Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

10. Tűzkeresztség

Mindenki feszülten várt, az idegek pattanásig feszültek. Kagome, Inuyasha, és a gyerekek valamint Jaken és Kalde a házban maradtak, igaz a feszültség ugyan úgy ott vibrált a kunyhó levegőjében, mint odakint, ahol Sango a nekoyoukaival és Mirokuval védték kívülről a házat, nehogy az érkező Kagura megpillantsa Inuyashát emberi alakjában. Sesshoumaru egy közeli fa árnyékosabb oldalának támaszkodva figyelte, ahogy a szélboszorkány leugrik a tolláról, majd gyanakodva felméri a néma, kihalt falu utcáit és a halandók felé fordul:

-                Mi történt? A Nagy Inuyasha már meg sem tisztel a jelenlétével? – kérdezte, miközben játszadozva legyezője mögé vérpiros ajkait.

-                Ő most nem ér rá veled foglalkozni… de ne aggódj. Itt vagyunk helyette mi! – szólalt meg az eddig az ajtóban ácsorgó Midayoi – Én a helyedben észrevenném, hogy túlerőben vagyunk és lelépnék…

-                Hát te meg, ki vagy, kislány? – kérdezte Kagura gúnyosan, noha meglepődött az ismeretlen ellenfél jelenlététől.

Rosszat sejtett. Valahogy nem tetszett neki a lány magabiztossága, és az erő sem, ami halványan körülölelte alakját. Embernek tűnt, de volt benne valami, ami zavarta a yashát.

-                Végül is mindegy… Egy halottal több vagy kevesebb… – azzal meglebbentette a legyezőjét, hogy útjukra bocsássa a gyilkos erejű szélpengéit.

Még mielőtt a támadás elhagyhatta volna ártatlannak tűnő fegyverét, a fehér piros legyezőt, csuklójának kecses ívét megtörte a rátekeredő energiaostor égető, zöldessárga bilincse. A nő támadása célt tévesztett, Sesshoumaru továbbra is a homályban maradva, eltüntette támadását.

-                Eddig nem voltál valami nagy szám… – összegezte magának a látottakat Mido, immáron egy kicsit messzebb a háztól.

Kagura nem törődött a gúnyos, félhangos megjegyzéssel, bizalmatlanul tekintgetett a fák felé, ahonnan jött a nem várt támadás, de közben a lányt is fél szemmel próbálta szemmel tartani.

-                Hát akkor szórakozzatok velük egy kicsit… - megunva a macska egér játékot, amiben nagyon úgy nézett ki ő lesz az egér, a szellemasszony inkább Naraku hű csatlósaira bízta a söprögetést.

Karjának egyetlen kecses intésére feltűnt mögötte, a több száz szellemet számláló horda.

-                Szórakozhatunk… – válaszolta ismét a fiatal miko, újabb lépésekkel távolabba kunyhótól – Csak nehogy sírás legyen a vége…

-                Ugyan kislány, mire vagy te képes! Egy nagyszájú lányka mit árthatna nekem… Inkább súgd, meg hogy ki vigyáz rátok a fák mögül? – incselkedett a szélboszorkány Midóval miközben, még pár másodpercre feltartotta az agyarait csattogtató, karmaikat próbálgató gyülevész sereget.

-                Aki kíváncsi hamar megöregszik, nem hallottad még? – a kérdezett újabb lépésekkel távolodott a háztól.

Ösztönösen el akarta vinni onnan a szélboszorkányt. Nem akarta hogy a falu, vagy a most emberi alakba zárt Inuyasha belekeveredjenek a harcokba.

-                Szeretem tudni az áldozataim nevét – villantott egy fölényes mosolyt kis piros ajkaival a démonnő.

Kaján öröme hamarosan jéghideg félelemmé fagyott, ahogy füleit elérte a számára oly jól ismert, kellemes ugyanakkor rideg hang.

-                Áldozataid… nevetséges vagy!

-                Micsoda… Te, itt? De hát Naraku azt mondta Inuyasha… - dadogta a szélboszorkány, szemmel láthatóan sokkban az idősebb inuyoukai feltűnésétől

Nem magyarázkodhatott tovább, Sesshoumaru energia ostora felé süvítetett a levegőben, de Kagura gyorsabb volt, kihúzott egy hófehér pehelytollat a hajából és a levegőbe röppent:

-                Szellemek támadás! – adta ki az utasítást.

