Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

12. Gondolatok - Sesshoumaru

Kicsiny, fehéren derengő fénygömb szelte könnyedén a vakítóan kék őszeleji eget. Az aranyló napsugárban szinte láthatatlanná vált, lustán himbálózott a szelek könnyű szárnyába kapaszkodva. Néha meg-megállt, mintha csak a lassan vörösbe öltöző színpompás fákat figyelné.

Sesshoumaru gondolataiba merülve keresett egy helyet. Egy helyet ahol nem sokszor, és nem szívesen tartózkodott, ugyanakkor most létkérdés volt, hogy felkeresse. Az aranylombú fák között hamarosan rálelt a hatalmas épületekből álló udvarházra, melyet halvány védőmező ölelt körül. Ez a pajzsocska, nem a kintről érkezetteket volt hivatott távol tartani, hanem a lent töménnyé erősödő, ittlétüket felfedő démoni aurákat takarta fel.

A fénygömb lustán alábukott, majd gond nélkül leereszkedett az udvarház terebélyes fákkal teleültetett udvarára. Ám ott léte csak egy pillanatig maradhatott titokban.

-                Á, Sesshoumaru! Mi szél hozott felénk? – kérdezte a ház tornácára kilépő, matróna alkatú szellemasszony.

-                Látod nem? – mordult rá a kérdezett cseppet sem kedvesen, miközben felvette emberi alakját.

-                Hát látom… - összegezte a yasha fintorogva, ahogy végig mérte a férfi testén cafatokban lógó, egykor ruhának nevezett rongyokat – Téged aztán jól el kaptak… de azért ez már erős túlzás. Tudod mennyi ideig szenvedünk mi, hogy megfelelő öltözetet tudjunk adni az ilyen… - végül nem mondta ki amit gondolt – magad fajtának…  

-                Nem vagyok jó kedvemben. Megfizetlek, te is tudod nagyon jól… és azt a szívességet, még ezer vég megvarrott ruhával és több száz vértezettel sem elégíted ki, te is tisztában vagy vele! – morogta a démon továbbra is közömbösen.

-                Előszeretettel emlékeztetsz rá, igaz? – jelent meg egy karcsúbb, vonzóbb női alak az egyik nyitva álló ajtóban.

-                Yorue – biccentett a nő felé a taiyoukai, de továbbra is az idősebb asszony haragvó pillantását állta.

-                Rendben, a ruhád add oda. Persze ami meg maradt belőle csak azt…

A férfi figyelmét nem kerülte el, hogy a továbbra is az ajtóban támaszkodó lány e mondatra vágyakozva végignyalja kis puha ajkait.

- Felejtsd el… - dünnyögte az inuyoukai, majd még mielőtt bármelyik nő megszólalhatott volna, embertelen csontropogások és tomboló elemi szél közepette alakot váltott.

Sesshoumaru átváltozott, de teljesen nyugodt maradt. Csak démonok voltak a közelében, ráadásul olyanok, akiket gyerek kora óta ismert. Sőt valahogy kimondottan furcsán érezte magát. Nem észlelte, még csak mélyen elnyomva sem, hogy vérengző énje prédát követelne. Égőpiros szemeit összehúzta és némán gondolkodott, miért érzi furcsán magát.

Régen, ha átváltozott egyből magával ragadta a kényszer, hogy gyilkoljon, mészároljon. Így ment ez egész kölyök korában, s amióta a maga útját járja, azóta is, noha egy kezén meg tudta számolni, mikor kényszerült alakváltásra. Jobbára ezt a testet használta. Ám unalmas, mélázó óráiban mindig ott motoszkált a kérdés, melyre apja mindannyiszor megtagadta a választ. Kitérően csak annyit felelt ezekre a faggatózásokra, hogy majd egyszer, ha a saját bőrén tapasztalja meg rájön.

És most elérkezett ez a pillanat. Se vörös köd, se gyilkos hajlam. Csak csendes melankólia.  „Vajon mi változott meg… éppen most?” – gondolta, és közben elfeküdt az udvaron. Összes, megmaradt ruhadarabja és kardjai előtte feküdtek a földön.

A két nő bizalmatlanul méregette a fehér óriást, amint kényelmesen, majd az egész udvart betöltve elterül a fák mellet.

- Sesshoumaru! Mi történt veled? Mióta vagy te ilyen szelíd kiskutyus? – húzta fel vörösesbarna szemöldökeit, a Yorue névre hallgató nő.

