Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

8. Fájdalmas erő

Mido jó ízűen megreggelizett, pirított kenyeret evett pácolt hallal és a hűtőben talált salátát. Jó étvágya volt a reggeli kis mozgástól, így elégedett mosollyal gurította le az újabb csésze teát is az étkezés végén. Sesshoumaru nem evett, csak a falnak támaszkodva figyelte a lányt. A reggeli befejeztével, és miután Mido az edényeket elöblítve bekészítette a mosogatógépbe mindketten elindultak a raktár felé, ahol a Nagyi már várta őket. A férfi a megemelt körfolyosó előtt megállt és a lányra nézett:

-                Én addig visszamegyek. Majd jövök érted délután – és már indult is volna, amikor az idős asszony megszólította.

-                Sesshoumaru. Kérlek, ne menj el. Az unokámnak szüksége lesz rád. Alany nélkül nem gyakorolhat semmit sem rendesen!

A démon felhúzta a szemöldökeit, de az asszony szilaj, határozott tekintete láttán beadta a derekát. No meg persze a kíváncsiság is hajtotta, hiszen nem minden nap kérnek meg egy youkait, hogy asszisztáljon egy fiatal miko kiképzéséhez. Végül követte a két nőt a raktárba, ahol a kissé dohos szagú levegőben, a viseltes tatamikon mindannyian helyet foglaltak.

- Nos, először is had mondjam el, ez nem lesz egy teljes körű papnőnevelés. Az évekbe is bele telne… - fektette le a Baa-chan – Így, a legelső talán az lenne, Midayoi, hogy fel kell tudnod ismerni a szellemek auráját. Ez fontos, mivel meg kell érezned még az előtt őket, hogy ők éreznek meg téged. Ez az életben maradáshoz a legszükségesebb abban a világban…

Az inuyoukai gyanakodva ráncolta össze a homlokát. „Honnan tudja ez az öregasszony, mi kell a világomban az életben maradáshoz?” A nagyi, mintha csak olvasott volna  férfi gondolataiban, örömtelen mosollyal felé pillantott.

- Ha arra lennél kíváncsi Sesshoumaru, honnan tudom ezeket… nos a válaszom az, hogy nem mesék vannak összegyűjtve ebben az épületben. A családunkból, már generációk óta jártak át nagy erejű mikók a te idődbe. Ők készítették ezeket a feljegyzéseket, hogy a kiválasztottat segítsék az útján… - asszony kisebb csend után folytatta, ott ahol az előbb abba hagyta -  Ehhez a jyaki felismeréshez kérnénk Sesshoumaru segítségét. Mido, csukd le a szemed, és ürítsd ki az elméd!

A lány bólintott, és becsukta a szemét. Az asszony youkaihoz fordult és halkabbra fogottan folytatta, hogy ne zavarja a felszínes meditálásba süllyedő unokáját:

- Ha esetleg megtennéd, hogy áramoltatod magad körül a youkid… és ha nem nagy kérés egy csepp gyilkossági szándékot is hints bele, hogy igazi jyakit tapasztalhasson a lány…– nézett továbbra is rezzenéstelen tekintettel a férfi szemeibe.

- Azzal lehetnek problémák – jelentette ki a démon. – Ha valóban gyilkos aurát vársz tőlem, az valószínűleg azzal járna, hogy átváltozom. És gondolom, annak nem örülnél.

- Értem, szóval erre nincsen mód. Pedig ez nagyon fontos lenne, hogy ezt a speciális jelenséget tanulja meg felismerni először – csüggedt el az asszony, majd felkelt és egy tekercset szedett elő, melyet nem rég kezdhetett el olvasni. – Pedig itt is azt írják, hogy a legelső és legfontosabb ez lenne. Gyakorlat nélkül nem lesz rá képes éles helyzetben, ami azt jelenti, hogy a legelső feldühödött oni karmai közé futhat.

