Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

9. Előjáték az első igazi harchoz

A Nap alsó, örökös tűzben égő pereme, finoman kezdett alásüllyedni a narancs fénybe vont látóhatáron, amikor is Mido, kábán az álomtalan alvás után, kinyitotta a szemeit. Valahogy zsibbadtan, ugyan akkor kellemesen érezte magát. Se testében, se lelkében nem érzett fájdalmat, amit felettébb kellemesnek talált. Félig lehunyt szempillái alól figyelte arany ragyogásba borult szobájának éles kontúrjait. A néma relaxálás édes hullámaiból azonban ütemes dobogás tompa nesze mozdította ki. A hang egyenletes, távoli ugyan akkor végtelenül ismerős volt, s ahogy jobban körbekémlelt, különös oda nem illő dolgokat fedezett fel. Példának okáért a kart, ami óvatosan átöleli, aztán a fehér hakamás lábakat, melyeket övéi ölelnek át, valamint a puha anyag a feje alatt. Lassan tudatosulni kezdett Mido fejében, hogy valójában Sesshoumaru ölében fekszik, még jelen pillanatban is.

Ijedten felült, főleg mivel első rémült pillanatában nem is tudta mit kezdjen a helyezettel. Ennyire, s így még nem került közel férfihez, ahogy fejét felemelte, ajkai szinte súrolták a szellem nemesvonású arcát, lábai alatt ott pihentek a youkai lábai, s noha testüket a ruhák és a páncélzat erősen elhatárolta, még is túlontúl bensőséges volt ez a közelség. Főleg egy olyan személy iránt, akit csak pár napja ismert.

Mikor ültében hátrafordult meggyőződhetett róla, hogy a kutyaszellem szenvtelenül figyeli őt. Legalább is semmi jelét nem mutatta, hogy zavarná, vagy feszélyezné a lány ilyesfajta közelsége.  Mido ahogy a démon csillogó borostyán szemeibe nézett, már tudta; ő így aludt hosszú órákat a férfi karjaiban. Rettentően elvörösödött és zavart elnézést kérésnek hangzó motyogások közepette próbált felkászálódni.

- Remélem kipihented magad – törte meg a beálló zavaró csendet Sesshoumaru kellemes, mély hangja.

- Aha – válaszolta tömören Midayoi, miközben meredten fixírozott egy pontot a szobája átellenes sarkában.

- Nagyon ki borulhattál. Annyira kapaszkodtál belém, hogy nem tudtalak lefektetetni, aludni – tisztázta a helyzetet továbbra is teljes nyugalomban az inuyoukai, hátha a paradicsom piros lány, ettől kicsit megnyugszik.

Érezte rajta a tanácstalan zavart, ami ugyan őt is feszélyezte egy rövid pillanatig, de most már csak egy szája szegletébe csalható kis mosoly volt csupán. Hát ez a nyugtatás nem sikerült igazán jól, a lány még jobban elvörösödött. Sesshoumaru értetlenül felhúzta az egyik szemöldökét, végül úgy döntött inkább hanyagolja ezt a témát.

- Úgy gondoltam ma visszajössz velem a Sengoku-ba. Éjszaka is kéne edzenünk, hogy az érzékeid finomodjanak.

- Jó, akkor összepakolok és szólok anyuéknak – válaszolt a lány háttal a démonnak, miközben lángoló arcát két kezével hűsítette.

- Felesleges, én már mondtam nekik.

- Nani? Mikor, ha itt voltál végig velem? – a lány beszédközben ismét elpirult.

- Ők jöttek be – vonta meg a démon a vállát és felállt, hogy készüljön az indulásra.

- Tessék? Ők, itt bent, mi közbe én… én… - Midayoi olyan ideges lett hogy a szavakat sem találta.

