközben fürödtünk és teljesen… TELJESEN RUHÁTLANOK VOLTUNK!?!

Az ifjú papnő sóhajtva bólintott, de látszott rajta, egy fokkal könnyebben napirendre tér az események felett.

-                Egyszer úgy is vissza fog jönni a házhoz… azt majd megemlegeti!

Ugyan a feszültség megmaradt, és csak gyűlt a lányok lelkében, ahogy a leselkedőre gondoltak, de csendesen felöltöztek és összeszedték cókmókjaikat. Ám mikor visszaindultak, Mido nem tartott velük. Kis magányra vágyott, így útját arra felé vette, ahol tegnap a turbékoló szerelmespárra találtak.

Így, az alkony játszadozó fénypászmáiban jobban meg tudta nézni a hatalmas, égbetörő óriásfát, a Goshinbokut, mikor végre elérte a tisztást. Hosszú percekig csodálta a szent fás szárút, gyönyörködött az őszi időben is még üde zöld levelekben, a barázdált barna törzsben, a hatalmas, a földből kibújó gyökerekben. Végül az óriás tövéhez sétált, és felmászva leült egy kitüremkedő gyökércsomóra.

Lehunyt szemmel hallgatta a tisztás csendjét. Ilyent oda haza sosem érzett, a végtelen békesség és harmónia édes érintését. Sóhajtva kényszeríttette testét démoni alakjába, s így a még teljesebbé váló élményben egészen elveszett. Ésszel alig felfogható volt, hogy érzékelni tudott mindent, ami élt és mozgott körülötte. Olyan hangokat is meghallott, amik máskor bizonyára nem jutottak volna el tudatáig, a levegő olyan, de olyan sok ízű volt, ahogy belélegezte. Andalító mámorba süllyedve figyelte a békés kis tisztás minden neszét, míg nem váratlanul bizsergés szaladt végig a testén, melyhez azonnal egy kellemes, megnyugtató illat társult. Ahogy újra és újra arcába csapta a könnyed esti fuvallat, az ismerős aromát, fejében váratlanul született meg a felismerés.

 „Ez ő!” – gondolta és azonnal felpattant – „Sesshoumaru… végre visszajött!”

Elindult a rét közepe felé, hogy a szellem is észlelje őt, s ne menjen vissza egyből a faluba. Nem kellett sokat várnia, hamarosan megpillantotta a fehér szellemgömböt. Az, mikor elsuhant volna a tisztás felett, váratlanul kanyarodott lefelé, és alig karnyújtásnyira sziporkázó fénnyel öltötte fel a férfi erős alakját. A lemenő nap utolsó, vörösbe csapó fényében ott állt előtte újra a démon, akiért titokban annyit aggódott ma. Ugyan emlékezett rá, hogy a gyógyítás sikeres volt, de nem tudta mi is történt ezután vele. Most ezt próbálta kutatva kiolvasni a csillogó, borostyán szempárból. Ám ezek a szemek most különös tekintettel fúródtak övéibe, érezte, hogy valami nincs rendben.

-                Aggódtam – törte meg a csendet Midayoi, mivel a youkai csak nem szólalt meg.

-                Felesleges volt – a válasz közömbösen csengett.

-                De én még is aggódattam! – futottak össze a nő kecses sötét szemöldökei - Tegnap rosszul néztél ki…

-                Az akkor volt.

-                Értem… - hajtotta le a fejét a yasha, belezavarodva az egész helyzetbe – És merre voltál?

Sesshoumaru elfordult, hogy bele nézzen a lemenő nap narancs tányérjába, majd odamordult a lánynak:

-                Neked nem mindegy?

-                Csak kérdeztem…

Némán álltak egymás mellett, miközben főhősnőnk gyomra egyre jobban összeszorult. A taiyoukai, mikor a fény óriása eltűnt a horizontot szegélyező hegyek mögött, szó nélkül elindult a Goshinboku felé. Midayoi lemaradva követte.