Mido eközben félig kinyitotta a szemét, mert hiába is próbálkozott nem érzett semmi szokatlant, és persze a halk beszédben se koncentrálni, se kiüríteni elméjét nem volt képes. Csak szempillái alatt kukucskált. Sesshoumaru eközben megszánva az asszony elkeseredését, saját maga rukkolt elő egy megoldással:

-                Lenne egy mód talán. De az kockázatos és nem hinném hogy azt akarnád hogy romba döntsem a világod. Mert olyankor nem vagyok teljesen… - próbálta finoman megfogalmazni egy halandónak, milyen is az, ha a démonvér elönti a tudatát, és felgerjeszti a benne lappangó gyilkolási ösztönt -… önmagam. Ezért nem is akarok semmit sem megígérni…

-                Mondjad, mi lenne az? – de közben az idős nő fejében egymást kergették a gondolatok, miközben ujjai lázasan görgették kijjebb a tekercs papírját.

 „Ne kísértsem a sorsot? Örülnöm kéne, hogy minden zökkenőmentes eddig, de ez az egy dolog az, amihez muszáj az ő segítsége… Mindenki aki járt odaát és visszatért azt írta, hogy a jyaki felismerése a legfőbb támasz a túlélésben. Hiszen egy tapasztalatlan papnő mit kezdene akár egy fele olyan erős youkaival, mint Sesshoumaru…”

A szellem válasza rántotta vissza gondolatait a terem falai közé.

-                A Tenseiga – tette kezét az övén függő hüvelyes kardra a férfi. - Képes megállítani az átalakulást, de szándékosan még soha nem használtam erre.

-                Mennyi az esély, hogy a kard nem állít meg téged? – kérdezte a nő miközben Mido nagyon fülelt és óvatosan lesett ki szempillái alól.

-                Szerintem… - Sesshoumaru elgondolkodott mielőtt megtette volna a tippjét – Ha mérlegelem, hogy ennek a kardnak a hatalma túlnyúlik az időn, így valószínűleg tudja, hogy nem a Sengoku-jidaiban vagyok… talán érezne is némi késztetést arra, hogy megállítson. Mivel mostanában elég sokat önérzeteskedik… - letekintett a katana díszes selyem markolatára és Rinre gondolt – Minden esetre, ha tudatosan arra használom, akkor talán tisztító ereje lenne a nagyobb, mint az az energia amit belefektetek a kis bemutatótokba. De persze megtörténhet, hogy nem, és tévedek. Nem tudom most milyen az erőnlétem. Már nagyon régóta nem volt rá szükségem hogy átváltozzak – húzta meg a vállát a férfi a hosszúra nyúlt eszmefuttatás után.

A Nagyi verejtékező homlokkal fontolta meg az ajánlatot.

-                Hát jó. Próbáljuk meg. De ha nem sikerülne, mit tudnánk mi csinálni, hogy megállítsunk?

-                Ti? – kérdezett vissza a kutyaszellem leplezhetetlen kaján vigyorral, amit aztán gyorsan ismét a közönyösség maszkja alá rejtett – Talán ha… Ha egy tisztítóvessző, vagy egy szent pergamen közvetlen érintkezik átalakulás közben a jyakimmal a folyamat leáll. De nem örülnék, ha átjuggatántok mindenféle nyilacskákkal! – de már nem tette hozzá, hogyha a köztes, védtelen állapotában telibe találja például egy ilyen nyílvessző, abba nagy eséllyel bele is hallhat.

Az öregasszony ismét elgondolkodott, így a démonnak jutott ideje megbánni, hogy ilyen messzire készül menni a tanulásos segítségnyújtásban. „Mért kockáztatok ilyenekért… érte?” – pillantott a diszkréten fél szemmel kukucskáló lányra. – „Nem vagyok eszemnél, halandóknak segítek… Tényleg meg ér ennyit, hogy Naraku végre átkerüljön a mezsgyére?” – gondolta, de azért felállt és kihúzta a Tenseigát a hüvelyéből.

-                Mido készen állsz? – kérdezte nagyanyja, mire lány csak bólintott miközben sietve visszahunyta szemeit.