-                Gyerünk szerzetes! – kiáltotta a szellemirtó lány továbbra is az ajtó mellett strázsálva és elhajította hatalmas csont bumerángját – Hiraikotsu! – a fegyver nyomán a szellem horda tizedelődni kezdett.

A szerzetes előrébb lépett, letekerte jobb kezéről az imafűzért:

- Mindenki lépjen hátrébb! – azzal megnyitotta a szélcsatornát, a tenyerén tátongó örvénylő fekete lyukból – Kazaana!

A támadás hihetetlenül hatásos volt, de már jól ismert. Így ellenfeleik hamarosan védelmet találtak a felrebbenő saimyoshok árnyékában.

- Miroku! Ne csináld, itt vannak a pokoldarazsak! – kiabálta rémülten Sango két csapás közben.

A fiú elzárta a szélcsatornát és szent pergameneket, tisztító tekercseket vett elő. A két ember minden erejüket beleadva harcolt a kunyhóra törő démonok ellen. Kagura eddig a tömegben rejtőzve figyelte az eseményeket, de most úgy érezte, ideje ismét színre lépnie.

„Kíváncsi vagyok, mit rejtegetnek annyira abban a házban!” – gondolta, azzal megsuhintotta legyezőjét.

 – Sárkánykígyó tánca! – kiáltotta a harc örömétől megrészegült boldogsággal.

Miroku és Sango rémülten ugrott végül félre a csapás elől, amit ugyan megpróbáltak blokkolni, de esélyük sem volt az őrülten vágtató széltölcsérek ellen. Az örvények egyenesen a ház felé közeledtek, nyomukban a földön kiégett barázdák mutatták útjukat. Már majdnem el is érték a házikót, amikor is Midayoi, halandó létét meghazudtoló gyorsasággal állta el a támadás gyilkos útját. Apró terpeszt vett fel, miközben mutató és középső ujját kinyújtva – a többit tenyeréhez húzva - ajkaihoz érintette. Nem volt vele tisztában miért is teszi azt amit, egyszerűen tudatának segítségével próbálta kiterjeszteni a védelmét, hogy erős, az örvényeknek ellenálló pajzsot tudjon létrehozni. Érezte a kellemes meleg bizsergést a mellkasán, ahol az ékkő a nyakában függött, s csak egy szívdobbanásnyival az előtt, hogy a tomboló erő elérte volna, felderengett a vörös védőpajzs. A támadások minden erejükkel estek neki, de a védelem gond nélkül elnyelte őket.

Sesshoumaru elismerően biccentett a lány felé, aztán egy kis szórakozást remélve elrúgta magát a földtől, kiengedte mérges karmait és egy-egy csapásával jó pár démont küldött a pokolra. Gyilkolás vágyának örömében úszva azért még oda szólt a pajzsot kitartóan generáló tanoncának:

-                Itt az ideje az edzésnek!

Mido biccentett és az Aka no Housekire bízta a pajzs felügyeletét, a vörösen izzó rubinkőre, miközben ő felvette démoni alakját.

Tűz vörös fény csapott be oda, ahol a lány állt, s mire elült, jóformán mindenki számára ismeretlen alak állt a helyén. Vörös fényű, sötét hajába bele kapott az éjjeli levegő hűs szele, meggyszín ajkai kellemes mosolyra húzódtak, az átváltozás keltette döbbenet szemlélése közben.

Ruházatát különös, fehér, arany szövéses felső és fekete csizmáiba tűrt vörös hakama adta. Ám mindegyik különös és gyönyörű darab volt. A magasra hagyott gallérjához csillogó, rubinköves gombok futottak, laza ujjai könyéknél elvesztek a sötét alkarvértek alatt. Vállát és mellkasát alakjára simuló, idomaihoz finoman igazodó éjfekete, arany veretes vértek fedték be. A páncélzat combjaiig rugalmassá váló szoknyaként folytatódott, ott pedig három aranyozott szélű ágra vált szét, biztosítva a könnyű mozgást viselője számára. Ám derék részénél a függőleges, sárgafényű minták között vörösen ágyazódott be az ékkő, tenyérnyi vörösen izzó kristálya, a vértezet szívét adva.