-                Látom új a páncélod – próbálta újra éleszteni a beszélgetést a démonlány.

-                Igen.

-                Nem is gondoltam hogy ilyen gyorsan újat szerzel.

-                Pedig szereztem.

-                És a ruhád is új, habár olyan, mint a régi.

-                Tudom.

A beszélgetés annyira erőltetett volt, hogy végül a lány feladta a reményt. Sóhajtva rogyott vissza a gyökérre, amin pár perccel korábban is üldögélt, majd nem bírta magában tartani elkeseredettségét:

- Elegem van ebből a napból! Halálra aggódtam magam érted… Az a perverz szerzetes meglesett fürdés közben… Anyámék bizonyára már nagyon idegesek, amiért nem mentünk haza… És most még, amikor visszajössz végre nagy kegyesen, olyan vagy mint egy fadarab! Elegem van! – a lány keze ökölbe szorult, majd elindult a falu felé.

- Nem tartozom elszámolással neked a dolgaimról! Ha annyira akartál volna egyedül is haza mehettél volna. Nem mondtam, hogy várj meg… - a férfi is felemelte a hangját.

- Ja, nem mondtad. De azt se mondtad, hogy elmész! Nem várom el, hogy megköszönd, amit érted tettem, de az lenne a minimum, hogy normálisan viselkedsz velem ezek után! És még én vagyok a hibás, hogy aggódtam… - Mido, meg sem várva a férfi válaszát csörtetve indult vissza a falu felé.

Nem szóltak egymáshoz a vissza úton, egészen az első házakig.

-                Ma már késő van. Holnap visszaviszlek az átjáróhoz.

-                Remek, én is így gondoltam!  - villantott egy torz, grimaszos mosolyt a szellemnek a lány, majd egyenesen Kalde háza felé fordult.

-                Midayoi… tőled sem fogom tűrni az ilye hangnemet! – állta el a lány útját Sesshoumaru.

-                Nem? És mit teszel, ha engem ez még sem érdekel? – húzta fel haragvón szemöldökeit.

A démon indulatosan válaszra nyitotta a száját. De aztán még sem mondott semmit. Egyszerűen nem ment. Rá kellett jönnie, nem hogy nem is haragszik a lányra, egyszerűen nem volt képes őt úgy kezelni, mint bárki mást Rinen kívül. Ennek hatására, fürkészve fúrta tekintetét, a villogó szépséges szempárba, ami visszanézett rá. Hosszú másodpercekig tartó néma csatájukat a házból kiszűrődő kiabálás vetett véget.

Hamarosan elrobogott mellettük a rémült szerzetes, ám kevés esélye volt. A Hiraikotsu halálos pontossággal terítette le, majd a földön kótyagosan fetrengő férfi nyakába zúdult az összes szidalom, amit Kagome és Sango a perc hevességében szókincsében lelt. Ám a kis jelenet gyorsan lezajlott, a lányok, miután még pár tettlegesebb mozdulattal móresre tanították a leselkedőt vissza vonultak a házba. Miroku pedig azt megkerülve eltűnt a falu irányába. Így újra kettesben maradtak.

Párosunk ismét egymás felé pillantott, ám most már valahogy hiányoztak az indulatok és a harag bosszús lángocskája tekintetükből. A férfi éppen megszólalt volna, amikor a kunyhó ajtajában Kagome és Inuyasha jelent meg, majd őket észre sem véve csendesen eltűntek az erdőben.    

Ezúttal újra, és az éjszakára végleg kettesben maradtak.

-                Azt hiszem beszélnünk kell… - törte meg a csendet a taiyoukai, majd sóhajtva elindult, a faluval ellentétes irányba.

-                Azt hiszem ebben egyet értünk… - válaszolta a lány, s miután a szellem bevárta egymás mellet léptek be ők is a lassan kelő Hold fényében ezüstös ragyogásba vont erdőbe.

Folytatás következik…