-                Tudom, hogy meg sem próbáltál összpontosítani eddig. De most kérlek, jól figyelj, mert ilyent többet itt nem fogunk csinálni… nyisd ki minden érzéked, minden ösztönöddel próbáld megérezni, és egy életre megjegyezni, ezt…

Sesshoumaru mélyet sóhajtott, majd a fényben megcsillanó acél pengére pillantott és gondolatait összeszedve koncentrálni kezdett. A folyamat lassan indult be, mert semmiféle belső késztetést nem érzett, hogy felvegye valós alakját, ráadásul tartott tőle, hogy ne adj Isten fékezhetetlen hatalma erre a világra szabadul. Végül aranyszín szemei egy villanással vörösre váltottak, majd egy pislogás után zöld írisze is kiteljesedett. Pillanatokon belül érezte, ahogy gerincén hullámzanak az idegek és lassan arca is elkezdett eltorzulni. Nem igazán kereste eddig a határt a között, hogy mikor vált át fékezhetetlen gyilkossá emberszerű lénye, így ujjai görcsös feszültséggel fonódtak a Tenseiga markolatára. Az, a töménytelen jyakivá nehezülő youki hatására fehér fényben felizzott, és a két erő vészesen sercegő szikrázás közepette egymásnak feszült. A raktárszobában erős szél támad,hosszú, ezüstszínű haját, ruhája ujját és prémjét a magasba emelte. Ám Sesshoumaru tudta nem sokáig képes ebben az átmeneti állapotban maradni.

Mido úgy érezte, mintha sokkoló nagyságú áram futott volna végig a testén. Egy pillanatra még a légzése is lebénult, ahogy a mérhetetlen hatalmat sejtető erő szinte összepréselte testét. Ekkor már tudta, ha ez az érzés váratlanul éri, olyan szinten leblokkolna a félelemtől, hogy esélye sem lenne, még csak a menekülésre sem. Lehunyt szemhéjain át is látta a fehéres-rózsaszínen örvénylő youkit, ami az ólmos másodpercek súlya alatt lassan váltott át határozottan vérpiros aurává. És látta a vele szembe feszülő hófehér, tiszta fényt is. Meglepettségében kinyitotta a szemét, de a látomás nem múlt el, csak egyesült a férfi, változásban lévő képével. A démon körül áramlattok az energiák, amit ő több színűnek látott. Ha egy átlagos ember nézi, leginkább a lila árnyalatait veszi észre, de a lány és nagyanyja tisztán látták a vörös aurafényt, mely köré sötét és világosabb örvények fonódtak. A szellem arca egyre jobban eltorzult, érezte, vagy abba hagyja az alakulást, vagy kiteljesedik. Az előbbit választotta.

A két nő döbbenten nézte, ahogy a taiyoukai fél térdre ereszkedik kardjára támaszkodva, visszafojtott zihálással. Soha, egyikük sem látott még ilyet, egy teljes démon átváltozásának kezdeti stádiuma. „Ez szörnyű volt. A Tenseiga tisztító ereje mellett ebben a feles állapotban maradni. Soha többé!” – gondolta a férfi, majd felegyenesedett és eltette a kardját.

 - Midayoi, remélem, jól meglegyezted ezt az érzést, mert ehhez hasonlót fogsz érezni mindannyiszor, ha egy youkai gyilkos szándékkal közeledik feléd. Ami pedig azt jelenti, vagy harcolsz, vagy menekülsz… – szólalt meg rekedten a démon, majd leült.

A lány csak rémülten bólintott, még mindig a dermesztő élmény hatása alól.

- Amúgy akár ebben a formámban képesnek kell lenned érzékelni engem, ha valódi miko vagy. Habár nem tudom, milyen szintűek az e fajta képességeid.

- Semmilyenek – szögezte le a lány.

- Ahhoz hogy egy visszafojtott jyakit érzékelni tudj, még rengeteget kell fejlődnöd – kezdte a nagyanyja, miközben ölébe ejtette az eddig olvasott tekercset – Most elmondom, hogyan leszel képes a spirituális erőd uralni. De ehhez végig kell menned egy szertartáson, amit csak, ha minden igaz – ismét bele pillantott a papírba - ma tudunk megtenni, hiszen ma van újhold éjszakája. Meg kell tisztítani a lelked, ki kell ürítened az elméd, és el kell jutnod egy olyan állapotban, amikor ki tudod zárni a külvilágot az elmédből. Én is így kezdtem.

- Nagyi! Nem lehetne most rögtön megpróbálni? – kérdezte a lány – Úgy érzem… hogy nincs idő. Nem tudom mi ez. De amióta haza jöttem. Mintha valaki a fejemben elbújva noszogatna, hogy térjek vissza oda…

- A sietség pontatlanságot szül. És te ezt nem engedheted meg magadnak!