Sesshoumaru már nem válaszolt neki, amúgy sem értette, hogy min akadt ki ennyire a nő. Mido pedig ingerülten, de csomagolni kezdett. Illetve kezdett volna, ha rá nem jött volna, hogy felesleges bármit is vinnie. „Holnap reggel visszajövünk, akkor meg minek!” – gondolta.

-                Felőlem mehetünk – szólt hidegen a várakozó férfihez.

Sesshoumaru szó nélkül elindult az ajtó felé. Mido követte, de nem bírta ki és belépett a nappaliba és elköszönt édesanyjától. Nem akarta, hogy azt higgyék fülét farkát behúzva sunnyogott el. És amúgy is! Ő semmi, de semmi rosszat nem tett az égvilágon.

-                Szia anya! Holnap reggel jövök! – puszit nyomott kis húga arcára és elindult.

Nem akarta megvárni, hogy anyja megszólaljon. Némán kisétáltak az udvarra, a lemenő Nap utolsó fénysugaraiba megfürdetve arcát. A raktár teraszán Mido öreganyja a ritkuló fényben, még sietve olvasott. Ahogy meglátta az elhaladó két alakot felállt és utánuk indult.

-                Midayoi! Várj egy percet!

-                Igen, Nagyi? – kérdezte a lány és az asszonyra nézett, aki egy adag furcsa ruhát szorongatott.

-                Kérlek, ezt vedd fel. Így nem fogsz feltűnni senkinek sem! Ha kerülöd a feltűnést, talán a bajt is kerülöd…

-                Arigatou gozaimasu Baa-chan!

-                Akkor vigyázzatok magatokra, és – nézett a szellemre az asszony – hozd vissza épségben…

Sesshoumaru csak biccentett a nevetséges, kérésbe burkolt, halvány fenyegetésre és újra elindultak. A szentélybe érve Mido megállt.

-                Menny csak át, én átöltözök, és mindjárt megyek utánad.

A démon szó nélkül eltűnt az átjáróban. Mido levettette a melegítő nadrágját, a pulcsit és a pólót. Kibontotta a ruhaköteget és egy sötétkék nadrágot talált benne, egy hófehér inggel, amihez, egy bordó, bebújós térdig érő tunikaszerűség is volt. Csendben felöltözött. A csomagban, volt egy sötétkék, arany sújtásos obi is, amit lazán a dereka köré tekert. Ekkor mintha lépteket hallott volna hátra fordult és meglátta nagyanyját, amint éppen elhúzza az ajtót.

- Ezt majdnem elfelejttettem! – és egy pár fekete magas szárú bőr cipőt adott a lánynak. – Ezeket pedig akkor visszaviszem – felemelte a lány levetett ruháit és némán kilépett a szentéjből.

Mido felhúzta a cipőket is, hosszú fűző és patent is volt rajtuk, úgyhogy elég sokat szórakozott vele. Éppen belépett az átjáróba, amikor félúton neki ütközött valaminek. Ijedten behunyta a szemét, de amint kinyitotta Sesshoumaru rosszalló arcát látta maga előtt.

-                Már azt hittem sosem jössz – mondta az, és megfordult.

-                Csak… - kezdte volna a lány de, nem fejezhette be, mert a szellem faképnél hagyta.

Ő is a férfi után indult és kiértek az alkonyati fényekben játszó tisztásra. Mélyet lélegzett a tiszta levegőből:

- Merre? – kérdezte bátortalanul az előbbi ridegség miatt.

- Délnek – válaszolt Sesshoumaru. – De sietnünk kell. Lement a Nap, a korcs öcsém pedig emberré változott. Nincsen aki, megvédje Rint.

- Értem. Kár. Azt hittem most sétálni fogunk, hogy megjegyezzem az utat… meg szeretném a tájat is megfigyelni, hogy egyedül is haza tudja majd jönni –sóhajtott nagyot kiábrándultan a lány.

- Ha bírod a tempót, részemről a földön is mehetünk. Mondjuk repülni úgy sem tudsz, legalább nem kell, hogy vigyelek… – vonta meg a vállát a szellem.

