Midayoi I.

Midoriko örököse

by Mido & Yume

6. A váratlan vendég

Mido sötétedésre ért haza. Bement a házba ledobta táskáját és kibújt a szandáljaiból.

-                Tadaima… – kiabált be a nappaliba ahol is családja éppen tv-t nézett.

-                Szia kincsem! – jött ki az édesanyja – Holnap még nem kell bemenned az iskolába. Beszéltem az osztályfőnököddel, úgy tudja megbetegedtél!

-                Arigatou Kaa-san! Jól is fog esni a pihenés, de jut eszembe… Nagymama! – kiabált be, majd elindult a fotelban ülő nő felé.

-                Tessék Midayoi?

-                Gondolkodtam! Holnap reggel elkezdhetjük a tanulást!

-                Jól választottál lányom! – mosolyodott el az asszony.

-                Remélem – válaszolt Mido majd eltűnt a szobájában.

Fürdővizet engedett magának és begyújtotta, a porcelán tálra odakészített ,citrom és mentafüves füstölőt és a gyertyákat a fürdőben. Relaxálni akart. Elmerülni a tudatalattijában, hátha magától megfejt valamit. Kitárta az ablakait a szobában, majd némán vetkőzni kezdett. Lecsúsztatta testéről a finom anyagú kék szövetruhát, majd ott hagyva a földön kilépett belőle. A kád előtt állva levette a fehérneműit és felcsatolta hosszú haját, ám egy kósza ötlettől vezérelve még is ki is bontotta, és úgy ült be a kellemesen langyos vízbe. Az illatos habos közeg puhán, simogatva fogadta be testét, megnyugtatva minden idegét ellazítva minden izmát.  Kényelmesen elhelyezkedett, hátradőlt és lehunyt szemmel kezdte élvezni ezt az apró földi gyönyört.

Sesshoumaru megállt az átjáró előtt. Még mindig látta. „Szóval még mindig át is engedne.” – gondolta. Tétován felnézett a csillagos égre, mintha a szépen fénylő tüzes pöttyöktől várna bíztatást döntése felől. Még fiatal volt, jóval éjfél előtt járt az idő. Végül rászánva magát elindult és átlépett, a számára idegen, riasztó a jövőbe.

Mikor végre kiért a vörösen derengő ködből, újra maga előtt látta a szentélyt. Most minden csendes volt, és semmi sem mozdult körülötte. Sötét volt, de ő így is tökéletesen látta a tárgyak körvonalait. Egyenesen elindult az ajtó felé, majd elhúzta és kilépett a csillagfényes éjszakába. Még érezte a lány halvány, derengő illatát a földön.

Erősen kellett figyelnie, mert a nyom már több mint egy napos volt és nagyon sok, számára teljesen ismeretlen illatmintával keveredett. Határozottan, ugyan akkor óvatosan, mindenre felkészülten elindult a fák alatt. Nem tellett sok időbe, kiérve a gyümölcsösből megpillantotta a házat. Itt már valóban elbizonytalanodva torpant meg, nem igazán tudta mit tegyen. Nem sétálhatott csak be és közölhette, hogy ő a lány új személyi edzője, a Sengoku-jidaiból.

„De akkor mit is tegyen?” – kezdett gondolkozni, miközben felmérte az épületet, melyhez sok hasonlót látott saját idejében is. - „Meg kell találnom a szobáját” – azzal kreatív ötletétől vezérelve elindult az ablakok felé. Halkan, könnyedén lépkedett, így gyorsan elérte az ajtóig. Érezte rajta a lány friss illatát, nem rég járhatott itt. Aztán a konyha, majd az ebédlő ablakánál próbálkozott, de semmi jelét nem érezte, hogy Midayoi ott lenne. Elindult az ellenkező irányba, miközben végig olyan könnyedén csendben mozgott, mint egy árnyék.

Lelépett a gangról és megállt az első ablak előtt. Halványan érezte a lány illatát, de azért tovább lépet. Ezt az ablakot már sarkokig kitárva találta. A szobából valami édes füstölő aromája szállt ki, amitől tüsszentéshez hasonló ingert érzett. Egy pillanatra hagyta, hogy a bódító illatok egyvelege megzavarja koncentrációját, de a pár pillanatos közjáték után ismét a helyiséget kezdte tüzetesen felmérni. Odabentről, egy paraván mögött víz csobogott vélt kihallani, valamint gyertya táncoló lángját sejtette. A lány jelenlétét, ezzel szemben viszont határozottan érezte.