- De Baa-chan! Amikor megöltem azt a démont, a Sengoku-ban, akkor is segített Midoriko! Lehet, hogy az ő erejével most is menne! Meg te magad mondtad, bennem van az összes tudás, csak fel kell eleveníteni.

- Midoriko-sama segített, amikor először harcoltál?

- Igen. Most már biztos vagyok benne, hogy ő volt!

- Biztos vagy benne lányom? – kérdezte az asszony – És abban is, hogy újra megtenné?

Mido bólintott. Még csak most kezdte el a tanulást, de azt kívánt bár csak lenne már készen. Már rá akart lépni a sorsa útjára. Nem tudta mi várja, de tenni akart már valamit, mert valami megfoghatatlan, leírhatatlan dolog hajszolta. Végül nagyanyja megértve a rájuk szálló karma akaratát, bele ment a gyorstanfolyamba.

Mido a szokásos módon elhelyezkedette lótuszülésbe. Hüvelyk és mutató ujját kinyújtva egymásra helyezte a többit összekulcsolta, kezét ölében nyugtatta. Egyenesen ült, lehunyta a szemét és magában próbálta valahogy megszólítani a legendás papnőt. Legnagyobb meglepetésére úgy érezte, valahonnan mélyről érzi a miko jó szándékát. „Onegai shimasu Midoriko-sama, tasukete! Ha minden igaz az ősöm vagy, és be kell fejeznem, amit te elkezdtél… Midoriko-sama, kérlek, adj valami tudást vagy hatalmat, ami a segítségemre lehet! Kérlek, segíts nekem!” – fohászkodott hangtalanul a lány.

A levegő lassan sűrűsödni kezdett a szobában, amire mind a férfi mind az öregasszony felfigyeltek, majd váratlanul vakító, fehér fény kezdett körvonalazódni a végtelenbe süllyedő lány körül. A démon és a nagymama egyaránt megrémült. Sesshoumaru a lányhoz akart lépni, de felderengett körülötte a védő pajzsa, megakadályozva a további cselekvésbe. A fényesség elvakította őket, de eközben Mido fejében áramlottak az információk. Látomásai voltak, hihetetlen dolgokról. Midoriko erejét látta maga előtt. Érezte, ahogy a papnő ereje átjárja a testét, végig fut minden idegszálán, bebújik a csigolyái közé, leszalad az ujjaihoz. Aztán egy hirtelen villanással megszűnt az egész.

A lány megingott ültében, elvesztette az egyensúlyát és előre dőlt. Izmai nem reagáltak agyának utasítására, mindene tompa és zsibbadt volt, így képtelen volt megállítani a lassú dőlést. Mikor már úgy érezte, semmi nem akadályozhatja meg abban hogy fejjel előre a padlóra boruljon, a tatami helyette valami puha fehérbe fúródott az arca. Kellet pár pillanat amíg összeszedte magát, és felpillantva észrevegye a guggoló szellemet amint óvatosan, próbálja felültetni. Ekkor kezdődött el a fájdalmas tudatosulás folyamata elméjében.

Mido szemei váratlanul elhomályosultak, majd csillogva könnycseppek jelentek meg bennük. Egy lélegzet vétel, és ajkai már görbültek is lefelé, ahogy felfogta mind azt amit az elmúlt pár percben átélt. Megállíthatatlanul indultak útjukra elfehéredett, bársonyos bőrén a gyémántfényű cseppecskék. Olyan elemi erővel tört rá a sírás, mint még soha. Ahogy az első sós gyöngy elérte ajkainak vonalát, ő hangatanul felzokogott. Nem is értve mit cselekszik szorosan a démonhoz bújt, hogy az ne engedje el őt. Arcát a finomillatú, puha haoriba fúrta, miközben ujjai görcsösen kapaszkodtak meg a férfi vállaiba. Sesshoumaru teljesen megrökönyödött, annyira hogy még csak meg sem próbálta lefejteni magáról a lány ölelő karjait.