- Jó – felelt a lány és engedelmesen alakot váltott.

Sesshoumaru hátra sem nézett csak eliramodott és elindult délnek. Mido apróbb lemaradással követte. Futni kezdett, de minden olyan furcsa volt, sokkal gyorsabban hald, mint gondolta és nem is futott inkább suhant a levegőben csak néha-néha lökte el a földtől magát. Ám így is jól le volt maradva a démontól. Így haladt negyed órán át és Mido fáradni kezdett. Egyre jobban is lemaradt. Mikor már éppen szólni akart, Sesshoumaru váratlanul bevárta. Mido is lassított és lihegve megállt a démon mellett. Csak a férfi dühös morgására pillantott fel.

-                Nem hiszem el! Naraku te fattyú! Most megvagy! – villantak meg a fent említett szemei.

-                Miről beszélsz? – kérdezte de, ekkor az ő orrát is megcsapta valami undort keltő szag – Fúj, ez szörnyű.

-                De veled mit kezdjek? – nézett a lányra a youkai, mint aki csak most jött rá, hogy Mido is vele van.

-                Hogy, hogy mit? Keressük meg az Narakut vagy kit, jól hupáld el, aztán siessünk Rinékhez.

-                Nem érted. Ő más. Már többször harcoltam vele, de eddig mindig sikerült meglépnie. És közben sikeresen növelte az ellenségeinek listáját. Inuyasha, és a farkas démon Kouga is őt üldözik.

-                És te persze nem akarod, hogy övék legyen a dicsőség – vonta le a tanulságot, a taiyoukai gyűlölettől összeszűkülő szemeiből Mido.

-                Én fogom megölni ez nem kérdéses. Csak amíg nála van az a hatalmas darab a Shikon gyöngyből addig bármikor képes újraformálni a testét. 

-                Szóval ő miatta kell nekem minél előbb felkészülnöm? – vágta ki a kérdést a lány nyíltan.

-                Igen. – az inuyoukai is nyíltan beszélt – Jelenleg csak te vagy képes rá, hogy megsemmisítsd az Ékkőt. Az a te dolgod, hogy hogyan viszed ezt végbe. De így én le tudom győzni Narakut. Ezért van rád szükségem. – fordult el a démon a nőtől, mivel a vallomás végére keservesen megbánta, hogy elmondta ezt.

Félt Midayoi reakciójától. Nem akarta hogy a lány ilyen hamar megtudja, mire akarja őt felhasználni, és tartott tőle, hogy Mido megsértődik, és nem segít neki. De tudta, ezt tekintené kisebb csapásnak, azzal szemben… azzal amire nem akart gondolni.

-                Értem – felelte halkan a lány. – Akkor kövessük a szagát egy darabig. Aztán szóljunk az öcsédéknek és menjünk utána.

-                Inuyashával nem közösködöm – húzta fel az orrát a démon.

Mido szó nélkül követni próbálta a kellemetlen szagot, ám pár lépés után Sesshoumaru megköszörült a torkát.

-                Nem arra. Arról jött.

-                Upsz – hajtotta le a fejét Mido.

„És én azt honnan tudtam volna?” – gondolta enyhén bosszúsan felsülése miatt.

-                Amerre megy arra élénkebb, melegebb a szag. Ahonnan jön, onnan sokkal távolabbinak tűnik.

Mido koncentrált és máris érzett valami nagyon halvány különbséget.

-                Végül is mindegy. Én kutyadámon vagyok sokkal jobb a szaglásom – nyugtázta a férfi, és elindult a láthatatlan nyomokat követve.

Némán haladtak, míg nem a youkai megállt. Idegesen szívta be a levegőt.

-                Mido, sietnünk kell. Ez egyenesen a falu felé tart!