Elrugaszkodott a földtől, és zajtalanul felugrott az ablakba. A szobában sejtelmes félhomály uralkodott, csak a paraván mögött játszottak a gyertyafényben az árnyékok. Vízcsobogást most már összetéveszthetetlenül felismerte, így arra is pillantott. A vásznon átvetődő fény-árnyék játékban egy női testet pillantott meg. A vízlocsogás vártalanul abba maradt, az alak felállt és törölközőért lépett. Előre hajolt, hosszú haja majdnem a földet súrolta. A törölközővel gyors mozdulatokkal átdörzsölte tincseit, hogy száradjanak. Mikor végezett hátradobta fürtjeit, és egy száraz törölközőbe csavarva magát, egy mozdulattal elhúzta a paravánt.

Éles sikoltás rázta meg a házat. A szellem ott állt némán, egy helyben, mozdulatlanul és nézte a lányt. Mido vékony, formás alakját csak egy szál törölköző fedte – ami magában is elegendő lett volna ahhoz, hogy sikongasson egy, a szobájában vártalanul felbukkanó férfi láttán -, és még testközelből farkas szemet nézhetett, a Sesshoumaru páncélzatán lévő tüskékkel. Ha egy picit hevesebben lép ki…

Aztán ijedten felkapta a fejét - felismerve, hogy egy vértezet magától nem sétálna be őhozzá -, és a szellem, igéző, borostyán szemei néztek vissza rá. Ekkor sikoltott fel, de abban a pillanatban az egyetlen mozdulat, amire képesnek érezte magát, hogy lendületből óriási pofont kevert le a férfinak, olyant, hogy még maga is meglepődött rajta.

De még Sesshoumaru hogy meglepődött… Ez a halandó úgy felpofozta egy szó nélkül, hogy még csak odáig sem jutott hogy arra gondoljon, hogy magyarázatba kezdjen, amiért még is csak illetéktelenül rátört otthona szent biztonságában. Végül hosszú percekig némán bámultak egymásra. A lány ijedten, Sesshoumaru pedig meglepetten. Ám pillanatokon belül megütötték füleiket, a rémülten érkező családtagok hangjai. Mido egy mozdulattal az ajtónál termett és rázárta azt kulccsal. Midayoi anyukája ugyanabban a percben kopogtatott be:

-                Mido! Jól vagy? Minden rendben? – kérdezte idegesen és megpróbálta lenyomni a kilincset.

-                Igen anya, semmi bajom, csak a macska megint beszökött és megijesztett! – felelte és remélte hogy a cica nem éppen édesanyja lábához dörgölőzködik dorombolva.

-                Jól van drágám! – válaszolta a nő és visszaindult a nappaliba.

A lány nagyon lassan, mélyen bent tartott lélegzetét kifújva fordult vissza a démon irányába. Az még mindig egy helyben állt és ugyanolyan ledöbbenten bámult maga elé. Még most sem fogta fel igazán mi történt. Aztán észrevette az őt figyelő lányt és felé fordult. Mutató ujját kinyújtva az arca jobb oldalán vöröslő szabályos tenyérnyomra mutatott, miközben szemöldökei idegesen rángatózni kezdtek és valamit mondani akart, de a dühtől nem találta a szavakat. Hát nem gyakran szokták így, minden szó nélkül felpofozni.

- Sesshoumaru! – szólalt meg a lány hidegen – Hogy képzeled, hogy belopakodsz a szobámba, miközben fürdök, és a szívbajt hozod rám?

- Utánad jöttem és az illa… a szagodat követtem eddig. – kezdte a kérdezett ugyanilyen stílusban – Az pedig már nem az én hibám, hogy te pont most fürdesz. De akkor én vissza is megyek, úgy is boldogulsz egyedül. – válaszolta a tőle telhető leghidegebben, és sértődéssel a hangjában de a hatást rontotta a még mindig rángatózó szemöldöke.