Mido csak zokogott és zokogott, képtelen volt abbahagyni a sírást. Teste fájdalmasan rázkódott, könnyei eláztatták az arcát és némelyik álláról lecsurogva koppanva ért földet. Ez így ment hosszú, néma percekig, amit csak a lány zokogása tört meg. Senki sem mozdult meg, várva hátha kiderül mi is történt. Mikor már képes volt beszélni a lány rekedt suttogással megszólalt:

-                Láttam őt… Ott volt velem! Megfogta a kezem, rám mosolygott… és elárasztott az ereje. De a legszörnyűbb… a legszörnyűbb az volt… láttam az emlékeit, a tudását, éreztem amit ő érez. Végig néztem az egész életét és annyira egyé váltam vele… együtt kellett meghalnunk. Éreznem kellett azt a fájdalmat, ahogy kiszakad a szíve, hogy megalkossa a Shikon no Tamát. Miért kellett nekem ezt így…? – és szavai elfúltak az újra testére törő zokogásban.

-                Már vége van – szólalt meg halkan a démon, amikor a lány ismét hozzá bújt.

Valami furcsa, megfoghatatlan érzés kerítette őt is hatalmába. Hasonló, mint amit akkor érzett, amikor megtudta, hogy apja, a Nagy Kutyaszellem halott. Soha nem volt képes elfelejteni azt a pillanatot. Nem igazán ismerte ezt az érzést, talán csak a fájdalomhoz tudta hasonlítani. Olyan volt, mintha egy felejthetetlen pillanatig a szíve fájna. Persze akkor ezt az érzést elmosta a mardosó düh. Ám most különös képen képes volt rá, hogy osztozzon a lány fájdalmában. Fogalma sem volt miért tesz így, hiszen soha, senki bánata nem érdekelt, nem is igazán értette ezeket a fogalmakat.

Sesshoumaru ezek után egy szó nélkül felemelte a lányt és kilépett vele a raktár szobából. Lépteit a ház felé fordította, egy szó nélkül bevitte a szobájába. Nem állt meg akkor sem amikor a nagymama utána szólt, és akkor sem amikor a lány édesanyja kérdezte meg, hogy mi történt. Tudta, semmi értelme sem lenne, ha most még jobban felzaklatnák a lányt. Azt nem értette honnan sejti ezt, de mint mindig követte az ösztöneit, melyek eddig mindig megsúgták neki, merre van a helyes út. Maga után lábbal belökte az ajtót, majd Midot megpróbálta lefektetni az ágyra.

De lány nem volt hajlandó elengedni őt. Úgy érezte, ha ezt a kézzel fogható dolgot elengedi maga mellől, akkor elveszik a végtelen semmiben. Szemeit összeszorítva kapaszkodott a férfi ingjébe, egyre csak sírva.

Sesshoumaru megadva magát a gyengéd erőszaknak, és egy újabb érthetetlen sugallatnak, leült az ágyra ölében a még mindig zokogó lánnyal. Hátra dőlt a falnak, és engedte hogy a lány oldalra gömbölyödve a páncélzat tüskéi elől még szorosabban hozzá simuljon. Lehunyt szemekkel némán várta, hogy a sokkhatás alább hagyjon, de bár mennyire is próbálta nem észrevenni, egyre jobban érezte a nőből áradó különös, édes illatot.

 Így ültek ott még nagyon sokáig, aztán a lány lassan csendesedni kezdett, könnyei apránként elapadtak. Egyre ritkábban hüppögött, és a levegőből is eltűnt a könnyek sós szaga. A youkai lepillantott az ölében nyugvó aprócska alakra, ám még mindig nem engedte el a lányt. Ő sem tudta volna megmondani mért, de ott ült, hátát a falnak támasztva egyik lábát felhúzva, a vállán a lány fejével, aki halványan remegő kezeivel a ruhájába kapaszkodik.

A kezét sem vette le a lány válláról, hiszen azzal tisztában volt, az ilyen női sírás rohamokat jól kezeli egy-egy ölelésnek hitt érintés. Midayoi egyre ritkábban hüppögött, kezdett megnyugodni, de ugyanakkor annyira fáradtnak érezte magát, hogy képtelen volt megmozdulni. Úgy érezte ez a fájdalom minden erőt kiszívott izmaiból. A fejét végül nagy nehezen felemelte és a szellemre tekintett még mindig könnyes, meleg szemeivel.

A férfi nem fordult felé a semmibe nézett csak mereven. Érezte a lány mozgását, de nem akart a szemébe nézni. Kifinomult érzékei így is fogták a lány minden rezdülését és félt, ha ránéz olyan dolgokat tenne, ami nem lenne helyes. Egyre jobban érezte azt a különös vonzódást, ami egyre csak közelebb húzta a ehhez a nőhöz. Nem akarta, hogy ez az érzés kiteljesedjen, túl sok komplikációval járt volna, így inkább próbált nem törődni vele.