Ennyi volt a figyelmeztetés része, még mielőtt a lány értelmezhette volna szavainak lényegét, elkapta a lány derekát, és szorosan tartva Midot elképesztő sebességgel iramodott a falu felé. A lány egy pillanatra el is szédült a szédítő sebességtől, majd előzékenyen visszaváltott halandó alakjába, gondolta ne legyen rajta a páncélzat is, csak nehezíti a démont, majd ha kell, újra felveszi azt az alakját.

A szellem ismét váratlanul torpant meg. A szag eltűnt. Teljesen befejeződött.

-                Kisama! – sziszegte Sesshoumaru - Elrepült. Most már biztos, hogy Kagura volt.

-                Az meg ki? – kérdezte volna a lány, de nem volt rá ideje.

Sesshoumaru lerakta a földre, de csak arra a pillanatra, amíg jobb fogást keresett rajta, hogy véletlenül se ejtse le, s egy szívdobbanásnyi idő, és már változott is az alakjuk. A szellemgömb kisuhant a fák közül és irdatlan sebességgel száguldott a falu felé. Midayoi rémülten bújt a démonhoz. Ha ő leesik, biztosan szörnyet hal. Hihetetlenül rövid idő múltán a démon leereszkedett és lerakta a földre a lányt.

-                Megelőztük. Sehol nem érzem. Amúgy – tette meg az elkésett magyarázatot -  Kagura Naraku inkarnációja, akit az Ékkő segítségével hozott létre saját magából.

-                Értem. – felelte Mido és csendben elindultak a falu felé.

„Inuyasha még mindig nem jött vissza. Pedig már rég lement a nap.” – gondolta Kagome Kalde anyó kunyhójában és felvette íjjá és nyilakkal teli tegezét, majd a kijárat felé indult.

-                Kagome, hova mész? – kérdezte a szerzetes.

-                Megkeresem Inuyashát, nem kéne ilyenkor egyedül kint kóborolnia – válaszolta a fiatal miko, azzal kilépett az ajtón.

Az első csillagok már gyönyörűen sziporkázta az égbolton. Kagome elindult a friss esti levegőben. Elsétált a házak mellet be az erdőbe. A Csontok kútja felé tartott, hogy megnézze a fiú ott van-e, vagy esetleg az 1000 éves fán pihen-e. Nem mozdult körülötte semmi, gond nélkül eljutott a tisztásra és a fa felé pillantott. Majd alá sétált.

-                Inuyasha. Ha ott vagy akkor gyere le! – beszélt a sötétségnek, női megérzésétől vezérelve szinte bizonyosan, hogy a hanyou a dús lomb mögött rejtőzik.

Mivel válasz nem érkezett, kénytelen volt hatásosabb eszközöket bevetni.

-                Hallod, ha nem jössz le, én tovább megyek a sötétbe és kitudja ki támad rám! – ekkor halk zajt lehetett hallani a lombkorona felöl.

-                Kagome, mit akarsz? Mért nem vagy a többiekkel? – kérdezte Inuyasha hangja.

-                Eljöttem megkeresni téged. Ilyenkor nem kéne egyedül lenned.

-                Mindig egyedül szoktam lenni ilyenkor.

-                De ez veszélyes. Gyere le, kérlek! – kérlelte a lány.

Mély sóhaj volt a válasz, végül a félszellem lány mellé ugrott az egyik alsó ágról. Hosszú fekete haja suhanva szállt utána. Sötét szemei csillogtak a csillagok fényében. Mindketten leültek a fa kiálló gyökereire. Egy más mellé, de még is távol. Kagome törte meg a csendet:

-                Olyan csodálatosak ma éjjel a csillagok! – sóhajtott.

-                Igen. Ma különösen fényesek – válaszolt Inuyasha szintén szentimentalikus átszellemültségben.

Aztán a lány felé fordult nagy levegőt vett és megszólalt:

-                Kagome. El kell mondanom neked valamit.

-                Igen?