- Jól van, gomen nasai! – szólalt meg a lány. – Kérlek ne menny el, inkább mond el, mért jöttél! Csak előbb felöltöznék! – azzal visszalépett a paraván mögé.

A szekrényben kotorászni kezdett és kivette belőle a megfelelő ruhadarabokat. Mikor kilépett a szellem még mindig ugyan ott állt ahol hagyta, vörösen égő arcát tapogatva. Mido elmosolyodott a látványon.

-                Ülj le! – mutatott helyet a teázó asztal mellet.

Mindketten helyet foglaltak, Sesshoumaru törökülésben, büszke egyenes tartással, a lány az asztal másik, szemben levő oldalára térdelt, fenekét a sarkain nyugosztva.

-                Mért jöttél utánam? – törte meg a csendet Midayoi.

-                Mert szükséged van rám – felelte kurtán a démon.

-                Azt tudom – válaszolta egy sóhaj kíséretében a lány – De hogyhogy hajlandó vagy segíteni nekem? – kérdezte szomorúan.

-                Mert ha készen állsz, te fogsz nekem segíteni – válaszolta férfi nyugodtan.

-                Szóval tanítani fogsz engem? De mi lesz, amit meg kell tanulnom? – kérdezte kíváncsian Mido.

-                Szerintem egyértelmű. Meg kel tanulnod irányítani a youkid, és az sem ártana, ha némi jártasságot szereznél a fegyverforgatásban… – felelte a szellem.

-                Wakatta! És mikor kezdjük az edzést? – kérdezte egyre jobban felbátorodva a lány. „Ez már az ötödik kérdésem, amire válaszol.” – lelkendezett magában és elégedetten elmosolyodott.

-                Amint azt mondod, hogy késszen állsz.

-                Én már most kész vagyok! – heveskedett Mido.

Sesshoumaru erre felemelkedett, mint aki már is kezdeni akarja az edzést.

-                Akkor vedd fel a démoni formádat!  - kezdte.

-                Hát igen… – és Mido elvörösödött – Csak tudod itt kezdődnek a problémák…

A démon nagyot sóhajtott:

- Csak koncentrálnod kell rá és kész. Erősen arra gondolj, amit el akarsz érni. Az egész csak akarat kérdése. Amúgy ha dühös vagy, vagy az életed veszélyben van, akaratod ellenére átváltozol.

- Értem! - „Szóval akkor, a démoni formámat akarom. Az erőmet akarom”- gondolta a lány. Erre a felszólításra felizzott a nyakában a kő és ő ismét érezte, ahogy az energiák körbefogják, és mire feleszmélt, ott ált újra talpig vértben, fegyverekkel, démoni formájában.

Sesshoumaru megmozgatta az orrát, és összehúzta a szemét.

-                Szóval ilyenkor nagyobb részben youkai vagy? – kérdezte.

-                Azt hiszem… Apám félszellem volt. Nagyanyám papnő. De hogy milyen arányban örököltem az erejüket… nem tudom.

-                Én viszont biztos vagyok benne. Érzem benned az emberséget, de még is senki sem mondhatná rólad, hogy egyszerű halandó vagy. Valószínűleg a miko véred felerősítette benned a démon vért, így vagy képes alakot váltani.

-                Szóval bármikor képes vagyok erre? –kérdezte.

-                Igen. Akkor most változz vissza.

-                Oké!  - „Vissza akarok változni. Ember akarok lenni!” – koncentrált a lány, behunyta a szemét, de mire kinyitotta megint a pizsamás Mido volt. – Ez szuper! Ezt mind egyedül csináltam! – lelkendezett – Tényleg? Sesshoumaru neked milyen a… a valódi formád? Mert ez ugye az emberszerű alakod? Mármint, hogy ugye te, teljes démon vagy de van még egy másik formád is, nem? – a lányból áradtak a kérdések.

-                Hát azt most nem tudom meg mutatni neked – a démon elhúzta a száját. – Nem hiszem, hogy elég nagy lenne a szobád… és ha félsz tőlem, nem tudlak rendesen tanítani. De ez nem azt jelenti, hogy az ellenkezőjét teheted…

-                Te jó ég! Olyan hatalmas vagy akkor? Te bizonyosan ezerszer erősebb vagy nálam. Akkor meg mi szükséged van rám? – kérdezte csalódottan és alig palástolt elkeseredettséggel a lány.