Mivel Mido továbbra is őt nézte, végül nagyon lassan megmozgatta a kezét a lány karján, ami kísértetiesen hasonlított egy aprócska simogatáshoz. Mido úgy érezte, valami földöntúli nyugalom, járja át a testét. Mintha minden megbékélt volna körülötte, csak a fáradság maradt volna meg, a tengernyi fájdalom multával. Hihetetlen módon biztonságban érezte magát, és ennek tulajdonította a tagjaiban szétáradó kellemes meleg érzést is. Ettől aztán szépen lassan lecsukódtak a szemei és elaludt. Sesshoumaru még akkor sem mozdult meg, amikor már a lány halhatóan nyugodtan lélegzett. Így ült ott még majd egy óra elteltével is.

Ekkor óvatosan kinyílt az ajtó és a két nő jelent meg benne. Nem tudták milyen látványra számítsanak, de így a sírás elülte után már nem bírták tovább. Csodálkozva bámultak a youkaira és az ölében békésen alvó lányra. Aztán nagymama tért először magához:

-                Szóval megnyugodott? – kérdezte olyan halkan, hogy a szavakat alig ejtette, csak formálta.

-                Túl sok volt neki. Én már az elején tudtam, hogy nem fogja bírni – válaszolt a szellem közömbösen.

-                A nehezén már túl van. Napok múlva már teljesen készen fog állni.

A szellem kétkedve nézett rá. A lányból még alvás közben is áradt az erőtlen fáradság.

- Nem hiszem. Ma éjjelre visszaviszem az én koromba – jelentette ki végül a férfi.

- De hát pihennie kell? – lepődött meg Mido édesanyja – Abban a világban folyamatosan veszélyben van!

- Addig nem, amíg mellettem van – válaszolt a taiyoukai és elfordította a tekintetét jelezvén, hogy a vitát lezártnak tekinti.

Az aggódó rokonok jobb ötlet híján távoztak. Sesshoumaru pedig csendesen tovább figyelte az alvó lányt.

Midayoi anyja idegesen lépkedett a konyha felé:

-                Anya! Még is hogy képzeli, hogy csak úgy elviheti tőlünk? – kérdezte remegő dühvel a hangjában.

-                Nem tudjuk megakadályozni! – sóhajtott az idős asszony.

-                De ezt nem engedhetjük, ő nem a mi fajtánk, sőt! Hogyan bízhatnám rá azt, ami a legfontosabb az életemben? – azzal lerogyott egy székre, fejét megtámasztva az asztallapot bámulta.

-                Vigyázni fog rá. Hiszen láttad te is?

-                Pont ez a bajom! Mido már az elejétől fogva rajong ezért a démonért! De ez rossz! Ki fogja használni a lányomat! Tudom, csak az ereje kell neki, vagy még más is… Ebbe inkább bele sem gondolok.

-                Ugyan már. Nyílván való, hogy nem önzetlenül segíti Midayoit. De akkor is csak egy büszke démon, soha nem állna össze egy részben halandó nővel. Gondolkodjál már lányom!

-                Akkor az, mi volt, amit a szobában láttunk? – rúgta ki a széket maga alól Mido anyukája – A büszke démon, védelmezően ölelgeti a lányomat?

-                Tudom, hogy attól félsz, hogy Midot végzete ehhez a szellemhez köti majd. De nem kéne ettől tartanod, mivel az ő végzete a harc lesz, amit folytatnia kell Midoriko-sama után. Nem fog abba a hibába bele esni, mint te – mondta a nagymama gúnyosan.

Egy szívdobbanásnyi ideig gyűlölködve néztek farkas szemeit.

-                Nem érted? Nem az a bajom, ha beleszeret Sesshoumaruba! Meg sem lepődnék, hiszen női szemmel nézve valóban kivételes férfi… Hanem, hogy egyszer úgy is őt is legyőzik! Nem akarom, hogy a lányom átélje azt, amit nekem át kellett élnem! Nem akarom, hogy elveszítse azt, akit a legjobban szeret! – azzal saját fájdalmas emlékeinek súlyával kirohant a konyhából.