-                Tudod én, néha találkozok Kikyouval. És rólad is beszélgettünk… - Kagome megremegett.

 „Már megint Kikyou.” – gondolta.

- Ő azt mondta… szerinte neked én…

Nem tudta folytatni, nem találta a szavakat.

-                Fontos vagy – fejezte be halkan a lány helyette.

-                Igen, és én, én nem igazán tudom… hogyan lenne lehetséges, hogy egyikkőtöket sem bántom meg… – sóhajtott nagyot a fiú.

-                Tudtam, hogy találkozgatsz Kikyouval – törte meg a beálló csendet Kagome – De nem tehetek ellene semmit. Tudom, hogy köztetek olyan kötelék van, amit nem tudok elszakítani, de nem is akarok. Még is melletted akartam maradni. Tudom, hogy még mindig szereted Kikyout – a miko hangja a végére elvékonyodott és elhalkult.

Csend állt be a beszélgetésükbe. Inuyasha mag elé bámult, Kagome pedig a csillagokat nézte. Aztán a fiú egy hirtelen mozdulattal elkapta a lány kezét, és maga felé fordította:

-                Kagome. Azt akarom elmondani. Én már nem hiszem, hogy ugyan úgy szeretném Kikyout…

Kagome szeme fátyolosan csillogott a fényben. Inuyasha hatalmas kísértést érzett, hogy közelebb kerüljön a lányhoz. Vonzották a puha, bársonyos ajkak, a lány kellemes meleg bőre. Mindig ezt érezte, amikor újhold éjszakáján emberré válva közel került a fiatal papnőhöz. Óvatosan magához akarta húzni és megölelni, de Kagome felpattant és elfordult tőle.

-                Inuyasha, ne mondj ilyeneket. Mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy amíg élsz szeretni fogod Kikyout – a lány hangja remegett.

A fiú felállt és a lány mögé lépett, mire annak kihagyott a lélegzete. Ott álltak egymáshoz oly közel, de a hanyou nem merte megtenni, amit annyira szeretett volna. Helyette csak a lány csuklóját fogta meg, habár olyan közel volt hozzá, hogy könnyű szerrel ölelésébe rejthette volna a miko törékeny alakját.

-                Nem akarom, hogy miattam rosszul érezd magad… - a Inuyasha csak ennyit mondott.

-                Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok. Mindig, mindenben csak az utadban vagyok. Tudom, hogy nélkülem sokkal könnyebb lenne az életed… - Kagome kimondta, azt, amitől a kezdetek kezdetétől tartott.

Inuyasha ujjai fájdalmasan szorosan fonódtak a vékony csukló köré, majd egyetlen határozott, de fájdalom mentes mozdulattal maga felé fordította a papnőt. Egy pillanatra megrettent a lány szemében csillogó könnyektől, de aztán ellenkezést nem tűrő mozdulattal, szokásos hevességével magához ölelte a mikót. Kagome nem mozdult a szenvedélyes ölelés rabságában, nem is viszonyozta azt. El volt foglalva a lelkében dúló harccal, hogy ne sírja el magát nyíltan a fiú előtt.

A hanyou, pár ilyen mozdulatlan pillanat múltán, lehajolt és megkereste a lány tekintetét. Aztán még mielőtt Kagome meglepődhetett volna, gyengéden rabul ejtette a régóta kívánt bársonyos ajkakat.  Inkább csak futó érintés volt a lány száján, de ezt az aprócska csókot először akadozva, de újabb és újabb követte, míg nem a lány is viszonozta ezt a kicsiny kellemes gesztust.

- Nem akartam hogy ezt hidd. Ha miattam van, akkor igazad van… valóban egy javíthatatlan bunkó vagyok… - Inuyasha nem akarta tovább ott látni a kis fényes cseppeket a meleg barna szemek sarkában.