-                Mert te másra is képes, vagy mint démoni erőket használni. Én taiyoukai vagyok, fajtámból a legerősebb. – válaszolta teljesen természetes hangon a szellem - Te nem vagy teljes démon, de a miko erőd kárpótol ezért.

Mido nagyot ásított.

-                De úgy látom mára ennyi elég volt. Holnap reggel legyél készen, elkezdjük az edzést. - szólat meg a férfi és az ablak felé lépett, de Mido elkapta a kezét.

-                Hova mész? Még dolgunk van!

-                Visszamegyek az én koromba, de mért? – nézett rá meglepetten a férfi.

-                Nem kell el menned! Itt is elférsz! Amúgy meg, még be kell mutatnom téged valakiknek! – és húzni kezdte Sesshoumarut az ajtó felé. A szellem a kezét fogó kis női kézre nézett és végül nem állt ellen. Követte a lányt.

Kiléptek az előszobába, átmentek a nappali felé, el a konyha mellett és ott megálltak az ajtóban. Mido megköszörülte a torkát, mire mindenki feléjük fordult:

-                Oba-chan! Be szeretném mutatni neked Sesshoumarut. Ő egy igazi youkai és segíteni fog nekem meg tanulni kezelni az erőm. Nézd! – azzal bemutató céljából felvette démoni alakját.

Kis húga majd leesett a szikről, édesanyja meg sem tudott szólalni, és a család egy öntetűen tátott szájjal bámulta őket. Mido eközben izgalmában, még mindig a férfi kezét fogta. A döbbenet multával először a nagymama állt fel és lépett közelebb.

-                Hajimemashite! – nézett Sesshoumarura, de ő csak biccentett.

-                Itt fog lakni nálam, amíg felkészít! Ja és anya! Szükségem lenne két hétre, amíg nem megyek suliba! Esküszöm minden nap, elhozatom a házit! – fogadkozott az örömtől pirosló arccal a lány.

A család csak némán állt majd Mido anyukája szólalt meg:

- Kis lányom gyere egy kicsit. Szeretnék veled beszélni négy szem közt - és a konyha felé indult.

Midayoi követte.

-                Mido, tisztába vagy vele, hogy mit csinálsz? – fojtotta vissza a hangját amennyire tudta - Egy démont hozol a világunkba! Teljesen védtelenek vagyunk vele szemben. Ő egy youkai, egy gyilkoló gép. Tudod te, mit csináltál? – kérdezte suttogva és kétségbe esve az asszony.

-                Kaa-san! Bízzál bennem! Sesshoumaru nem fog bántani senkit. És az én szobámba fog aludni, hogy nektek még véletlenül se keljen az útjába lennetek! – azzal megfordult és visszaindult.

-                Hogy hol? – fakadt ki édesanyja megkésve.

Mido megfogta újra a démon kezét, és visszavezette a szobájába. Persze gondolta, hogy Sesshoumaru mindent hallott a beszélgetésből. Szó nélkül szétnyitotta a kanapét. Párnái közül kettőt ráhelyezett, és egy takarót keresett a szekrényben. Mikor végzett a démonra pillantott.

-                Remélem kényelmes lesz.

-                Feleslegesen csináltad – szólalt meg az.

-                Ugyan ne makacskodj. Láttam abban a világban, nem nagyon szoktál aludni, de most az én kedvemért pihenj le egy kicsit! – ezzel ő leült az ágyára és le akart feküdni de ekkor vette észre, hogy még mindig páncélban van és a démoni formájában.

-                Hát, ja, ez így elég kényelmetlen – és visszaalakította magát.

Sesshoumaru még mindig egyhelyben állt. Mido sóhajtott és ismét felült.

-                Kérlek! - nézett a démon szemébe könyörgően.

Hosszan, némán nézték egymást, majd a lány bele pirult ebbe a szenvtelen kontaktusba és elfordította a tekintetét. A férfi sóhajtott és levette kardjait. Aztán ledobta a páncélt is a földre. „Ebben a világban senki sem támadhat meg. Legalább egy kicsit lazítok!” – gondolta. Lehúzta a cipőit, és haoriját a már előzőleg levetett prémre fektette.