Eközben bent a szobában az inuyoukai szemöldöke, majd a homloka közepéig emelkedett. Tisztán hallott minden szót, az a pár vékony fal nem jelentett akadályt az ő tökéletes és kifinomult hallásának. „Ezek miről beszélnek? Keh, mit hisznek ezek rólam, én semmit sem érzek ez iránt a lány iránt. Segítek neki, hogy utána segítsen ő nekem! Bolond halandók!” –húzta fel egyre jobban magát a hallottakon.

A békésen alvó lányra tekintett. A kisimult arc, a puha álombéli mosoly láttán lassan dühe elszállt és nagyot sóhajtott. Erre Mido megmozdult és még jobban a férfihoz bújt álmában. Feje már a szellem nyakánál volt, arcát cirógatták az ezüst tincsek. Kezei még mindig görcsösen szorongatták a szép fehér haorit, lábait is feljebb húzta, zavarba ejtően közel simulva a férfihez.

„Na, ez azért már tényleg sok!” – gondolta Sesshoumaru a lehetetlenül indiszkrét pózban kínlódva, miközben nyakát nyújtogatva próbált minél távolabb kerülni a lány arcától. Végül felhagyott szélmalom harcával, tudta, ha meg akarja szüntetni ezt az egészet egyszerűen fel kéne ébresztenie és lehámozni magáról a lányt. De nem volt rá képes. Ahogy a nő halkan, édesen szuszogott a nyakánál, ahogy teste könnyedén az övéhez préselődött, még szinte a karcsú alak vonalait is érezni vélte, noha a vastag páncél elválasztotta testük nagy részét.

„Ez már beteges…” – gondolta, miközben mély levegőt vett, mitől ismét érezte a Midóból áradó kellemes illatok összességét.  Akarva akaratlan, valami arra ösztökélte, hogy még egyszer ezt tegye, ám a harmadik ilyen mély lélegzet után meglepődve vette észre, amit ha kicsit normálisabb körülmények között lett volna, már régen kiszúrt volna. „Megváltozott az illata! Valami mást érzek rajta. Talán Midoriko… De nem ez az ő illata csak… más lett. Sokkal erősebb, és olyan… olyan mélyebb… olyan nőies… olyan… kellemes…” – mikor rájött mit is érez ettől az illattól bosszankodva megrázta a fejét, mint egy elhessegetve az egészet, vele együtt Kalde anyó viccelődését ami most a fülében csengett. Végül tüntetőleg bosszúsan lehunyta arany szemeit, nem is gondolva, hogy elbóbiskol.   

***

-                Nem hiszem el! Nagyuram! Már két napja elment lassan! Mit csinálhat ennyi ideig - türelmetlenkedett Jaken egy zöld réten ahol Kagome, Sango, Rin és Shippou gyógynövényeket gyűjtöttek.

-                Nyugodj meg Jaken-sama! – szólalt meg a kis lány – Biztosan nincsen semmi bajuk! Hamarosan vissza fog jönni Sesshoumaru nagyúr és vele fog jönni Mido is!

-                Persze, Sesshoumaru semmire sem vágyik jobban, mint egy halandó nő társaságára – húzta el a száját Jaken.

-                Hát pedig igen is vissza fogja hozni Midot is, Kalde anyó is megmondta, hogy hozzá ment és hogy vele együtt fog visszajönni! – erősködött a gyermek.

-                Ugyan már, mi szüksége lenne arra a halandóra a nagyurunknak?

-                Ha tényleg olyan hatalmas ereje van annak a lánynak, bizonyos hogy Sesshoumaru a saját oldalára akarja állítani! – kapcsolódott be a beszélgetésbe Kagome is.

-                Te meg azt nagyon tudhatod, halandó! – förmedt rá a fiatal mikóra Jaken.

Erre a semmiből megjelent Inuyasha és akkorát vert a kis gnóm fejére, hogy azon egy hatalmas púp nőtt, és ő csillagokat látva elterült a földön.

-                Ne merészelj még egyszer így beszélni Kagoméval! – sziszegte a hanyou a fogai között.

-                Én csak félek, mert ma te megint erőtlen emberré fogsz válni, és ha Rinnek valami baja esik, engem Sesshoumaru nagyúr megöl! – fakadt ki idegesen a démonocska feltápászkodás közben.

-                Fogd be! – ordította Inuyasha ingerülten.