Kagome végül csak elmosolyodott, mire ajkait újra forró, szenvedélyes ajkak követelték maguknak. De ez már valódi, szenvedélyes, mélyről felkívánkozó csók volt. A fiatalok forró ölelésben fonódtak össze a Goshinboku vigyázó ágai alatt, míg nem, egy ismeretlen alak megköszörülte a torkát, veszélyesen közel hozzájuk a homályban.

A pár rémülten szétrebbent és a félszellem azonnal védelmezően a lány elé állt.

- Nem tudtunk volna csendben tovább menni? Most mért kellet megzavarnod őket? Olyan szépek voltak! – hallatszott egy halk női hang, ahogy valakit éppen kedvesnek nem mondható hangsúllyal szid.

- Midayoi, fejezd be! Beszélnem kell az öcsémmel! – azzal Sesshoumaru kilépett az árnyékból, nyomában az idegen nővel. - Remélem nem zavartunk meg semmi fontosat – fordult a dermedten álló páros felé.

- Sesshoumaru! – hallatszott újra az előbbi hang, a démon mögül, majd Mido a szellem mellé lépett. – Tapintatlan vagy! Térj inkább a lényegre, és hagyjuk őket!

- Mit akarsz? – nyögte kínosan Inuyasha.

- Kagura errefelé tart. Nem tudom, mit akar, de te most nem vagy képes megvédeni itt senkit, muszáj volt nekem visszajönnöm.

- Kit akarsz te itt megvédeni? – kérdezte lelkinyugalmának lassú visszanyerése közben gúnyosan Inuyasha.

- Elsősorban Rint. De ha szépen kérsz talán a te kis vakarék életed is megóvom – válaszolt hasonlóan kedves hangsúllyal a démon.

Inuyasha a sértések hallatán elfeledkezve magáról, bátyjának akart ugrani, de Sesshoumaru egy könnyed mozdulattal elrúgta magát a földtől. Így a fiatalabbik testvér csak a földet kapta el, de azt alaposan.

- Fejezzétek ezt be! Olyan gyerekesek vagytok – szólalt meg ismét a hanyou és a miko számára idegen nő – Ti testvérek vagytok? – kérdezte kétkedve.

- Igen, csak most Inuyasha éppen ember. Amúgy ő hanyou. – válaszolta Kagome készségesen.

- Értem. Amúgy természetben nagyon egyformák! – mosolyodott el Mido. – De most induljunk vissza a faluba, amúgy is beszélnem kell az anyóval.

A fiuk szó nélkül követték a két lányt. Amint beléptek a kunyhó ajtaján Rin felpattant és rohanva Sesshoumaruhoz indult. Aztán meglátta a mosolygó Midót is, és a lány nyakába vetette magát. Midayoi felemelte és nevetve magához ölelte a kislányt.

- Na mi van, anyucit is sikerült szerezned a halandó kislányhoz? – kérdezte nagyon halkan és gúnyosan Inu.

Sesshoumaruban erre egyértelműen fel ment a pumpa. Egészen jogosan.

- Inuyasha! Te leszel ma az első, akit megölök, édes mindegy hogy most még gyengébb vagy mint általában… – érkezett az életveszélyes fenyegetés, de valaki megelőzte a tettek mezején.

Mido gyorsabb volt és akkorát vágott az ámuló Inuyasha fejére, hogy az megtántorodott és leült, majd bambán pislogott a feléje tornyosuló nőre.

- Nem vagyok anyuci, és Sesshoumaruval szigorúan csak társak vagyunk! – fektette le a tényeket kiabálva a lány – És ha nem állítod le magad…

- Hah! Mit tudna csinálni egy halandó nő ellenem. Még ebben az alakomban is erősebb vagyok! – vetette vissza a fiú a tasli okozta kábulatából ocsúdva.

Midayoi válaszolni akart de ekkor Sesshoumaru hideg hangon megtörte a vitát:

-                Itt vannak! – és kilépett a házból.

Folytatás következik…