Halk, torokból feltörő morgás volt a válasz, mint egy biztosítékként, rosszul látja a helyzetet.

- Szelídség ide vagy oda, nem buggyantunk meg, hogy odasétáljunk a szád elé… - rakta felháborodottan csípőjére kezeit a matróna.

Sesshoumaru megunva az értetlenkedő, ostoba asszonyok semmit tevését, váratlanul beszédre nyitotta hatalmas pofáját. És sikerült. Értelmes szavakat mondott, ebben az alakjában, noha eddig erre sem volt képes. Meg kellett állapítania, ezen a napon sok váratlan, kellemes dolog éri.

-                Ha azt akarjátok, hogy széttépjelek benneteket, akkor húzzátok még az időt! – vicsorgott.

Yorue a fenyegetésre, színpadias sóhajjal lelépett a tornácról, és a férfi elé sétált, hogy felvegye annak maradék ruháit. Ám nem bírta megállni, vékony ujjaival bele túrt az inuyoukai dús fehér bundájába, ám az csak lehunyta lila szemhéjait, se nem szólalt meg.

- Amikor utoljára itt jártál akkor is ilyen mogorva voltál… néha lazíthatnál kicsit Sessh-chan…

A démon nem volt hajlandó több szót pazarolni az incselkedő fehérnépre, inkább hagyta, hogy tudata valami álom és ébrenlét közötti állapotba süllyedjen. Figyelte, ahogy a lány eltávolodik tőle, majd eltűnik a kolosszális épületben. Ám tudta az idősebbik onna, még mindig előtte áll pár méterre.

- Szóval téged is utolért a végzeted? – furakodott be elméjébe a kaján örömmel feltett kérdés.

- Miről beszélsz? – kérdezte unottan a szellem kutya, még csak fel sem tekintve.

- Megszelídülsz, képes vagy végre beszélni… Nő van a dologban ugye?

A youkai bal szemét felnyitotta, majd unottan vissza is hunyta.

- Ugyan már! Felesleges titkolózni… hiszen még kis pólyás csecsemő voltál mikor elkészítettem neked az első rangodhoz méltó ruhát. Beavathatnál a fiatalok életébe… - a szellemasszony szemmel láthatóan nagyon élvezte a témát.

- Nincs mit mesélnem – fújt nagyot a szellemkutya.

- De feldúlt vagy. Csak nem kikosarazott? – vigyorgott az asszony.

- Mi közöd hozzá! – mordult rá Sesshoumaru, most már tényleg ingerülten.

- Szóval a Nagy Kutyaszellem kosarat kapott? – a nő nevetni kezdett – Ki volt az a bátor yasha, aki így megbolondított?

- Ki mondta hogy démon? – kérdezett vissza ingerülten a taiyoukai.

A beszélgetés folyamán először akadt fent a szó, a szabómester torkán.

- Te Sesshoumaru, ha nekem azt mondod, hogy szerelmes vagy egy halandó nőbe, én, én… Úgy sem hiszem el! – tört ki féktelen kacagásban döbbenet múltán.

- Nem vagyok – felelte közömbösen a kérdezett.

- Akkor azt mond meg hogyan vagy képes ebben az alakban így viselkedni. Apád fia vagy, nem tagadhatod! – szólt az asszony felkelt és elindult.

A hófehér szellemkutya felkapta a fejét:

- Azt mondod apám azért volt képes ezt az alakját irányítani, mert belészeretett egy halandó nőbe? – kérdezte.

- Hát nem nyilvánvaló… - de sosem árulta el mi olyan nyílván való is valójában – Minden esetre ne pánikolj. Egy kor után lehet, hogy magától is megjön az esze a magadfajtának. És el ne felejtsem, a fizetség pedig az lenne, hogy menny és vadássz egy kicsit. Kezdenek kimerülni a húskészleteink – állt fel az asszony és magára hagyta a gondolataiba süllyedő férfit.

A kutyaszellem nyújtózott és ásított egyet, majd újra elterült a földön. Hatalmas álkapcsát első lábán nyugtatta, melyek közül az egyik csonka volt. Levágott baljára nézett majd nyalogatni kezdte, mint egy megszokásból a szőrmentes csonkot. Végül úgy határozott a vadászat ráér, most első a pihenés.

Folytatás következik…