A mellvért felső részén patinás minták csillogtak, mesteri munkával az acélba ágyazva, melynek folytatásai ölelték körbe, mint egy kiemelve a Akaihousekit. A rubin belsejében tompa vörös fények lobogtak, kísérteties világosságot vonva a yasha alakja köré. A nő fejére feketeacél tiara került, dús fürjeit hivatva hátra fogni. Az ékkőtől induló, hófehér obijába, csupán egy rövid kodachi volt fűzve. Igazi fegyvereit, a díszes tokba rejtett iker kardokat a hátára erősített tegez mellett hordta, melyek szinte egyé voltak olvadva a páncélzattal.

Hirtelen lett csend, ahogy minden szem a démonlányra szegeződött. Mido a kíváncsi tekintetek kereszttüzében zavartan hunyta le halványlila szemhéjait.

-                Mi folyik odakinn? – kérdezte idegesen Inuyasha miközben fel alá járkált a szobában. – Ki akarok menni, harcolni! – dühöngött.

-                Várjál, megnézem! – felelte Kagome és az ajtóhoz lépett.

Elhúzta a bambuszfüggönyt és kinézett, majd ámulva közvetítette az eseményeket.

 - Egy vörös pajzs fogja körbe a házat! Az a lány pedig… talán átváltozott. Úgy néz ki, mint egy taiyoukai. Valamit beszél a bátyáddal… aztán támadnak… Inuyasha ezt látnod kell! – ámuldozott Kagome.

A hanyou az ajtóhoz rohant és óvatosan kinézett a függöny mellett.

Mido karmai, ahogy energiáit ujjainak hegyében gyűjtötte össze, árnyszínűen felderengtek, majd ahogy meglendítette a kezeit és kicsapódtak belőle a sárgán égő nyílhegynyi támadások Azok az onik, kiket a fény elért, fájdalmasan felordítottal, és vöröslő lángok közepette porrá váltak.

Kagura, miközben első ámulatából ocsúdva körbe futtatta szemeit a sötétben is jól látszó alakokon, váratlanul felfedezte az ajtóban leskelődő alakot. „Ez biztos az a szemtelen kis fruska, az a Kagome lesz!” – gondolta és legyezőjét meglengette mire a démonok mindannyian arra fordultak, és támadásba lendültek. Midayoi a kezdők szerencsétlenségének hála, erre meglepetten leengedte a védelmet. Ezzel pontosan az ellenfélnek kedvezve. De már késő volt kijavítania baklövését.

-                Jaj ne! – kiáltotta a valódi Kagome és Inuyashát félrelökte az ajtóból.

Mido már messze volt ahhoz, hogy újra létrehozza a védelmet a ház körül. A fiatal miko félrecsapta a függönyt, hátranyúlt a tegezébe, villámgyorsan egy vesszőt illesztett a húrra, majd célzott és lőtt. Meg sem nézte célba talál-e, de már a következő nyílat az íjára feszítve indította útnak. A nyílvesszőket rózsaszín fénycsóva ölelte körül, attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyták az ideget. Több szellemmel végeztek, mire egyet telibe találtak, de akiket csak súrolt a tisztítóvessző egyből szörnyet haltak.

 A két férfi és nő, eközben kitartóan ritkították a szellemeket. Az emberek is, igaz egyre jobban fáradtak, de a két youkai energiáit szemmel láthatóan nem csappanttotta meg a közelharc. Egy-egy támadásuk sok-sok szellemet tett végleg ártalmatlanná, ám a yasha mozdulatai végül lassulni kezdtek. Támadási kimerítették és nagyrészt csak fizikai erejét használta, elvégre nem tudta mire jók kardjai és a tegezben az íj és a nyilak. Odáig még nem jutott a tanulásban.

Mido egyre jobban fáradva, a harc megszakításán törte a fejét, amikor is Sesshoumaru a zűrzavarban mellélépett.

-                Menny hátra és emeld fel a védőpajzsot. Mindenki legyen mögötte. A falu is, ha nem akarod, hogy elpusztuljon… – kiáltotta a csatazajban, mire Midayoi bólintott és örömmel, hogy elszabadult a frontról, rohanni kezdett hátra felé.