Midayoi csak állt és nézte. Még nem látta páncél nélkül a férfit, és most valahogy nagyon furcsa volt a gyér fényben, hiszen csak az éjjeli lámpája égett a szobában. Sesshoumaru ott állt vértezet nélkül, fehér nadrágjában, fehér ingben, kardok prém és tüskés páncélzat nélkül. Teljesen emberinek hatott. Mido végre úgy érezte, nem választják el őt a szellemtől fényévek.

Aztán a lány elmosolyodott és lefeküdt az ágyára. Leoltotta a villanyt.

-                Oyasuminasai! – ásított nagyot.

-                Neked is! – válaszolta a szellem és ő is elhelyezkedett a fekhelyén.

Hátára feküdt, kezét a tarkója alá rakta, egyik lábát felhúzta és a plafont bámulta, hogyan játszanak rajta a kertben pislákoló lámpák fényei.

„Milyen nyugodt ez a világ. Semmilyen veszélytől vagy támadástól nem kell tartanom. Én vagyok az egyetlen egy élő démon ebben a korban. Illetve valószínűleg én sem élek már itt, csak átjöttem, de a jövőben már halott leszek.” – milyen érdekes, gondolta. – „De mit kezdek ezzel a lánnyal, ha felkészült? Naraku ellen használom? És egyáltalán mért érdekel a sorsa. Elég erős vagyok magam is, hogy megszabaduljak Narakutól… Az, az átkozott, megpróbált magába olvasztani! Hogy képzelete!” – és keze ökölbe szorultak. A lány hangosan lélegzett álmában. A szellem arra fordult.

Midayoi az oldalán feküdt, arccal a démon felé. Egyik karja a feje alatt, másik a teste mellett. Lábait behajlította törékeny alakjáról lecsúszott a takaró. Sesshoumaru lélegzet visszafojtva figyelte. A csendben még a lány szívverését is hallotta. Lassan és szabályosan dobogott, nyugodtan aludt.

„Mért vagyok ezzel a halandóval… vagy mivel? Mért érzem úgy, hogy nem hagyhatom magára? – halkan sóhajtott. – „Én is alszok egyet, abban a világban úgy sem nagyon van rá módom, mondjuk, nem nagyon hiányzik. Két naponta 3-4 óra bőven elég nekem. De most akkor előre kipihenem magam.” – gondolta és lehunyta a szemét.

Tíz perc múlva már semmit sem lehetett hallani a szobában csak két lény egyenletes szuszogását. Ezt hallotta a halkan az ajtó kilincsét lenyomó nő is, amikor benézett a szobába. „Minden rendben. Alszanak.” –gondolta, megfordult és visszatért saját szobájába ahol már valaki várta.

-                Szóval nem bírtad ki lányom – szólalt meg a látogató.

-                Nem, tudom hogy nem helyes – sóhaj - Már majdnem felnőtt nő, nem szólhatok bele minden döntésébe, és így is elég nagy a teher a számára ez az egész. Csak félek, elköveti ugyan azt a hibát, mint én 17 évvel ezelőtt…

-                Úgy gondolod, hogy ő és az a démon? Nem hinném… - válaszolt az idősebbik nő – Sesshoumaru teljes démon, nem hanyou, ahogy ő volt. Nem hinném, hogy lennének emberi érzései, és azt sem értem mért segít Midayoinak.

-                Pont ezen gondolkodtam anya. Milyen szál fűzi a lányomhoz?

-                Nem tudom de, rajta tartom a szemem – azzal felállt.

-                És mit tudnál csinálni, ha bevadul? Nincsen az, az erő ezen a világon, ami meg tudná állítani. Láttad nem is csak egy kisebb démonocska, bizonyosan valamelyik tartomány örököse, láttad a vértjét és a prémjét…

-                Nem vagyok vak. De nem tehetünk semmit – és kilépett az ajtón – Jó éjt!

-                Neked is anya!

Mindketten nyugovóra tértek. A ház végleg elcsendesedett.

Folytatás következik…