Ám ahogy ezt kimondta fülei megmozdultak és beleszippantott a levegőbe:

-                Ezt nem hiszem el! Még ez a rühes ordas kellet most pont ide!

Hírtelen egy forgószél állt meg mellettük, pontosabban Kagome mellet:

-                Drága asszonyom, Kagome! – kezdte Kouga a farkas szellem – Megéreztem a finom illatod, és jöttem, megnézem hogy jól vagy-e? - és megfogta a lány kezét.

Inuyashát ekkor elkapta az idegbaj és a pár közé vetette magát.

-                Veszed le a koszos kezedet Kagoméről?!?

-                Mert ha nem, mit csinálsz akkor palota pincsi?

-                Megöllek te farkasok szégyene! – és már nyúlt is volna a Tessaigáért, ha Kagome el nem kapja a kezét.

-                Inuyasha! Fejezd be! Kouga nem ártott neked semmit. Örülnék, ha egyszer az életben értelmesen tudnál viselkedni…

A fiúnak leesett az álla. Ennél még az is jobb lett volna, ha inkább a  „Fekszik!” - et mondja a lány, nem pedig így megalázza a farkas démon előtt. Ám még mielőtt kifejthette volna efféle nézeteit Kagome folytatta:

- Kouga! Te pedig most légy szíves menny el. Köszönöm, hogy gondoltál rám, de nekünk most sok dolgunk van…  – fordult a farkashoz Kagome.

- Ahogy kívánod drága Kagome! – azzal Kouga újra forgószéllé változott és eltűnt.

- Ezt meg mért csináltad? – kérdezte duzzogva Inu.

- Mert mindjárt lemegy a nap.

- Ne és? Akkor meg mi van? – kérdezett vissza az értetlen hanyou.

- Az, te idióta, hogy ma újhold lesz éjszaka! – felelte sértődötten a lány, felkelt és minden szó nélkül elindult a falu felé.

- Jaj, Inuyasha! – sóhajtott Sango – Mért nem tudsz egyszer előbb gondolkodni és utána beszélni. Kagome a te kedvedért küldte el Kougát, te meg ilyen bunkón viselkedsz vele.

- Menny és kérjél tőle bocsánatot! – javasolta Shippou.

- Tudom nagyon jól mit kell tennem! – dühödött be Inuyasha. – De őneki meg nem kéne egyáltalán szóba állnia azzal az ordassal!

Shippou érezve, hogy nagy verést kapna, ha most tovább marad, így inkább Kagome után szaladt Rinnel és Jakennel. Inuyasha és Sango ketesben maradtak a réten.

- Inuyasha, akkor neked meg nem kéne Kikyouval találkozgatnod – felelte csendesen Sango.

- Hogy mi? – döbbent meg Inu. –Te meg honnan… - kezdett zavartan dadogni a fiú.

- Nem egyszer láttalak elmenni éjjelente. Sokszor láttalak titeket, amikor Kirarával röpködtem álmatlan éjszakáimon.

- Kagome tudja? – kérdezet csendesen a hanyou a földet bámulva.

- Nem mondtam el neki. De ha elmondanám azt is el kéne, hogy minden egyes alaklommal csak csendben beszélgettek, Kikyou pedig mindig ott hagy szó nélkül. És akkor Kagome még jobban szenvedne.

- De mért? – kérdezte értetlenül Inuyasha.

- Inuyasha, mért vagy ennyire vak, könyörgöm! – fakadt ki a szellemirtó lány.

- Sango, tudom, hogy néha érzéketlen vagyok, meg bunkó. Sőt belegázolok mások érzelmeibe, de én nem értem már se magam, se Kagomét. Ahányszor Kouga megjelenik engem a sárba döngöl, de elvárja hogy én ne találkozzak Kikyouval…

- Inuyasha, a nők bonyolultak, de neked csak egy szavadba kerülne és Kagome megnyílna előtted és megérthetnél mindent… - azzal ott hagyta ő is az ámuló hanyout.

Inu még sokáig ült egyedül a fűben és várta a naplementét. Nem akart visszamenni a többiekhez. Érezte, hogy valamit mondania kéne Kagoménak, de nem tudta mit is. Aztán amikor a nap elkezdett aláereszkedni a látóhatárnak a fiú elindult és felült a Goshinbokura, az 1000 éves Szent Fára.

Folytatás következik…