-                Minna-san! Mennyetek… be… a… házba! Most! – ordította torka szakadtából.

Miroku és Sango értetlenül bámultak rá, de azért visszahátráltak a kunyhóhoz. A démonlány az ajtó felé futott, s ott megvetve lábait visszafordult. Két pillantással felmérte a közelben álló házak veszélyeztetettségét, és megpróbált magában egy olyan védelmet felidézni, ami megfelelhet erre az alkalomra. Hiszen nem csak saját magát, vagy ezt a kunyhót, a mögötte és a tőle nem messze lévőket is védeni kellett.

 „Vajon mit akar Sesshoumaru! Nehogy a nagy hősködés közben valami baja legyen…” – gondolta miközben lehunyta csillogó bordó szemeit, s derengve, lassan erősítve felhúzta az akadályt.

Sesshoumaru hátranézett a válla felett, ellenőrizvén, hogy tanítványa végzett-e már, majd előrántotta gonosz jyakiban úszó katanáját, a Toukijint. Kagura, mikor meglátta, mire készül a kutyaszellem, már nyargalt is a szelek szárnyán, minél messzebb a támadás várhatóan félelmetesen nagy epicentrumától. Ám menekülése közben, megjelent mellette a madártollon egy fehér páviánbőrbe bújt alak.

-                Kagura… Mért menekülsz?

-                De Naraku! Sesshoumaru nem ellenfél számomra… ha szabadjára engedi az erejét mind itt halunk! – rémült meg a szélboszorkány.

-                Repülj feljebb! – utasította a nőt az érkező – Figyelj, amint elereszti a Toukijin erejét, ő egy kis időre védtelen lesz. Csak egy pillanatra, de ha te jól időzítesz, Sesshoumaru ma éjszaka az én prédám lesz…

-                Hogyan gondolod ezt Naraku? – kérdezte még mindig rettenten Kagura.

„Nem lenne jó, ha ez a terv beválik… ha meghal, akkor ki győzi le ezt az átkozott korcsot? Semmi kedvem sincsen életem végéig ezt az ocsmány férget szolgálni. De nála a szívem…” – gondolta a nő.

-                Egyszerű, Kagura! Ezzel erősítsd fel a szélpengéid. Remélem, nem kell benned csalódnom! – egy fiolát nyomott a nő kezébe, azzal leugrott a tollról, de Kagura tudta minden lélegzetvételét figyeli.

A taiyoukai egyenesen megállt a vicsorgó démonok előtt, akik mintha tudnák mi következik, tisztes távolságra maradtak tőle. A lila aurában úszó kard éle gonosz vörös fénnyel csillant meg, ahogy a férfi hanyag mozdulattal maga mellé emelte. A kardból világoskék fénycsóvák csaptak ki, s mikor emelkedésének holtpontján túljutva visszaindult, derengő, elektromosságtól izzó villámló gömböt hozott létre a férfi körül.

A házban mindenki az ajtóra és az ablakokra tapadt, a kis Rin rémülten felkiáltott, amikor meglátta urát a temérdek ellenféllel szemben, akiket egyedül szándékozott kivégezni. Inuyasha életében először szurkolt a bátyjának. Nem értette, mért izgul Sesshoumaruért, tudta hogy a démonnak még erőfeszítést sem jelent hogy megölje ezt a csőcseléket. Ebben a pillanatban Miroku megszólalt mellette:

-                Sango! Kagome! Ti nem érzitek? – kérdezte.

-                Ez Sesshoumaru gyilkos jyakija? Vagy mire gondolsz szerzetes? – kérdezte a szellemirtó.

-                Nem. Valami készül. Ez az ártó szándék nem belőle sugárzik… Itt valami csapda van! – suttogta a szerzetes.

Midayoi mindent hallott az ajtó előtt koncentrálva.

 „Sesshoumaru! Csapda? Ne!” – nehezen tudott egyszerre két irányba figyelni, de ez az információ elég volt ahhoz, hogy megbontsa eltökélt védelmét és bekiáltott a házba:

-                Kagome! Gyere ki! – a lány megjelent az ajtóban, de nem értette Midayoi mit akar tőle. – Ugye te is miko vagy? – kérdezte hadarva a lányt.

-                Igen, de…

-                Nekem segítenem kell neki! Gyere ide mellém! - a lány értetlenül lépett egyet előre – Jó. Akkor most vedd a szilánkokat a kezedbe, amik nálad vannak!

Kagome megdöbbenve habozott egy pillanatig, majd bólintott és cselekedett. Nem értette, mit akar Mido elérni, sőt azt sem, honnan tud a lány a szilánkokról, de érezte, hogy az időpont, most nem alkalmas az ellenkezésre.

-                Akkor mostantól te tartod fenn az akadályt! Add a kezed! – Kagoménak még annyi ideje sem volt hogy megrémüljön.

Mido megfogta a kezét lehunyta a szemét és folytatta.

- Ne gondolj semmi másra csak arra, hogy meg kell védened Inuyashát és a barátaid! Koncentrálj!

Ahogy mindkettőjük ujjai a szilánkok köré fonódtak, vakító rózsaszín fény szökött ki kezeik közül, a védőburkon remegés futott végig és a vörösből lassan fehérré halványodott. Mido sietve ellépett a koncentráló Kagométől.

-                Arigatou! – suttogta a lánynak, ám még mi előtt kilépett volna az akadály alól, meghallotta Sesshoumaru mély hangját:

-                Syouryuuha! – kiáltotta a démon, így a yasha már csak nézni tudta az eseményeket.

A férfi testét eddig körül ölelő kék fény nőni kezdett, majd óriási tekergő sárkánykígyó formáját vette fel. A lény kék teste körül öles sárgásfehér villámok cikáztak, míg nem hatalmas pofáját kitátva eget-földet rengető robajjal támadásba lendült. Mindent elnyelt a ragyogó kék homály.

Midayoi úgy érezte, minden lelassul körülötte. Lassítva látott mindent. A tomboló elemi sárkányt, a porráhamvadó ellenfeleket, a kísértetfényű villámokat.  Ám egy isteni sugallattól vezérelve az égre tekintett és megpillantotta a szélboszorkányt, amint éppen felemeli a legyezőjét.

Tudta, hogy Kagura készül valamire, s ahogy felfogta, ki is lehet a célpont, úgy érezte, valami elkapja a szívét, s jeges börtönbe taszítja. Ez több volt, mint aggódás vagy félelem, a legrosszabb balsejtelem volt, mitől halálosan megrémült. Látta hogy a démonnő Sesshoumarut figyeli, és hogy az egyik kezében megvillan egy üvegcse, minek tartalmát a legyezőre löttyinti.

„Iie… Sesshoumaru… Tennem kell valamit!” – Mido annyira megrémült, hogy még gondolkodni sem tudott, de hírtelen szinte maguktól megmozdultak a kezei, s mire észbe kapott, már a kifeszített íjat tartotta, mely majdnem olyan magas volt mint ő maga.

„Mint Kagome! Ő is miko. Akkor én is képes vagyok rá!”- majd a szélboszorkányra nézett, aki abban a percben indította útjára a csapást. Mido célzott, és elengedte a húrt. Az acél hegy felizzott, és kék csodálatos fénycsóva ragyogott fel az egész vessző körül, majd még a húron tisztítónyíllá változott. Egyenesen Kagura csapása felé száguldott, és telibe találta a piros fényben játszó szélpengéket. A nyíl felragyogott és derengő porrá esve semmivé lett, ám a pengék, ha ugyan megtisztulva is, de tovább szálltak és telibe találták a démont.

Mido gondolkodás nélkül egy újabb vesszőt illesztett az idegre és a kavargó porfelhő felé célzott. Mindenki döbbenten figyelte, de ösztönei nem hazudtak. Valami, a gomolygó por leple alatt közeledett a démon felé. A lány, gondolkodás nélkül ellőtte a nyilat és az, telibe találta a fehér páviánbundás alakot. Hatalmas mindenkit elvakító fény árasztotta el az egész falut. Kagura tágra nyílt pupillákkal figyelte a jelenséget, aztán az égető tisztaságból kicsapódott egy lila fénycsóva, a szélboszorkányhoz repült, elkapta azt és eltűnt az éjszakában.

Folytatás következik…